fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Jó dolog a katolikus egyház? (III. rész)

Közzétéve

Nekünk lehet nem kérdés hogy jó dolog-e a katolikus egyház, ám vannak olyan embertársaink, akiknek ez bizony nagy fejtörést okoz. Sok ellentmondás, feszültség, tévhit, álhír és bélyegzés lengi körül az egyház megítélését. A következő 5 részes cikksorozat az Egyesült Királyságban zajlott vitán alapszik, melyben a vitát megvitatva a keresztes háborúk, az inkvizíció, a zsidók, a nők szerepe az egyházban, a térítések, Galileó, a molesztálások, a homoszexualitás, az óvszerhasználat, a pápa tévedhetetlensége, a vagyon témaköreit fogjuk egy kicsit alaposabban pontra tenni. Vagy legalábbis megpróbáljuk. A cikk első része itt, a második pedig itt olvasható.

 

Nők az egyházban

Nézzük a nők diszkriminálását az egyházban. Míg idáig arról beszéltünk, hogy a jelen állapotának visszavetítése a múltba nem hoz sok jót, úgy azt is tudnunk kell, hogy létezik a jelenség, amelyben a társadalom zajló folyamatait, belevetítik az egyházba. Eszerint sokak számára érthetetlen és sértő, hogy nem szentelik a nőket pappá. A jelen korunkban elkezdődött a folyamat és mozgalom, melyben a nőket igyekeznek teljesen egyenlővé tenni a férfiakkal. Ez főként a hatalmi struktúrákban érvényes, de jellemző minden területen, hogy bármiféle nemi megkülönböztetésnek véget kell vetni: katonaság, rendőrség, tűzoltóság, politika, oktatás, egészségügy stb. Ugyanezt várnák el sokan az egyháztól is, melynek legfőbb szimbóluma a női papság lenne, hiszen ha megtörténhet a nők felszentelése, akkor ugyanolyan hatalommal bírhatnak akár egy férfi pap. Érdekes módon, akik kritizálják emiatt az egyházat, nem feltétlenül utánajárás után teszik, hanem sokkal inkább „örökölt kivetnivaló” számukra. Mit értek ezalatt? Bárki, aki mélyen utánajár, hogy miért nem lehetséges a női papság, az minden bizonnyal megérti, hogy ezt nem lehet a női jogok sérelmeként értelmezni. Az előzőkben láthattuk, hogy Ann Widdecombe miként nyilatkozott a kérdésről. Ahogyan mondja, teológiai lehetetlenség a női papság. Lehetetlenség, hiszen a pap személye Krisztust hivatott képviselni. Krisztus, furcsa vagy sem, férfi volt. Emellett a tanítványok között sem volt nő. Ellenben a Szűzanyára szeretném felhívni a figyelmet. Furcsa azt az egyházat vádolni nőgyűlölettel, amelyben jóval modern világunk előtt olyan tiszteletnek örvendhetett egy nő, amelyet akkoriban a szekuláris világ nem adott meg nekik. Még nem is beszéltünk a rengeteg női szentről, akiket a 2000 év folyamán kapott az egyház és mélyen tisztelt.

Véleményem szerint, aki nem érti a kérdést, nyugodtan szánjon annyi időt, hogy elmenjen egy női szerzetesrendbe, és érdeklődje meg tőlük (hiszen ők a legérintettebbek), hogy akarnak-e papok lenni? Hiszen nagyon érdekes a jelenség: bár sokan nem hisznek és nem is ismerik az egyház tanítását, történetét stb. eszeveszetten tudnak harcolni (kívülről) a női papság érdekében. Vannak ugyan nők, akik azt mondják, hogy miért mondja meg más nekik, hogy lehetnek, vagy sem papok? Ez a dolog köztük és Isten között dől el, nemde? Modern korunkban jellemző, hogy a lázadás a válasz minden olyan kérdésben, amikor valójában mélyen kellene megvizsgálni a dolgokat. Mások azt kérdezik: Hol írja a szentírásban, hogy nem lehet egy nő pap? Pál egyértelmű útmutatást ad ebben egyébként. De a logikai problémát felvillantanám: hol írja a szentírásban, hogy a papokat és lelkészeket teológiára kell küldeni? Hol írja az evangéliumokban, hogy legyen nő pap? Hol írja a szentírás, hogy legyen a papoknak személyi azonossági igazolványa? Az egyháznak van egy hagyománya, amely egyben útmutatást ad a kérdések kezelésében. A szentírást nem lehet kontextusból kiragadva értelmezni, oda kell egy hagyomány is, amely értelmet ad a szövegnek. Miért is? A szentírás nyelvben maradt ránk. A tudomány szerint 30 évente lehet tapasztalni jelentősebb eltéréseket a nyelvhasználatban: azaz egyes szavak kicserélődnek, új értelmet nyernek. Ha tehát a szentírást elkezdjük értelmezni, mint ha egy ma írott szöveg lenne, akkor abból óriási félreértelmezések lennének. Íme egy példa: „Talpra magyar, hí a haza!” Petőfi Nemzeti dalában a szó régies formája a hív szavunknak. Biztos? Valójában nem. Bár most így érzékeljük, akkoriban a éppenséggel újdonságnak számított. Ez csak egy szó, és nem 2000 év körüli szövegről beszélünk. Ügyelni érdemes tehát.

Forrás: Inspired Adventures

Térítések

Nézzük a dél amerikai őslakosság erőszakos megtérítésének a kérdését. A spanyolok és portugálok igyekeztek kiépíteni birodalmukat, miután feltalálta Kolumbusz Amerikát. A két állam, elkezdte a dél-amerikai lakosság áttérítését saját államvallására, a katolicizmusra. Ezt olyan módon tette, hogy bizony nem mindenki önszántából tért át. Sokakat megöltek. Az egyház misszionáriusokat küldött oda és ezáltal bűnrészessé vált. Ám voltak olyan esetek, hogy például a Jezsuiták védték meg az őslakosságot attól, hogy elvigyék őket rabszolgának. Azonban itt is fontos: nem szabad mai világszemlélettel visszatekinteni. Északabbra találjuk az Egyesült Államokat, ahol nagymértékben folyt az indiánok kiirtása, és ebben az akkori protestáns gondolkodás is közrejátszott. A felsősséget nem annyira az egyházban érdemes tehát keresni, hanem a kor gondolkodásában és az egyének felelősségében. Mondjuk ezt azért, mert vannak esetek ahol, mint fentebb írtuk, a Jezsuiták például védelmezték az őslakósokat a gyarmatosítóktól (lásd az 1986-os A misszió c. filmet.) Olyannyira, hogy egy időre kiűzték őket Dél-Amerikából emiatt. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk a guadalupei Szűzanya történetéről, amely folytán nem erőszakkal, hanem akaratlagosan tértek át helyi lakósok.

Az afrikai rabszolga kereskedésről szintén elmondhatjuk, hogy komplex téma, ahol megtaláljuk a katolikus és protestáns, tehát az egész európai civilizáció felelősségét. Ne feledjük el, hogy az egyház emberekből áll, tehát az emberek erkölcsi fejlődésének mértékében tudja befogadni az evangélium üzenetét. Tehát, igen, a katolikus egyház ellenezhette volna első perctől hivatalosan a rabszolgaságot és kereskedést, azonban nem tette. Akkoriban ez nem is tűnhetett olyan borzasztónak. Gondoljunk bele: eddigi világtörténelem során sokkal több ideig volt természetes a rabszolgaság, mint a jelen korunk állapota. A szentírásban azt olvashatjuk Szent Pál elmondásában, hogy a szolgákat emberként, tisztelettel és szeretettel kell kezelni, de nem beszél arról, hogy ideje felszabadítani őket. Írásaiból az érezhető, hogy rövidesen véget érni gondolta ezt az állapotot. Az egyház története folyamán tehát, találunk időszakokat mikor a szolgák elleni túlkapásokat igyekezett megállítani, de találunk időszakokat, amikor a túlkapásokat maga követte el. Az tény, hogy modern korunkban az egyház hivatalosan elítéli a rabszolgaságot. A nyugati világ lassan megérett arra, hogy belássa: a rabszolgaság nem normalitás. El fog jönni egy idő, amikor belátjuk azt is, hogy a kínai áruk fogyasztása sem etikus, hiszen ott egy modern rabszolgaság folyik, azonban erről még egyelőre hallgat a nyugati világ, mert nem érné meg neki pénzügyileg. Ha azonban majd Kína nagyon erős lesz, és emberi jogokra hivatkozva befejezi a nyugati világ a kereskedelmet, akkor meg fogják vádolni az egyházat, hogy miért nem emelt szót ez ellen sokkal hamarabb. Egyébként gyakran történt ez így. Mi a válaszunk erre? Az egyház napjainkban is ügyelnie kell, hogy olyat ne tegyen, amelyben egymás ellen uszítja az embereket. Kínában a katolikusok üldözöttek, de ugyanakkor napjainkban a Vatikán az egyike azon kevés országnak, amelyek diplomáciai kapcsolatot tartanak fent Taiwannal (érdemes ennek utánanézni). Kína úgy tartja, hogy aki Taiwant elismeri, az ellenség. Európából senki más nem ismeri el a szigetországot, és az USA sem. Tehát ezért mondjuk, hogy amikor a katolikus egyház múltbeli cselekedeteit értelmezzük, akkor érdemes nagyon mélyen tanulmányozni a kérdéseket. Az egyház sokszor helyileg értelmezhetetlen dolgokat kell tegyen, hogy világszinten az üldözötteket, szegényeket, kirekesztetteket segítse.

Galileo Galilei bemutatót tart a teleszkópjáról Velencében. Festő: H. J. Detouche, Forrás: bbvaopenmind.com

Galileónak igaza volt

 Ez nem is kérdés. De természetesen, mint eddig minden történetünk, ez is sokkal komplexebb. 1610-ben már sokan mondták, hogy a föld a nap körül forog. Kopernikusz már 1543-ban kiadta erről híres munkáját. Galileónak igaza volt ugyan, de tökéletes tudományos bizonyítéka erről nem volt, és elkezdte megkérdőjelezni a szentírást. Átvitte teológiai síkra is a kérdést. Ennek okáért felkérték Bellarmin Róbert jezsuita bíborost, hogy foglalkozzon az üggyel: írt Galileónak egy levelet. Ebben felhívta figyelmét arra, hogy konkrét tudományos bizonyítékot nem tud felmutatni. Hiszen nem tudott felmutatni Arisztotelész által felvázolt parallaxist (a csillagok egymáshoz viszonyított változása különböző irányokból nézve, ilyet egyébként csak 1838-ban találtak). Ugyanakkor Galileo azt is állította, hogy a nap forgása a föld körül az egy tökéletes kör, nem pedig ellipszis, annak ellenére, hogy Kepler munkája ezt bizonyította. Visszatérve a levélre, ezért írta azt Galileónak, hogy amennyiben erre talál tudományos bizonyítékot, akkor valóban szükséges átértelmezni néhány dolgot az írásokban. Ameddig tehát nem tud ilyet felmutatni, jobb, ha csendben marad. Galileo nem maradt csendben. Úgy hiszem más kép ez, mint amiről sokan tudnak. Galileót nem végezték ki, nem kínozták. A per alatt luxus lakosztályt kapott, majd később házi őrizetben élt. Itt tudta előteremteni elméletének alapjait. Nem szabad levegőből kapott érvek alapján konklúziókat levonni a múltról tehát.

Cikkünk folytatódik!

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

A rendszerváltás után 3 évvel születtem Erdélyben. Katolikus hitem adja életem alapját. Alapszakos bölcsész vagyok, mesteri diplomámat Nemzetközi tanulmányokból fogom megszerezni. Pilinszkytől hallottam Rilke gondolatát először: "Rettenetes, hogy a tényektől sohasem tudhatjuk meg a valóságot." Ez az idézet adja meg cikkeim hangvételének és szemléletének világát. Meggyőződésem, hogy a nemzet jövője az egészséges családokon, mint a társadalom alappillérén múlik a teljes Kárpát-medencében.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Az igazi világjárvány

Közzétéve

Szerző:

A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa terjed. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés.

Nemrég megfigyelhettük, ahogy egy újabb járvány alakul ki körülöttünk csendben és titokban, miközben a koronavírus szinte teljesen eluralkodott rajtunk. Mert bizony nem csak ez utóbbi járvány van jelen, hanem az önzés, a hatalomvágy vírusa is, amely a lehető legrosszabb arcát mutatja. A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés. Lesz-e valaha is olyan igazolás, amely megerősíti, hogy már átestünk ezen a víruson, és immunisak vagyunk? Hogy beoltattuk magunkat ez ellen a vírus ellen, és ezért már semmi sem fenyeget minket? Keressük-e egyáltalán ennek a vírusnak a gyógymódját, mivel úgy tűnik, hogy minden korábbi gyógymód kudarcot vallott?

Nemrég találtam egy idézetet Don Boscótól, amely ugyan elég régi, mégis tökéletesen ráillik a mai helyzetünkre:

“A lélek betegségei legalább annyi kezelést kívánnak, mint a testé.”

És valóban, kétségtelenül a beteg lélekből ered, ha az ember ember ellen támad. Ahogy a Covid is szerényen és csak helyben kezdődött, úgy a nagy háborúk is kicsiben kezdődnek, mégpedig az emberi szívben:

„A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert. Az, hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert.”

(Mt 15,19-20)

Mennyire aktuálisak ma is az evangélium e szavai! Milyen folyamatosan elhanyagoljuk a szívünket… még az elmúlt hónapokban is, amikor olyannyira a testi egészségünkre koncentráltunk, közben pedig az üdvösségünk a háttérbe szorult, és közülünk alig valaki vette észre, hogy a gyűlölet járványa mennyire terjed. A testi nyomorúságtól való puszta félelmünkből nemcsak hogy kerültük a templomot és a gyóntatószéket, de egyenesen be is zártuk őket, megkurtítottuk a másokkal való kapcsolatainkat, az ismerőseinktől talán teljesen el is szakadtunk, mert a test épségét helyeztük minden egyéb fölé, ami pedig addig oly értékes volt számunkra. A világjárvány nagyon is kimutatta a hitünk állapotát, és hogy milyen gyorsan hajlandóak vagyunk lemondani az igaz életről is a földi “életünkért” cserébe.

Néha tényleg maszkot kellene viselnünk. De nem a másoktól, hanem az önmagunktól való védelem érdekében. Hogy ne mondjunk ki olyan szavakat, amelyek másoknak fájdalmat okoznak. Mert

„ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert”.

(Mk 7,20)

Szerencsénkre azonban a megelőzésre létezik gyógyszer, és súlyos esetben is van elég gyógymód a lélek betegségei ellen.

Olyan oltásra van szükségünk, amely szeretettel tölti tele a szívünket, és immunissá tesz minket minden kísértéssel szemben. Mindennapi vitaminokra van szükségünk az Istennel való jó és szilárd kapcsolat, az imádság, az Eucharisztia, a Szentírás formájában, hogy minden külső hatással szemben fel legyünk vértezve, és hogy a járvány idején új reményt tudjunk vinni a magukba zárkózó embertársainknak. A béke egy mosollyal kezdődik, mondta Teréz anya, a háború pedig a tisztátalan szívből ered. Néha el sem tudjuk képzelni, hogy milyen mértékben függhet egy másik ember, egy egész nép, de akár az egész világ sorsa a szívünktől.

Fordította: Frick József
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű