fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Lelkiség

Kegyetlen-e a Biblia Istene?

Közzétéve

Fotó: Exe Lobaiza / Cathopic

Kis segítség a Biblia borzalmasnak tűnő szövegrészeinek megértéséhez

A Szentírásban Isten emberi módon szól az emberhez, ezért a Szentírás értelmezésekor ügyelnünk kell arra, hogy az emberi szerzők mit szándékoztak valójában mondani, és hogy Isten mit akart az ő szavaikon keresztül számunkra kinyilatkoztatni. (Katolikus Katekizmus 109. p.)

1. A Biblia szövegét Isten nem lediktálta, hanem ezer év alatt született, és Izrael népének és az Ősegyház tagjainak Istennel kapcsolatban szerzett tapasztalatait foglalja írásba.

2. A bibliai könyvek szerzői emberek voltak, akik a könyveiket saját világképüknek, természeti ismereteiknek, nyelvüknek és koruk kifejezésmódjának megfelelően jegyezték le. A II. Vatikáni Zsinat a Dei Verbum c. záródokumentumában (12. pont) megállapította, hogy „[…] annak helyes megértéséhez, hogy a szent szerző mit akart mondani írásával, ügyelni kell egyrészt a szent író korában általános gondolkodás-, szólás- és elbeszélésmódokra, másrészt az akkori társadalmi érintkezési formákra.”

3. A Szentírás Isten szava emberi szavakba foglalva. A Szentlélek a szerzőket a könyvük íráskor nem befolyásolta, hanem úgy vezette őket, hogy az ő szavaik által Isten a mai napig hozzánk szóljon.

4. A nyers beszéd is Isten hozzánk intézett szava. „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz.” (Zsid 1,1), sokszor olyan nyelven vagy nyelvezeten, amit manapság már nehezen értünk meg, vagy számunkra akár megbotránkoztatóként hat.

5. A megbotránkoztatásra alkalmas beszéd egyik fajtája az, amikor az ókori Keleten valakinek erőszakos tetteket tulajdonítottak annak bizonyítására, hogy az illető milyen nagy segítségére volt a zsidóknak. Példa erre Sámuel 1. Könyvében a 18,7 vers: „És a táncoló asszonyok így énekeltek: „Saul legyőzte ezreit, Dávid meg tízezreit.”, azaz Dávid jobban védte a népet. Ezeket az erőszakos cselekedeteket azonban nem kell mindig valóban megtörténtnek venni.

6. A Biblia sok esetben a szükséget szenvedők, elnyomottak vagy üldözöttek szemszögéből közelíti meg az eseményeket, ezért nem mindig objektív. A zsidók nem az ellenség jó oldalát dicsérik, hanem panaszkodnak és a sérelmeiket az égbe kiáltják. Kölcsönösen erősítik, bátorítják egymást olyan történetekkel, amelyekben egy erős megmentő a hatalmas ellenséget megsemmisíti. Ezekben a mesélő nem tanúsít semmiféle szánalmat a legyőzöttekkel szemben, akiknek további sorsa a mesélő számára többnyire teljesen közömbös.

7. A Szentírásban a könyvek szerzői nem köntörfalaznak, így a szorult helyzetű emberek gyűlölete és bosszúvágya is sok helyen minden szűrés nélkül megtalálható a szövegben. Az ilyen érzéseket nem nyomják el, hanem gátlás nélkül kimondják. Hosszú az út az ellenség szeretetéig, ahogy azt Jézus tanította és mutatta, és nekünk még sok tanulnivalónk van e téren.

8. Sok esetben az Istenről is az erőszak nyelvén szól a Biblia: „Istennel majd bátran küzdünk, s ő letiporja ellenségünket.” (Zsolt 60,14) „Én végigvonulok azon az éjszakán Egyiptomon, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptomban: embert és állatot, s ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött, én, az Úr.” (Kiv 12,12) Mindezzel azt szeretnék kifejezni, hogy az Isten a szükségben lévők oldalán áll, és igazságos bíróként gondoskodik az igazságról. (Az igazságtalan ember végül is nem találhatja meg a számítását!)

9. Az Isten haragja nem áll ellentétben az Isten szeretetével. A szerető Isten egy elkötelezett Isten, aki az elnyomásért és az igazságtalanságért haragra gerjed. Az Isten az áldozat oldalán áll, és haragja a tettes ellen irányul. (Mi mindannyian egyszerre áldozatok és tettesek is vagyunk – az Isten haragszik ránk, amikor mi vagyunk a tettesek, de a mi oldalunkon áll, amikor az áldozat szerepe jut ránk.)

10. A Bibliában szereplő beszámolók nem vehetők minden esetben tényközlésnek. Az ókori Keleten a leírásokban az eseményeket gyakran véresebben mutatták be, mint ahogy azok a valóságban megtörténtek. Jerikó Józsua könyvében szereplő brutális bevétele a valóságban nem történt meg (lásd Finkelstein – Silberman: Biblia és régészet c. könyvét, Gold Book kiadó, 2003), de az egész népek kiirtására vonatkozó, ma már megbotránkoztatónak ható szavakkal leírt isteni parancs sem hangzott el nagy valószínűséggel soha („[…] egyetlen lelket se hagyj életben.” (MTörv 20,16)). Ez arra a kegyetlen szokásra emlékeztet, hogy sok nép a legyőzötteket az isteneknek áldozta fel (Az áldozattal adnak hálát a népéért küzdő, a győzelmet kivívó Istennek).

11. Isten nem fér bele a róla alkotott elképzeléseinkbe. A Biblia szerzői nem félnek az Istenről emberként szólni (az Isten haragos, kész valamire, nevet), ugyanakkor nem fér hozzá kétség, hogy az Isten minden elképzelésünkön túlmutat („Isten vagyok, nem ember” (Oz 11,9), „Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs más isten. Ki hasonlít hozzám?” (Iz 44,6-7), „A Teremtő és a teremtmény között nem állapítható meg hasonlóság anélkül, hogy a különbség köztük ne volna nagyobb” (IV. Lateráni Zsinat 2. fejezet).

12. A Szentírásban a szövegek fontossága nem egyforma, de az alapvető kinyilatkoztatás a mérvadó. Megfigyelhetjük azt is, ahogyan az érzelmek fejlődnek, átalakulnak: az Ószövetségben a bosszú egyre gyengébben jelenik meg, végül Jézus a bosszúról való teljes lemondást tanítja. A Bibliában árnyékos és a fénnyel teli helyek találhatók. A Biblia alapvető kinyilatkoztatását a fénnyel teli helyek fényében kell értelmezni: az Isten szeretettel fordul az emberek felé, és azért jött, „hogy életük legyen és bőségben legyen”. (Jn 10, 10)

13. Isten a legvilágosabban a názáreti Jézusban mutatta meg magát. Jézus az Isten emberré lett szava („az Ige testté lett” (Jn 1,14). Jézus az ellenség szeretetére tanította az embereket (lásd Mt 5,44-48), és boldognak nevezte azokat, akik irgalmasak és szelídek (lásd Mt 5,5-7). Lukács írja le, hogy Jézus a kereszten még az ellenségeiért is imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34). Ez az a szeretet, amely nem csak a saját bajait ismeri fel, hanem az ellenség helyzetét is, és ennek a szeretetnek a fényében kell olvasnunk és értelmeznünk az egész Szentírást, még azokon a helyeken is, ahol a szerzők „embertelen” szavakat használtak.

14. Az Isten lelke nem hagyott fel a működésével. Aki a Szentírást olvassa és a saját ízlésének megfelelően értelmezi, az könnyen tévedésbe eshet, amint ezt a számtalan szekta keletkezése is bizonyítja. Keresztényként és katolikusként mi a Bibliát annak a hitnek a fényében olvassuk és értelmezzük, amelyet az egyházi közösség csaknem 2000 éve hirdet, kifejt, megél és ünnepel. Szilárd meggyőződésünk, hogy ugyanaz a Lélek vezette a bibliai könyvek íróinak kezét, aki az Egyházban is évszázadok óta jelen van, és aki segít, hogy Isten Igéjét egyre jobban megértsük (lásd Jn 16,12).

Forrás: Karl Veitschegger / Katholische Kirche Steiermark

Ezt a cikket Frick József önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Lelkiség

Valóban készen áll a gyermeke az elsőáldozásra?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Marko Vombergar / ALETEIA

Meg kell-e valóban várni, hogy a gyermek képes legyen értelmesen közölni kívánságát, hogy engedjék közeledni az Eucharisztia asztalához? Kockázatos a döntés, mert az elsőáldozás valóságos találkozás lehet Jézussal, és kezdete lehet a tényleges belső életnek.

Az okok, amit a gyermekek felhoznak, hogy az elsőáldozásban részesüljenek, gyakran nem éppen elfogadhatók. Paul és Victoire ikrek. Viki „úgy szeretne tenni, mint a nagyok”, és elege van már abból, hogy vasárnaponként keresztbe tett karokkal álljon a pap elé és áldást kérjen. Paul viszont semmi másra sem gondol, mint az ajándékokra, amelyeket erre az alkalomra kaphat! Mit tegyünk ilyenkor? Várjunk, míg a gyermek kellően éretté és tökéletessé válik? Megvárjuk, amíg betéve tudja a katekizmust? Várjunk, amíg ugyanolyan idős lesz, mint a többiek? Ez néhány szülő fájdalmas tapasztalata, sokan elhalasztják a döntést a jövőre, a következő évre tolják el gyermekük elsőáldozását.

Néha maguk a papok kérik ezt. És mi van, ha a felnőttek tétovázásának alapja végül is csak a hit és a remény hiánya a gyermek iránt, akinek még gyermeki a tekintete, gyermeki a hite és az élete? Valóban meg kell várni, amíg a gyermek képes a kívánságát értelmesen előadni ahhoz, hogy engedjék az Úr asztalához járulni? Kockázatos a döntés, mert az elsőáldozás lehet tényleges találkozás Jézussal és a belső élet kezdete.

Igazi vonzódás Jézushoz az Eucharisztiában

Hogyan tudhatjuk meg, hogy a gyermek kész-e a szentáldozásra? (És mi vajon készek vagyunk-e valamikor is Krisztus befogadására?) „Azt gondolom, hogy az első, amit figyelembe kell venni: a gyermek vágyakozása” – magyarázza Florence, két gyermek anyja. „Ez olyan, mint egy hívás, amit nem lehet mindig szavakban kifejezni. Azt hiszem, a gyermekeimben tényleg megvolt a valóságos vonzás Jézus felé az Eucharisztiában, ami hatalmas erővel segítette őket Isten misztériumának megközelítésében.” Majd hozzátette ragyogó mosollyal: „Mindez végtelenül meghalad minket!” Ez a vágyakozás különbözőképpen nyilvánulhat meg, ne felejtsük el azonban, hogy egyes kisgyermekek nagyon gátlásosak lehetnek, hogy belső érzéseikről szóljanak. „A fiam azt magyarázta, hogy szeretné Jézust jobban megismerni és „teljesen” részt venni a szentmisén, ez adta meg a zöld jelzést arra, hogy engedjük elsőáldozásra” – mondja Armelle.

De mi legyen azokkal, akiknek látszólag nincsenek ilyen erős motivációi? „Ez nem olyan súlyos dolog” mondja Victoire és Paul anyja. „Gyakran előfordul, hogy egy gyermeknél, aki látszólag nem kíván áldozáshoz járulni, a szentségre történő felkészülés során támad fel a vágy. A többiek evangelizálják, és természetesen a felkészítés maga”. Szent II. János Pál pápa hangsúlyozta: „Krisztus mindig különleges szeretettel volt a gyermekek iránt. Apostolaihoz így szólt: „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10, 14) Ne felejtsük el, hogy ha elindultak e felé a nagy szentség felé, akkor biztosan volt valamikor egy pillanat, amikor fellobbant egy szikra, egy vágy, egy szomjúság…

A gyermeknek ismernie kell a vasárnapi szentmise szertartását

Azonban más kritériumok is léteznek. Elengedhetetlen, hogy a gyermek meg tudja különböztetni a jót a rossztól – ezért szükséges a szentgyónás az elsőáldozás előtt – és hogy kinyilvánítsa a vágyat arra, hogy jobban megfeleljen Jézus kívánalmainak. „Amikor a fiam a hitoktatáson készülődött az elsőáldozásra, észrevettem, hogy sokkal szolgálatkészebb lett és igyekezett a háztartási munkákban segíteni”, meséli Florence. „És amikor együtt imádkoztunk, sokkal több mindent kért, és bensőségesebb volt az imában.”

Hogy a gyermekek ismerjék a vasárnapi szentmise szertartását, az szintén szükséges feltétel. „Azt hiszem, hogy a négy fiam akkor vált igazán késszé a szentáldozásra, amikor rádöbbentek, hogy Jézus irántunk való szeretetből halt meg a keresztfán, és feltámadása a remény nagy üzenete. Lehet, hogy nem értették meg teljesen abban az életkorban, de abban a pillanatban befogadták a szívükbe” emlékezik vissza Armelle.

A leglényegesebb kritérium: a hit a valóságos Jelenlétben

Végül a leglényegesebb kritérium a hit a valóságos Jelenlétben. „Amikor a gyermek különbséget tesz a közönséges kenyér és az Eucharisztikus Kenyér között, és valóságként éli meg, hogy az átváltoztatás előtt és után tényleges változás következik be– még akkor is, ha láthatóan nem történik semmi –, akkor járulhat szentáldozáshoz”, jelenti ki Rémi abbé. Tehát nem elsősorban tudásról van szó, hanem hitről, a kisgyermek hitéről, amely néha felülmúlja a felnőttekét is, akármilyen sziklaszilárd is legyen az! “Nagyon kérem, ne becsüljük alá az Úristen kegyelmét!

Írta: Marie Lucas
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

Hogyan érjük el, hogy ne merüljön ki az Ukrajna iránt érzett empátiatartalékunk?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: AFP

Már több mint két hónapja tart az ukrajnai háború, és folyamatosan áradnak a drámai hírek. Vannak köztünk olyanok, akik a konfliktus első napjai óta szolidaritást vállaltak az ukrán menekültekkel, de most úgy érzik, „ennyi volt”, “kiégtek”. Hogyan tartható fenn az empátia? Erre adunk hat könnyen kivitelezhető tippet.

“Az Ukrajnában kibontakozó tragédiához és az ott élő emberek bajához viszonyítva az én aggodalmaim és hangulataim helytelen, sőt illetlen reakciónak tűnnek” – ismeri be Agnès, egy 37 éves nő az Île-de-France régióból. Még azt is bevallja, hogy bűntudatot érez, hiszen az ő hétköznapjai egyelőre egyáltalán nem változtak. Mégis nehéz nem elismernie, hogy kezd elege lenni. Ez az általános iskolai tanárnő a háború kezdete óta belevetette magát az ukrán menekültek megsegítésébe. Részt vesz az adománygyűjtésekben, és a közösségi hálózatokon keresztül információkat közvetít a menekültek elhelyezéséről és az adminisztratív eljárásokról. Agnès mára úgy érzi, hogy szolidaritásának a háború elején tapasztalható lendülete kezd alábbhagyni. “Szégyellem magam emiatt, hiszen mindennap látom az ukránok bátorságát. De hát lelkileg kimerültnek érzem magam, mintha én lennék az, akinek el kell viselnie az oroszok bombázását… Nem tudok aludni, és látom, hogy az empátiám egyre kisebb” – mondja az Aleteiának.

Megmarad-e az empátia?

Igaz, hogy a háború elsősorban azok mentális egészségét befolyásolja közvetlenül, akik az elszenvedői, és olyan zavarokat okoz, mint a depresszió, a szorongásos rohamok, a poszttraumás stressz (ami a WHO 2019-ben végzett kutatása szerint a háborúban lévő országok lakosságának 22%-a esetében fordul elő), de az áldozatok iránti empátia más országok lakosaiban is erős szorongást válthat ki, ez pedig az Agnèséhez hasonló lelki kimerülésben nyilvánul meg.

Ahogy az egyik drámai hír követi a másikat, vajon megmarad-e az empátia a háború áldozatai iránt? Vagy visszatérünk “korábbi” hétköznapi életünkhöz, és minden fokozatosan elhalványodik? Boris Cyrulnik neuropszichiáter, számos könyv szerzője interjút adott a France Inter-nek, amelyben megerősítette, hogy semmi nem fog elmosódni. “Ez az esemény nyomokat hagy maga után. Elsősorban az ukránokban. De ha segítünk az ukránoknak, akkor mibennünk boldog nyomokat hagy. Viszont a szégyenkezés nyomait hagyja, ha nem segítünk nekik” – vélekedik. Tehát – teszi hozzá – „megpróbáljuk megoldani, de nem fogjuk tudni elfelejteni. Az ilyen elutasítás tudatosul bennünk, de azt mondjuk magunknak: gyerünk, lépjünk tovább, ennek már vége van! A valóságban nem, még nincs vége!”

Hogyan maradhatunk elég erősek ahhoz, hogy megőrizzük az empátiát anélkül, hogy kockáztatnánk az érzelmi és pszichológiai kimerülést? A drámai körülmények ellenére hogyan engedhetjük meg magunknak az élet apró örömeit lelkiismeret-furdalás nélkül? Végül pedig hol találhatjuk meg a szükséges forrásokat ahhoz, hogy mentálisan egészségesek maradjunk és hatékonyan tudjuk támogatni azokat, akiket közvetlenül érint a háború tragédiája? Néhány egyszerű módszert tanácsolunk a kezdéshez.

1. KORLÁTOZZUK AZ ÁLLANDÓ HÍRHALLGATÁST

Nagyon káros lehet, ha minden létező médiacsatornából állandóan figyeljük a híreket. Az egész napos aggódás nem fog igazán változtatni a dolgokon, és nem is erősíti empátiánkat. Ellenkezőleg: szem elől tévesztjük a cselekvés értelmét. Természetesen fontos, hogy tájékozottak legyünk, de csak józanul és mértékkel.

2. KERÜLJÜK A KIZÁRÓLAG NEGATÍV ÜZENETEK OLVASÁSÁT

A pusztán negatív üzenet hosszú távon pánikhoz, utána pedig egyfajta védekező reakcióhoz vezethet, amely bizonyos közömbösséget eredményez. Ezért lényeges, hogy az építő jellegű üzenetekre koncentráljunk, különösen a közösségi hálózatokon. Ezek segítenek megerősíteni a belső biztonságérzést. Ez a feltétele annak, hogy továbbra is konkrétan és pozitívan tudjunk cselekedni, és örüljünk annak, hogy képesek vagyunk javítani a szenvedők életén. Nagyon hasznos lehet, ha a hálózatokon szép történeteket osztunk meg, amelyek a háborús drámával szemben a remény szikráját villantják fel.

3. SZOLIDARITÁSUNK SZIMBOLIKUS KINYILVÁNÍTÁSA

A támogatásnak számos formája van: lehet tüntetéseket szervezni, petíciókat aláírni, de akár ukrán zászlókat is kitenni a közösségi hálózatokra. Christophe André, a híres pszichiáter és a nemrég megjelent, Vigasztalások című könyv szerzője számára mindezek a lépések “a helyzethez képest teljesen nevetségesnek tűnhetnek”, hiszen Putyin még mindig ott van a hadseregével, a konfliktus tartós lesz és még tovább romlik… Az Aleteiának adott interjúban így folytatja: “Ennek ellenére, mindannyian úgy érezzük, hogy a támogatás minden jele vigasztalást nyújt az ukránok számára. Látják, hogy nem hagyjuk magukra őket. Még ha nem is tudjuk megakadályozni a viszontagságokat, a jelképes empátia és a lendületes vigasztaló támogatás bizakodássá és erővé változtathatja az ukránok reménykedését.”

4. ADJUK MEG MAGUNKNAK AZ APRÓ ÖRÖMÖK JOGÁT

Lényeges, hogy megpróbáljuk megtalálni, hogyan tudjuk másként élni mindennapi életünket. Nem arról van szó, hogy úgy tegyünk, mintha nem történne semmi, és még kevésbé arról, hogy közömbösek lennénk, hanem arról, hogy a drámai körülmények ellenére, lelkiismeret-furdalás nélkül igenis adjuk meg magunknak és másoknak a jogot, hogy megéljük saját nyugtalanságainkat vagy apró örömeinket. Ha teljes mértékben megéljük a kis örömöket, például iszunk egy pohárral a barátainkkal, vagy akár a nagy örömöket is, és megünnepeljük az unokatestvérünk esküvőjét vagy unokaöcsénk keresztelőjét, akkor ez segít abban, hogy értékelni tudjuk a szabadságot, amelyben megélhettük ezeket az örömöket, és ezáltal (újra) felpezsdítsük magunkat, hogy empatikusak maradjunk azok iránt, akik a szabadságért harcolnak.

5. KERESSÜNK ERŐFORRÁSOKAT

A szolidaritásban a minden bizonnyal tartós háborúval szemben nem maratoni futásról van szó, de azért hosszútávfutásról. Az Aleteia megkérdezte Malgorzata nővért, lengyel Teréz anyát, aki sok ukrán menekültet fogad be, hogy mi a kitartás titka. Szerinte a kitartáshoz tudnunk kell hagyni magunknak néhány pillanatot a pihenésre, olyan perceket, amikor tényleg kiengedünk. A kulcs az, hogy “gondoskodjunk a jólétünkről: aludjunk, együnk, sétáljunk egyet az erdőben, és utána cselekedjünk”. Lehet, hogy önzőnek hangzik, de ahhoz, hogy megőrizzük az empátiánkat, elengedhetetlen, hogy megőrizzük a belső nyugalmunkat” – tanácsolja.

6. IMÁDKOZZUNK A BÉKÉÉRT

Nagyon fontos, hogy imádkozzunk a békéért, azért, hogy Krisztus szeretete lakjon az emberek szívében, és hogy a megosztottság megszűnjék. Ez nem azt jelenti, hogy arra kérjük Istent, hogy varázsütésre egy csapásra vessen véget a háborúnak, hanem arra kérjük Őt, hogy változtassa meg szívünket, és a konfliktusban érintett minden egyes embernek adjon erőt a béke gesztusainak kezdeményezéséhez. A békéért imádkozni annyit jelent, mint közelebb kerülni Krisztushoz, a “Béke Fejedelméhez”, aki még életét is adta annak bizonyítására, hogy a szeretet és a béke mindig győz a gyűlölet és az erőszak felett. “A békéért való imádkozás a kulcs. Ha megpróbálunk azzal a tudattal élni Krisztussal, hogy Ő küld bennünket, és a mi munkánk csak az, hogy készen álljunk a szolgálatra, akkor ez rendkívüli belső hajtóerőt ad ahhoz, hogy mindvégig megmaradjon az empátiánk” – fejezte be Malgorzata nővér.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

Említi Szent Márkot a Biblia?

Közzétéve

Szerző:

Sok bibliatudós szerint Szent Márk evangélista neve különböző helyeken jelenik meg az Újszövetségben, rávilágítva ténykedésére a korai egyházban.

Szent Márk evangélista, a Szent Márk evangélium írója több helyen megtalálható a Bibliában. Bár magukban az evangéliumokban soha nem említik, az Újszövetségben több alkalommal is feltűnik.

Először az Apostolok cselekedeteiben, aholSzent Márkot gyakran „János Márk”-ként említik.

„Barnabás és Saul feladatukat elvégezve visszatértek Jeruzsálemből. Jánost, vagy másik nevén Márkot, is magukkal vitték.”

Apcsel 12,25

Másodszor Szent Pál leveleiben is megjelenik Szent Márk, mint például a Timóteushoz írt levélben.

„Csak Lukács van mellettem. Márkot is vedd magad mellé, és hozd el, jó szolgálatot tenne nekem.”

2Tim 4, 11

Még ennél is fontosabb, hogy minden bizonnyal a Szent Péter levelében említett Márk azonos Szent Márkkal.

Üdvözöl titeket a veletek együtt kiválasztott egyház Babilonban, és Márk, a fiam.

1Pt 5, 13

A Katolikus Enciklopédia magyarázatot ad arra, hogy a korai hagyomány szerint Szent Márk Szent Péter tanítványa volt, és evangéliuma a Szent Péterrel folytatott beszélgetéseiből származtatható.

Amikor a hagyományok felé fordulunk, Krisztus után legkésőbb 130-ban (ld. Eusebius, Egyháztörténet III.39) Hierapoliszi Szent Papiasz megállapította egy „vénre” hivatkozva, hogy Márk Péternek volt a tolmácsa (hermeneutes), és pontosan, bár nem időrendben írta le Péter tanításait.

A modern bibliatudósok hajlamosak nem egyetérteni Márk személyazonosságát illetően, míg a korai egyházi hagyományok Márk valamennyi megjelenését az Újszövetségben az evangélium írójával azonosítják.

Bár Szent Márk nem tartozott a tizenkét apostol közé, Szent Péterben olyan közvetlen, elsődleges tanúra találhatott, akitől mindent megkérdezhetett, míg evangéliumát írta.

Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű