Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Hullámverés

Közzétéve

Miért akar pap lenni? – szögezte neki a kérdést a rektor.

Tisztelt Rektor úr! – válaszolta szerényen a  fiatalember. Harmincévesen, úgy érzem, meg kellene valahol állapodnom. Körbeutaztam a világot. Mindent kipróbáltam, amit csak lehetett. Halálveszélyben voltam többször is, szárazon és vízen. Volt amikor kiraboltak, többször megsebesültem. Nem egyszer kerültem viharba a nyílt óceánon, társaimmal együtt. Amikor a szemünk láttára kezdett beszivárogni a víz a kabinba. És ilyenkor megéreztem, Isten is valahogy így szivárog be életembe, onnan is, ahol nem várom. Talán édesanyám halála miatt, talán gyermekkori élményeim dacára, mint Jónás, szaladtam Isten előtt, s előle, nehogy megtaláljon. Ő mégis állandóan elém került, útjába botlottam, lassan hálót font körém, mert magának akart. Úton voltam, s most jöttem rá, az Ő útja az enyém is. Gyarló és szerencsétlen vagyok egyedül, s nélküle. Így hát rájöttem, hogy azt teszem, amit Ő akar. Úgy lesz jó nekem is.

A rektor pillanatnyi csend után felállt, odalépett a fiatal papnövendékhez, kezet szorított vele, majd mélyen a szemébe nézve megszólalt: – Isten hozott az egyházba, fiam!

/…/

A szemináriumi évek meglehetősen gyorsan teltek. Keve ekkor már levelezett apjával. Nővérét is többször fölkereste. Évfolyamtársai szemében ő volt a guru, a tanító és viccmester. S hogy nyomatékot is adjon érettségének, szakállat növesztett, ráadásnak bajszot is hagyott. Pénzét beosztotta, így kellően önálló lehetettt és rejtve maradhatott. Minden erejével igyekezett elmélyülni a tanulmányokban. Az anyaországi szeminárium eléggé távol volt, ahhoz mégis közel, hogy a hazai hírekről tudomást szerezzen. Úgy határozott, hogy majd csak primíciára megy haza szülővárosába. Még nem volt elég lelkierő benne, hogy farkasszemet nézzen a szúrós apai tekintettel. Sok elszámolnivalója lett volna, azonban jobbnak látta elfojtani a belső háborgást, hadd dolgozzon az idő meg a kegyelem. Pedig nem volt kitagadva, apja alig várta, hogy lássa.

/…/

Ahogy a távcsövön kémlelte a láthatárt, arcába csapott a friss, csípős hajnali szél. Hátuk mögött a nap már vörösre festette az ég alját. Az éjszakai vihar ugyan elült, de még játékos hullámok taréja csapkodta a tanker orrát. A fáradt matróz a hajótorony sarkából fürkészte az eget, a végtelen víz egyszerre árasztott nyugalmat, harmóniát, fenséges hangulatot. A fehér habok a lelkét is tisztogatták, az óceán zúgása aztán lassan abbamaradt. Mélyeket szippantott az erős, hajnali sós levegőből, és most már szabad szemmel is figyelni kezdte a horizontot. A műholdas irányjelző szerint egy héten belül elérhetik a bostoni kikötőt.

Sallai Keve egyik úszómester barátjától tudta meg, hogy Pesten is létezik matróziskola. Nemcsak filmekből, gyermekkori regényekből, de a családi történetekből is régóta visszhangzott benne ez a fajta romantika: minden kikötőben egy szerető, micsoda orvosság a rum a tengeribetgség ellen, menőzni csíkos nadrágban, szabadság, mászni árbócra, húzni a kötelet, kidobni a horgonyt, minél távolabbra…

Vitéz nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy matrózaként apai nagybátyja is sokat mesélt neki háborús éveiről. Arról, ahogyan a fiúmei kikötőben várták a hadi parancsot, amikor még Magyarország partjait három tenger mosta. Anyjukat hamar elveszítették, egy gyors lefolyású vérrák vitte el korán. A kis Keve nevelése nővérére és édesapjára szakadt. Édesapja még sokat remélt a kommunizmustól, aztán megtörten fordított hátat neki, és ellenállásban, az emberektől megcsömörölve, erdészmérnökként szerezte a mindennapit. Remeteként élt szinte napokig az erdőben, ott lelt nyugalomra lelki viharaiban, a fák közt. Amikor az erdészeti hivatal brigádosai nagy nehezen rátaláltak, talányosan válaszolt nekik, hogy értsék: „Az erdő, amíg ti vágtátok, egyre csak fogyott. De amikor én idejöttem, a fák összehajoltak és azt susogták: mégis a fejszére szavazunk, mert a nyele fából volt, és azt gondolták, ő is közülünk való, hisz a nyelét is ő fogja”...

Békén is hagyták egy életre. Belső nyugtalansága azonban nem szűnt meg, sőt eleinte Isten ellen is háborgott, miért engedte ezt meg? Mit akar ezzel elérni?  Néhány évig még a gondnoki feladatokat is ellátta a csíki mezőváros plébániáján, aztán az egésznek az tette be az ajtót, amikor egy hamvazószerdán legutolsóként vonult elé az oltárhoz hamvazkodni. A dühös és feszült plébános már nem sokáig bírta. Amikor odaért, hogy a bűnbánat jelét magára öltse, a pap az egész hamvas szelencét ráborította: Emlékezzél ember, porból vagy és porrá leszel. Szemöldöke, bajsza, mindene megtelt hamuval. Templomban lévén sem tagadta meg székely mivoltát, mert azt sziszegte bajsza alul, prüszkölve: nem baj, mert kimegyünk… Kinn aztán, lelke mélyén mégiscsak megbocsátott, és azt remélte, bárcsak a gyermek ne távolodna el miatta Istentől. Ő maga egy faipari vállalkozásba fogott. A kis fűrészüzemmel aztán be is jött a számítása. De nem nősült újra, s a faluban, ahová költözött, afféle különc, modern Szent Józsefnek csúfolták.

A kis Keve hamar naggyá nőtt, egyszerre örökölve az apai csökönyösséget, éleslátást és igazságérzetet. Nem tudott nyugton ülni otthon. Már a változások után hamar kereket oldott hazulról. Évekig nem hallottak róla semmit. Egyszer híre jött, hogy a francia idegenlégiónál van, de azután is nagy volt a csend. Aztán egy holland autóforgalmazó cégnél borította rá az asztalt a cégvezetésre, amikor az tulajdonaként akarta kezelni alkalmazottait. Ügyvédet fogadott, amire rá is ment az egész pénze, mégis neki lett igaza. Nem akart csóró fiúként hazaérkezni, így fülest kapva az egyik ismerőstől, aki matróztoborzásról mutatott neki egy fészbukos beírást, eldöntötte, hogy kipróbálja. Hátha lesz egy kis pénze, aztán pár év múlva építhet házat itthon magának.

/…/

A matrózélet keményebb lett, mint gondolta Nem hitte volna, hogy ilyen kemény a honvágy. Már azt is megszokta, hogy a vízzel óvatosan kell bánni, hogy hónapokig elég legyen, hiszen tengervizet nem lehet inni. Szűk volt a kabin, de amennyit benn voltak kibírta.  Inkább azt szerette, hogy levegőn van, dolgozhat, járja a világot, sokféle emberrel megismerkedik. Még pesti korszaka idején szerelmes lett, megismerkedett egy lánnyal, akinek már jeggyűrűt is vett. Hűségesen várta a találkozást. Számára nem jelentett nehézséget az önmegtartóztatás, nem voltak ínyére a matrózkupik, a rumért sem rajongott. A viszki és a sör viszont annál inkább csúszott.

Ami fájdalmasabban érintette, az a kapcsolatnélküliség. Bizonyos fokú hazátlanság. Sehol sem lehet otthon. Ráadásul nem volt a maga ura. Folyton parancsolgatnak, folyton alkalmazkodni kell, kiszolgáltatva még a természet erőinek is. Összezárva, tíz-húsz idegennel, távol a családtól, le sem szállhat a hajóról, mert nincs vízum. Kilenchavonta jutnak haza, s akkor sincs kihez mennie. Fiatal szeretője ugyanis elhagyta. Ezt is máshonnan tudta meg. Semmi üzenet, semmi életjel. Már hónapok óta próbálkozott, és semmi válasz. Igaz, három hónap után a SIM kártya is lejárt. De őt mintha senki nem érdekelné. Apja képe is egyre gyakrabban derengett fel. Talán most, ha Bostonban kikötnek, lesz valami hír hazulról. Valami ökumenikus civil szervezet is szeretne egy kis szívderítő szellemi-lelki programmal kedveskedni, talán lesz valami változás.

A többszázezer tonnás, csaknem fél kilométer hosszú tanker a papírhajó könnyedségével szelte a hullámokat. A hat-hét méteres hullám meg se kottyant egy ilyen monstrumnak. Keve matróz már másodtisztként készítette elő az útvonal hátralévő részét. Beprogramozta az irányt a partvonalak mentén, igazított egyet a térképen, és hosszasan, elmélázva markolta a hajókorlátot. Gondolatai máshol jártak. Itthon, a visszarepített gyermekkorban. Az első gyónás, amikor bevallotta, hogy nem jeggyel utazott a buszon, hanem csak úgy, bliccelt. És akkor a gyóntatója azt az elégtételt hagyta neki: végy egy buszjegyet, s tépd el…! Felvillantak az első iskola mellé járások képei, a tiltott cigarettázások, a nagypénteki kereplések a toronyban, a papbácsi csípős vesszője a hittanóra alatt, a tiltott ostya-kóstolgatások, de aztán egy kockával közelebb fiatalkori pajzánkodásai, az osztálytársak, a bulik és kirándulások, a házimunkák és elcsatangolások. Milyen jó azoknak, akik otthon lehetnek. Nem gyötri őket a hontalanság. Van családjuk, vannak gyermekeik, és angolul sem kell értetlenkedniük, ha valamit mondani akarnak. Most jött rá, miért nem jó neki az angol: mert időben gondolkodik s nem térben. Nincs saját lelke, nincsenek gyökök, nincsenek képei. A magyar még ismeri a tér-idő szemléletet. Akárhogy tudsz angolul, csak száraz mondatokat faragsz a szavakból, magyar lelked nem képes megnyilvánulni bennük. Folyton magyarázod, s úgysem értik. Még azt sem tudná visszaadni az angol: azt a teremburáját!!!

Leginkább azonban egy mélyebbről jövő érzés, kérdés, kétség feszegette: hol a helyem? Mit akarok kezdeni magammal? Istenem, ha vagy, mit akarsz tőlem? Miért hagyott el a barátnőm? Talán rosszul döntöttem, amikor vágyaimra hallgattam? Miért szöktem el apámtól? Talán nem is annyira a pénz, hanem a szabadság, az önállóság kellett? Vajon a makacsságom az oka, hogy semmilyen tervem nem jön össze?  Hisz kipróbáltam szinte mindent. Amikor a norvég cégnél dolgoztam, az Antarktisz egyik jégszigetén még fociztunk is, amíg indult a szállítmány!  Tavaly ilyenkor Afrika partjainál titokban leszöktünk innen, s a néger falu egyik kéregető bácsijának megígértem, hogy jövőre hozok neki egy pár lábbelit…! Hogy is énekelte a megboldogult kántorunk: Amíg szívem dobooog, Szűz Márijaaa… S mi ültünk az örmény templom padján, s lóbáltuk a lábunkat. Pisszenés nem volt. Egyik kezünk hátratéve, másik a szánkon. Légy csendben, ne rosszalkodj!

/…/

     Sallai Endrének, Keve édesapjának nem sikerült sok szót váltania fiával. Azzal nyugtatta magát, ha élve, ha halva, csak előkerül előbb-utóbb. A volt erdész azonban nem elégedett meg a munkával. Valami másra vágyott, valami többre. Marcangoló lelki vádját befelé próbálta feloldani. Elhatározta kiimádkozza fia megtérését. Ezen eleinte csak azt értette, hogy hazatérjen. Hogy láthassa. Hogy kibéküljenek. Volt ugyanis valami köztük, ami miatt mindketten hibásnak érezték magukat, és kölcsönösen a másikat okolták. Az apa a fia csökönyösségét, csirkefogó viselkedését, a fia meg apját anyja korai haláláért. Mert nem tett meg mindent, mert durva lelkű volt, mert nem jó apa. Volt ebben amolyan keserű tehetetlenség, düh, önmarcangoló kín is. Mint Jákob, amikor az angyal kifordította a csípőjét. Megsebezték. Ott, ahol nem várta volna. Azóta folyton ezt a sebét nyalogatta, ezért vádolta Istent, s valahol a fiát is. Ezért volt nyugtalan. Közben meg rendszeresen imádkozott, eljárt a templomba, néha felhívta pap nagybátyját, aki a püspök évfolyamtársa volt, és aki arra is biztatta: ha már így alakult az életed, akár egyházi szolgálatba is léphetsz. Tanulni nem késő, s a püspök felszentel. Legalább hátralévő életedben megnyugszol…

De ezt a gondolatot még viccként is elutasította. Az viszont komolyabban foglalkoztatta, mi lenne, ha a fiából pap lenne. Hátha megjön az esze? Nem is tudta, hogy fiának barátnője van. Azt meg végképp nem, hogy a hölgy már szakított vele.

/…/

Székelyföldön nagy meglepetések készültek. Az öreg Sallai titokban beiratkozott a teológiára. A püspök engedélyt adott, hogy idős kora ellenére elvégezhesse a tanulmányokat, és már a diakónusszentelés is megvolt. Úgy gondolta, csak akkor osztja meg  a hírt fiával, amikor kész tények elé állíthatja. Hátha akkor megengesztelődik. Időrendben nézve, élettörténetük egyik legnagyobb eseménye – két hét különbséggel – nagyjából egybeesett.

     A papszentelés délutánján Sallai Endre diákónus értesítést kapott az anyaországból, hogy fia, Keve itthon szeretné újmiséjét megtartani. Ki is tűzték a helyi plébánossal a dátumot  egy nyári vasárnapra. Közben megvolt az erdélyi papszentelés is. A falu színe java felvonult Fehérvárra, a fiatalok különös örömmel paxoltak újdonsült paptársukkal, aki, mint mondták: nyugdíj előtt áll. A helyi média találóan úgy fogalmazott, hogy: Isten megfricskázta az emberi számításokat…

/…/

     Sallai bácsi újmiséjéről a helybéliek sem tudtak. Mindenki, még a püspök is az anyaországból hazajövő fiatalember primíciájáról beszélt. A régi osztálytársak, a gyermekkori cimborák, a rokonság a falu „Szent Józsefét”  ugyan csodálták, és javában készülődtek fia fogadására. Hogy ő is pap lenne, senki nem gondolta. Jámborságán nem csodálkoztak, de azt végig titokban tartotta, hogy  öregségére papneveldébe jár.

Azon a vasárnap, amikor már a második harangszót is behúzta a harangozó. Sallai Endre ünnepi reverendában beovonult a sekrestyébe, ahol a fiatal újmisés éppen gyóntatásra készült. Nővére és gyermekei álltak sorba a sekrestye előtt. Az öreg Sallai belépett, becsukta az ajtót, térdre ereszkedett, és azt mondta:

 – Gyóntass meg fiam!

A fiú remegő ajakkal citálta a feloldozás szavait, majd áldást adott apjára. Hirtelen a nyakába borult, mert most már mindent tudott. Pillanatokon át zokogott. Döbbent öröm, a meglepetés csodája, az isteni megnyilatkozás letaglózó élménye markolászta szívét. Azt még valahogy kipréselte elérzékenyülve:

– Édesapám, bocsáss meg! Apja átölelte, megcsókolta, és csak ennyit mondott:

– Isten már rég megtette. Ő vezérelt ide minket, s ezért most menjünk, adjunk hálát Neki közösen. Én is megáldalak téged!

Ezzel keresztet rajzolt fejére, majd kiléptek az oltár elé.

Apa és fia elkezdték a közös újmisét.

peterpater.com

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Reflexió

Add nekem!

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: Scripture for Today

Gyermekkorom anekdotája jut eszembe. A székely bácsit ellenőrzi otthon a felesége a vasárnapi mise után: – Miről prédikált a pap? – A bűnről, mondja János bácsi szemrebbenés nélkül. – S hát aztán, mit mondott róla? És jön a flegma válasz: – Erőst ellene vót…

De egy fészbukos karikatúra képe is előjön. Gyónást végez egy mai fiatal: – Atyám, vétkeztem. Mire a pap: – Tudom fiam, olvastam a fészbukon…

Milyen könnyen elbagatellizáljuk, elmaszatoljuk a bűn súlyát. Már azzal, ahogyan kétségbe vonjuk létjogosultságát. Már egy első osztályos gyerek is így beszél: Szerintem… Hiszen ez nem is bűn volt, csak tévedés, gyengeség, meggondolatlanság.

Kimagyarázzuk, kicsinyítjük, relativizáljuk. Nem érzünk felelősséget iránta, nem vesszük komolyan következményeit, miközben érezzük. Inkább hárítunk, kibeszéljük, elpszichologizáljuk, felmentjük magunkat. És közben hívőnek tartjuk magunkat. Intim szféra, nem tartozik másra, majd lerendezzük. De nem neveztük nevén, nem tartottuk annak, ami. Isten szeretete, irgalma, haragja és szigora között ingadozunk, trükközünk. Ha nem bocsát meg, akkor kegyetlen zsarnok, szeszélyes ítélőbíró, ha meg túl könnyen megbocsát, elnéz nekünk mindent, akkor csak egy jóságos, de inkább ártalmatlan nagyapa, akivel mindent meg lehet tenni, akivel könnyű packázni, játszani, mint egérnek a macskával.

Azzal védekezünk, hogy csak a nagy bűnök a bűnök, a többi csekélység, sóder. Elnyomjuk lelkiismeretünk szavát, már nem gyónunk, mert az ciki, ahhoz őszinteség és jó szándék, sőt, erős elhatározás kell a megtérésre. Könnyebb a felszínen maradni, és saját magunkat isteníteni. Ne mondja meg senki, rajtunk kívül, mi a bűn. Így könnyebb hazudni, a másikat kihasználni, áskálódni ellene, meglopni, és egyáltalán minden parancsot könnyedén megszegni. Nem nagy tételben, csak úgy, apránként. S ha szükség, támadunk: ne sulykolja belé az egyház, a vallásos szülő a gyermekbe a bűntudatot… Ugyanakkor meg…, hogy sikítunk, ha állatvédelemről, jogainkról, a különféle vélt erőszakról hallunk, vagy annak veszünk egy fegyelmező szót, egy tanítást. A rossz szokások lassan hatalmukba kerítenek, bűnös állapotba kerülünk, szinte állandó jelleggel abban tobzódunk, mint, amikor a vírus hetekig vagy évekig ott lappang a szervezetben, s csak a kedvező körülményekre vár, hogy felemészthesse.

A böjti időszak arra is alkalmas, hogy szembesítsen bűneinkkel. Arra kényszerít, hogy hallgassunk belső vészjelző rendszerünkre, s javítsuk ki a „hibákat” addig, amíg nem késő. Ha a Lélek szavára hallgatva bemerészkedünk lelkünk pusztájába, nem csak a kísértő acsarkodását halljuk, hanem bűneink is lelepleződnek. Ezt pedig igenis akarni kell. Orvos nélkül nincs gyógyulás.

„Doktor úr, itt fáj!” Uram, beismerem, én vétkeztem, ezt és ezt tettem, vagy elmulasztottam. Csak a saját kényelmemet néztem, meggondolatlanul kibeszéltem más hibáját, évekig hazudtam férjemnek, feleségemnek, barátomnak, gyermekemnek, előítélettel szemléltem egyházamat, kritikátlanul átvettem a szóbészedet másokról, szórakozásba, munkába menekültem előled, szüneteltettem a veled való kapcsolatot, magamat másoknál jobbnak tartottam, csak azért dolgoztam hétvégén is, hogy több pénzem legyen, kínoztam, zsaroltam családtagjaimat: szóval, türelmetlenségemmel, szennyeztem a környezetemet, pazaroltam, visszaéltem mások jóindulatával, szeretetével, lusta voltam és elhanyagoltam kötelességeimet…

A megtérés a bűn beismerésével kezdődik. Innen jön a fordulat: a szív megrendülése, a bocsánatkérés. Rá merem bízni magam Istenre: Uram, vedd el önzésemet, szabadíts meg önközpontúságomtól! Szereteted égesse ki szívemből a bűn minden foltját. Add, hogy jobban bízzam benned, mint magamban, mert te jobban ismersz engem.

Gyónás közben… – Fotó: Pinterest

A beismerés ekkor már hálává, eukarisztiává magasztosul. Ő hamarabb megbocsát, mint, ahogy egy anya kimentené tűzben égő gyermekét. Ő, amikor a bocsánatáért könyörgök, már előre széttépi a hitelszerződést, amit még alá sem írtam, mert azt mondja: valaki már kifizette helyetted, a kereszten… És jöhetnek a bánat könnyei. Csak így indulhatok el Krisztus útján. Egyetlen más vallásban sincs bűnbánat, csak a Krisztuséban. Ez az evangélium sajátja. Ez a keresztény örömhírünk. Ezért jó megfürödni Isten irgalmában, hiszen ekkor éljük át, hogy megváltottak vagyunk. Ezért jó a szentgyónásban kipakolni lelkünk szemetét, és engedni, hogy eldobja, hogy szeretetének patyolatruhájába öltöztessen, újra.

Szent Jeromosról írják, hogy amikor az ifjú, jóképű, öntelt tudós egzegéta, a római hölgyek nagy hírű lelki vezetője lett, hogy önzését féken tartsa, és némi alázatra tegyen szert, önként elvonult a Júdeai sivatagba, hogy ott remeteként éljen. A gyümölcsök azonban várattak magukra. Rájött, sokat kell még tanulnia. Özönvízszerűen támadtak rá a kísértések, és minden bátorságát, önbizalmát földbe döngölték. Ekkor egy kiszáradt fa ágai között észrevett egy feszületet. A földre vetette magát, és ószövetségi szokás szerint ünnepélyesen verni kezdte a mellét: Uram, könyörülj rajtam!

A csendet Jézus törte meg: – Jeromos, mit adsz nekem? – A magányt, Uram, amivel küzdök. – Ez szép tőled, de tudnál-e valami többet is adni? – Természetesen Uram, válaszolta a szerzetes: a böjtjeimet, az éhségemet, a szomjúságomat. – Kiváló, Jeromos, van-e még valami más, amit nekem tudsz adni? Jeromos gondolkodóba esett. Eszébe jutottak a zsoltárfordítások, a Biblia hűséges tanulmányozása, az éjjel-nappali imádságok, a cölibátusa, a szegénysége, az alkalmatlankodó vendégek, a nap melege, az éjszaka hidege. Jézus ezekhez mind gratulált, s értékelte, hogy Jeromos mennyire igyekszik, de tovább faggatta: – Jeromos, tudsz-e még ennél is többet adni nekem? Jeromos megszeppent, bátortalanul csak ennyit tudott mondani: – Uram, már mindent odaadtam, most már valóban nincs semmim, amit neked adhatnék. Ekkor Júda egész sivatagában olyan csend lett, mint a barlangban, ahol Jeromos feküdt.

Jézus utoljára azt mondta neki:

– Nem, Jeromos, egyvalamit elfelejtettél: add nekem bűneidet is, hogy meg tudjam őket bocsátani…!

A bűnbánatban Isten Báránya a mi vállunkról is leveszi a terhet. A világ rendje helyreáll. Amit elvesztettünk, visszakaptuk.

peterpater.com

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Olvasás folytatása

Reflexió

“Kedves Júdás!” – egy bíboros levele

Közzétéve

Júdás csókkal köszönti és árulja el Jézust a római katonáknak - Kép forrása: Hulton Archive/Getty
Kedves Júdás!

Csak némi habozás után írok neked; eddig attól féltem, hátha környezetemben ez félreértéseket szül. Gondolom, minden évben a nagyhét idején egész zsák haragos levelet kapsz. Hiszen már az evangélium sem bánik kesztyűs kézzel veled. János tolvajnak nevez (Jn 12,6), sőt még maga Jézus is ezt mondja: „jobb lett volna neked, ha meg sem születtél volna” (Mk 14,21). Egyszerűen azért írok ma neked, mert továbbra is a testvérem vagy, és rejtélyedet nem tudom átlátni. Időnként arra riadok fel, hogy ugyanazt kérdezem Krisztustól, mint az apostolok, miután ő nekik – a te neved nélkül – megmondta, hogy egyikük majd elárulja őt: „Én vagyok-é az Uram?” (Mt 26,22)

Ugyan ki vagy te, Júdás, aki, mint a többi apostol, mindent otthagyott, hogy Jézust kövesse?! Úgy véled talán, Jézus kiválasztott volna, és az örömhír hírnökeként maga mellett tartott volna téged, ha javíthatatlan gazembernek ítél? Ha olyan pénzsóvár voltál, hogyan tartottál ki 3 évig ilyen szegény társaságban egy mesterrel, akinek „nem volt hová fejét lehajtani” (Mt 8,20)? Hogyan moshatta meg Jézus a vacsoránál a lábadat, azzal a kézzel, amelyet másnap, árulásod folytán majd szögek fúrtak át? Miért árultad el olyan nyomorultul? Egyáltalán szükség volt arra, hogy barátodat eladjad egy marék pénzért, melyet megszerezhettél volna továbbra is a tizenkettetek közös kasszájából? Mondd, talán a nélkülözhetetlen kis fogaskerék voltál a megváltás gépezetében, amint e szavakat hallottad: „Amit cselekedni akarsz, tedd meg hamar” (Jn 13,27).

Mondd Júdás, valóban elveszett vagy?

Bizony a Gonosz, az előre elrendelés és a szabadság, az ítélet és az üdvözülés egész problémáját a te életed és halálod élezi ki a végletekig.

Nem vagy-e mindenekelőtt az önnön elhagyatottságod áldozata? Neked nem volt meg a Péter szerencséje, aki miután harmadszor tagadta meg, Jézus elé lépett, hogy keservesen sírva fakadhasson. Te nem hallottad a kakas kukorékolását, és neked senki sem segített sírni. Egyedül voltál és „éjszaka volt” (Jn 13,30), vagy inkább a Sátán költözött beléd (Jn 13,27), és te nem tudtál megférni ezzel a rettenetes útitárssal. Sokkal hamarabb megundorodtál a Sátántól semhogy visszatérhettél volna Jézushoz, a gonosz sokkal gyorsabban vált benned elviselhetetlenné, mint a jó… Szegény Júdás, hát miért hagytad jeges magányodban, hogy az utolsó szó, melyet Jézus hozzád intézett visszacsengjen füledben, az átható szó, amely széttéphette volna kétségbeesésed sötétségét: „barátom…” (Mt 26, 50)?

Hallod-e még ezt a szót, barátom?

Saját életedtől akartál megszabadulni, és felakasztottad magad egy fára – nem tudtad, hogy Isten kezébe hullva végtelen szeretetének zsákmánya lettél volna? Mert ő, aki kinyilvánította, hogy senki sem veszett el azok közül, akiket rábíztak, „csak a kárhozat fia” (Jn 17,12), még odafentről a keresztről is Atyja bocsánatáért kiáltott minden ember számára. Ezzel az utolsó imával Jézus lezárja minden vétkes perét, és így kivonja az ügyet az emberi igazságszolgáltatás hatálya alól; ettől kezdve csak az isteni irgalom számít. Bár az egyház csorbítatlanul átvette, átörökítette a pokol titokzatos dogmáját, de sohasem engedte meg magának, hogy akár csak egy elkárhozottat is név szerint megemlítsen.

Ezért én sem tudom, Júdás, hol fog téged levelem elérni, így „post restante” küldöm.

Most arra a színdarabra kell gondolnom, amelyet Marcel Pagnol szentelt neked, és amelyben ő a kínzó kérdésre: „ Júdás a pokolban van?”, magával Krisztussal adatja meg a választ: „nem tudok válaszolni a kérdésetekre…, mert az emberek kihasználnák az elnézésemet.”…

Isten hozzád, Júdás!

Roger Etchegaray
Marseille ny. érseke, bíboros

*(Fordította: Törőcsik András, Forrás: IGEN folyóirat <Sebestyén Péter magánkönyvátárból>)

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Olvasás folytatása

Reflexió

A pápát a liberális EU díjazza? – elemzés

Közzétéve

Szerző:

Ferenc pápa látogatása az Európai Parlamentben 2014. november 24-én - Fotó: europarl.europa.eu

A pápa elleni támadások okait kutatva több vizsgálat megállapította, hogy az ellene irányuló politikai indítékú támadások is gyakoribban, mint elődjei alatt.

Giuseppe Savagnone professzor könyvet írt a pápa politikai megnyilatkozásainak újdonságáról, ilyen címmel: „Egy próféta, aki felrázza a lelkiismeretet”.[1] – Elődjeihez hasonlítva a pápát, így fogalmaz: „Woytila vagy Benedek pápa politikai megnyilatkozásai körülhatároltabbak voltak, bizonyos értelemben jobban visszavezethetőek az egyház szociális tanításának elveire. Mindazok, akik nem voltak maffiózók egyetérthettek vele, és nem érezték érintve magukat.” Ferenc pápa viszont nemcsak a maffiózókat és a fegyvergyárosokat nevezi meg felelősnek a világ romlásáért, hanem mindnyájunkat lelkiismeretét is fel akarja rázni. Kijelenti – valójában az egyház szociális tanítását követve, – hogy mindannyian felelősek vagyunk a szegényekért és a nyomorért. Amikor a világszegénységről hallunk, sok keresztényt már nem zavar a hír. Ha utcán fekvő hajléktalant látunk, legfeljebb azt mondjuk „szegényke”, és továbbmegyünk. A közömbösség globalizációjával állunk szembe, mely együtt jár a lelki kiüresedéssel. Pedig Isten mindannyiunkhoz szól: „Kain, hol van a testvéred? Testvéred vére az égre kiált.” Ébresszen fel minket álmunkból Istennek és lelkiismeretünknek szava, és fedezzük fel saját felelősségünket és feladatunkat: hogy mit tehetünk a szegények felemeléséért. – „Az igazi próféták nemcsak a jövőről szólnak – vonja le a következtetést a szerző -, s nem is csak a történelem eseményeinek megvilágításáról, hanem azok megváltoztatásáról. Ahogyan Ferenc pápa is mondja, az ő küldetése, hogy felébressze lelkiismeretünket, hogy ki tudjunk lépni legrosszabb megszokásainkból, és rálépjünk az evangéliumi testvériség útjára.”

Jellemző történet volt viszont a politikai hamisított kritikák terén, amikor a pápának az EU vezetői a legjelentősebb európai kitüntetést, a Nagy Károly díjat felajánlották, és ő azt nem utasította vissza. Az EU vezetők egy római tanácskozásukhoz kapcsolták a díj átadását, így a pápának nem is kellett elutazni, hogy átvegye azt. – A pápa ellenes csoportok kórusa azonnal szavalni kezdett: Nem szégyelli magát, hogy egy ilyen gyilkosan liberális EU-tól és vezetőségétől (akik az abortuszt, az eutanáziát, a meleg házasságot, gender ideológiát stb. stb. támogatják) elfogad egy díjat. Micsoda pápa ez?! – Azt elfelejtették, hogy korábban Roger Schutz taizé-i prior és Szent II. János pápa is vettek át ilyen díjat. – A józanabb megfigyelők viszont várták, hogyan fogja kihasználni a pápa a találkozást, hogy bölcsen elmondja véleményét e fórumon is, amint ezt más esetekben is tette.

Ferenc pápa átveszi a Nagy Károly díjat Aachen Marcel Philipptől (balra) és Juergen Lindentől, a Nagy Károly díj bizottságának elnökétől. 2016. május 6-a, Vatikán. – Fotó: EPA/L’OSSERVATORE ROMANO

A díj átvétele után a pápa néhány mondatban megköszönte az elismerést, mint amely – mondta – az Evangélium lelkületének szól. Majd megdicsérte az EU létrejöttét, az európai történelmi hagyomány, valamint a világháború utáni talpra állás értékeit. E bevezetés után a találkozás célját abban jelölte meg, hogy most „ragadjuk meg az alkalmat arra, hogy együtt új és bátor nekirugaszkodást kívánjunk e szeretett földrésznek.” Ettől kezdve 20 perces kemény beszédben elemezte az európai erkölcs és gazdaság helyzetét: „Európa megfáradt és megöregedett, nem termékeny és nincs életereje… Az Európát egykor lelkesítő nagy eszmék elvesztették vonzerejüket… Mi történt veled, humanista Európa, az emberi jogok, a demokrácia, a szabadság egykori szószólója? Mi történt veled, népek és nemzetek anyja, nagy férfiak és nők anyja, akik meg tudták védeni testvéreik méltóságát, és képesek voltak életüket is adni érte?” – Majd a jövő felé fordult felhívásával: „Emlékezet-átömlesztést kell végrehajtani. Távolságot kell egy kicsit vennünk a jelentől, hogy meghalljuk elődeink hangját. Az emlékezés nemcsak azt teszi lehetővé, hogy ne kövessük el újra a múlt hibáit, hanem hozzáférést ad mindahhoz a tapasztalathoz, amely segítette népeinket abban, hogy pozitívan haladjanak át a rájuk váró történelmi útkereszteződéseken.” A jövő egyetlen valós lehetőségeként jelölte meg a visszatérést a keresztény-humán értékekhez.[2] – A díj átadása után a józan politikai sajtó a legteljesebb elismeréssel szólt a pápa beszédéről és magatartásáról. – De voltak olyan támadó lefebvrista és un. katolikus lapok, amelyek változatlanul szidták Ferenc pápát mondva, hogy volt képe nemcsak átvenni egy díjat e korrupt vezetőségről, hanem még dicsérte is őket: és idézték a pápának az Európa múltját dicsérő bevezető szavait. – A liberális, illetve tőke-érdekelt sajtó természetesen a maga felfogásának megfelelően támadta a pápa beszédét.

– A pápa több esetben nevezte a korunk piacgazdaságát „gyilkos rendszernek”, a „gazdaság diktatúrájának”, amelynek „nincsenek emberséges céljai.” Megfelelő összefüggésben kijelentette, hogy ma sincs vége a rabszolgaságnak, s a legcivilizáltabb országban is újjáéled annak számos formája, mint a szervkereskedelem, a szexuális rabszolgaság vagy a migránsok rabszolgasága (Vö. EG 53-57).[3]

– Politikai támadások érték a pápát akkor is, amikor kereste a párbeszédet a muzulmánokkal, és elutasította, hogy az iszlámvallást, és annak minden követőjét embertelenek bélyegezzék. De amikor felemelte szavát a nyugati fegyverkereskedelem ellen, amely az Iszlám keresztényüldözést támogatja, s kijelentette, hogy háborúval nem lehet legyőzni a rosszat, egyesek ebben is tudtak találni kifogásolnia valót: hogy Bergoglio pápa kapcsolatba lép a muzulmánokkal, ahelyett, hogy harcra buzdítana az üldözött keresztények védelmében. (Szomorú, hogy e vád nem csupán a politikai oldalról hangzott el, hanem több támadó keresztény lapban is megjelent.)

– A pápa kapcsolatot keresett Kínával, hogy az ottani katolikus egyház stabilizációját támogassa. Hamarosan megjelent a vád – ismét nem csak a politika oldaláról, hanem a pápát támadó lapokon is -, hogy párbeszédet keres Pekinggel, ahelyett, hogy védené a keresztények szabadságát Kína súlyosan keresztényüldöző tevékenységével szemben.  (A pápa párti újságírók ebben az összefüggésben is rámutattak, hogy létezik egy érdekszövetség az USA, Hong-Kong és európai jobboldal között, és őket bántja a pápa mindennemű lépése Kína felé.).

– Ferenc pápa új világossággal szólt a „felszabadítás teológiájáról” is. [4]  E teológia Dél-Amerikában született, azzal a céllal, hogy az Evangélium szellemében az ottani nyomor elleni tiltakozásra és az elnyomottak védelmére hívja az egyházat. Mivel akadtak dél amerikai teológusok, akik marxista elemeket kevertek ebbe (mint az osztályharc és az erőszak), a Vatikán és maga Szent II. János Pál pápa is először elítélte azt. A Vatikán azonban rövidesen pontosította álláspontját, mely szerint az egyház sokszorosan leszögezte már, hogy a szegények oldalán áll, és ez a küldetése Dél-Amerikában is (csupán a marxista szemléletet utasították el).  Sokak számára azonban máig sem tisztázódott teljesen, mi az egyház hivatalos véleménye a „felszabadítás teológiájáról”. Ezért volt súlya annak, amikor Ferenc pápa fogadta Gustavo Gutiérrez perui teológust, a felszabadítás teológiájának atyját, és kijelentette, hogy e teológiai irány helyes úton jár, mert a keresztények felelősek az elnyomottak felszabadításáért (bár a mi utunk nem az „osztályharc”). – A témához kapcsolódó tette volt Oscar Romeronak,  San Salvador vértanú érsekének boldoggá majd szentté avatása. Az érseket a diktatúra katonái ölték meg, éppen a szegényekért való kiállás miatt.  A boldoggá avatást II. János Pál pápa kezdte el, de az valamiképpen elakadt (feltehetően éppen a szegényekért való kiállást elutasító politika nyomására). Most Ferenc pápa befejezte azt, s 2015-ben boldoggá, majd 2017-ben szentté is avatta Romerot (a szentté avatáshoz szükséges csodák után). – A salvadori vértanú születésének centenáriumán a pápai követ úgy fogalmazott, hogy Romero érsek örökségét a nép számára mindenkinek hirdetnie kell, aki békében és harmóniában akar élni. – A pápának ez az üzenete a dél-amerikai diktatórikus rezsimek képviselőiben ismét felszította a „marxista pápa” vádat (de sajnálatos, hogy ismét nemcsak e hatalmak képviselői nevezte őt így, hanem a pápát támadó, vagy magukat katolikusnak nevező lapok, blogok is.)[5]

– A szentatya többször felhívta az egyházakat és az országokat, egyházközségeket és keresztényeket, hogy nekik is cselekedniük kell a világ-szegénység csökkentéséért, legalább egy-egy üldözésből vagy nyomorból menekülőnek befogadásával. Jó hallani, hogy hazánk vezetősége komoly segítséget nyújt az ISIS által elpusztított vidékek és népek támogatására. Sajnálatos, hogy a pápa szavai, a fogyasztói társadalom sok egyháza és kereszténye körében kevés megértés fogadta. Voltak, akik inkább a pápát kritizálták „téves migráns-politikája” miatt, s nem néztek utána a pápa több és árnyaltabb nyilatkozatának e kérdésben. Ezekben ő is kijelenti, hogy a menekültek befogadásának terén az egyes országoknak maguknak van joguk megítélni, hány személyt képesek befogadni, illetve a pápa is természetes feltételnek tartja, hogy a jövevények azonosuljanak a helyiek kultúrájával.

Laudato Si kezdetű, az ökológiával foglakozó enciklikájában – az ökológia témában világviszonylatban elsőként– megfogalmazza, hogy az ökológiai katasztrófa első károsultjai nem egy-egy kihaló növény- vagy állatfaj, hanem a harmadik világ nyomorban élő népei. Az európai Nyugat országainak szemére veti e világnak múltbeli és jelen kizsákmányolását, s felhívja őket, hogy kötelességük elengedni a harmadik világra terhelt tartozásaikat, illetve segíteni őket a talpraállásban.[6] – Miközben világszerte a Laudato Si enciklikának is hatalmas pozitív visszhangja volt, megjelentek vádak is, hogy marxista, kommunista, pauperista, vagy hogy nem tiszteli a keresztény Európa értékeit, és csak vádlóan szól erről a kultúráról stb.

 

Ferenc pápa nyilatkozatait és magatartását a világ püspökeinek, teológusainak és katolikusainak nagy többsége, és a nem katolikus világ többsége is, csodálja és tiszteli. Sokan tartják őt nemcsak az egyházi megújulás-, hanem a társadalmi megújulás prófétájának is.

 

[1] Giuseppe Savagnone: “Un profeta che scuote le coscienze”. CulturaSemi di Speranza 2013

[2] Ferenc pápa beszéde a Nagy Károly-díj átvételekor. MK 2016. május 7.

[3] Vö. Andrea Tornielli, Giacomo Galeazzi: Ferenc pápa – Ez a gazdaság öl. Jezsuita kiadó, 2015

[4] Gustavo Gutiérrez és Gerhard Ludwig Müller „A szegények oldalán – A felszabadítási teológia”. Új Ember kiadó, 2016. 

[5] A felszabadítás teológia témához vö. https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/12771372

[6] Laudato Si – Ferenc pápa enciklikája az ökológiáról

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Olvasás folytatása

Népszerű