A brutalitásnak ez az új formája sajátságos gyűlölettel viseltetik a kereszténységgel szemben.
Mark Twain azt mondta egyszer: „Az időjárásra mindenki panaszkodik – de senki sem tesz ellene semmit!”. Valami hasonlót lehet elmondani a kulturális megfigyelőkről is. Lehet, hogy nagyon jók vagyunk a problémák, hiányosságok és csalódások megállapításában. Éles szemmel észrevesszük az ellentmondásokat, a képmutatást, a kudarcokat. Ez többé-kevésbé rendben is van. Jó, ha van egy tűzjelző rendszer, de fontosabb, hogy legyen egy működőképes tűzoltóság. Valakinek elő kell állnia egy megoldással.
A közelmúltban írtam a válságban lévő keresztény kultúráról, felhasználva Hilaire Belloc brit író „Túlélők és újonnan érkezettek: A katolikus egyház régi és új ellenségei” című bölcs könyvét. Ez a jó pár évtizedes könyv máig is időszerű. Annak idején és most is, a régi rossz eszmék és jelenlegi szószólóik kikelnek általánosságban a keresztény kultúra és különösen a katolikus egyház ellen.
Van a keresztény kultúrának egy viszonylag új ellensége, amely néhány régi tévedésből és bűnből származik. Jézus zsarnokok uralma idején született. A keresztények egészen az Egyház alapítása óta szenvedtek az erőszaktól, a juntától, a pártoktól, a despotáktól, a diktatúra és a megalománia mindenféle alakjától.
Igen ám, de a 20. században a brutalitásnak egy új formája jelent meg – éspedig a totalitárianizmus. Más típusú rezsimek is gyilkoltak és mészároltak le embereket nagy számban, sajnos! De csak a totalitárius rendszerek kísérelik meg, hogy mindent ellenőrizzenek. A kultúra, a nyelv, a viselkedés, a vallás, a gazdaság, az oktatás, a család, a fogamzás, születés, élet és halál – ezeket a területeket mind alávetik az abszolút állam diktátumának. Egy ilyen állam nemcsak bebörtönözni vagy megölni tud, hanem kitörölni is. „El tud tüntetni” egy személyt az otthonából, és utána ragaszkodik ahhoz, hogy mindenkivel elismertesse, hogy az illető nem valaki, nem valamilyen személy, soha nem is létezett. Az emberi élet egyetlen szférája, egyetlen emberi esemény sem maradhatott a totalitárius állam hatókörén kívül – bárkit és bármit be tudtak építeni a létezésbe vagy éppen ki tudták törölni onnan.
De miért gyűlölik az Egyházat?
Ez egy brutalizáló és dehumanizáló környezet, ebben kell élni. Fennmaradása, léte az elszigeteltség, a félelem, a kétségbeesés és a függőség erősítésén múlik. Az ellenállás, a függetlenség és a kölcsönösség ki van zárva. Egy ilyen környezet különös gyűlöletet szít a katolikus egyház és annak civilizációja iránt. Vajon miért?
A totalitáriusok – legalábbis ösztönösen – tudják, hogy a katolikus egyház hatékony ellenszert tud nyújtani a totalitárianizmus mérgére.
Először is azért, mert az Egyház társakat, közösséget, szövetséget kínál. Az Egyház a megerősítés, a szeretet, az igazságosság, az irgalmasság, az együttérzés, az egység, az önazonosság és a méltóság kötelékeit kínálja. Ezt az abszolút állam képtelen elviselni. A mindennapi közösségi életben az Egyház arra emlékeztet mindenkit, hogy minden egyes ember egyedi és értékes, és minden ember értékes Isten szemében. Az Egyház előmozdítja a felebaráti szeretetet. Ezt pedig az abszolút állam nem engedheti meg, mivel a szeretet és a kölcsönösség nem egyeztethető össze azzal a teljes elszigeteltséggel és függőséggel, amelyet egy ilyen állam erősít és előír.
A második ellenszer – ha helyesen értelmezik – még nagyobb fenyegetést jelent az abszolút államra nézve, és ez az istentisztelet, az Isten imádata. Az igazi istenimádás a legalacsonyabb hasznosságú és legmagasabb értékű tevékenység. Az istenimádás nem hoz létre semmit, célja nem az abszolút állam hatalmának a kiterjesztése. Azért van ennek a legnagyobb értéke, mert megmutatja, hogy az emberi lélek túlnyúlik ezen a világon. Olyan valóságokra mutat rá, olyan valóságokat idéz meg, amelyeket a világ nem tud befogadni, és amelyek ellenőrzésére még egy totalitárius állam sem képes.
Az istenimádat olyan szeretetet és olyan szeretett személyt hirdet, amelyet a világ nem tud semmihez sem kötni, nem tud befogadni, ellenőrizni, helyettesíteni vagy elvenni. Vele jár az emberi egyének és közösségek válasza egy olyan kezdeményezésre, amely az Istentől, nem pedig az államtól származik. Mennyei parancsra, nem pedig földi kényszerítésre adott válasz. A totalitáriusok gyűlölik az Egyházat, mert az Egyház istenimádata relativizálja az államot. A polgári államot a maga megfelelő helyére helyezi, és elutasítja a totalitárius állam abszolút igényeit.
Az egyszerre isteni eredetű és isteni irányultságú imádat ellenáll az abszolút állam azon igényének, hogy mindent ő határozzon meg és töröljön el. A katolikusok tudják, hogy Krisztus az Egyházra bízta az istenimádást, különösen a szentmiseáldozat bemutatását. Ugyanazt a misét adták át szerte a világon sok-sok kilométeren és évezredeken keresztül, apostolok, mártírok, misztikusok, katonák, költők, művészek, családok és kolostorok hősiességének és szorgalmának köszönhetően. A katolikus istentisztelet elutasítja, hogy feledésbe taszítsa a katolikus múltat, mert a múlt jelenti az összekötő kapcsot a katolikus jövőhöz. Más szóval, azok a szentek, akik időben előttünk Krisztus tanítása szerint imádkoztak és hódoltak, a jövőnkből hívnak minket, hogy kövessük őket. A múlt szentjei alkotják most a Mennyország, a mi egyetlen igazi otthonunk népét. Atyánk már elkészítette számunkra itt a lakomát. Hívnak minket, álljunk elő, és vigyük magunkkal minden örökségünket. Keresztény közösség és katolikus istenimádat – ez a két elem nélkülözhetetlen bukott világunk régi és új betegségeinek gyógyításához.
Írta: Fr. Robert McTeigue, SJ
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia
