fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Evangélium

Kezdet és vég – gondolatok advent I. vasárnapjára

Közzétéve

Fotó: Cathopic

1. Abban az időben igaz sarjat sarjasztok Dávidnak… (Jer 33, 14–16)

Jeremiás könyvének 33. fejezete a messiási jövendöléseket foglalja össze. Ezek a próféciák igazából csak Krisztusra találnak.

2. Titeket pedig gyarapítson az Úr, és tegyen gazdaggá a szeretetben… (1Tessz3, 12–4, 2)

Szeretetből sosincs elég. Adventben különösen jó ezt megszívlelni. Szítsuk fel a szeretet érzékenységét egymás iránt. Az apostol is ezt kéri az Úrtól tesszaloniki híveinek.

3. Az Emberfia eljövetele (Lk 21, 25–28. 34–36)

Teológiai éveim meghatározó élményei között tartom számon az adventi koszorú gyertyáinak meggyújtását, amikor a sötét kápolnában előénekesként elénekelhettem az ünnepélyes antifónát: „Íme kedveseim, az ítéletnek ama nagy és rettenetes napja előttünk áll, elmúlnak a mi napjaink, és sebesen eljön a mi Urunknak gyönyörűséges adventje…Készüljetek föl tehát ti mindnyájan, hogy megláthassátok a halhatatlan jegyest, s tiétek legyen majd a mennyek országa!” – ma is végigborsódzik a hátam a gyönyörű, komoly, fönséges és emelkedett dallam elhangzásakor.

Ez az ősi ének az egyház „álláspontját”, meggyőződését is hirdeti az új egyházi év kezdetén. Ugyanis a Szentlélek vezetésével és ihletésére ilyenkor nemcsak a karácsonyi előkészületre helyezi a hangsúlyt, hanem Urunk második eljövetelére, aki visszajön „ítélni élőket és holtakat”. Ama nagy napra, amikor megremeg a mindenség, megszűnik a múlandó és a véges, kibontakozik az örök kezdet, és a maga valóságában nyilvánvalóvá válik Isten országa. S mivel a világ végének időpontja bizonytalan, az idők jelei arra figyelmeztetnek, hogy bármikor eljöhet az Emberfia. Karácsonykor is azt ünnepeljük, hogy a végtelen Isten köztünk, véges időben élő emberek közt „ütötte fel sátorát” –, hogy az egész teremtett világ az ő szent otthona lehessen.

Nem csak a második század keresztényei érezték a régi világ pusztulásának és egy új közeledésének jeleit. A mai hívők is hajlamosak arra, hogy sürgessék a végső idők mihamarabbi bekövetkeztét. Hiszen, mint mondják, századunk modern embere egyre jobban megérti a világmindenség titkait, erőit a maga szolgálatába állítja, majdhogynem Isten helyébe képzeli magát, és ezzel azt hiszi, hogy minden tőle függ. Jól jönne tehát, ha Isten tényleg „szétcsapna” egy kicsit a földbolygón, hogy megmutassa, ki az úr… Amikor az Úr Jézus a végső időkről beszél, nem annyira a szörnyűségekre helyezi a hangsúlyt, mint inkább a saját eljövetelére.

Advent latinosan, görögül parúzia, ugyanazt jelenti: az Úr eljövetele. Ady Endre szavával: az Úr érkezése. Erre az érkezésre készít fel bennünket a szent liturgia karácsony előtt. Ha valódi tanítványai vagyunk, folytonos várakozásban és készenlétben élünk. Így emelt fővel állhatunk eléje, mert nemcsak ítélő bíránkra, hanem a minket szeretetből megváltó Emberfiára ismerhetünk benne. Ez az ugrásra kész felelősségtudat indítson adventi készületünkben, bűnbánati gyakorlatainkban, jócselekedeteinkben. Rossz lóra teszünk, ha csak úgy tekintünk adventre, mint valami szülinapi előkészületre, giccses vásárlási lázra, ahol mint hűséges fogyasztók, törzsvásárlók, mindenképp el kell költenünk pénzünket, hiszen annak „forognia kell”…

Advent nagyon is életbevágó, személyes döntések meghozatalát igényli. Mi az, ami életemben megváltatlan? Amin még a bűn, az önzés, az anyagiasság, az ösztönök pecsétje látszik? Észreveszem itt és most a családomban, személyes kapcsolataimban az Úr érkezésének jeleit? El akarom oszlatni lelkemben a bűn sötétségét? Melyek azok a döntések, amelyeket tovább nem halogathatok? Minek kell bennem összedőlnie (ábrándok, illúziók, téves istenkép, csalódások, narcisztikus énkép, elvárások, folytonos panaszkodás vagy önsajnálat, bűnbakkeresés stb.), hogy az Úr valami újat építhessen fel a romokon? Mit tehetek azért, hogy karácsonykor majd az én szívemben is megszülessék, oda beköltözzék a betlehemi Jézus?

Mert a Jézussal való végső találkozás egy óvatlan pillanatban bármikor megeshet. Ő már eljött, és második eljövetele is tény. Az adventi kegyelmi időszakban pedig újból felkínálja magát. Ha éberen imádkozom, mint Mária, ha nem engedem, hogy szívem elveszítse érzékenységét az evilág gondjai és csapdái közt, a végső idő számomra dermedt rémület helyett a várva várt örömet hozza meg.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Evangélium

Hazatér és felszolgál nekik

Közzétéve

Szerző:

Fotó: marthaartess / Cathopic

1. Amivel ugyanis az ellenséget sújtottad, azzal minket felmagasztaltál, amikor hívtál bennünket. (Bölcs 18, 6–9)

A kivonulás éjszakája Isten szabadító erejét nyilvánította ki. Ez a szabadítás lett a megváltás előképe számunkra is.

2. Ábrahám hitből engedelmeskedett a hívásnak… (Zsid 11, 1–2.8–19)

Az ószövetség nagyjai – Ábel, Hénoch, Ábrahám és a többiek – mind a hit nagy példái.

3. Csípőtök legyen felövezve, kezetekben égő gyertya legyen…
(Lk 12, 32–48)

A mai evangéliumi képek – a hazatérő úr, valamint a tolvajról és a betörésről –, a bátorítás, a vigasztalás és a felelősség jegyeit hordozzák magukon. A menyegzőről hazatérő házigazdára várakozó szolgák éberségükkel és tettrekészségükkel a gazda elismerését és tiszteletét vívják ki. Az úr maga az Úr, Krisztus, aki második eljövetelével visszatér hozzánk, hogy részesítsen a menyegző örömében, és maga rendez nekünk lakomát. Asztalához ültet, kötényt tesz maga elé és felszolgál. Mert ő nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és váltságul adja életét sokakért.

Milyen fura ez a kép. Feje tetejére fordított világunkat talpára állítja. Aki a vezetés, a bármiféle hatalom ajándékát kapta, azért kapta, hogy szolgáljon vele másokat, a közösséget. Nem délibábot kergetünk, amikor arról álmodozunk, hogy a legnagyobbjaink minket, érdekeinket, jó ügyünket szolgálják. De mindannyian szolgák vagyunk. Munkánk egyben szolgálati helyünk. Ahogyan katonaként a hazát, keresztényként mennyei Urunkat szolgáljuk. Az éberség, a készenlét, hogy másokat segítsünk a bajban, osszuk meg örömüket, kezdeményezzük a jót, és elsőként tegyük meg a lépést, minden szolgára érvényes.

Várakozni nem semmittevést jelent, és azt sem, hogy majd a szerencsés véletlenek ölünkbe pottyantják a nagy lehetőséget, s akkor „dobbantunk”, hanem inkább hűséget és kitartást. Mennyi türelmetlenség van bennünk, amikor hamar feladjuk a kezdeti lelkesedést, nem bírjuk kivárni a dolgok, a folyamatok révbe érését, és vagy állandó kapkodás, vagy kedveszegett bénultság uralkodik el rajtunk. Legszívesebben mindenkit, a körülményeket, még Istent is siettetnénk, hogy önző céljaink egykettőre megvalósuljanak…

A nyári hőség közepén az olcsón csillapítható vágyak helyett Jézus konok helytállásra hív. Épp az Isten szeretetére utalnak legmélyebb vágyaink is, amelyet csak ő képes betölteni, és bízhatunk ígéretében, hogy előbb vagy utóbb biztos megérkezik. Leginkább rá legyünk tekintettel, amikor lelki állóképességünket erősítjük.

Milyen nagyszerű a mi Urunk: már azelőtt zörget, hogy mi zörgetnénk nála. Egyszer be kell engednünk ahhoz, hogy szóba álljunk vele, és kérnénk tőle valamit. Kéréseinket már megelőzi látogatása. Folyton érkezik, és jönni akar, mert nálunk érzi otthon magát. Hazatérő Urunk azt szeretné látni: abban a tudatban élünk, hogy velünk van, s ha el is ment, visszajön. Őt szolgáljuk akkor is, ha úgy tűnik, magunkat teljesítjük ki vagy valósítjuk meg. A hétköznapi, rutinszerű munkában, kötelességteljesítésben is az ő szolgálatában állunk. A tanítvány ezt egy percig sem hagyhatja figyelmen kívül. A bizonytalan órában érkező tolvaj képe is elsősorban nem a félelmet, hanem a tetteinkért vállalt felelősséget jelképezi. Isten az, aki a szíveket és a veséket vizsgálja. Nem bízhatjuk el magunkat, hogy a halál, a számonkérés még odébb van. „Még egészségesek vagyunk, még élnünk kell, most vagyunk fiatalok, egyszer él az ember”, és hasonlók. Egyszer mindenkinek számot kell adnia sáfárkodásáról. Saját magáról és a rá bízottakról. Mit tett azért, hogy Isten országa szépségét felvillantsa, megerősítse, családjában, környezetében, közösségében, vállalkozásában továbbadja? Saját képességeit, tehetségét, tudását, pénzét önhatalmúan használta, mások ellenében, embertársait elnyomva, megalázva, öntörvényű, erőszakos kiskirályként, vagy a Gazda jelenlétében „élvezte” az életét? Sokszor megkísért a gondolat, hogy a felelőtlenebb életet éljük, másokat kihasználjunk. Állásunkat, társadalmi szerepünket, helyzeti előnyünket hatalomként fogjuk föl, s visszaélünk azzal mások sérelmére.

Jézus éberséget, derűs felelősségtudatot sürgető példázatai mindig frissek, időszerűek. A hívő embert a remény élteti. Állandó készenlétben, éber, nyitott, szolgálatkész lelkülettel keresi minden nap, mit kíván tőle Ura. Hívő és hűséges ugyanazt jelenti. Akkor is hűséges az ember, ha lankad a figyelem, ha nincs kedve hozzá. A kezdeti szeretet tüze, a gazda szeretete hajtja, vonzza, élteti. Nem engedi, hogy szíve megkeseredjék, nem hagyja, hogy a csalódások megkeményítsék, nem lankad lelkesedése Ura késlekedése miatt, mert Gazdája minden percben érkezhet. Vágyik vele találkozni. Ezért bármi áron arra ügyel, hogy szíve érzékeny maradjon. Úgy is, hogy nem tartja természetesnek a bűnt, nem szoktatja magát az evilág égieket feledtető kényelméhez. Ha mindenkit körülötte el is nyom az álom, megmarad ébernek, hogy Ura bármikor jön, ajtót nyithasson neki.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Evangélium

Bolond gazdag – gondolatok évközi 18. vasárnapra

Közzétéve

Fotó: Pixabay

1. A földön minden hiábavaló (Préd 1, 2. 2, 21–23)

A gyülekezeti szónok könyve nem valami sztoikus semmittevést sugall, de arra mindenképp figyelmeztet, hogy boldogságunk nem földi dolgokban keresendő.

2. A régi és az új ember (Kol 3, 1–5. 9–11)

Ahogyan egyre jobban hasonlítunk Krisztusra, egyre inkább megszűnik az anyagi világ vonzása, és az örök értékek kötik le figyelmünket. Ezt munkálja bennünk a feltámadt Krisztus kegyelme.

3. Esztelen, még az éjjel számon kérik lelkedet, kié lesz, amit gyűjtöttél?… (Lk 12, 13–21)

A zsidók törvényei szerint az idősebbik testvér örökölte a házhelyet, a telket, és az ingóságok kétharmadát. Gyakran történt meg, hogy adott esetben egy köztiszteletben álló törvénytudót kértek fel döntőbírónak. Ilyenről számol be Szent Lukács a mai evangéliumban. Jézus azonban elutasítja a konkrét ügyben kért „jogorvoslatot”, hisz neki nem ez a küldetése. Inkább a kapzsiság veszélyére hívja fel a hallgatóság figyelmét. Egy rögtönzött történettel ejti gondolkodóba a sértettet éppúgy, mint tanítványait. A történet szerint a busás haszonnal kecsegtető nagy termés arra készteti az öntelt gazdagot, hogy még nagyobb csűröket építsen. Esze ágában sincs Istenre vagy a szegényekre gondolni. De Isten még aznap magához hívja és rákérdez: te esztelen, még ma éjjel számon kérik lelkedet, kié lesz, amit gyűjtöttél?

Nemzetközi cégek, sikeres vállalkozások úgy gazdagodnak meg hamar, hogy tőkéjük és nyereségük egy részét fejlesztésbe „forgatják vissza”. Ki- és berakodó raktárházakat, elosztó központokat építenek, leányvállalatokat hoznak létre, és csökkentve az anyag és szállítási árakat, jövedelmük pár év alatt többszörösére duzzad. Vajon Jézus nem akarja, hogy vagyonra tegyünk szert? Ellenzi a kapitalizmust? Csukjunk be minden vállalkozást? Ne dolgozzunk gyermekeink és unokáink boldogulásáért? Ördögtől való akkor tervezni, okosan számítani, álmodozni, időt és pénzt beosztva építkezni?

A birtoklás vágya mindenkiben ott fészkel. Mindannyian szeretnénk bebiztosítani életünket. Pénzt gyűjtünk, házat építünk, banki betétjeinket fialtatjuk, nyugdíj-, élet-, egészségbiztosítást kötünk, és lassacskán elhitetjük magunkkal, hogy életünk urai mi vagyunk. Nem tudjuk, mi az elég, csak gyűjtünk és birtoklunk, vagy éppenséggel irigyeljük azokat, akiknek jól megy az üzlet, akiknek van mit aprítani a tejbe.

Az Újszövetségben a mértéktelen kapzsiság, a vagyon utáni mohóság, a haszonleső szemléletmód egyenlő a bálványimádással. Jézus pontosan erre utal, amikor a kapzsiságot ostorozza. Mert a pénz, az anyagiak a legkárosabb függőséget, kábulatot okozhatják. A mohóság elhiteti, hogy Isten távollétében könnyebb boldogulni, fütyörészve élvezheti életét, mert ellenőrzése alatt tarthat mindent. Hatalma van mások fölött is. Közben pedig szívtelenné, önmagába zárt individualistává és anyagiassá torzul. Az anyagias ember lelkileg nemcsak kiüresedik, hanem esztelen harácsolásában telhetetlenné, felfuvalkodottá válik.

Ismerőseink körében is megeshetett volna az alábbi történet: egyik faluban volt egy család, ahol két fiú élt. Szép gyermekkoruk volt, sok örömmel, játékkal, munkával, szülői szeretettel. Mindketten megházasodtak Aztán a két fiútestvérnek meghaltak falun élő szülei. Az egyik fiú városi mérnök lett, a másik falun maradt és gazdálkodott. Pereskedések hosszú sora után végre elosztották az örökséget. Már csak egy itatóvályú maradt. Úgy döntöttek, hogy kettéfűrészelik. Hosszában. A városban lakók úgysem tudtak volna mit kezdeni vele, de legalább a falusiak se tudják használni…

A Kolosszei levél szerint életünk Istenben van elrejtve. Az anyagiak által kínált hamis biztonság csak felszín, kipukkanó szappanbuborék. Földi javaink elavulnak, elpazaroljuk, vagy éppen egy szerencsétlen pereskedés után elveszítjük azokat. A fogyasztás mókuskerekében nem tudunk megállni, egészségünk a sok gürcöléstől, gyűjtéstől odalesz, és elfelejtettünk emberként élni. Illúziónk szertefoszlik. Isten nélkül nem találtuk meg a boldogságot. Sem itt a földön, sem odaát.

A megoldást Jézus adja: ha kiegyensúlyozott lelkű emberként szeretnénk élni, fogjuk meg a munka végét, de tekintetünket mindig Istenre szegezve. Ne a minimális erőfeszítéssel elért maximális kényelmet akarjuk mindenáron, ne a pénz és az anyagiak bálványa kösse le figyelmünket, hanem az Isten- és emberszeretet életre szóló „projektje”. Ekkor tudunk túllépni a kapzsiságon, s meglátjuk körülöttünk azokat is, akik szeretetünkre szorulnak. Jézus iskolájában ezt a lelki intelligenciát kéne ellesni.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Evangélium

Adni vagy befogadni – gondolatok évközi 16. vasárnapra

Közzétéve

Jézus meglátogatja Máriát és Mártát

1. Az Úr megjelenik Ábrahámnak (Ter 18, 10a)

Jó tett helyébe jót várj… Az idegenként Ábrahámnál vendégeskedő Úr megoldást ad a házigazdák fájdalmas gyermektelenségére.

2. Az apostol hivatása (Kol 1, 24–28)

Földi szenvedésünkkel részt vállalunk Krisztus megváltó szenvedéséből.

3. Mária és Márta (Lk 10, 38–42)

Ilyenkor nyáron javában zajlik a turistaszezon. Az emberek mint megbolydult méhkas útra kerekednek, különbnél különb egzotikus helyeket keresnek fel, legyen az hegy, tengerpart, távoli szigetek csendje, romantikája. Nyilván már hónapokkal előtte lefoglalják a szállodaszobát, nemcsak azért, mert olcsóbb, hanem mert biztonságosabb is egyben, és így garantált a kényelem, a szabadság kellemes eltöltése. Sok helyütt nálunk is külön szobákat rendeznek be az alkalmi vagy előre bejelentkező szállóvendégeknek, és ha pénzbe is kerül a szolgáltatás, a vendégszeretetnek, a minőségi hazai termékeknek, a mama receptjeinek igazán jó csengése, sőt vendégcsalogató ereje van.

A mai szentírási olvasmányok is – Ábrahám találkozása a három idegennel, Jézus vendégsége Mária és Márta házában – jó lehetőséget kínálnak, hogy az igazi vendégszeretetre figyeljünk. Ahogyan az irgalmas szamaritánus története, úgy a Máriáról és Mártáról szóló rész is Lu­kács sajátja. És ahogyan az előző történetben a cselekvő szeretetet emeli ki, ebben az esetben mintha az ellenkezőjéről lenne szó. Jézus helyreutasítja Mártát, aki az asztalterítéssel szorgoskodik, és nem rá figyel, mint testvére Mária: – Márta, Márta, sok mindennel törődsz, sok minden nyugtalanít… Pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszik el tőle soha…

Akkor most nem kell cselekedni, csak imádkozni? Elég a Szentírás olvasása, és tettek nem szükségesek hozzá? Milyen furcsa. Az kapja a szidást, aki dolgozik. És az dolgozik, Márta, akinek a neve azt jelenti: úrnő. Tegyük a szívünkre kezünket: tényleg, mi az igazán fontos? Amikor Jézust vendégül látjuk, lehet nála fontosabb?

Minden esetben az igazi vendéglátó maga Isten. Amint ez Ábrahámtól kezdve minden ember életében kiderül. Ő sokkal többet tesz, mint azt egy szokványos vendégtől várni lehetne. Felkeresi portánkat, bekéredzkedik életünkbe. Belép mindennapjainkba, reményt ad, átformálja életünket, és tulajdonképpen ő ajándékoz meg túlcsorduló mértékben. Talán épp egy váratlanul betoppanó vendég személyében, aki nem arra kíváncsi, hogy mit sütöttünk-főztünk neki hirtelen, és nem zavartatja magát azért sem, mert egy csapásra áthúzta terveinket, hétköznapjaink nyugalmát. Ne legyünk elfoglaltak, mert akkor nem tud velünk szóba állni…

Ilyenkor inkább üljünk le és beszélgessünk vele. Hallgassuk őt. Engedjük megnyílni, mert akkor épp ő az Isten küldöttje. Lépjünk ki a vendéglátói szerepből, és figyeljünk arra, valójában mit szeretne a másik ember. Talán így az is kiderül, mi nyomja szívünket, miért vagyunk foglaltak, miért temetkezünk munkába, miért álcázzuk belső nyugtalanságunkat a túlzott aktivitással. Gyakran úgy tűnik, valójában nem is akarunk elcsendesedni és leülni Jézus lábához, mert bezárkóztunk problémáinkba, és nem érdekel, mit mond ő. Ezért nem hatékonyak imáink sem, mert nem hallgatjuk meg, mit akar nekünk mondani. Mártaként elnyomjuk a bennünk levő Máriát.

A vendéglátás lelki találkozás. A közös asztal új családdá alakít. Csak az tud a templomi közösségben is az Úr asztalához ülni, aki családi asztalánál is szívesen látja őt. Azok alkotják az egyházat, akik készek mindig „tétlenül” hallgatni az Úr szavát, hogy aztán hitükből tevékeny szeretet fakadjon.

Jézus azért jön, hogy adjon: a legszükségesebbet. Az üdvösséget. Ezt akarja elmondani újból és újból, ahányszor vendég érkezik a házba. Amikor Urunk velünk van, ne legyünk nyugtalanok, ne nézzünk az órára, nem az a fontos, hogy mivel kínáljuk, és hogy mi sül a lerben. Ott ő a fontos. Igazából ő lesz a vendéglátó. Egyre kevésbé vendég, egyre inkább útitárs, családtag, családfő szeretne lenni életünkben. Ő békíti ki a bennünk hangoskodó és szorgos Mártát, a csendesebb Máriával. Adjunk esélyt és teret neki. Az utolsó ítéleten is erről ismer fel minket: vendég voltam, s befogadtatok. Az eucharisztia asztalánál pedig saját testével táplál.

Minden tevékenységünket, lázas munkánkat, érte, ügyéért, egyházáért, családunkért hozott áldozatunkat előzze meg az Ige hallgatása. Legyen időnk elcsendesedni, lábaihoz ülni, és hallgatni őt. Hogyan akarjuk teljesíteni Isten akaratát, ha nem akarjuk meghallani, amit mond? A munkában való pörgésünk ne váljék önigazolássá, és ne szolgáljon rossz lelkiismeretünk megnyugtatására.

Nincs tehát ellentét a szemlélődő és a tevékeny élet között. Imádság és munka kiegészítik egymást. Az Istennel együtt töltött időt érdemes értékelni, mert az odafigyelés jobb, mint a cselekvés. Nem semmittevés ez, hanem szolgálat.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű