fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Múltidéző

„Katolikus…. Versek katedrálisainak alázatosa”

Közzétéve

Babits Mihály könyöklős portréja - Székely Aladár felvétele

Nyolcvan éve, 1941. augusztus negyedikének éjjelén halt meg Babits Mihály. Három nappal később, augusztus hetedikén helyezték örök nyugalomra. Halálának kerek évfordulójáról, egy-két kivételtől eltekintve, nem emlékezett meg a magyar sajtó. Még a hivatalos katolikus hírportál, a Magyar Kurír is néma maradt.

1941. augusztus hetedikén, délután 5 órakor temették Babits Mihályt Budapesten, a Kerepesi úti temetőben. Az egyházi szertartást dr. Brisits Frigyes irodalomtörténész, a ciszterci rend budai gimnáziumának igazgatója végezte, aki a sírnál szép imádságot mondott. Ezt a ritkán idézett, költőien emelkedett szöveget szó szerint közöljük:

„Mindenható Istenünk! Örökkévaló Atyánk!

Te, aki felékesíted napsugárral a világot és megengeded az éjtszaka sötétjét, aki ringatod a bölcsődalt és megzokogtatod az eltemető éneket, aki a menyasszonyi fátyolba hímzed az élet hajnalát és a halál csendjéből szövöd a szemfödőt, Te, aki a földre küldöd az embert, hogy legyen a gondolat kelete, az élet időszerűsége, s új feladata és visszahívod, amikor végrehajtotta szándékaidat, Te, csak Te tudod, mit jelent az, hogy a fájdalom magunkra boruló magányában ez a valóságba bele nem férő, néhány szó a történelmünk: Néhai való, jó Babits Mihály!…

A legnagyobbat bíztad rá, amit embernek csak adhattál: az igét! Úgy őrizte, mint a lelke égi fényű láng-csokrát. Sem meg nem bántotta, sem ki nem oltotta soha. Egy mindent átölelő élet mélysége tette méltóvá arra, hogy a gondolat fájó gyönyörével és a szív vérző olajával legyen az ige költőjévé, gyötrődője minden magyar kínnak, osztályosa minden magyar emberi megrendülésnek.

Milyen távlatokat kötött össze ez a mi nagy Testvérünk! Ödipus árnyéka szenvedett a tekintetén és dantei látomásai voltak. Görög kórusok szomorúságából patakzott versei antik zenéje, és szavain a középkori áhítat Amor Sanctus-ának alázatos aranya ragyogott. Bejárta az egész világot, ahol csak kinyílt a föld fájóan szép ember-virága, de csak itt, a harangokkal beborított, kéklő magyar tájakba oltotta bele költészetének hangokon innen maradt, daltalan titkát.

Így lett Babits Mihály az, aminek tudatát annyi belső szépséggel és gazdagsággal hordozta: Katolikus…. Versek katedrálisainak alázatosa. A lét deprimált európai és magyar húrjain az élet nagy szépségét ünneplő és Krisztusba néző fölemelője. Az emberi szenvedés másvilági anyagának új kiáltású szavakba ötvöző remeklője. Ember, aki mindig nagyobb volt, mint a helyzete, aki nem fájt soha a földnek.

Te akartad, Uram, hogy ez legyen és így legyen a miénk. Ne engedd, Mindenható Atyánk, hogy szomorúságunk azért, mert Ő most elment, nagyobb legyen, mint hálaadásunk azért, mert itt járt, s a miénk volt. Sok sebből vérzik itt az emlékezés, mindenki szegényebb lett azzal az ide koszorúzott pálmával, amellyel kifosztja önmagában az öröm fáját, melyet a mi nagy Testvérünk nevelt fel lelkében. – S legyen szabad mély meghajlással itt elhelyeznem a Babits Mihályt, a ragyogó tanítványt nevelő pécsi ciszterci gimnázium utolsó, áldó köszöntését. – De azért ez a halál nem lehet győztesebb és nagyobb, mint a mi Testvérünk haláltalan szépségű és erejű imádsága, melynek diadalmas hitével indítjuk Őt most el az örökkévalóság felé:

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni.

Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,

Míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya

Beállítson majdan szobros csarnokába.

Krisztus Urunk, segíts meg!

Krisztus Urunk, segítsd, jutalmazd meg a te hű Szolgádat, boldog örökkévalósággal. Amen.

[Babits emlékkönyv. Bp., 1942, 277-278. p.]

Tolnai Világlapja. 1941. augusztus 20. 10. p.

Babits egyik legszebb vallásos verséből idézett a tudós szerzetes. A budai onkológiai intézet egyik épületének a falán ma márványtábla őrzi ezeket a sorokat. Babits ugyanis itt halt meg, az akkori Siesta Szanatórium második emeletén, az 54-es szobában. A márványba vésett idézet azonban hibás: kimaradt a „nem” a „leszünk” előtt.

Halála előtt egy hónappal, 1941. július másodikán az esztergomi előhegyi házban fekvő nagybeteg költőt meglátogatta Lepold Antal esztergomi kanonok. Babits beszélgetőfüzetei őrizték meg az akkor már némaságra ítélt költő Lepold jelenlétében papírra vetett szavait. „Úgy elhomályosodtak az erkölcs alapfogalmai!” Alatta: „Az Isten haragszik és hátat fordít”. S végül: „Épp ebben van a katolicizmus kibékíthetetlen ellentéte a mai világnézettel: a szabadság tiszteletében”. [Babits Mihály beszélgetőfüzetei. II. köt. Bp., 1980, 410. p.] Erkölcs és az abból fakadó szabadság: Babits világában alapvető fogalmak.

Lovass Gyula, a költőt két évvel később követő, 29 éves korában elhunyt író-műfordító az Élet című katolikus lapba írt rövid emlékezésében így fogalmazott:

„A mi dolgunk még meglátni s megmutatni benne a katolikust. /…/ Nem hirdette fennen katolikus voltát, de katolikus volt a lélek alkata szerint.”

[Lovass: Babits Mihály halálára. Élet, 1941. augusztus 17. 704. p.]

Igen, a költő nagyon ritkán, s csak írói pályája második szakaszában, az első világháborút követő forradalmi zűrzavar és országcsonkolás után vallott a maga katolicizmusáról. Például a második világégés küszöbén, egyik leghíresebb írásában:

„Én katolikus vagyok. Számomra az igazság is csak katolikus lehet: azaz egyetemes érvényű, minden fajokon és századokon fölül álló! /…/ Politikához nincsen közöm; amihez közöm van, az az erkölcs.”

[Babits: A tömeg és a nemzet. Pesti Napló, 1938. május 15. 4. p.]

*

Sajátos pálya az övé. Filozófikus, befelé forduló, mégis az élet teljességét megmarkolni akaró költőként indul. „Szegény vagy, Isten! mert mivel szívem betelnék / meg nem teremtheti erőd és örök elméd” – ezekkel a lázadó-gőgös szavakkal zárja egyik 1909-ben született szonettjét [Ima]. Egy évvel később jelenik meg a Szimbólumok című négyrészes verse, négy stanza füzére. Az első, a legtöbbet idézett stanza:

Ne mondj le semmiről. Minden lemondás

egy kis halál. Ne mondj le semmiről.

Minden halál gyilkosság (lélekontás):

meghalni bűn, ne mondj le semmiről,

Isten művét rongálja bármi rontás,

meghalni bűn, ne mondj le semmiről:

minden vágyad az Isten szava benned

mutatva, hogy merre rendelte menned.

Ez a vers „az életszomj filozófus-költőjének nyolcsoros, világgá kiáltott jeligéje” [Rába György: Babits Mihály költészete. Bp., 1981. 344. p.]. Kevéssé ismert, hogy erre a „jeligére” reflektált a korszak nagy katolikus írója, Prohászka Ottokár. Érdemes elolvasni Székesfehérvár püspökének gondolatmenetét.

Prohászka Ottokár „Die Quelle lebendigen Wassers: Gedanken über das göttliche Herz Jesu” című könyve 1915-ben jelent meg Münchenben. Élete végén a püspök elhatározta, hogy a művet magyarul is közreadja; a német szöveg alapján diktálta gépbe a magyar verziót, amely épp Prohászka halálakor hagyta el a nyomdát [Élő vizek forrása: Elmélkedések Jézus szentséges szívéről. Bp., 1927, 190 p.]. A könyv tízedik fejezetében (melynek címében szerepel a „szimbólum” szó is!) olvassuk:

„Az értesületlen, fegyelmezetlen, lelki kultúrát nem élő s az ösztönösségbe úgyis túlontúl elmerülő ember enged és elvész. Mennyi lélekpusztítás rejtőzik az ilyen stanzában:

Ne mondj le semmiről. Minden lemondás

Egy kis halál….. lélekontás….

Minden vágyad az Isten szava benned

Mutatva, hogy merre rendelte menned.

Szerencsétlen evangélium! Az emberi vágyak zűrzavaros, szennyes forgataga volna a lélek erkölcsi irányítója? Akár összetévesztenők a romboló, tépő vihart a célja felé küzködő hajóval. Az ember zavaros, tisztátalan ösztönösségei, a lélek felkavart indulatai, a vágyak szerszámtalan, hámtalan szertekapkodása és úttalan futkosása volna a belénk helyezett felső szózat, mely mutatná, hogy merre rendeltetett mennünk? Testvérem, az ilyen evangélium megmutatja, hogy merre kell menned a lelked feloszlása felé, életednek besötétítése, gonosz kétségekkel benépesítése, fosztogató árnyak házadba hívogatása felé. Megmutatja, merre kell menned személyes erőidnek, akaratodnak, lelki épségednek porba fecsérlése felé, merre a lélekrontás, nemzetmételyezés, társadalmi felbomlások felé, az emberi ösztönállat erkölcsi fertőzetének testi-lelki ragályokat lehelő árkai felé. Mutatja, merre kell mennünk leányaink eladása, asszonyaink megbecstelenítése, családjaink megmételyezése felé, merre kell mennünk az egyéni és társadalmi meghasonlás, minden emberközösség feloszlása, minden lélektisztaság megcsúfolása felé, merre a végleges lelki halál, az örök gyötrelmek, a maga szörnyű realitásában váró kárhozat felé.

Erősítsen meg bennünket a kiáltó tévedés az igazságban. Az erő útja a lemondások létráján vezet fölfelé. /…./ A töviskoszorút nem kell keresni, a sebeket nem kell magunkon kivésni és a keresztet nem kell hívogatni – Isten kiméri nekünk, s akkor szeretettel, bátorsággal, hálaadással kell elviselnünk. Fegyverezzük fel magunkban a vállalás és elfogadás erőit, üzenjünk háborút vágyaink egész seregének, a lélek tud válogatni, mert természetfölötti szellemi gravitációval érzi, merre van felfelé. /…/ A földi élet kereszthordó, a földi élet töviskoszorús, a földi szíveken sebeknek kell égniök, és a Golgota a mennybemenetel preludiuma.”

[Prohászka: i.m. 67-69. p.]

Nincs adat arra, Babits olvasta-e a püspök könyvét. Azt azonban tudjuk, hogy ami Prohászka szövegében áll, Babits életében megvalósult.

A történelem vihara, az első világháború és következményei új utakra vezérlik a költőt. A hitközöny évei után újra megérinti a katolicizmus, amelyről oly szépen vall 1925-ös verskötete sokat idézett, bevezető prózaversében (Örökkék ég a felhők mögött). A forradalmak korában ráébred arra, hogy „minden valódi költő konzervatív”. Azt írja: „Újat hoz a költő; de csak úgy hozhat igazában újat, ha legteljesebben megélt minden régit. /…/ A költő nem a feledés embere: az Emlék és a Múltak embere ő: mert csupa emlékből és múltból nő a Lélek.” (Magyar költő kilencszáztizenkilencben). A forradalmi destrukció, a múltat eltörölni óhajtó új „evangélium” tündöklése idején „ráeszmélt igazi magára, s borzadva nézett körül: kik ezek? s mi történt? Evangéliumot hirdettek; s Apokalipszis jött…. Itt voltak újra: a népek Kivetettjei; a kultúra Blazírtjai; a rajongó és okoskodó zsidók. Tabula rasát akartak csinálni /…./. Új civilizációt ordítottak; s már romboltak mindent, amit a háború meghagyott.” (I.m.) Ahogy a korábban idézett, méltatlanul elfeledett író-kritikus méltatója írta, „a teljes összeomlásból, mely eddigi életét és eddigi művészetét is kétségessé, értéktelenné tette szemében, csak az isteni világrend hite vezethette ki”. [Lovass Gyula: A katolikus Babits. Katolikus Szemle, 1941. szeptember, 340. o.] Itt van a nagy választóvonal a költő pályáján. Közömbösség és újra megtalált hit – ez a különbség a költő két korszaka között. A műforditó Babits vonzódásaiban is tetten érhető a váltás. A korai Babits Wilde és Baudelaire műveit magyarítja, majd Dante felé fordul, lefordítja a teljes Divina Commediá-t, kis könyvecskét szentel Danténak (Babits: Dante. Bp., 1930. 80 o.); később kiadja a középkori himnuszok gyűjteményét, az Amor Sanctus-t.

A lelki összeomlás és szenvedés után a költő megtapasztalja a fizikai szenvedést is. Megszületnek a nagy vallomásos versek (A jóság dala, Isten gyertyája, Az elbocsátott vad, Balázsolás stb.), köztük az egyik legnagyobb, a szenvedés diadalát hirdető Psychoanalysis Christiana – idéztük már néhány sorát Brisits Frigyes imádságából. (Érdemes megjegyezni, hogy a költőt temető ciszterci szerzetes Prohászka püspök nagy tisztelője volt, halála után ő állította össze a zsebkönyv méretű Prohászka breviáriumot, amelyet az Élet című katolikus hetilap adott ki 1927-ben – ebbe a lapba az indulásától kezdve rendszeresen írt a püspök).

A katolikus Babits „küzdő és vergődő lélek”, ahogy Lovass fogalmaz. Nincs meg benne a misztikusok elragadtatása, hiszi és vallja Istent, ahogy Lovass írja: „Isten felé törekvő, de az Istent egészen meg nem talált lélek”. Nem véletlen, hogy épp Jónásban festi meg a költő a maga önarcképét: ahogy Jónás, úgy Babits is ódzkodik a küldetés elfogadásától, végül a szenvedés ébreszti rá, hogy engedelmeskedjék az isteni parancsnak. Babits, modern kori Jónásként, nem ítélkezik, mert az ítélet az Úré. Ő „csak” arra vállalkozik, hogy hirdeti az igazságot – még a meghallgattatás reménye nélkül is.

Lovass Gyula ezekkel a szavakkal fejezi be dolgozatát:

„Lehettek tévedései, de az örök igazságoknak ezt a katolikus szolgálatát mindenképp híven, a magyar költészet nagy hagyományaihoz méltón teljesítette Babits Mihály.”

[Lovass: I.m. 342. o.]

A Lovass említette „szolgálat” lenyomata a Jónás imája – az utolsó verskötet, a Jónás könyve „függeléke”, a gégerákban szenvedő Babits Mihály kétmondatos konfessziója. Hogyan is írta Prohászka püspök? „Fegyverezzük fel magunkban a vállalás és az elfogadás erőit.” Bízvást mondható, a költő utolsó nagy imája ennek a benne is megszülető felhívásnak a jegyében fogant.

Szalay László

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű