Lépj kapcsolatba velünk

Interjú

Jakubinyi György érsek: Őseink hitében erősít meg Ferenc pápa

Közzétéve

Jakubinyi György érsek tanévnyitó szentmisén Marosvásárhelyen, 2018. szeptember 10. - Fotó: Gönczy Tamás/RMDSZ

Szőcs Csaba szászfenesi plébános, a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület igazgatója Exc. és Ft. Jakubinyi György érsek atyát Ferenc pápa romániai látogatása kapcsán személyes véleményéről kérdezte.

– Az előző hónapok találgatásai és gyakran egymásnak ellentmondó információi után január 11-től hivatalosan is bejelentett tény, hogy Ferenc pápa Romániát és főegyházmegyénket is készül meglátogatni. A május 31. – június 2. között tervezett pápai látogatás az erdélyi katolicizmus számára történelmi jelentőségű eseménynek ígérkezik. Az idén 1010 éves fennállását ünneplő erdélyi püspökség főpásztora hogyan értékeli ezt az eseményt?

Az egyházmegye életében óriási esemény, mert ez a második pápavizit Romániában, az első Erdélyben. Jövőre a szentatyát meghívták az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra Budapestre. Ezelőtt húsz évvel járt először szentatya, pápa Romániában, és akkor Bukarestre korlátozták a látogatását. Az történt ugyanis, hogy amikor a vasfüggöny leomlott ’89–90-ben, akkor az ortodox többségű államok, főleg Kelet-Európában, felállítottak egy újabb „vasfüggönyt” a szentatya ellen, bejelentve azt, hogy a szentatya, mivel Nyugat pátriárkája, tehát Nyugat az ő területe, a keleti, ortodox többségű egyházak területén úgymond nincs mit keresnie. Ez az újabb vasfüggöny a Moszkva, Kijev, Bukarest, Belgrád, Szófia, Athén vonalat jelenti. Ez azért volt olyan szomorú, mert amikor 1997-ben II. Szent János Pál pápa meghirdette, hogy három éven át készülünk a bimillenniumra, a kétezredik szentévre, amely minden keresztény számára Megváltónknak, az Úr Jézusnak a kettőezredik születésnapját jelenti, nagyon szeretné, ha 2000-ben megvalósulna a keresztények egysége. Ez nem sikerült, de az ökumenikus mozgalomnak, a keresztény egységtörekvésnek ez volna a célja. A szentatya nagyon optimista volt és nagyon remélte, hogy az Úr Jézus születésnapjának közös megülése hátha helyreállítja az eredeti egységet. Ugyanakkor azt is remélte, s ezt kifejezi a körlevelében is, hogy 2000 előtt egy ortodox többségű ország csak megengedi, hogy testvéri látogatást tegyen ott. A görög és a szláv államok megtagadták. Akkor a szentszéki diplomácia felfedezte azt, hogy az ortodox többségű államok között egyetlenegy újlatin nyelvet beszélő ország van, és ez Románia, amely nyelvében, kultúrájában, nevében római, azaz „román”. 1998 decemberében kinevezték érseknek és Romániába nunciusnak Jean-Claude Périsset francia anyanyelvű svájci monsignorét, azzal a feladattal, hogy 2000 előtt a pápát behozza Romániába. Öt hónap múlva itt volt a pápa Bukarestben… Ugyanakkor ez politikai érdek is volt, mert a köztársasági elnök, Emil Costantinescu meghagyta, hogy feltétlenül hívják meg a pápát, hogy Románia mutassa meg: ezt a bojkottot a pápa ellen, amit az ortodox többségű államok Kelet-Európában felállítottak, Románia nem tartja tiszteletben, és mint hídverő állam foglal helyet Kelet és Nyugat között. Románia tehát fogja fogadni a pápát, ezzel kimutatva, bizonyítva azt, hogy megérett arra, hogy felvegyék az Európai Unióba… Tehát ez volt a cél.

– Az 1999-es pápalátogatás után húsz évvel ismét Romániába készül a szentatya. Ennek a nemrég bejelentett látogatásnak melyek az előzményei?

Amikor együtt ebédeltünk a nunciatúrán Bukarestben a szentatyával – 1999. május 7-től 9-ig tartott az akkori pápavizit –, a szentatya elmondta az ebéden nekünk, hogy nagyon szenved amiatt, hogy a hívei többségét nem látogathatja most meg. Mert tudja, hogy Erdélyben van a katolikusok többsége, mind a római katolikus, mind a görögkatolikus közösség, és ide nem jöhetett át… II. Szent János Pál akkor megígérte a püspököknek, hogy ha még egyszer jönne Romániába, akkor feltétlenül kiharcolja, hogy jöhessen Erdélybe is. Hát mi sejtettük, hogy ez a jövő zenéje és tényleg így volt, húsz év telt el azóta, s amit az akkori pápa megígért, azt most Ferenc szentatyánk teljesítheti. Már tavaly óta folynak az előkészületek. A nunciusunk kiemelte, ahhoz, hogy egy pápa egy országba jöhessen, három meghívót kell kapnia. Meg kell hívja a saját katolikus egyháza, azaz a Katolikus Püspöki Kar. Ez többször is megtörtént. Meg kell hívja az államfő, ez jelenleg Klaus Werner Iohannis. Mint ismeretes, jelenleg evangélikus, szász elnöke van Romániának, aki kétszer is, személyesen is meghívta Rómában a szentatyát, de úgy, hogy a centenáriumra jöjjön, 2018. december 1-jéig… Hátravolt a harmadik: ha egy országban nem a katolikus a többség, hanem egy más felekezet, akkor annak a főpapja is meg kell hogy hívja a pápát. Romániára alkalmazva ezt az elvet azt jelenti, hogy 87 százaléka a lakosságnak a román ortodox egyház tagja, tehát a bukaresti a román ortodox egyház pátriárkája kellett hogy meghívja a pápát – és meghívta. A nuncius bejelentette, hogy a román testvérek ne reméljék azt, hogy a centenáriumra eljön. A szentatya lelkipásztori látogatást tesz, tehát nemzeti évfordulókra, történelmi, politikai, civil dolgokra nem jön, ő Szent Péter utódaként az utolsó vacsorán az Úr Jézustól kapott megbízatást teljesíti, hogy erősítse meg testvéreit. Ezt nagycsütörtök este mondta az Úr Jézus, utána jött a hármas tagadás, s annak a jóvátétele feltámadás után a hármas szeretetvallomással. Az utóbbi pápák közül ő az első, aki nagyobb utakat tett, a zsinat második pápája Szent VI. Pál volt. De Szent II. János Pál 27 évi péteri szolgálata alatt bejárta szinte az egész világot, és mindenütt a látogatások alkalmával általában boldoggá és szentté avatást is végzett, mert az volt a célja, hogy minden népnek a saját köréből legyenek eszményképei. Húsz év után tehát most Romániába jön Ferenc szentatya… A Katolikus Püspöki Kar – 13 egyházmegye van Romániában, 12 megyés püspök és öt segédpüspök, tulajdonképpen háromnemzetiségű, háromnyelvű és háromrítusú, azaz bizánci, latin és örmény katolikusok főpásztorai – májusban Balázsfalván tartotta a tavaszi értekezletét. Ott szövegeztük meg azt a sajtónyilatkozatot, amelyben jelentjük, hogy már másodszor is meghívtuk a szentatyát Romániába, hogy látogassa meg híveit, és javasoltuk a sajtónyilatkozatban, hogy Bukarest, Jászvásár, Csíksomlyó, Balázsfalva és Máriaradna legyen a látogatási helye. Telt az idő, akkor a vita folyt, hogy jön a pápa vagy nem jön, ez nagyszerű sajtótéma volt… Mi már azt is javasoltuk, hogy mi legyen a szentatyának az úti célja. Mivel a pápa már idős és az energiával takarékoskodni kell, hogy jusson másnak is belőle, az volt az első tervezet, hogy szomszéd országokat, Romániát, Bulgáriát és Macedóniát egy út keretében fogja meglátogatni. Később megjelent a szentszéki sajtónyilatkozat, hogy a szentatya májusban megy Bulgáriába és Macedóniába, hozzánk pedig a közismert időszakban jön el.

Ami Somlyót illeti, a legnagyobb kérdés az volt, hogy egy héttel a fogadalmi búcsú előtt lesz itt a pápa. Akkor megjelentek különböző diverziók és mindenféle támadás, pápaellenes hangulatkeltés, viszont nagy félreértés van. Én is éreztem azt, hogy itt valami zavar van, mert megosztani a tömeget nem lehet, nem is szabad, viszont a pápa nem teheti át a látogatását. Elhatároztam, hogy körlevélben közlöm: nevezzük ki a pápalátogatás napját is búcsúnyerő napnak, tehát két búcsúnyerési lehetőség van: május 31. június 2. között, és június 8-án, pünkösd szombaton. Mindkettőn eleget tehet a zarándok a fogadalmi búcsúnak. Ez azért volt fontos, mert sok embert megnyugtat, mert lesznek olyanok, akik szeretnének a hagyományos búcsún is részt venni, de a pápalátogatásra jönnek és a zarándok második alkalmára nem tudnak maradni.

Jakubinyi György érsek tanévnyitó szentmisén Marosvásárhelyen, 2018. szeptember 10. – Fotó: Haáz Vince (szekelyhon.ro)

– Egyébként az is látható a közösségi médiában, hogy olyanok, akik a pápalátogatás kérdésében vagy ebben a kérdésben negatívan nyilatkoztak, vagy kifejezetten pápaellenesen, most olyan nyilatkozatokat tesznek, hogy az érsek úr döntése jó mederbe terelte a dolgot… Az előkészület mintegy négy hónapjában miben számít érsek úr a papság, a szerzetesek, a világi lelkipásztori kisegítők szolgálatára az előkészítés szempontjából?

A körlevélben igyekeztünk felhívni a figyelmet a lehetőségekre, ezrével nyomtatjuk ki az imalapot, amelyiknek az egyik oldalán a somlyói Szűzanya látható a pápával, másik oldalán az ima olvasható, amit leközöltünk. Azt kértem, hogy ezt az imát legalább a vasár- és ünnepnapi szentmisék után a Márton Áron-imádság előtt mondjuk el a pápalátogatásért, ilyen sorrendben. Azt is kértük, hogy a pasztorális bizottság dolgozzon ki témákat és javasoljon előadókat, akiket meg lehet hívni, a pápalátogatáshoz kapcsolódva a legfontosabb hitigazságokról beszéljenek. A nagyböjti triduumot a pápalátogatás jegyében tartsák meg, arra legyen előkészület és természetesen a paptestvérek fantáziájára van bízva, hogy mit tegyenek még, motu proprio is lehet.

– Érsek úr, szervezési kérdésekről pasztorális szempontból közelítsünk: a hitélet szempontjából mit vár a pápalátogatástól? Milyen gyümölcseit szeretné látni? Itt vagyunk a hivatások évében.

Jó volna, ha biztatná a fiatalokat az itthon maradásra. Igen ám, de ennek gazdasági háttere is van, ha munkalehetőséget nem biztosítanak vagy megfelelő munkahelyet nem találnak, nehéz ellenállni, megmaradni. A Nyugat mindig vonzott. Azután jó volna, ha megerősítene a katolikus hit megvallásában. Nekünk büszkének kellene lennünk arra, hogy katolikusok vagyunk. Ahogy ezt Szent VI. Pál az Ecclesiam suam kezdetű trónra lépő enciklikájában szépen magyarázza: a dialógus, a párbeszéd nem azt jelenti, hogy ha szóba állok egy reformátussal, a Szűzanya nevét én nem ejtem ki, ő pedig a pápa nevét nem ejti ki… Önmagunkat megmutatjuk, bemutatkozunk, ismertetjük a hitünket, és utána ismervén egymást keressük a külön pontokat. Ez az igazi ökumenizmus a katolikus egyház szerint.

Ioan Robu érsek-metropolita, Ferenc pápa és Jakubinyi György érsek – romániai püspökök ad limina látogatása a Vatikánban Fotó: Vatican News

– Akik érsek urat közelebbről ismerik, tudják, hogy sok mindenről évek óta pontos statisztikákat vezet. Első találkozása római pápával Szent VI. Pál személyében történt, azóta – a rövid, 33 napos pápaságú I. János Pált leszámítva – minden szentatyával volt személyes találkozása. Milyen találkozásai voltak Ferenc pápával?

Igaz, hogy pontos statisztikát vezetek. Van egy fájl, ahova leírtam, amikor pápai audiencián voltam vagy pápával koncelebráltam… Először 1971 májusában találkoztam személyesen pápával. Boros Béla titkos püspök akkor járt Rómában, tanulmányairól 1932-ben jött haza és azóta nem mehetett ki. Tehát 1971-ben – egy éve voltam germanikus diák, akkor vettem észre, mennyire hatott rám a Nyugat… – mondtam a püspök úrnak, hogy hallottuk az öregektől, hogy amikor germanikus püspök jött Rómába, akkor a pápai négyszemközti audiencia végén egy percre bevihette a Rómában tanuló kispapjait vagy papjait, egy fénykép erejéig – tessék szíves legalább egy kézfogásra minket is bevenni. Rám nézett és elpirult, azt mondta: fiam, ugye kézcsókot akartál mondani? Ez a vértanú püspök atya, aki 14 évet ült börtönben, megbotránkozott azon, hogy én egy év római idő után már azt mondom, hogy kézfogásra. És sikerült. Akkor bent voltunk a szentatyánál, VI. Pálnál 1971. május 17-én. Amikor nyáron hazajöttem, feljöttem Fehérvárra is Márton püspök úrhoz és Szatmárra a kormányzóhoz. A püspök úrnak elmondtam, hogy Boros püspök úr bevitt minket a szentatyához és azt mondta: „Fiam, ősszel én is megyek, én is beviszlek.” Ez benne van a Virt László-féle kiskönyvben, a fénykép, hogy VI. Pál pápa és mellette Márton Áron, Vencser László, Szabó Árpád és én, a dátum: 1971. október 25. Akkor a püspök úr le akart térdelni és kezet csókolni a pápának, aki ezt nem engedte, átölelte, magához húzta. Ekkor hangzott el VI. Szent Pál figyelmeztetése: engedelmeskedjetek a püspökötöknek, mert szent ember. A püspök úr ezt megértette, pedig a pápa olaszul mondta, és belepirult. Akkor elgondoltam magamban, hogy két szent ember próbál alázatoskodni… I. János Pálnál nem voltam, vele nem is találkoztam. Szent II. János Pálnál gyakrabban voltunk. XVI. Benedeknél 2010-ben voltunk négyszemköztin még, és egyszer akkor koncelebráltunk is vele. Ferenc pápával csak most az ad liminán találkoztam személyesen. Az ő pápasága alatt, öt év, kétszer voltam Rómában, de hozzá se engedtek. Egyszer voltam a kettős szentté avatáson: XXIII. János és II. János Pál, nem engedtek koncelebrálni se, 150 püspök volt, ott ültünk reverendában, megáldoztattak minket, de hozzá nem mehettünk. Amikor 2015-ben százéves volt az örmény genocídium, mint örmény kormányzó a pátriárka meghívására jelen voltam. De ekkor sem volt személyes találkozás. Első személyes találkozásom Ferenc szentatyával csak a tavaly volt, az ad limina püspökkari látogatáskor 2018. november 8-án.

– A pápalátogatás körüli felfokozottabb hangulat és tevékenység hozhat-e előrelépést Isten szolgája Márton Áron püspök boldoggá avatási ügyében?

A helyzet változatlan. Míg a hét görögkatolikus vértanú püspöknél a boldoggá avatáshoz nem kell csoda, Márton püspök úr hitvalló, ezért csoda kell a boldoggá avatáshoz – és az nincs. Márton püspök úrnak a pozícióját már négy éve leadtuk, 13 hiányosságot állapítottak meg, Kovács Gergely atya pótolta, de a pótnyilatkozat még nem jelent meg. Meg kéne jelenjen és ha azt is elfogadják, akkor a pápa a decretum super heroicitate virtutum, az erények hősi foka dekrétummal elismeri, hogy Márton püspök a hit, remény, szeretet isteni erényeket hősi fokban gyakorolta. Ezzel megkapná a venerabilis, a tiszteletreméltó címet, és ha megtörténik a csoda, akkor csak a szentatya és az illetékes egyházmegye, azaz Gyulafehérvár dönti el, mikor legyen a boldoggá avatás.

Forrás: RomKat.ro

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Interjú

Merjük elmondani a fiataloknak, hogy szépek vagytok, örülünk nektek, veletek vagyunk! – Interjú Bíró László püspökkel

Közzétéve

Bíró László tábori püspök - Fotó: kapmegyer (flickr)

Kórházban, egy átlagos szobában fogadott Bíró László tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferens püspöke. Várnom kellett, amíg megérkezik, ugyanis 3 órát egy hideg műtőben vizsgálták és elhúzódott a vizsgálat. Nincsenek jó hírei. A püspök atya ennek ellenére vidáman és barátságosan köszöntött, egészségügyi állapotával ellentétes öröm és remény jellemzi. Kacag, viccelődik, őszintén beszél. A Házasság hete rendezvénysorozat kapcsán készítettem interjút a családreferens püspökünkkel fiatalokról, jegyességről, házasságról, családról, válásról és özvegységről.

– Sokan követték figyelemmel és kísérték imával kórházi kezelése idején, most hogy érzi magát?

Köszönöm szépen az imádságokat. Tulajdonképpen egy hosszú betegség elején vagyok még mindig, bár már 14. hete kórházban vagyok. Műtétek sorozata előtt állok. Egy nagyon sajátos szövődményét kaptam meg a diabétesznek, amire próbáltam mindig vigyázni. Nekem sosem volt cukrom tulajdonképpen, mert mindig vigyáztam rá, ennek ellenére egy sajátos szövődményét kaptam meg. Ez egy nagy misztérium, hogy miért kapja meg az is, aki vigyáz rá és miért nem kapja meg az, aki sosem vigyáz rá. Ezt nem tudja senki sem. Nálam a makro keringés, a nagy keringés, a fő keringés nagyon jó és ép, szép a lábam, nem sebes. Sosem volt az, bár ilyen rémhírek terjengnek rólam. A mikrokeringés az, ami elakasztotta a lábamat, a csontjaimat belül nagyon gyenge keringés éri és emiatt nagyon hosszadalmas ez a kezelés. Nagyon ritka betegség és kevés gyakorlata van a magyar egészségügynek ennek a kezelésére. Nagyon nagy szeretettel és igazából hozzáértéssel kezelnek itt Pécsett és bízom benne, hogy ennek a kezelésnek a gyümölcse az lesz, hogy szobán belül tudok saját lábamon közlekedni. Tehát ha odateszik a hűtőbe a vacsorámat, akkor ki tudom venni és nem kell valakit riasztani, hogy vacsoráztasson meg. Ennyi tulajdonképpen a távlat.

Az aktivitásom megszűnik. A régiek azt mondták, hogy per peedem apostolorum, azaz az apostolok lába által közlekedtem, magyarul gyalog. Hát most éppen az apostolok lába tűnt el a testem alól és így most egy eléggé helyhez kötött papi praxist fogok gyakorolni. A lényege az egésznek az, amit szeretnék mondani, hogy a pap az konszekrált, fölszentelt ember, a házas is az, ahogyan a pápák újra meg újra mondogatták. Most nekem a konszekrációt ebben a szobához kötöttségben kell hogy megélnem, hogyha a legpozitívabb kimenetele lesz ezeknek a kezelésimnek. Még egyszer köszönöm az imádságokat –ahogy mondtam az elején-, abból élek. A jó kedvem is abból van. Az imádságból fakad.

Bíró László püspök előadást tart – Fotó: YouTube

– Házasság Hetében olyan jó tapasztalni, hogy néhány napig írnak, cikkeznek, előadásokat tartanak a családi élet alapját képező házasság fontosságáról. Mire alkalom, püspök atya szerint, a Házasság Hete?

Ismerjük a fogalmat, pláne ahol ortodoxok is laknak: fényes hét. Én azt gondolom, hogy a Házasság Hete a jó Isten kegyelméből Magyarországon a házasok, a házasság ragyogó hetévé változott. Én kezdettől fogva részt veszek a Házasság Hetének a szervezésében és nagyon meglepett engem is az, hogy mint egy vákuum szívta be a magyar társadalom a házasság hetét. Társadalmi, felekezeti hovatartozáson, a különbözőségeken túllépve egy gyönyörű hete ez a házasságnak. A kormány, az egész társadalom rá van hangolva, hogy pozitívan szóljunk a házasságról. Az elején még nem volt ilyen erős ez a társadalmi és állami ráhatás a Házasság Hetére illetve a házasság szemléletére. Kezdettől fogva az írott média, az elektronikus média a társadalom ezen a héten pozitívan szól a házasságról, a családról, az életről. Ez nagyon nagy ajándék. A társadalomban valamikor arról cikkeztek, hogy mennyivel olcsóbb egy abortuszos ágy, mint egy szülészet. Ebben a társadalmi közegben hála Istennek egy nagyon-nagyon pozitív hang szólal meg az élet, a házasság, a család védelmében.

– Magyarország családpolitikája és családpasztorációs hálója is már sok jó példát adott, mégis adódik a kérdés: mit tehet az Egyház, mit tehetnek a lelkipásztorok vagy a közösségek azért, hogy a házasságban élők megtalálják erőforrásaikat, ápolják és gyarapítsák a kapcsolatukat a hétköznapokban?

Szinte közhelynek számít részemről, hogy az Egyháznak az ereje a prevencióban van. Tehát vigyázni, óvni az egészséges házasságot és szolgálni az egészséges házasságok kapcsolatát. Én azt gondolom, és magamnak is mint pap így fogalmaztam meg a saját ars poeticámat, hogy a pap az a kapcsolatoknak a szolgája. Akár vertikálisan, akár horizontálisan. Azt gondolom, hogy a házasság szolgálata az a kapcsolatok szolgálata. Nagyon fontos, hogy a házasság önmagában erősödjön, hogy a jó házasság kapcsolata erősödjék. Én azt látom, hogy ahol a jó házasságok összetalálkoznak, csoportot alkotnak, ott megszületik az élet. Nem azért, mert a papjuk azt mondja, hogy „nosza, rajta”, hanem mert valóban hitben és szeretetben növekednek azok az emberek. Van bátorságuk a hitben és a szeretetben elfogadni reménységben az életet. Azt mondanám a találkozás, a kapcsolatok erősítése a cél. Az egész, de most beszéljünk csak a magyar társadalomról, a magyar társadalom hivatása, hogy ne atomizálódjon tovább, hogy a kapcsolatok megmaradjanak, erősödjenek. Visszatekintve a papi életemre -most 45 éves pap vagyok-, annyi maradt meg a papi szolgálatomból emberileg, amennyi kapcsolat körülöttem megszületett. És ezek a kapcsolatok nélkülem működnek már, hála Istennek. Azért szinte rokoni kapcsolattá válnak. Ezt mondja az ősegyház testvéri kapcsolatnak. De valami egészen csodálatosan szép világ ez. Éppen most betegen tapasztalom meg. Ez a kapcsolatrendszer hordoz most a betegségemben.

Bíró László, a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferens püspöke a Family Summiton – Fotó: csalad.hu

– Ferenc pápa az Amoris Laetitia-ban írja, hogy közös a felelősségünk abban, hogy a házasságra készülőket nem megfelelően támogattuk a házasságra való felkészülésben. Említi, hogy a felkészítő találkozások egyben a kerügma örömének hirdetése is kell legyen, nemcsak életvezetési tanácsok. Mit tudunk tenni, hogy hatékonyak legyünk a jegyesek felkészítésében?

Ez egy nagyon jó kérdés. Ferenc pápa tisztán látja a helyzetet. Sajnos félek tőle, hogy nagyon sok olyan népszerű házasságra való fölkészítési kurzus működik akár a hazánkban, akár a határokon túl is, amelyek életvezetési tanácsokat osztanak. Életvezetési tanácsokat mindenki tud adni! Ugye: nem szabad elválni, hogy a kis újadat meg kell fogni, ha sikerül a nagy újadat is. Ezek fontos dolgok, de nem erre van szükség. Sokkal nagyobb összefüggésben működik a házasság. A pápának az Amoris laetitiá-ból idézett gondolata is ezt mondja, hogy kerügma. A kerügma négy tényezőből áll: tanítás, tanúságtétel, liturgia és közösségépítés. Ezen a négy ponton kell találkoznia a házasságra való fölkészítésnek. Nem elég pragmatikus tanácsokat adni, hanem szükség van egy nagyon mély tanításra. Benedek pápa szokta mondani azt, hogy szükségünk van a házasság és a szeretet igazságának a hirdetésére. A szeretet és a házasság nem katolikus fogalom, hanem antropológiai valóság. Nem szabad eltérni. Az antropológia, nagyon mély emberközpontú, emberre épülő valóság. Ugyanakkor a házasság és a szeretet túl lép az antropológiai dimenziókon, ami belegyökerezik Istenbe. Tehát tulajdonképpen a házasság a szentháromságos Isten valóságába gyökerezik. Éppen ma valahol volt erről szó, a mai szentírási szakaszok kapcsán, hogy az Istenképmásiságunk az nem az értelemben és a szabad akaratban nyilvánul meg elsődlegesen, hanem a kapcsolatban. Az, hogy én mennyire élem meg az Istenképmásiságomat az a kapcsolatomról szól. És erről megfeledkezünk, erről az antropológiai és teológiai dimenzióról. Akkor mondhatunk tücsköt-bogarat, de nincs többé mélysége annak, amiről beszélünk. És nincs mélysége a házasságunknak. Ezt igazából egy interjú keretében nem lehet kifejteni, de nagyon-nagyon mély valóság ez. A szeretet és a házasság igazságát kell hirdetni, ami az Isten igazságából gyökerezik. A másik a valóságos közösségek létrehozása, aminek éppen a haszonélvezője vagyok. Tehát amikor nemcsak ilyen sajnálkozás, meg társai, hanem amikor törődünk egymással. Ez sok házas csoportban nagyon szépen megvalósul. De nem biztos, hogy működik özvegység vagy házassági válság szintjén. Ez egy nagyon nagy felelősség és feladatunk. Erre nagyon oda kellene figyelnünk a megözvegyült emberekre, és Benedek pápa szavaival élve, akik nem képesek tükrözni Isten teljes szeretetét a saját kapcsolatukban, amit Jézus Krisztus állít elénk. Ők is továbbra is, amint az Ferenc pápának a vesszőparipája, továbbra is megkeresztelt emberek maradnak. Nagyon fontos lenne odafigyelni. A közösség nem egy ilyen szeressük egymást féle hangulat, hanem szolidaritás és csak a szolidaritásban nyilvánul meg, hogy valós közösség vagyunk-e vagy látszatközösség. Hangulatiság vagy pedig egy kirándulás a hétköznapokban. A közösség, a liturgia, az Egyház, a hétköznapoknak az istentisztelete és a vasárnapoknak az istentisztelete, az eucharisztia. A liturgiának bele kell épülnie a katolikus családba. Ez egy másik, a harmadik pedig a tanúságtétel. Hála Istennek nagyon sok szép házasság van és nem szabad nekünk örökké siratni a házasságot. Észre kell venni az egészséges házasságokat és megszólaltatni őket. A sok-sok tanúságtételből élhetnek a családjaink.

– Családbarát Egyház. Mi ennek az aktualitása, kihívása vagy mik a hiányosságaink ezen a téren Magyarországon és a Kárpát-medencében? Hogyan formálható ennek tudata? Mik lehetnek az ide elvezető út szakaszai?

Nyílván más a helyzet Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján. Mindegyik részt ismerem, hisz sokat jártam mindegyik területen. Azt mondom, az Erdély érzi legkevésbé az egymásra szorulást, a találkozásnak a fontosságát. A partiumi részek azok talán jobban érzik, hogy rászorulunk egymásra, a felvidéki világunk is nagyon szétesett. A Délvidék is ugyanez, bár ott a Bánát és a bácskai rész azért különbözik. Igazából néhány nagyon buzgó lelkipásztornak köszönhetjük, hogy a Bánátban és a Bácskában nem távolodtak el egymástól a katolikus családok.

A családbarát Egyházban azt gondolom, otthon érzik magukat az emberek. Ez sok mindent jelent. A családbarát egyházközségben örülnek egy párkapcsolatnak. Ki mondja ma egy fiatal szerelmes párnak, hogy szépek vagytok, örülünk nektek, büszkék vagyunk rátok. Ki mondja? Nem azt mondja a szülő is, a lelkipásztor is nekik, hogy „vigyázzatok, nehogy valami bajt csináljatok?!” Tehát kimondani a fiataljaink felé, hogy szépek vagytok, veletek vagyunk, örülünk nektek. Itt kezdődne a családbarát Egyház. Persze vissza kellene menni távolabbra is. Nagyon fontos az, hogy Kodály Zoltánt szoktuk idézni, hogy a gyereknevelés az 9 hónappal a gyerek édesanyjának a születése előtt kezdődik. Nagyon-nagyon korán. Az óvodai oktatásunkban mennyire jelenik meg a házasság, a család szépsége? Tehát egy picit gyerekkortól. Éppen most februárban lesz itt Máriabesnyőn egy nagyon szép együttlét, bízom benne. Azt a címet adtuk neki, hogy „Útban a jegyesség felé”. Ha beszűkülünk a jegyesoktatásnak a szűkösségébe, akkor nem készítjük föl a házasságra. Amikor jegyes oktatásra jönnek a fiatalok, már minden készen van. Minden eldőlt. És hogyha csak pusztán a testiségre épül egy kapcsolat, akkor nem lesz stabil alapja. Akkor talán borítékolható a válás. Itt nagyon messze kell kezdeni, egészen újra kell gondolni azt a bizonyos házassági katekézist. Messze a jegyesség előtt kell kezdeni.

Nagyon érdekes: én sok esztendőn, évtizeden keresztül tartottam szerelmes hittant vagy páros hittant és sosem maradtak el a fiataljaim, mert nagyon-nagyon itták a szót. Nem én beszéltem, hanem ők beszéltek. Egymástól tanultak. Nagyon nagy bátorítást kaptak, hogy hogy is kell tulajdonképpen udvarolni. Miről kell beszélgetni, mi az egésznek a tartalmi része. Hogy ne az ösztönnek a szintjén maradjon egy kapcsolat. Amikor ez így van, akkor az nagyon szép és nagyon vonzó, de nem sokáig tart.

Nagyon összetett a családbarát Egyház. Tanulgatjuk ezt. Valamikor nem volt erre szükség, mert volt család. Most nincs család, nagyon a nulláról vagy a mínuszból kell indulni, hogy eljussunk oda, hogy a család saját értékrendünk szerinti házasság, családkép alakulhasson ki az elkövetkezendő nemzedékben. Aztán a másik az, hogy megfelelő közösségi terek alakuljanak ki. Ebben már a magyar állam is segítőkész. Legyenek közösségi tereink, ahol a házaspárok, a házasságra készülők találkozhatnak egymással, találkozhatnak hiteles házasságokkal. Aztán végül a családbarát Egyház törődik a válságba jutott családdal és törődik az özvegységre jutottakkal is. Ez mind családbarát Egyház. Sokkal többet lehetne meg kéne erről beszélni, de ennyi fér bele az interjú keretei közé.

Bíró László püspök Farkas Béla atya aranymiséjén – Fotó: YouTube

– Együtt vagyunk Isten nagy családja, házasok, papok, szerzetesek, de özvegyek, egyedülállók, elváltak és más rendkívüli életállapotban élők. A családpasztorációban hogyan figyeljünk a nehéz helyzetben élő, nem házas testvéreinkre?

Benedek pápa is mindig mondogatta, hogy akik nem tudták megélni Krisztusnak a szeretetét a házastársi kapcsolatban továbbra is az Egyház tagjai. Ne érezzék magukat másodrendű állampolgároknak az Egyházban. Nos, ez hogy tud megvalósulni? Például úgy, hogy vannak olyan szolgálatok az Egyházban, amelyeket ők is elvégezhetnek. Ha a megkeresztelt ember házasságot köt azért ő tudja, hogy mi a házasság. Ő arról a házasságról álmodik. Vagy saját hibájából vagy párja hibájából, akármilyen szerencsétlen eset miatt nem valósult meg az álom. Nos ezért nem szabad őt kitagadni az Egyházból. Továbbra is bele kell vonni az Egyház közösségébe. Nyilvánvaló olyan területeken, ahol nem ez a központi kérdés. Van elég szolgálat az Egyházban, amit rá tud bízni az egyházközség. Ne érezze magát másodrendű állampolgárnak, másrészt pedig az egészséges családok segítsék a gyereknevelésben, hívják meg különféle együttlétekre, kirándulásra őket, hogy lássanak az ő gyerekeik is egész családot. Nagyon nehezen alakul ki egy egészséges attitűd a zátonyra futott házasságok irányában.

– Mi van Püspök Atya szívében most, mit szeretne elmondani, üzenni az olvasóknak?

Örülök annak, hogy vagyunk, hogy van katolikus ma. Most nem az oldal címére gondolok, hanem a katolikus családokra, a katolikus fiatalokra, akik szentségi házasságról álmodnak. A fiatalokat arra bátorítom, hogy ne féljenek. Nagyon sok rossz házasságot láthatnak ma, talán a szüleiké is az, nagyon sok felbomlott házasságot láthatnak, de ne higgyék azt, hogy a házasság élhetetlen életforma. Higgyenek abban, hogy a házasság ma is élhető életforma. Sőt az egyetlen jövőt adó életforma. Hála Istennek nagyon sok lakodalmat, gyémántlakodalmat, ezüstlakodalmat áldhatok meg és ezek nagyon nagy bátorítások a jövő számára. Egyházunk szorgalmazza is, hogy ünnepeljük meg a házassági évfordulónkat, hogy bátorítást nyerhessenek a következő nemzedékek arra, hogy a házasság szentsége élhető. És ebben higgyünk mindnyájan. Szóval van katolikus ma!

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Interjú

Az IVT legfontosabb üzenete: Ne legyetek szomorúak! – Interjú Huszti Zoltán káplánnal

Közzétéve

Huszti Zoltán atya helyiekkel Panamában az Ifjúsági Világtalálkozón - Fotó: Huszti Zoltán személyes képtára

Etelközi viseletben vezette Huszti Zoltán káplán (Budapesti Magyar Szentek plébánia) a panamai Ifjúsági Világtalálkozón résztvevő magyar csoportot. IVT-s tapasztalatairól kérdeztük.

– Zoltán atya részt vett a Panamában rendezett Ifjúsági Világtalálkozón. Mi indít egy káplánt, hogy a fiatalokkal együtt részt vegyen ezen a hatalmas eseményen?

A válasz nagyon egyszerű. Kedves barátom az ifjúsági referens az egyházmegyében és megkért, hogy én menjek el a találkozóra. Ez a profán része, amit látunk. Hiszem azt, hogy a Szentlélek kívánta, hogy ezekkel az emberekkel, akikkel kimentem a zarándoklatra meg kellett ismerkednem és azokkal is, akik fogadtak bennünket.

– Papként hogyan élte meg a találkozót?

Pap is voltam, vezető is és zarándok is. Sokszor kegyelmi segítséget tudtam nyújtani mind a fogadó családoknak, mind pedig a zarándok társaimnak; legyen szó akár szentségkiszolgáltatásról, áldásról, vagy éppen imádságról. Számomra mégis a most alakult kapcsolatok adták a legnagyobb impulzusokat. Ezekből élek. Legfontosabb tapasztalat az volt, hogy közös dolgokat fedeztünk fel. Sok helyről jöttünk az országból sok sok egyházmegyét képviselve. Úgy éreztük és hisszük is, hogy a Szentlélektől közös küldetést kaptunk a közelgő Eucharisztikus Kongresszusra, hogy összefogó módon munkálkodjunk a Magyar Katolikus Ifjúság egységén.

Zarándokcsoportok találkozója az IVT-n

– Együtt táncolt és énekelt a fiatalokkal. Milyennek találja az ott tapasztalt dicsőítési módokat?

Az ott tapasztalt dicsőítési módok valamennyire a vérmérsékletből fakadnak. Ehhez hozzájárul az időjárás állandó meleg állapota és az embereknek az élethez való hozzáállása is. Nem rejtik sohasem véka alá az érzelmeiket; ha szomorúak akkor azt hamar megmutatják. Ha vidámak, nagyon nagy erővel kifejezik; így lehet mondani, hogy lendületes, erőteljes állandó érzelemkifejezésben élnek. Magyarországon a csendes dicsőítéseknek talán nagyobb a hagyománya. Ha megnézünk egy szentségimádást, sokszor csendben zajlik és az Úrral való bensőségességre koncentrál. Úgy gondolom, hogy ami eltanulható tőlük az a belső igények őszinte kifejezése. Tehát ha az Úr arra késztet, hogy táncolj, mint akár Dávid az ő ládája előtt, akkor tedd meg, ha pedig a csendre hív és sokszor hív, menj be bátran a templomba és figyelj a te mesteredre.

– Mi az Ön legkedvesebb IVT-s élménye?

Panamában esténként, amikor hazaérkeztünk a programokról, a fogadó családok tagjai minden nap csoportosan vártak bennünket a templom előtt, hogy hazakísérhessenek bennünket. Megvárták az utolsó érkező embert is. A mindenféle nyelvi akadályok ellenére is szeretettel kérdezgettek minket a napi programokról. Megöleltek, megcsókoltak bennünket mint hazaérkező családtagokat. Meleg étellel, frissítő itallal vártak bennünket, és teljesen az otthon bensőségességét nyújtották.

Áldás a repülőtéren

– Milyennek látta, tapasztalta Ön mint pap az ottani Egyházat? Miben tér el az itthonitól?

Evvel kapcsolatban meg tudok fogalmazni egy képet. A mi egyházunk itt Magyarországon és Európában is hasonlít egy hatalmas, öreg tölgyfához, amelynek a gyökerei mélyek, erősek. Ismerik a hagyományokat és sok mindent megéltek már. Ha kívülről megnézzük ezt a fát, talán egy csonkot látunk tarvágás után. Ágak itt-ott, hajtások azért vannak rajta. A közép-amerikai egyház pedig hasonlít egy fiatal dzsungelnövényhez; hatalmas, szép zöld levelekkel, piros virágokkal, sárga gyümölccsel. Gyökerei, hagyományai pedig a fiatal növényre jellemzőek. Nem szeretném azt mondani, hogy van itthoni meg az ottani helyzet. Azt tapasztaltam, hogy a világegyház egy egyetlen csodálatos paradicsomkert, amibe beletartozik a mi fánk is, meg ez a burjánzó növény is. Ki tudjuk egymást egészíteni életenergiával és hittel. Csak kérni kell a segítséget tőlük, hogy imával, lendülettel, a Szentlélek közvetítésével segítsék meg a mi tölgyünket, hogy újra hatalmas, erős fává nőhessen és például, amikor majd nekik szükséges a mi segítségünk, oda tudjuk hajtani védőágainkat. Egyetlen kertről van szó, ismétlem egyetlen csodálatos paradicsomkertről: ez a világegyház Krisztus akarata.

– Zoltán atya ősi magyar öltözetben látogatott el a találkozóra. Mi vezette Önt erre, illetve mit kíván üzenni ezzel? Hogyan reagáltak öltözetére a zarándokok?

A ruha Wieber Marianne jelmeztervező saját, kézi varrású alkotása. Az ősi magyar öltözék abban segített bennünket, hogy jobban észrevegyék amúgy is kis létszámú csoportunkat. Nagyon sok jó helyzetet generált. Rengeteg közös fényképet készítettünk mindenféle népekkel. Egyik barátom hortobágyi csikósnak öltözött. Így könnyebben megjegyeztek bennünket, magyarokat.

– Megtekintve a helyszíni tudósításokat, felvételeket kimagasló és tapintható öröm, szeretet és hit sugárzik a fiatalokról és az őket kísérő atyákról. Ha szétnézünk a közösségeinken, a miséken, akkor ez nem mindig jellemző. Hogy lehet ezt itthon is megvalósítani?

Kaptam a Szentlélektől egy üzenetet. Szent II. János Pál azt mondta: “Ne féljetek!” Úgy gondolom az idei világtalálkozó legfontosabb üzenete: Ne legyetek szomorúak! Kérlek, te is mutasd meg a benned lévő örömet, amit az evangélium által kapsz, amit mások által kapsz, amit az Isten minden nap bőven ad neked. Ne rejtsd véka alá! Soha ne titkold, hogy Krisztushoz tartozol! Beszélj erről mindenkinek és akkor meglátod, hogy gyümölcsöt hozol, és ennek a gyümölcsnek a szépsége a többiek számára is kívánatos lesz. Meg fogják kérdezni, hogy honnan van mindez és éppen általad, a te örömöd által fogják megtapasztalni az emberek, hogy közöttünk van az Isten országa. Ámen!

A BonumTV Délelőtt című műsorában is beszámolt az IVT-ről Huszti Zoltán és Radnai Kinga.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Interjú

Hivatás, papság, paphiány – Interjú Dallos Tamás püspöki szertartóval

Közzétéve

Dallos Tamás püspöki szertartó (Pécsi Egyházmegye) - Fotó: Loósz Róbert

Udvardy György pécsi megyéspüspök minden hónap első csütörtökén szentségimádást, majd szentmisét tart a papi hivatásokért. Ha épp nincs Pécsen, akkor ott, ahol tartózkodik. Február 7-én 17 órától a Székesegyház Corpus Christi kápolnájában csatlakozhatnak imáikkal a hívek a főpásztorhoz, aki 2018 februárjában Dallos Tamás püspöki szertartót nevezte ki hivatásreferenssé. Őt kérdeztük az elmúlt egy év tapasztalatairól, hivatásról, paphiányról.

– Az elmúlt években egyre többet hallunk arról országos szinten, hogy szerzetes- és paphiány van. Plébániákat összevonnak, egy szolgálatot teljesítő papra sokkal több közösség hárul, mint korábban. Hogy jutottunk ide?

Erről a kérdésről sokat lehet hallani mostanság, nagyon sokan meg is válaszolják. Gyakran előhozzuk azokat a statisztikákat, amelyek arról szólnak, hogy évekkel ezelőtt ennyien voltunk, most már csak annyian vagyunk. Szerintem sokszor a számok önmagukban becsapósak lehetnek. Az egyik egyházmegyéről olvastam, hogy alig több mint 110 plébániájuk van, amire jut 90 aktív lelkipásztor, akiknek az átlagéletkora 45 év, és ezek az atyák általában 2000 fős közösségeket vezetnek. Megjegyzik, az, hogy abban az egyházmegyében szinte minden közösségnek van egy papja a sajátos településszerkezetnek köszönhető, mivel nem aprófalvas körzet. A mi egyházmegyénk kimondottan aprófalvas körzetnek számít, sok kicsi apró településsel. Valószínűleg sokaknak a pécsi egyházmegye hallatán beugrik, hogy itt teljesít szolgálatot a rekorderként emlegetett atya, aki 28 település lelkipásztori ellátásáért felelős. Amikor ezt a számot halljuk, leírjuk, vagy egyszerűen csak megpróbálunk belegondolni abba, hogy ez mekkora nagy falat lehet egyetlen embernek, akkor tényleg megfogalmazódik a vágy, de jó lenne, ha többen lennénk. Másrészt az a kérdés is fölmerül, hogy hová tart az Egyházunk, mi fog történni és persze hogyan jutottunk ide és mit tehetünk.

– Tamás atya! Mi a papság értelme? Miért lesz valakiből pap?

A szabadon választott elköteleződés Isten és az emberek szolgálatára, a meghívott ember személyes válasza Isten hívására. Tulajdonképpen egy élet személyes válasza arra a belső vágyakozásra, amely mindenki szíve, lelke mélyén másra szól. A mi esetünkben a papságra szól. Rengeteg öröm van a papi életben, ugyanúgy, ahogy nyilvánvalóan a házas életben vagy bármely más hivatásban is. A papra kitüntetett feladatot bíz a Jóisten a krisztushívők közösségében: jelesül, hogy mint kiválasztott és erre fölszentelt személy, Krisztusnak, a Főnek személyében gyakorolja a tanító, kormányzó és megszentelő hatalmat, és így pásztorként gondoskodjon az ő népéről.

– Milyen feladatokat lát el hivatásreferensként?

Szent II. János Pál pápa Pastores dabo vobis kezdetű apostoli buzdításában azt mondja, hogy a hivatásgondozás első számú felelőse az egyházmegyében a püspök, és neki kell, hogy gondja legyen erre a feladatra. De számos munkatársat választhat maga mellé. Még azt is mondja a pápa, hogy a püspök azt se feledje el, hogy igen nagy segítséget kaphat az egyházmegye papságától, amikor ők együtt és felelősen összefognak a hivatások keresésében és előmozdításában. Úgy gondolom, hogy hivatásgondozó referensként nem egyszemélyű felelőssé kell válni, hanem a közös feladatunk élére állni, segíteni és koordinálni. Kell egy személy, akinél a szálak összefutnak a kapcsolattartás tekintetében azokkal a fiatalokkal, vagy adott esetben akár idősebbekkel is, akik a hivatásgondozás látóterébe kerülnek egy hittanos közösség, vagy egy plébánia életében.

A programok szervezése, a hivatástisztázó alkalmak szervezése is fontos feladat. De az is, hogy az iskolákba elmenjünk és tanúságot tegyünk arról, hogy mit jelent papként élni.
Amikor püspök úr rám bízta ezt a feladatot, akkor két területet jelölt meg. Egyrészt összefogni és a kapcsolattartást segíteni az egyházmegye hazai és külföldi szemináriumokban tanuló papnövendékei között, másrészt pedig egy tervszerű foglalkozást azokkal a fiatalokkal, akik elhívást éreznek erre a hivatásra.

– Ma azt látjuk, hogy nem elég vonzó a papi hivatás, de ugyanakkor talán már a családos sem. Ön hogy látja? Mitől válik vonzóvá a papság?

A mai világ viszonyai között is lehet vonzó ez az életállapot egy mai fiatal számára is. Hiszen látjuk, hogy a fiatalok, akiket különféle társadalmi változások megsebeznek, erős vágyakozást éreznek arra, hogy legyen valami, ami vonzerővel bír az életükben. Keresik azt, ami hiteles és keresik a személyes kapcsolatokat. Több papnövendék körében végzett felmérés például megerősíti azt, hogy a papnövendékek 90%-a számára az Istentől való elhívásuk fölfedezésében, felismerésében és a papi hivatásra szóló döntésük meghozatalában nagyon fontos szerepe volt a lelkes, aktív és örömteli lelkipásztori szolgálatot végző plébánosukkal vagy káplánnal való személyes kapcsolatnak. Ez egy nagyon fontos hivatásgondozó feladata lehet minden papnak.

– 2013. június 22-én szentelték pappá Tamás atyát. Ennek lassan 6 éve. Hogyan találta meg, fedezte fel Ön papi hivatását? Hogy lett pap?

Sokszor azt gondolják az emberek, hogy, ha valaki papnak megy, akkor biztos ultra katolikus családból származik és akkor ez így adott. Az én esetemben ez nem így volt. Mi amolyan „ünnepnapi keresztények” voltunk. Nővérem is, én is meg voltam keresztelve gyerekkorunkban, de csak karácsonykor jártunk el templomba. Általában mindig apukám kísért el bennünket, édesanyám egyéb otthoni teendőket végzett. Határozottan emlékszem, hogy nem szerettem templomba menni, mert nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Megfoghatatlan volt ez gyerek fejjel. Aztán következett egy érdekes fordulat. Egy utcában laktunk keresztanyukámékkal és az unokatestvéreimmel, akik nagyjából velem egy idősek. Egyik szeptemberben, amikor mentek beiratkozni a plébániára hittanra, akkor becsöngettek hozzám is, hogy ugye én nem jártam eddig, de volna-e kedvem elmenni. A mai napig is emlékszem, fogalmam sem volt, hogy mi az a hittan, de ha ők mennek, akkor persze én is elmegyek velük –gondoltam. Beiratkoztam, elkezdtem járni a hittanra és onnantól kezdve nagyon felgyorsultak az események. Lassan a szüleim is elkezdtek egyre inkább visszatalálni a hit útjára saját életükben. Nehéz egy-egy pillanatot felidéznem, mert egyszerűen csak azt tudom, hogy beszippantott ez az egész egyházias világ. Hétről-hétre hallani az evangélium tanítását, a szentek életéről, a hitünk igazságairól. Eljártunk vasárnaponként szentmisére is. A korombeli fiúk meghívtak nagyon hamar a ministráns csoportba is, így én is elkezdtem az oltár szolgálatát. Ez volt a következő lépcsőfok, ami nagyon-nagyon elkezdett megmozgatni valamit bennem. Alig, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem ezzel a világgal, plébános váltás következett be nálunk. Oda került egy fiatal pap, Kövesi Feri atya személyében, aki rendkívül aktív volt, fiatalokra nyitott. Az ő személyes papi élete nagy hatással volt rám akkoriban. Láttam, hogy ez egy vonzó élet, egy nagyon szép szolgálat és egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy én is szeretném ezt végezni. Teltek, múltak az évek, aztán a gimnáziumot is kimondottan eszerint választottam, a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumot. Persze serdülőkor évei alatt azért jöttek különböző hatások, nekem is újra és újra kellett reflektálni az életemre. De valahogy mindig volt egy belső bizonyosság a papságra vonatkozóan. Ezért gondoltam azt, hogy ez az én hivatásom, ehhez vannak megfelelő képességeim, adottságaim, amiket kibontakoztathatnék. Így jött el az, hogy a szemináriumba jelentkeztem. Összességében tehát egyfajta páli fordulatról nem tudok beszámolni, hanem inkább azt mondanám, hogy mindig egy adott életkori sajátosságnak megfelelően az Úr körültekintően gondoskodva élesztgette, bontogatta a szívemben a gondolatot és hívogatott önmaga felé.

– Van egy olyan társadalmi jelenség, hogy, ha egy fiatalban jelentkezik a papi, szerzetesi hivatás utáni vágy, akkor a környezete megpróbálja lebeszélni róla. Ön hogy vélekedik erről? Helyes magatartás? Mit tanácsos ilyenkor tenni szülőként, rokonként?

Döbbenetes volt az a beszélgetés, amikor még otthon voltam, de a plébániai közösségben tudták, hogy a papságra készülök. Egyik édesanya, akinek nagyjából velem egykorú fia volt, azt mondta: „milyen szép hivatást választottál, a szüleid is büszkék lehetnek.” Úgy tűnt, hogy ennek a mondatnak a vége ez lesz: Milyen jó lenne, ha az én fiamat is a Jóisten erre hívná. A mondat vége azonban az lett: „milyen szép ez a hivatás, csak az én fiamat el ne hívja az Úristen erre”. Hasonló gondolatokkal gyakran találkozni, elgondolkodtat, vajon milyen lehet az imádság, amiben valaki a papi hivatásokért imádkozik, de hozzáteszi, hogy csak az én családomból ne hívjál el senkit. Úgy gondolom, hogy egy szülőnek, a tanároknak, a nevelőknek az is a feladata, hogy segítsék a fiatalt abban a felismerésben, ami neki szól, és ha ez megvan, akkor ennek a kibontakoztatásában segédkezzenek. Amikor egy szülő nem ezt teszi, hanem lebeszélni akarja valami kibontakozóról, akkor azt hiszem, hogy nagyon nagy károkat okoz gyermeke növekedésében, életében.

Nagyon sokszor azt látom, hogy egy helytelen, rossz pap-kép él az embereknek a fejében. Amikor elmondják, hogy miként gondolják a pap életét és mindennapjait, arra mondjuk én is azt mondanám, ilyen pap én sem szívesen lennék. Ez egy probléma lehet. Fontos feladat a papi élet valóságát bemutatni az embereknek.

A másik, hogy sokszor a szülők úgy gondolják, hogy ha az Egyháznak adják a gyermeküket, akkor elveszítik, tehát az Egyház elveszi őt. Egyöntetű azonban a papszülőknek a beszámolója és tapasztalata, hogy bár megfogalmazódott bennük ez a gondolat, mégis a szentelés pillanatától fogva, amint gyermekük az Egyház szolgálatába állt, azt tapasztalták, hogy méginkább visszakapták őt. Szerintem ez is egy megerősítő tapasztalat lehet, hogy nem kell ettől félni.

– Ez igen csak érdekes aspektusa ennek a kérdésnek. Hogyan lehet tehát a gyakorlatban ezen túllendülni?

A szülők a megismeréssel és a türelmes szeretettel teli támogatással tudnak segíteni gyermekeiknek. Ismerjék meg azt, hogy miről is szól az, amire a gyermekük hívást érez a szívében és szeretettel támogatják ebben. Sajnos a szemináriumi évek alatt sok szomorú tapasztalatot láttunk. Valakit például azzal fenyegettek meg a szülei, hogy ha elmész a felvételire és beköltözöl a szemináriumba, akkor minket felejtsél el… Nagyon fontos a biztos, szeretetteljes családi háttér a hivatás bontakozásában és egészséges növekedésében.

– Ha egy fiatalban felmerül a papi hivatás gondolata, mit kezdjen vele? Hogyan ismerhető fel, hogy tényleg az?

Valahol azt olvastam, hogy a hivatás nem más, mint Isten szeretetteli álma rólunk. Ha ez így van, akkor az biztos, hogy hivatás nem lehet az az élet, ami hazugságokra épül fel és ezért mindig feszültségekkel és nehézségekkel, önellentmondásokkal, boldogtalanságokkal teli életet szül. Ez inkább egy lidércnyomásos álom, mintsem egy szeretettel teli.
Nehéz azt konkrétan megfogalmazni, hogy kinek, mit, hogyan és miként kell tapasztalni, hogy milyen jelek kísérik, mert egy biztos: Isten az üdvösség tervében mindenkinek sajátos és különleges feladatot ad. Nekünk az a feladatunk, hogy akár az egész életünk során keressük, megtaláljuk és betöltsük ezt a hivatásunkat. Ezek sorában ott találjuk a papi hivatást is. Vannak olyanok, akik picit ebbe nőnek bele, és akár a liturgia szeretete, a hittan szeretete, a papi életmód, szolgálat egyes aspektusainak tetszése lehet olyan, ami kezdetben megmozgatja a szívüket.
Vannak olyanok is, akik felnőtt korukban élik át, hogy az eddigi életük nem az az élet volt, amit az Úristen róluk álmodott, hanem valami más és szintén ráébrednek a isteni elhívásukra. Olyanok is vannak, akik pedig gyerekkoruktól fogva vallásos emberként élnek és aztán megint csak egy későbbi időpontban találják meg az életükben. Kinek mik a konkrét mozzanatok és pontok? Ezt nem is lehet általánosan meghatározni. Nincs egy kész recept. Plébánosok, lelkivezetők és hivatásgondozók feladata, hogy ezeket a személyeket beszélgetésekben kísérjék és segítsék a konkrét jelek felismerésében és értelmezésében, hogy valóban papi hivatásuk van, vagy valami más.

– És akkor a nagy kérdés így a végén: paphiány van a Pécsi Egyházmegyében?

Van egy számszerű csökkenés a papság létszámában. Van, aki ezt úgy értelmezi, hogy katasztrófa előtt állunk. Van, aki meg úgy, hogy ebben semmi ijesztő nincs. Alapelv lehet ebben a kérdésben a többször idézett gondolat, nem sok pap kell, hanem jó papok kellenek.

Fotók: Loósz Róbert
via: Pécsi Egyházmegye

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Népszerű