Nekünk lehet nem kérdés hogy jó dolog-e a katolikus egyház, ám vannak olyan embertársaink, akiknek ez bizony nagy fejtörést okoz. Sok ellentmondás, feszültség, tévhit, álhír és bélyegzés lengi körül az egyház megítélését. A következő 5 részes cikksorozat az Egyesült Királyságban zajlott vitán alapszik, melyben a vitát megvitatva a keresztes háborúk, az inkvizíció, a zsidók, a nők szerepe az egyházban, a térítések, Galileó, a molesztálások, a homoszexualitás, az óvszerhasználat, a pápa tévedhetetlensége, a vagyon témaköreit fogjuk egy kicsit alaposabban pontra tenni. Vagy legalábbis megpróbáljuk.
2009-et írunk, XVI. Benedek még Róma püspöke. Londonban az Intelligence2 (talán így fordíthatjuk: Intelligencia a másodikon) nevű nemzetközi alapítvány egy vita estet szervezett, amelyen arra keresték a választ, hogy a világban jó, vagy pedig rossz erő a katolikus egyház? Négy résztvevő foglalta el a pódiumot: John Onaiyekan nigériai bíboros és Ann Widdecombe volt konzervatív politikus az egyház mellett érveltek, illetve Christopher Hitchens író és Stephen Fry színész az egyház ellen foglaltak állást.
A vitáról azért érdemes szót ejtenünk, mert minden fontos téma, amely a modern embert elriasztja az egyháztól, szóba került. Így tehát megfelelő kiindulópont egy régebbi írásunk gondolatmenetének a folytatására (Ügyfélszolgálati szeretet – Miért hagyják el katolikusok az egyházat?). Abban a cikkben, mint a kritikákban is megfogalmazta egy olvasónk, pusztán a felszínt érintettük. Jelen esetben egy hosszabb munkával igyekszünk bemutatni, hogy milyen okokból hagyja el a modern ember az egyházat, illetve miért támadják olyan sokan a katolikusságot (ezzel a teljes kereszténységet, más felekezeteket is beleértve). Ez úton szeretném megkérni minden kedves cikkünket olvasó testvérünket, hogy hozzászólásaikkal segítsék a munkánkat. Rengeteget jelent számunkra, amikor olyan visszajelzéseket olvasunk, amelyek jó érvekkel mutatnak rá, hogy miben fejlődünk. Azon testvéreinket pedig, akik bármilyen munkánkra negatív és lekicsinylő reakcióval válaszolnak, szeretnénk szeretettel megkérni és meghívni a szeretet gyakorlására.
Intelligence 2: vitázó felek a katolikus egyházról – Forrás: Pinterest
A vitázók
Térjünk tehát vissza a pódiumhoz Londonba: John Onaiyekan bíborosról sokat írhatnánk. Én azonban két dolgot emelnék ki: 1944-ben született olyan családba, amely frissen tért át a keresztény katolikus hitre, illetve 2013-ban XVI. Benedek pápa a Hittani Kongregáció (Congregatio pro Doctrina Fidei) tagjának nevezte ki. E két dolgot azért tartom fontosnak, mert egyrészt maga a bíboros világít rá, hogy a szülei nem azért lettek katolikusok, mert rossznak találták a helyi ősi vallást, hanem mert a keresztény hitet jobbnak és többnek látták. Ebben a környezetben nevelkedett tehát Onaiyekan bíboros, ahol a keresztény hit értéke jelen volt a hétköznapokban. Ugyanakkor a Hittani Kongregációban való tagsága – a hivatal egyébként azzal foglalkozik, hogy az egyház tanítását megőrizze – egyértelmű bizonyítéka annak, hogy nagy tudással rendelkezik arról, hogy mit miért tanít az egyház. A szintén egyház mellett érvelő politikus Ann Widdecombe története is érdekes. Eredetileg anglikán volt, de amikor megszületett a döntés, hogy bevezetik a női papságot, katolizált. Elmondása szerint, már sok mindent nehezen viselt, de ez volt a pont, amikor betelt a pohár. Következőképp nyilatkozik egy 2010-ben készült interjúban, amelyet Alyssa McDonald készített a NewStatesman-nak:
„A katolikus egyházat nem érdekli, ha valami népszerűtlen. Ami a Katolikus egyházat illeti, ha valami igaz, akkor az igaz, ha valami hamis, akkor az hamis. A női papság körüli kérdésekben nemcsak azt gondolom, hogy teológiai szempontból lehetetlen a nőket pappá szentelni, hanem hogy maga a vita jellege is romboló hatású volt, mert nem arról szólt, hogy teológiailag lehetséges-e, hanem a vita arról szólt, hogyha nem tesszük meg, akkor elfogadhatatlanná válunk a világ számára” (ford. a szerző).[1]
A kijelentésből egyben következtethetünk Widdecombe asszony gondolkodásmódjára is, miszerint meggyőződésből, nem pedig büntető gesztusként váltott vallást. Ezek alapján két felkészült embert hívott meg az alapítvány, hogy az egyház mellett érveljen. Lássuk az ellenkező oldalt.
Christopher Hitchens nevét az angolszász világban jól ismerték. Rákban hunyt el nemrég. Elismert író, ateista, és kemény hitvitázó személyisége széles körökben híressé tette. Egyik nagyon ismert könyve, a God Is Not Great: How Religion Poisons Everything, amelyben arról ír, hogy a vallás irracionális képződmény, amely problémákat, bigottságot, a szexualitás elnyomását szüli stb. Egy szó, mint száz: azt tárgyalja, hogy a vallás kimondottan káros dolog.
Stephen Fry. Őt is jól ismeri az angolszász világ. Színész, író, humorista, saját bevallása szerint homoszexuális és ateista. Egy interjúban feltették neki a kérdést, hogy ha mégis kiderül, hogy van Isten, akkor halál után a találkozáskor mit mondana neki? A válaszát idézem (eredeti felvétel itt):
„Csontrák a gyerekekben? Miért van ez? Hogyan merészeled? Hogyan merészelsz egy olyan világot alkotni, ahol annyi szenvedés van, ami nem a mi hibánk? Ez nem helyes, hanem nagyon nagyon gonosz. Miért tiszteljek egy szeszélyes, gonosz gondolkodású hülye istent, amely olyan világot teremt, amely ennyire tele van igazságtalansággal és fájdalommal… Ezt mondanám.”
Úgy vélem az idézet érdemi kostolót ad Fry stílusából és gondolkodásából.
Forrás: YouTube
A vita
Ha tehát sikerült áttekintenünk magát a pódium meghívottjait, akkor kezdhetjük a vita menetének áttekintését. Ezt csak összefoglalva végezzük el, mert a felvételt bárki megtekintheti a maga egészében. Első felszólaló a bíboros volt. Beszédében természetesen azt igyekezett bemutatni, hogy a katolikus egyház egy kimondottan pozitív jelenség a világban. Olyan értékeket képvisel, amely felemelő az emberiség számára. 1.2 milliárd katolikus van a világon, ezek között vannak vezetők, politikusok, orvosok, tanárok, egyszerű emberek, szegények, tehát minden társadalmi rétegből felölel egyéneket, akik hívek. Megemlíti, hogy a világon 26 százaléka azon intézményeknek, amelyek a HIV és AIDS kezelésében közvetlenül részt vesznek, a katolikus egyházhoz tartoznak. Ugyanakkor az egyház nyitott a szociális ügyekben, sohasem tesz különbséget vallási vagy bármilyen okból kifolyólag, mindenkinek segítséget nyújt. Szintén kiemeli, hogy az egyház elismeri önmagáról, hogy nem tökéletes emberekből áll, ezért bocsánatot is kért az elmúlt időkben. Megjegyezném személyes véleményemet, miszerint nem volt erős, és nem volt olyan beszéd, amely a meglehetősen szkeptikus tömeget megmozgatná.
A bíborost követte Christopher Hitchens felszólalása. Hitchens beszédében felhozta, hogy a katolikus egyháznak bocsánatot kellene kérnie a következő dolgokért is: a keresztes háborúkért, az inkvizícióért, a zsidóüldözésért, a nőkkel való igazságtalan bánásmódért, a dél-amerikai őslakosság erőltetett megtérítéséért, az afrikai rabszolga kereskedésért, hogy Galileónak igaza volt, amiért a háború alatt nem emelt szót a népirtás ellen a katolikus egyház, a molesztált gyerekekért. Továbbá kritizálja azt, ahogyan az egyház kezelte a molesztálásokat. Arról is beszél, hogy talán az egyház valamikor bocsánatot kérhetne, amiért nem ajánlja az AIDS betegség megelőzését óvszer használatával. A mellette ülő Fry ügyét is felhozza, miszerint az egyház azért is szégyellheti magát, amiért elítéli ezt az embert homoszexuális volta miatt. Végül pedig megjegyzi, hogy bár nem kívánja a pápa vagy bárki más halálát, azonban nagyon jó időszaknak tartja, amikor nincs megválasztott egyházfő, mert ebben az időszakban senki a világon nem állítja, hogy tévedhetetlen. Beszéde erősebb hatást ért el, mint a bíborosé.
Az írót követte Ann Widdecombe. Azzal kezdte, hogy ha valakinek bocsánatot kell kérnie, akkor az Christopher Hitchens, mivel ilyen sok ferdítést régóta nem hallott az egyházzal kapcsolatban. Mindjárt azzal folytatja, hogy nem állítható az antiszemitizmus vádja, hiszen rengeteg zsidó életét mentették meg kolostorokban és templomokban Európa-szerte a háború alatt, illetve arról is megfelejtkezik említést tenni Hitchens, hogy 3000 zsidót bújtatott az akkori pápa nyári rezidenciáján. A molesztálások kezelésével kapcsolatban kiemeli, nem csak az egyház tévedett, illetve nem lehet elvárni, hogy a társadalom tudását meghaladja a katolikus egyház, hiszen amikor ezek történtek, nem lehetett még tudni, hogy pontosan mi okozza ezt és hogyan kezelendő (itt a 70-as évektől kezdődő esetekre kell gondolnunk). Ezt követően rátér az óvszer kérdésére, ennek megokolásaként nem szabad csak a földi életre korlátozzuk érveinket. Az egyház nemcsak szeretetszolgálatokért felelős, hanem az emberek üdvösségéért is. Az óvszerről való tanítása tehát ebben a kontextusban értelmezendő. Végül megjegyezi: természetesen az egyházban emberek vannak, akik próbálják megélni a parancsolatokat, de sajnos nem mindig sikerül.
Végül nézzük Stephen Fry beszédét. Felszólalását máris azzal a kijelentéssel indította, hogy a katolikus egyház nem jó erő a világban. Kifejezi, hogy senkit megsérteni hitében nem akar, ő azonban a felvilágosodás eszméit vallja, amelyet véleménye szerint a katolikusok előszeretettel támadnak meg Galileo idejében illetve napjainkban is. Ezek után rátér arra, hogy mennyi embert égettek meg csak azért, mert anyanyelvén olvasta a bibliát. Aki az üldözéseket levezette az Thomas Morus, és őt 2000-ben János Pál pápa a politikusok védőszentjének nevezte ki. Az egyház tehát nem terjeszteni akarja az evangéliumot, hanem megtartani a hatalmat magának. Ezek után kitér arra, hogy a homoszexualitást nem tartja gonosz dolognak. Ezt az egyháznak nem lenne szabad rossznak titulálnia, hiszen ő benne is a vezénylő erő a szeretet. A papi nőtlenséget is felhozza, mint abnormális dolgot a modern világban. Ő is kritikával illeti az egyház útmutatását, amelyben az önmegtartóztatást ajánlja, mintsem az óvszer használatát a HIV és AIDS legyőzése érdekében. Kiemeli véleményét arról is, miszerint az egyház túlságosan el van foglalva a szexualitással. Ezt követően egy képet jelenít meg: vajon mit gondolna a galileai ácsmester a mai egyházról? A gazdagságról, a hatalomról, a hierarchiáról stb.? Beszédét gyakori tapssal viszonozta a tömeg, és igencsak használta színészi tehetségét, hogy a lehető legjobban átadja üzenetét.
Mielőtt maga a vita elkezdődött, megkérték a tömeget, hogy szavazzanak a következő kijelentésről: A katolikus egyház egy jó erő a világban. Eszerint a 2.126 résztvevőből 678-an voksoltak igennel, 1102 voksolt nemmel, és 346 vélte úgy, hogy még nem tud dönteni a kérdésben. A viták meghallgatása után már többen szavaztak, nevezetesen 2.178-an, ez pedig így oszlott: 268 igennel, 1876 nemmel voksolt és 34 résztvevő maradt döntésképtelen. Az egyházat védő oldal tehát csúnyán veszített.
E ponton érkeztünk meg írásunkban oda, hogy elkezdődhet a lényegi rész, amelyben próbálunk válaszokat keresni a fent látott nehéz kérdésekben. Néhány esetben megjegyeztem, hogy az adott felszólalás erősebb vagy gyengébb. Áttekintésként annyit mondanék, hogy a két egyházat védőnek nagyon nehéz dolga volt. Nem azért, mert lehetetlenre vállalkoztak, hanem azért, mert olyan érveket vetettek rájuk, amelyekre nem lehet egy perces válaszokban könnyedén magyarázatot adni. Az egyház ellen érvelőknek sokkal könnyebb dolguk volt, mert valóban nem tökéletes emberek alkotják az egyházat. Így tehát az érzelmekre erősen ható témák, amelyeket felhoztak, igencsak megmozgatták a tömeget, nem annyira érvekkel, mint érzelmi megindítással. Mindennek ellenére úgy vélem, hogy a bíborosnak és Ann Widdecombe asszonynak erősebben kellett volna kiállniuk, és jobban megértetve a hallgatósággal, hogy mit miért tesz az egyház, illetve a múltjában mi miért történt. A következőkben hozott válaszok utánajárás eredményeként kell olvasni, amelyek forrásait bárkinek rendelkezésére bocsájtunk, amennyiben érdekli.
Cikkünk folytatása következik.
[1] „The Catholic Church doesn’t care if something is unpopular. As far as the Catholic Church is concerned if it’s true it’s true, and if it’s false it’s false. The issue over women priests was not only that I think it’s theologically impossible to ordain women, it was the nature of the debate that was the damaging thing, because instead of the debate being „Is this theologically possible?” the debate was „If we don’t do this we won’t be acceptable to the outside world”
