fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Hullámverés

Közzétéve

Miért akar pap lenni? – szögezte neki a kérdést a rektor.

Tisztelt Rektor úr! – válaszolta szerényen a  fiatalember. Harmincévesen, úgy érzem, meg kellene valahol állapodnom. Körbeutaztam a világot. Mindent kipróbáltam, amit csak lehetett. Halálveszélyben voltam többször is, szárazon és vízen. Volt amikor kiraboltak, többször megsebesültem. Nem egyszer kerültem viharba a nyílt óceánon, társaimmal együtt. Amikor a szemünk láttára kezdett beszivárogni a víz a kabinba. És ilyenkor megéreztem, Isten is valahogy így szivárog be életembe, onnan is, ahol nem várom. Talán édesanyám halála miatt, talán gyermekkori élményeim dacára, mint Jónás, szaladtam Isten előtt, s előle, nehogy megtaláljon. Ő mégis állandóan elém került, útjába botlottam, lassan hálót font körém, mert magának akart. Úton voltam, s most jöttem rá, az Ő útja az enyém is. Gyarló és szerencsétlen vagyok egyedül, s nélküle. Így hát rájöttem, hogy azt teszem, amit Ő akar. Úgy lesz jó nekem is.

A rektor pillanatnyi csend után felállt, odalépett a fiatal papnövendékhez, kezet szorított vele, majd mélyen a szemébe nézve megszólalt: – Isten hozott az egyházba, fiam!

/…/

A szemináriumi évek meglehetősen gyorsan teltek. Keve ekkor már levelezett apjával. Nővérét is többször fölkereste. Évfolyamtársai szemében ő volt a guru, a tanító és viccmester. S hogy nyomatékot is adjon érettségének, szakállat növesztett, ráadásnak bajszot is hagyott. Pénzét beosztotta, így kellően önálló lehetettt és rejtve maradhatott. Minden erejével igyekezett elmélyülni a tanulmányokban. Az anyaországi szeminárium eléggé távol volt, ahhoz mégis közel, hogy a hazai hírekről tudomást szerezzen. Úgy határozott, hogy majd csak primíciára megy haza szülővárosába. Még nem volt elég lelkierő benne, hogy farkasszemet nézzen a szúrós apai tekintettel. Sok elszámolnivalója lett volna, azonban jobbnak látta elfojtani a belső háborgást, hadd dolgozzon az idő meg a kegyelem. Pedig nem volt kitagadva, apja alig várta, hogy lássa.

/…/

Ahogy a távcsövön kémlelte a láthatárt, arcába csapott a friss, csípős hajnali szél. Hátuk mögött a nap már vörösre festette az ég alját. Az éjszakai vihar ugyan elült, de még játékos hullámok taréja csapkodta a tanker orrát. A fáradt matróz a hajótorony sarkából fürkészte az eget, a végtelen víz egyszerre árasztott nyugalmat, harmóniát, fenséges hangulatot. A fehér habok a lelkét is tisztogatták, az óceán zúgása aztán lassan abbamaradt. Mélyeket szippantott az erős, hajnali sós levegőből, és most már szabad szemmel is figyelni kezdte a horizontot. A műholdas irányjelző szerint egy héten belül elérhetik a bostoni kikötőt.

Sallai Keve egyik úszómester barátjától tudta meg, hogy Pesten is létezik matróziskola. Nemcsak filmekből, gyermekkori regényekből, de a családi történetekből is régóta visszhangzott benne ez a fajta romantika: minden kikötőben egy szerető, micsoda orvosság a rum a tengeribetgség ellen, menőzni csíkos nadrágban, szabadság, mászni árbócra, húzni a kötelet, kidobni a horgonyt, minél távolabbra…

Vitéz nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy matrózaként apai nagybátyja is sokat mesélt neki háborús éveiről. Arról, ahogyan a fiúmei kikötőben várták a hadi parancsot, amikor még Magyarország partjait három tenger mosta. Anyjukat hamar elveszítették, egy gyors lefolyású vérrák vitte el korán. A kis Keve nevelése nővérére és édesapjára szakadt. Édesapja még sokat remélt a kommunizmustól, aztán megtörten fordított hátat neki, és ellenállásban, az emberektől megcsömörölve, erdészmérnökként szerezte a mindennapit. Remeteként élt szinte napokig az erdőben, ott lelt nyugalomra lelki viharaiban, a fák közt. Amikor az erdészeti hivatal brigádosai nagy nehezen rátaláltak, talányosan válaszolt nekik, hogy értsék: „Az erdő, amíg ti vágtátok, egyre csak fogyott. De amikor én idejöttem, a fák összehajoltak és azt susogták: mégis a fejszére szavazunk, mert a nyele fából volt, és azt gondolták, ő is közülünk való, hisz a nyelét is ő fogja”...

Békén is hagyták egy életre. Belső nyugtalansága azonban nem szűnt meg, sőt eleinte Isten ellen is háborgott, miért engedte ezt meg? Mit akar ezzel elérni?  Néhány évig még a gondnoki feladatokat is ellátta a csíki mezőváros plébániáján, aztán az egésznek az tette be az ajtót, amikor egy hamvazószerdán legutolsóként vonult elé az oltárhoz hamvazkodni. A dühös és feszült plébános már nem sokáig bírta. Amikor odaért, hogy a bűnbánat jelét magára öltse, a pap az egész hamvas szelencét ráborította: Emlékezzél ember, porból vagy és porrá leszel. Szemöldöke, bajsza, mindene megtelt hamuval. Templomban lévén sem tagadta meg székely mivoltát, mert azt sziszegte bajsza alul, prüszkölve: nem baj, mert kimegyünk… Kinn aztán, lelke mélyén mégiscsak megbocsátott, és azt remélte, bárcsak a gyermek ne távolodna el miatta Istentől. Ő maga egy faipari vállalkozásba fogott. A kis fűrészüzemmel aztán be is jött a számítása. De nem nősült újra, s a faluban, ahová költözött, afféle különc, modern Szent Józsefnek csúfolták.

A kis Keve hamar naggyá nőtt, egyszerre örökölve az apai csökönyösséget, éleslátást és igazságérzetet. Nem tudott nyugton ülni otthon. Már a változások után hamar kereket oldott hazulról. Évekig nem hallottak róla semmit. Egyszer híre jött, hogy a francia idegenlégiónál van, de azután is nagy volt a csend. Aztán egy holland autóforgalmazó cégnél borította rá az asztalt a cégvezetésre, amikor az tulajdonaként akarta kezelni alkalmazottait. Ügyvédet fogadott, amire rá is ment az egész pénze, mégis neki lett igaza. Nem akart csóró fiúként hazaérkezni, így fülest kapva az egyik ismerőstől, aki matróztoborzásról mutatott neki egy fészbukos beírást, eldöntötte, hogy kipróbálja. Hátha lesz egy kis pénze, aztán pár év múlva építhet házat itthon magának.

/…/

A matrózélet keményebb lett, mint gondolta Nem hitte volna, hogy ilyen kemény a honvágy. Már azt is megszokta, hogy a vízzel óvatosan kell bánni, hogy hónapokig elég legyen, hiszen tengervizet nem lehet inni. Szűk volt a kabin, de amennyit benn voltak kibírta.  Inkább azt szerette, hogy levegőn van, dolgozhat, járja a világot, sokféle emberrel megismerkedik. Még pesti korszaka idején szerelmes lett, megismerkedett egy lánnyal, akinek már jeggyűrűt is vett. Hűségesen várta a találkozást. Számára nem jelentett nehézséget az önmegtartóztatás, nem voltak ínyére a matrózkupik, a rumért sem rajongott. A viszki és a sör viszont annál inkább csúszott.

Ami fájdalmasabban érintette, az a kapcsolatnélküliség. Bizonyos fokú hazátlanság. Sehol sem lehet otthon. Ráadásul nem volt a maga ura. Folyton parancsolgatnak, folyton alkalmazkodni kell, kiszolgáltatva még a természet erőinek is. Összezárva, tíz-húsz idegennel, távol a családtól, le sem szállhat a hajóról, mert nincs vízum. Kilenchavonta jutnak haza, s akkor sincs kihez mennie. Fiatal szeretője ugyanis elhagyta. Ezt is máshonnan tudta meg. Semmi üzenet, semmi életjel. Már hónapok óta próbálkozott, és semmi válasz. Igaz, három hónap után a SIM kártya is lejárt. De őt mintha senki nem érdekelné. Apja képe is egyre gyakrabban derengett fel. Talán most, ha Bostonban kikötnek, lesz valami hír hazulról. Valami ökumenikus civil szervezet is szeretne egy kis szívderítő szellemi-lelki programmal kedveskedni, talán lesz valami változás.

A többszázezer tonnás, csaknem fél kilométer hosszú tanker a papírhajó könnyedségével szelte a hullámokat. A hat-hét méteres hullám meg se kottyant egy ilyen monstrumnak. Keve matróz már másodtisztként készítette elő az útvonal hátralévő részét. Beprogramozta az irányt a partvonalak mentén, igazított egyet a térképen, és hosszasan, elmélázva markolta a hajókorlátot. Gondolatai máshol jártak. Itthon, a visszarepített gyermekkorban. Az első gyónás, amikor bevallotta, hogy nem jeggyel utazott a buszon, hanem csak úgy, bliccelt. És akkor a gyóntatója azt az elégtételt hagyta neki: végy egy buszjegyet, s tépd el…! Felvillantak az első iskola mellé járások képei, a tiltott cigarettázások, a nagypénteki kereplések a toronyban, a papbácsi csípős vesszője a hittanóra alatt, a tiltott ostya-kóstolgatások, de aztán egy kockával közelebb fiatalkori pajzánkodásai, az osztálytársak, a bulik és kirándulások, a házimunkák és elcsatangolások. Milyen jó azoknak, akik otthon lehetnek. Nem gyötri őket a hontalanság. Van családjuk, vannak gyermekeik, és angolul sem kell értetlenkedniük, ha valamit mondani akarnak. Most jött rá, miért nem jó neki az angol: mert időben gondolkodik s nem térben. Nincs saját lelke, nincsenek gyökök, nincsenek képei. A magyar még ismeri a tér-idő szemléletet. Akárhogy tudsz angolul, csak száraz mondatokat faragsz a szavakból, magyar lelked nem képes megnyilvánulni bennük. Folyton magyarázod, s úgysem értik. Még azt sem tudná visszaadni az angol: azt a teremburáját!!!

Leginkább azonban egy mélyebbről jövő érzés, kérdés, kétség feszegette: hol a helyem? Mit akarok kezdeni magammal? Istenem, ha vagy, mit akarsz tőlem? Miért hagyott el a barátnőm? Talán rosszul döntöttem, amikor vágyaimra hallgattam? Miért szöktem el apámtól? Talán nem is annyira a pénz, hanem a szabadság, az önállóság kellett? Vajon a makacsságom az oka, hogy semmilyen tervem nem jön össze?  Hisz kipróbáltam szinte mindent. Amikor a norvég cégnél dolgoztam, az Antarktisz egyik jégszigetén még fociztunk is, amíg indult a szállítmány!  Tavaly ilyenkor Afrika partjainál titokban leszöktünk innen, s a néger falu egyik kéregető bácsijának megígértem, hogy jövőre hozok neki egy pár lábbelit…! Hogy is énekelte a megboldogult kántorunk: Amíg szívem dobooog, Szűz Márijaaa… S mi ültünk az örmény templom padján, s lóbáltuk a lábunkat. Pisszenés nem volt. Egyik kezünk hátratéve, másik a szánkon. Légy csendben, ne rosszalkodj!

/…/

     Sallai Endrének, Keve édesapjának nem sikerült sok szót váltania fiával. Azzal nyugtatta magát, ha élve, ha halva, csak előkerül előbb-utóbb. A volt erdész azonban nem elégedett meg a munkával. Valami másra vágyott, valami többre. Marcangoló lelki vádját befelé próbálta feloldani. Elhatározta kiimádkozza fia megtérését. Ezen eleinte csak azt értette, hogy hazatérjen. Hogy láthassa. Hogy kibéküljenek. Volt ugyanis valami köztük, ami miatt mindketten hibásnak érezték magukat, és kölcsönösen a másikat okolták. Az apa a fia csökönyösségét, csirkefogó viselkedését, a fia meg apját anyja korai haláláért. Mert nem tett meg mindent, mert durva lelkű volt, mert nem jó apa. Volt ebben amolyan keserű tehetetlenség, düh, önmarcangoló kín is. Mint Jákob, amikor az angyal kifordította a csípőjét. Megsebezték. Ott, ahol nem várta volna. Azóta folyton ezt a sebét nyalogatta, ezért vádolta Istent, s valahol a fiát is. Ezért volt nyugtalan. Közben meg rendszeresen imádkozott, eljárt a templomba, néha felhívta pap nagybátyját, aki a püspök évfolyamtársa volt, és aki arra is biztatta: ha már így alakult az életed, akár egyházi szolgálatba is léphetsz. Tanulni nem késő, s a püspök felszentel. Legalább hátralévő életedben megnyugszol…

De ezt a gondolatot még viccként is elutasította. Az viszont komolyabban foglalkoztatta, mi lenne, ha a fiából pap lenne. Hátha megjön az esze? Nem is tudta, hogy fiának barátnője van. Azt meg végképp nem, hogy a hölgy már szakított vele.

/…/

Székelyföldön nagy meglepetések készültek. Az öreg Sallai titokban beiratkozott a teológiára. A püspök engedélyt adott, hogy idős kora ellenére elvégezhesse a tanulmányokat, és már a diakónusszentelés is megvolt. Úgy gondolta, csak akkor osztja meg  a hírt fiával, amikor kész tények elé állíthatja. Hátha akkor megengesztelődik. Időrendben nézve, élettörténetük egyik legnagyobb eseménye – két hét különbséggel – nagyjából egybeesett.

     A papszentelés délutánján Sallai Endre diákónus értesítést kapott az anyaországból, hogy fia, Keve itthon szeretné újmiséjét megtartani. Ki is tűzték a helyi plébánossal a dátumot  egy nyári vasárnapra. Közben megvolt az erdélyi papszentelés is. A falu színe java felvonult Fehérvárra, a fiatalok különös örömmel paxoltak újdonsült paptársukkal, aki, mint mondták: nyugdíj előtt áll. A helyi média találóan úgy fogalmazott, hogy: Isten megfricskázta az emberi számításokat…

/…/

     Sallai bácsi újmiséjéről a helybéliek sem tudtak. Mindenki, még a püspök is az anyaországból hazajövő fiatalember primíciájáról beszélt. A régi osztálytársak, a gyermekkori cimborák, a rokonság a falu „Szent Józsefét”  ugyan csodálták, és javában készülődtek fia fogadására. Hogy ő is pap lenne, senki nem gondolta. Jámborságán nem csodálkoztak, de azt végig titokban tartotta, hogy  öregségére papneveldébe jár.

Azon a vasárnap, amikor már a második harangszót is behúzta a harangozó. Sallai Endre ünnepi reverendában beovonult a sekrestyébe, ahol a fiatal újmisés éppen gyóntatásra készült. Nővére és gyermekei álltak sorba a sekrestye előtt. Az öreg Sallai belépett, becsukta az ajtót, térdre ereszkedett, és azt mondta:

 – Gyóntass meg fiam!

A fiú remegő ajakkal citálta a feloldozás szavait, majd áldást adott apjára. Hirtelen a nyakába borult, mert most már mindent tudott. Pillanatokon át zokogott. Döbbent öröm, a meglepetés csodája, az isteni megnyilatkozás letaglózó élménye markolászta szívét. Azt még valahogy kipréselte elérzékenyülve:

– Édesapám, bocsáss meg! Apja átölelte, megcsókolta, és csak ennyit mondott:

– Isten már rég megtette. Ő vezérelt ide minket, s ezért most menjünk, adjunk hálát Neki közösen. Én is megáldalak téged!

Ezzel keresztet rajzolt fejére, majd kiléptek az oltár elé.

Apa és fia elkezdték a közös újmisét.

peterpater.com

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Reflexió

Ima vagy oltás?

Közzétéve

Fotó: Pixabay

Azt a címet is adhattam volna: „amikor ég a ház,” „a tudomány csődje,” vagy „antivaxerek kíméljenek!”

Mert amikor ég a ház, akkor nem elég filozofálni, bűnbakot keresni, hanem menteni kell a menthetőt.

Már nem bizalmi kérdés ez, hanem közegészségügyi. Olthatod magad ötször is, ha a többség nem hajlandó. Mert a vírus pimasz. Csak azért is támad, pláne ott, ahol rést talál.  És te oltva is továbbadod, ha van kinek. Mert a szervezeted elkényelmesedett. A tápos városi életmódban nagy a nyüzsgés, sok az interakció, jobban terjednek a mérgek, a mérgezők is.

A falusi csendes idill esetleg hétvégére jó, de már zavar a harangszó, a kakaskukorékolás, a trágyaszag, a poros mellékutca, a kinti vécé, a csorda kolompja. Persze marha se lesz mihamarabb, mert már nem éri meg. De sebaj, majd lesz importból.  És majd a futár hozza a petrezselymet, mert se friss nincs a kertben, se szárított a kamrában. Minek?  Minek? Úgyis kapsz étrendkiegészítőt a patikában.

Mondják: bűnbak az egyház is, mert tudatlanságban tartja híveit. Bűnbakok az oltatlanok, mert ellehetetlenítik az „egészségesek” mozgását, jogait.  Hibásak az oltottak, mert nem voltak eléggé meggyőzőek a kommunikációban.

De a tudomány nem kér bocsánatot. S a gyógyszerbiznisz sem. Olvasom, hogy a mai felnőtt nemzedék megszületésének éveiben, úgy kb. 60 évvel ezelőtt történt meg az orvostudomány legmegrázóbb tévedése. 1958 és 1962 között egy németországi gyógyszergyártó mintegy 15 tonna gyógyszert adott el, hogy csökkentsék a várandós édesanyák émelygés-tüneteit. Ennek eredményeképpen több mint 10 ezer torzszülött látott napvilágot és mind a mai napig szenvednek tőle. A Contergan tablettát a gyártó mégsem vonta ki forgalomból csak átkeresztelte, és pozitív hatásait a lepra illetve a rákkezelésben hasznosítják. A gyártó  a botrány miatt ugyan nem tudta törzskönyveztetni a gyógyszert, de később, más néven, Amerikában azóta is gyártják. Sem bírósági döntés nem született, sem bocsánatot nem kért senki. A cég is csupán csak – holmi filantróp szándékkal – egy közös alapba csurgatott néhány millió dollárt. Az Egészségügyi Világszervezet meg finoman felhívta az Európai Gyógyszerügynökség figyelmét, hogy alkalmazáskor majd jól olvassák el az apróbetűs részeket a mellékhatásokról…

Az egyház többször bocsánatot kért a bűneiért, a „civil” társadalom, a politika soha. A „hivatalos” média úgy semleges, hogy mikor egyik, mikor másik álláspontot szajkózza. Mert nincs egyetértés. Nincs összhang, nincs konszenzus. Minek is – hiszen demokrácia van. Egyébként is mindenki azt olvas, amit akar. Majd eldönti, mi az igaz. A nyolc osztályos szakmunkás szavazata is annyit ér, mint a frissen doktorált filozófusé.

Közben ekkora nyomás alatt az egészségügyi rendszer a szemünk láttára omlik össze. Nyilván, ez fáj a hatalomnak, nem az egyén élete, helyettesíthetetlen méltósága, örök értéke.

Talán az utóbbi hetek legszimpatikusabb érve: azért nem oltatják magukat az emberek, mert előbb imádkoznak, mint orvoshoz menjenek. Pedig hát az orvosok is Isten gyermekei. Feladatuk, hivatásuk a gyógyítás. A baj az, ha ők is megbetegszenek. Főként, ha nincs annyi kórház, hogy a lakosságnak legalább a fele elférjen benne, ha a szükség úgy hozza. És pénz sincs erre, mert a biztosító sem fizeti ki a teljes autót, akármekkora a kár a balesetnél.

Vagyis eljutottunk a pénzhez.

Hogy mindent ki lehet számítani pénzben: megéri, vagy nem? Ráfizetős vagy nyereséges? Az élet pedig… Háát, ennyi volt. Meghaltál, eltemetnek, három napig tart a csoda. Ha nem támadtál fel, jön a következő hír, ember, esemény, cunámi, járvány, kormány, mozgalom, s megy az élet tovább, nélküled.

Te mennyit érsz? Mert annyit biztosan nem, mint amennyit a nagy focisták a nagy kluboknál. Mert nincs annyi nyereség utánad. Még az adód sem fedezi az egészséged, életed értékét.

Pénz vagy élet?

Úgy tűnik, inkább a pénz?! Hiszen azt lehet csak számszerűsíteni. A halálod, csak a pénzzel való rossz gazdálkodás mellékterméke. Sima biológia, így aztán simán mész a süllyesztőbe, csak majd talán a rokonaid, barátaid emlékeznek rád, amíg élnek, hiszen te is úgy vagy velük, mint ők veled.

Igen, az ember testbe zárt halhatatlan lélek. De ez az Isten Lelke által átlelkesített test is üdvösségre van teremtve. Felruházva értelemmel és szabad akarattal. S most kiderült, hogy a tudományt, civilizációt, gazdaságot istenítettük, és mégis milyen törékeny. Múlandó. Mert a testet elszakította a spiritualitástól. Elidegenítette az embert önmagától. Így aztán könnyebben lerongyolódott és sebezhetővé vált. A legjobb „szakit”, a sátánt kérte fel, hogy segítsen belerondítani Isten tervébe, segítsen meghekkelni a jó szándékot, segíteni akarást, hiszen csatolt áruként kapta vele a kapzsiságot, a hataloméhséget, a becsvágyat is.

Az evilág elért a saját határaihoz.

Ha kiölte az emberből a halhatatlan isteni csírát, már istenként viselkedne, de megállítja őt saját keze alkotása. A torzszülött fattyú, amit a tudás gőgjével produkált.

És akkor keresi a bűnbakot. Hirtelen áldozati pózban kezdi sajnáltatni magát, s mindenütt tolvajt kiált. Pedig egyszerűen csak hisztizik, mert saját magát fojtotta meg, levágta magáról az isteni lélegeztetést.

Önállóan akart lélegezni, s kiderült, hogy Isten lehelete nélkül csak remeg, s aztán összerogyik. Jó lenne, ha az Istenbe vetett személyes és közösségi hitünk-vallásosságunk segítene megtartani józan eszünket, hívő szívünket.

Jó lenne, ha az embernek, ebben a végső kapkodásban, még lenne ereje legalább az imában Isten után nyúlni és mélyet szippantani Belőle.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A fájdalmam – papként

Közzétéve

Szerző:

Egy pap számára nagy fájdalmat jelent az egyházon belül elkövetett szörnyű bűnök súlyosságának felfedezése – vallja az Aleteia cikkírója, Vivarès atya, a párizsi Saint-Paul templom plébánosa. Ha vállaljuk, hogy hordozzuk ezt a keresztet, az azt is jelenti, hogy hisszük: az egyház nem önmagában létezik.

Október 5-én, kedden időt szántam arra, hogy megnézzem a KTO televízióban a CIASE-bizottság jelentése (az előterjesztő elnök neve alapján másképpen Sauvé-jelentés) benyújtásáról szóló híradást. Aztán gondosan elolvastam magát a jelentést, mint ahogyan egy beteg felkészül egy fájdalmas, de szükséges műtétre, mint ahogy az ember elmegy a fogorvoshoz, hogy kihúzassa a korhadt fogát, de közben tudja, hogy milyen fájdalom fog rá várni. Ezt a fájdalmat már megéltem Írországban, amikor 1996-ban teológushallgató voltam, és lavinaként hetente követték egymást a médiában a különböző történetek, egyik borzalmasabb, mint a másik, anélkül, hogy el lehetett volna fordítani a tekintetünket.

Ezt a fájdalmat átéltem 2000-ben is, Pican püspök ügyében, aki épp akkor helyezett át egy papot, aki maga is beismerte, hogy éveken át pedofil bűncselekményeket követett el, s akit ezután tizennyolc évnyi börtönbüntetésre ítéltek. Ugyanezt a fájdalmat tapasztaltam meg a Preynat-ügy felpereseivel együtt 2016-tól 2020-ig, amikor megtudtuk, hogy három lyoni bíboros érsek – Barbarin atya kivételével – tizenöt éven át nem tett semmit. És ott voltak még a nemzetközi ügyek Chilében, a Krisztus Légiósainak ügyei és még sok minden más.

Hol van az én egyszerű helyem, mint emberé?

Egyesek talán nem találják helyénvalónak, hogy Krisztushoz hűséges papként megosztom a fájdalmamat, és úgy gondolják, csak az áldozatok fájdalmáról, az összetört életekről, a felnőtté vált gyerekek öngyilkosságairól kellene szólnom, ezekről a gyerekekről, akik olyan terhet cipelnek, amelyet senki sem tud levenni róluk. Nem kívánom azonban a politikailag korrekt vagy a médiában megkövetelt magatartást és beszédet követni, nem kívánom megítélni, hogy mit illik vagy mit nem illik mondani, és ma este szívesen vállalom, hogy ne az Aleteia rendszeres krónikásaként nyilvánuljak meg, hanem egyszerű emberként foglaljam el a helyemet.

A kitüntetésnél, csodálatnál, utánzásnál vagy jutalmazásnál is jobban, mindenekelőtt azt szeretnénk, ha tisztelnének bennünket. Akármi legyen is a foglalkozásunk, a társadalomban elfoglalt helyünk, családi vagy társadalmi funkciónk, mindenekelőtt arra a tiszteletre törekszünk, amelyet egyszerű emberi mivoltunknak köszönhetünk, arra a tiszteletre, amelyet mindennapi cselekedeteink egyszerű erkölcsisége kell kiváltson. Huszonöt éven keresztül féltem attól, és ma még inkább félek, hogy nem fognak majd emberként tisztelni, csupán annál az oknál fogva, hogy pap vagyok. Attól féltem, hogy papi állapotom lesz az erősebb ok a megítélésemben, nem pedig emberi méltóságom, egy olyan emberé, aki csak azért felelős, amit meg tudott tenni. „Jézus csak ennyit mondott: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat. Ha meg jól, akkor miért ütsz?” (Jn 18, 23) Nos, a tanítvány nem nagyobb a mesterénél, és ha a Krisztusnak mint embernek kijáró tiszteletet sárba tiporták, noha ő Isten, akkor ugyan én, bűnös ember, milyen tiszteletet követelhetek?

Mindent elfogadni

Azonban az utcán a római galléromra vetett tekintet, a misén rám vetett tekintet, amikor papi kötelességeimet teljesítem, a gondolatok, amelyek akkor ébrednek bennem, amikor elolvasom az aláírásomat az e-mailjeim végén: “Pierre Vivarès atya, a Saint-Paul – Paris IV plébánosa” – mindez felkelti benne a tisztelet hiányától való félelmet. Igen, attól félek, hogy a szabadon elfogadott és megélt papi állapotom összemosódik azok jogos elítélésével, akik – hozzám hasonlóan, papi állapotban – bűnöket követtek el.

Ha értelmesen végiggondolom, könnyű lenne azzal győzködnöm magamat: “Dehát azok ők, és nem én vagyok”, – de ha az ember egy testhez tartozik, akkor az értelem nem tud az évtizedes azonosulás érzésének helyébe lépni. Könnyű lenne azt mondanom, hogy elöljáróink vallottak kudarcot, és olyan reformokat szorgalmaznom, amelyek végrehajtásához sem küldetést nem érzek, sem képességeim nincsenek. Gyáva dolog lenne letámadni és főbe lőni az egyházat, amely szintén emberi intézmény, de amely az anyám, és amelynek az életemet, növekedésemet és mai létemet köszönhetem. Mindent el kell fogadnom.

A keresztre feszítettség állapotában

Talán éppen ez az egyház misztériuma. Nincs olyan emberi intézmény, legyen az politikai, mint a köztársaság vagy a monarchia, filozófiai, mint a gondolkodás vagy a tudomány iskolái, legyen az családi intézmény vagy társulás, közülük egyetlen egy sem hordozza, nem foglalja magában az őt alkotók bűneinek súlyát és egyúttal a megszabadulást attól, ami bennünket terhel.

Könnyű elhagyni egy olyan emberi intézményt, amelynek csak önmaga jelenti létezésének az alapelvét. Nem így áll a helyzet az egyházzal, amely Istentől származik és Istenhez vezet. „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” (Jn 6, 68). Ez keresztre feszít minket, és mivel megfeszít, felismerem itt Annak az örök gesztusát, aki megmentett minket. Krisztusét, akit az emberek elárultak, és akit Isten megmentett. Mindez engem is a megfeszítettség állapotába helyez. De én a Reményben akarok élni és halni, hordozván ennek a keresztnek a súlyát, és ha ezzel a kereszttel enyhíthetem az áldozatok szenvedését, akkor szívesen felajánlom nekik.

Írta: Père Pierre Vivarès
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Áremelkedés! Útban a hiányok felé

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutteerstock

Gáz, villany, kőolaj, zöldségfélék, hús, gabonafélék … a nyersanyagok árai folyamatos inflációs emelkedést mutatnak, ami együtt jár hiányokkal is. Oka ennek a gazdaság újraindulása két évi lelassulás után, amit részben a lezárások, de bizonyos szektorokban a strukturális problémák is okoztak.

Senki nem ússza meg az inflációt, ami a világ összes nyersanyagára vonatkozik, és világméretekben jelentkezik. A tisztán konjunkturális tényezőkhöz járulnak a strukturális tényezők, köztük nem utolsó helyen az Európai Központi Bank pénzügyi politikája. A lezárások, amiket a föld csaknem minden országa elrendelt, 2020 márciusa óta búra alá helyezték és leállították a termelést. Most, hogy a kereskedelemre megint van mód, a gazdaság újraindul.

Ez jó dolog, de idő kell arra, hogy az üzemek és a világ logisztikája újra rátaláljon szokásos működésére. A kereslet nagyobb, mint a kínálat, a hiányok megmutatkoznak, ami az árak emelkedését okozza. Ez a túlfűtött állapot időleges kell legyen, amíg a gazdaság szereplői újra megtalálják a munka ritmusát, de addig is megakadályozza a világ kereskedelmének megfelelő újraindulását, és blokkolja egyes termelési láncok működését.

A sajtót például érinti a papírhiány, ez emeli ennek az elsődleges fontosságú cikknek árát, és egy már amúgy is sérülékeny iparág teherbíró képességének határait súrolja. Szűkösség mutatkozik az élelmiszerek terén, amit fokoz, hogy Európa-szerte nagyon esős volt a tavasz és a nyár. A gabonafélék hozama Franciaországban nem mutatkozik valami jónak, ami hátrányt jelent mindazok számára, akik a francia termelőktől vásárolnak gabonát.

Stratégiai zsákutca

Ehhez a konjunkturális áremelkedéshez hozzájárul még, erősen aggasztó módon, egy strukturális hiányosságok által okozott infláció is. Ez pedig az energia esete, különösen az áramé. Az egyes európai országok által választott megoldás – az atomenergiával termelt áram mennyiségének csökkentése – az áramtermelés visszaesését okozza, amit a szélkerekek képtelenek pótolni. Németország az orosz gázra számít, mint elsődleges energiaforrásra, amit részben szélenergiával akar kiegészíteni. Azonkívül, hogy ez magával hozza az Oroszországtól való függést, a nukleárisan termelt energia kiesését még nem pótolja a moszkvai gáz. Az Északi Áramlat 2 gázvezeték még nem működőképes, pedig a Gazprom a munkák befejezését szeptember 10-én már bejelentette. Olaszország is nagy hiányokkal néz szembe. Október 1-jével a gázárak 15 %-kal, az áramárak 30 %-kal fognak emelkedni. Rossz hír ez a magánszemélyek számára, de az egész termelői lánc, különösen az ipar számára is.

Franciaország ugyanezekkel a nehézségekkel szembesül. A fessenheimi erőmű bezárását még nem kompenzálták. Az országnak Németországtól kell majd gázt vásárolnia, hogy ezt a termeléskiesést ideiglenesen áthidalja, ami Moszkvától és Berlintől való függőséget eredményez. Még akkor is, ha az áramszüneteltetést éppen csak hogy sikerült elkerülni 2020-2021 telén, nem biztos, hogy ez sikerülni fog ebben az évben. A gazdasági tevékenység újraindítására vonatkozó összefogás, amelyhez az energiatermelés csökkentése társul, a téli időszak során zavarok fellépését vetíti előre. A zavarok annál is valószínűbbek, mivel a gázzal és szélerőművekkel termelt áram drágább, mint a nukleáris úton történő előállítás, annak ellenére, hogy a szélerőművek jelentős támogatásokat kapnak. Az energiahiányt viszont a gazdaság egész termelési láncolata megsínyli. A mezőgazdaság, az ipar, a kórházak, a szolgáltatások, mind érintettek. A generátorok telepítése csak növelni fogja az energiaszámlájukat.

Pénzügyi infláció

Hogy megkísérelje a gazdaságot lendületbe hozni, az Európai Központi Bank olyan monetáris politikába kezdett, amelyben a kamatlábak csökkentésével kívánja bátorítani a hitelfelvételt és növelni a forgalomban levő pénz mennyiségét. Jelenleg hatalmas mennyiségű pénz van forgalomban, ami rövid távon boldoggá teszi a beruházókat, akik készek olyan tervekbe belemenni, melyek egy része nem állja meg a helyét. De ez is hozzájárul az infláció emelkedéséhez. A könnyelmű komolytalan beruházási tervek, amelyek azonnali hozama magas, igen csábítóak, míg a komoly és költséges, távoli hozamot ígérő befektetések nehézségekkel küzdenek. Pedig ezek a komoly ipari beruházások, akár az energiatermelés vagy az informatika területén, nélkülözhetetlenek a jövő termelése számára.

A kamatlábak alacsony volta az ingatlanok árának érzékelhető emelkedését vonja maga után Franciaországban. Ez persze jó olyanok számára, akik el kívánják adni lakásukat, sokkal kellemetlenebb azoknak, akik be akarnak lépni az ingatlanpiacra. A világ nagyvárosai versenyben vannak a nagy befektetések tekintetében, ez a jelenség európai és nyugati viszonylatban egyaránt megfigyelhető. Jelenleg a hiányok és az áremelkedések még nem járnak komoly nehézségekkel a mindennapi életben és a gazdaság működésében, de nehézségekre lehet számítani egyrészt a téli hónapok érkeztével, másrészt a normális gazdasági működésre való visszatéréssel. A gazdaság távolról sem dematerializált és nem valami felhőben (cloud) létezik, hanem valóban valamiféle anyagi dolog, ami kézzelfogható dolgokon alapul, és olyan eseményektől függhet, amelyek más országokban történhetnek. Energia, élelmiszer, feldolgozóanyagok, mindezek nélkülözhetetlenek a társadalmak működéséhez.

Írta Jean-Baptiste Noé történész, geopolitikus
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű