fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Életmód

Kinek adjunk esélyt, és kit hagyjunk meghalni? Egészségügyi döntések válsághelyzetekben – katolikus elvek mentén

Katolikus etikai iránymutatások katasztrófahelyzetre – a következő alapelvek tűnnek a leginkább elfogadhatónak.

Közzétéve

Fotó: AP

Egy olyan világjárványban, mint amilyenben jelenleg élünk, az orvosi erőforrások – ágyak, lélegeztetőgépek, gyógyszerek, vérellátás -, és a képzett egészségügyi dolgozók létszáma minden bizonnyal nem lesz elegendő. Több ember szorul ugyanis ellátásra, mint amennyit a rendelkezésre álló erőforrások ellátni képesek.

Nehéz erkölcsi kérdés, amellyel szembe kell néznünk, hogy milyen etikai elvek vezéreljék a szűkös erőforrások elosztását. Normális időkben az „érkezési sorrendben történő ellátás” logikája az észszerű módja az orvosi erőforrás-elosztás megszervezésének. Ez azonban válság idején nem kielégítő.

Sok jó írást lehet az interneten találni, amelyek a világjárvány idején útmutatást nyújtanak olyan súlyos kérdések megválaszolásához, mint az orvosi ellátás „adagolása” egy világjárványban, és útmutatót is találhatunk arra, hogyan készítsünk katasztrófakezelési tervet. E cikk elkészítéséhez is hasznosnak bizonyultak.

Az alábbi gondolatok – beleértve a betegkiválasztási kritériumokat, vagyis hogy ki részesüljön kezelésben és ki nem -, elvileg teljes mértékben összhangban vannak a katolikus tanítással, bár tudomásom szerint ilyen dolgok nem szerepelnek egyetlen egyházi dokumentumban sem. Különösen gondot fordítottam arra, hogy a három alapvető katolikus társadalmi elvhez – az emberi személy méltóságának, az igazságosságnak és a közjónak az elvéhez – hű maradjak. Megpróbálok a lehető leggyakorlatiasabb lenni, hogy ez az írás valóban segítségül szolgáljon, és adjon néhány szempontot az erőforrások elosztásának nehéz kérdéséhez.

A cikknek nem célja a probléma valamennyi dimenziójának feltárása (pl. kiket kell intenzív osztályon vagy sima kórteremben kezelni; az ágy melletti orvosoknak kell-e a kiválogatásról dönteniük; melyek az létfenntartó kezelés lekapcsolásának kritériumai; hospice ellátási beutalókról való döntés; vagy férőhely, személyi és egyéb erőforrások elosztása). Ebben az írásban kizárólag az intenzív ellátást igénylő betegek esetében felmerülő erőforrás-elosztás kérdését járom körül.

Kezdem a jó döntéshozatal nem vitatható elvével. Eszerint a társadalmi jólét maximalizálásának minden erkölcsileg etikátlan módja – függetlenül attól, hogy mi célból történik az -, eleve ki van zárva, azaz ilyen esetben nem nyitható vita arról, hogy mit lehet és mit kellene tenni. Ilyen például az öngyilkosság és a támogatott öngyilkosság minden formája, a meg nem született gyermekek bármilyen okból történő elvétele, fertőzött populációk sterilizálása, egyének kutatási célból történő megfertőzése, vagy betegek fokozott fertőződési veszélyeztetése kutatási célból. Más szóval, még válsághelyzetekben is vissza kell utasítanunk minden olyan haszonelvű hozzáállást, amely szerint ártalmas, gonosz eszközök alkalmazhatók a többség számára valamilyen hasznosnak vélt célból.

Járvány idején ugyanakkor az erőforrások korlátozott volta következtében előfordul, hogy lesznek betegek, akik nem kaphatnak intenzív ellátást, holott szükségük lenne rá. Ilyen helyzetben is az emberi méltóság megköveteli, hogy minden beteg legalább a minimális ellátást és együttérzést megkapja. Senkit nem lehet magára hagyni, még ha az intenzív ellátást nem is kapja meg.

Bármiféle kiválasztási kritérium alapja az igazságosság elve kell legyen. Eszerint senkit sem szabad önkényesen kizárni vagy önkényesen korlátozni intenzív ellátását. Ebben az esetben az „önkényesség” azt jelenti, hogy olyan okból választották ki, amely nem kapcsolódik az egyének és a közösség valós egészségügyi érdekeihez. Önkényes okok közé tartoznak az erős személyes kapcsolatok (protekció), a pénzügyi források, a politikai hovatartozás, vagy éppen egy nem kívánatos lakossági vagy társadalmi -gazdasági csoporthoz való tartozás. Másképpen megfogalmazva, a korlátozott egészségügyi erőforrásokat, különösen az életmentéshez szükségeseket, igazságosan kell elosztani.

Megkérdeztem a 13 éves fiamat, szerinte kinek kell intenzív kezelési forrásokat biztosítani nagy szűkösség idején. Így válaszolt: „adják azoknak, akik elég betegek ahhoz, hogy erre legyen szükségük, de nem annyira betegek, hogy már ne legyenek jobban tőle”. Fején találta a szöget. A cikk további részében ezt az egyszerű elvet fogom részletezni.

Hogyan állítsunk fel elsőbbségi sorrendet?

Kezdjük azzal, hogy azonosítjuk azokat a betegeket, akiknek intenzív ellátás esetén jók az esélyeik. Az aktív koronavírusos betegek között ilyenek a légzési elégtelenségben szenvedők, akiknek szükségük van a lélegeztetőgépre.

Ha ezt a szélesebb populációt nézzük, három betegkategóriát azonosíthatunk, akiket igazságosan ki lehet zárni a kezelésből.

Először is, azok a betegek, akiknek állapota olyan súlyos, hogy még az intenzív ellátási erőforrások felhasználásával is csekély a valószínűsége a gyógyulásuknak. Ugyanazokat az erőforrásokat eredményesebben használhatjuk más, olyan betegek kezelésére, akiknek van esélyük a gyógyulásra.  Így tehát ezeket a betegeket kizárhatjuk.

Másodszor, azok a betegek, akiknek állapota olyan magas szintű ellátást igényel, amely egyszerűen a járvány idején nem áll rendelkezésünkre. Normál időszakban talán javukra válhatna a nagyon magas szintű ellátás, de az ilyen ellátás szűkös erőforrások esetén irreális. Ilyenek például azok a betegek, akiknek transzfúzióra szorulnak és nagyon nagy mennyiségű vérre van szükségük.

Harmadszor, azon betegek, akiknek egyéb előrehaladott betegségeik vannak, rosszak a kilátásaik, és akiknek már meglévő betegségeik miatt a várható élettartama rövid. Például előrehaladott stádiumú rákban, végstádiumú szervi elégtelenségben és előrehaladott immunrendszeri betegségben szenvedő betegek. Még ha az ilyen a betegeket a lehető legmagasabb szintű ellátásban részesítik is, valószínűleg a koronavírus miatt súlyos szövődmények lépnének fel náluk, ezért őket szintén igazságosan ki lehet zárni.

Végezetül egy felső határt kell szabunk az egyes betegek számára felhasznált erőforrások mennyiségét illetően, így biztosítva azt, hogy ellátásban részesüljenek olyan betegek is, akik állapota kevesebb erőforrásból is javulhat.

Ezeknek a kritériumoknak az alkalmazásával azonosíthatjuk azokat a betegeket, akik eléggé súlyos betegek ahhoz, hogy szükségük legyen az intenzív ellátásra, állapotuk ennek híján komolyan romlana, de intenzív ellátás esetén jó esélyük van a gyógyulásra.

Minden kizáró kritérium meghozatala szerencsétlen és sajnálatos lépés, és a legtöbb orvos zsigerből ódzkodik ilyen intézkedések végrehajtásától. Mégis azt kell mondanunk, hogy a kiválasztási protokoll nem igazságtalan. Elismeri, hogy azoknak a betegeknek, akik súlyos állapotban vannak, akiknek szükségük van intenzív ellátásra és lélegeztetőgépre, de felgyógyulásuk sajnos nem valószínű akkor sem, ha azt megkapják, nem szabad erőforrásokat juttatni azoknak a betegeknek a rovására, akik ugyanazon erőforrások és ellátások birtokában minden bizonnyal fel tudnak épülni.

Ebben az intenzív kezeléssel valószínűleg meggyógyítható betegcsoportban van egy alcsoport, amely elsőbbséget élvezhet: ők azok, akik közvetlenül részt vesznek a koronavírus-kezelésben. Mivel munkájuk során nagyszámú fertőzöttet kezelnek és nagy kockázatnak vannak kitéve, így a rendelkezésre álló erőforrások elosztásakor elsőbbséget élvezhetnek. Ide tartoznak az elsősegélynyújtók, orvosok, ápolónővérek és más egészségügyi dolgozók; valamint a tudósok, akik gyógyszerek, oltások, védőoltások kifejlesztésén dolgoznak.

Végül pedig: lehet, hogy nyilvánvalónak tűnik, de e kritériumokat a legjobban olyan tapasztaltabb orvosok tudják alkalmazni, akik képzésük során triázs ellátást (rangsorolást, kiválasztást) is tanultak, és komoly klinikai tapasztalatokkal rendelkeznek.

Írta: E. Christian Brugger morálteológia professzor, Florida, USA
Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Életmód

Tiszteletadás Arnaud Beltrame ezredes előtt, aki négy évvel ezelőtt hősiesen átvette egy túszul ejtett nő helyét

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Arnaud Beltrame ezredes a dél-franciaországi Trèbes-ben, 2018. március 23-án, egy bevásárlóközpont elleni támadás során halt meg, miután felajánlotta életét cserébe egy túszul ejtett nőért. Negyvennégy éves, házas ember volt. Most, négy évvel később, egymást követik emlékére a tiszteletadások.

Március 23-án volt Arnaud Beltrame ezredes halálának negyedik évfordulója. A csendőrtiszt átvette egy túszul ejtett nő helyét, az Aude megyei Trèbes város Super U bevásárlóközpontja elleni terrortámadás során, amelynek három másik áldozata is volt rajta kívül.

Beltrame ezredes, akit a terrorista háromszor meglőtt, március 23-ról 24-re virradó éjszaka, a Carcassonne-i kórházközpontban belehalt sérüléseibe.

Hősies tettéért Emmanuel Marcon köztársasági elnök nemzeti tiszteletadásban ré­szesítette, kijelentve, hogy „hősként esett el”, és kiérdemelte „az egész nemzet tiszteletét és csodálatát.”

Most, négy évvel később Emmanuel Macron ismételten tisztelgett Arnaud Beltrame ezredes és a másik három elhunyt emléke előtt. “Emlékük megmarad” – írta a köztársaság elnöke. A belügyminisztérium hasonlóképp tisztelettel adózott „Arnaud Beltrame ezredes bátorságának és önfeláldozásának”.

Az elhunyt egyik fivére, Cédric Beltrame is megnyilvánult a Twitteren, és megosztotta Marie-France Cunin „Ezredes” című, az „egyszerű és csendes hős rendíthetetlen bátorsága” előtt tisztelegő versét. Íme egy részlet belőle:

Ezredes

Egyszerű és csendes, nem egy bálvány
Aki nagy zajjal játssza a papírhőst,
Hanem több ő egész Franciaország számára egy szimbólumnál
Rendíthetetlen bátorsággal mutatott példát

Egy túsz megmentésére életét is azonnal kockáztatva
Elszántan, tiszta fejjel szembeszállt a sorssal
Ugyan mit lehet tenni ily esetben, mikor egy őrült kihívja az embert
Mi mást, mint mélyen szemébe nézni a halálnak

Felméri annak súlyát, amit hátrahagy
Családot, szeretetet, szakmát, hogy jobban legyőzze a gonoszt
Hite lelkében ég, s előre megbocsát
Súlyos árat fizetvén nemes eszméjéért.

Fordította: Bárdi Zoltán
Forrás: infochretienne.com

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Isten a nagyobb Elvis – a hollywoodi sztár megcsókolta Elvis Presleyt, mielőtt bencés apáca lett

Közzétéve

Szerző:

Fotó: EAST NEWS | AP / FOTOLINK

Ünnepelt szépség volt a színésznő, Dolores Hart, aki nagy sikereket aratott Elvis Presleyvel és Marlon Brandóval… mielőtt Istennek szentelte magát. Hollywoodi sztár és Szent Benedek rendi szerzetes apáca – ez lett a mesébe illő sorsa annak, aki megcsókolta Elvis Presleyt, mielőtt a szerzetesi élet választotta.

Dolores Hart visszavonult életet választott egy bencés kolostorban egy olyan életszakasz után, amelyet a Hollywoodi fényszórók fényében töltött. 1938-ban született Chicagóban, ténylegesen együtt forgatott olyan nagy amerikai sztárokkal, mint Marlon Brando és Elvis Presley, és olyan híres rendezőkkel, mint Alfred Hitchcock. Paradox módon egy forgatás keretében XXIII. János pápával volt szerencséje találkozni, ami felkeltette benne a vágyat a szerzetesi élet után. Eredeti életút, ami megmutatja, hogy minden út Rómába vezet!

Dolores Hart katolikus vallásban nőtt fel. Imaélete nem sorvadt el számtalan hollywoodi aktivitása mellett sem: a forgatások előtt gyakran látogatta a reggeli 6 órás szentmisét. Ebben az időszakban rátalált egy olyan nyugalmas helyre, ahol visszanyerhette erőforrásait a forgatások között, és lélegzethez juthatott a fényszórók forgatagától távol: a connecticuti bencés kolostorra. Egyébként a vallásosságának tulajdonította a sikerét. Elvis Presley partnere volt a „Loving You” (Szeretni téged) c. filmben, de együtt dolgozott Marlon Brandoval is, és 5 év alatt 10 filmet forgatott.

Assisi Szent Klára, egy sorsdöntő szerep

Dolores Hart az Oscar-gálán 2012-ben az “Isten nagyobb, mint Elvis” című film bemutatásáért. Fotó: FaceToFace / RIPORTER

1961-ben, az „Assisi Szent Ferenc” c. film forgatásánál találkozik XXIII. János pápával. Úgy mutatkozik be, mint az a színésznő, aki Szent Klára szerepét játssza, mire a pápa így szól: „Nem, ön maga Klára.” Ez a beszélgetés mélyen megérinti a színésznőt, aki ebben jelet lát arra, hogy változtasson az életén és közeledjék vallási példaképéhez.

Ez után a római út után mégis újra belemerül a mozisztár életbe. Ebben az időszakban aktívan készülődik a házasságra. 1963-ban hirtelen felbontja jegyességét, néhány hónappal a házasság kitűzött időpontja előtt. Azért, hogy ugyanabban az évben, 24 évesen, általános megdöbbenésre, belépjen az oly sokszor felkeresett connecticuti bencés kolostorba.

43 évi szerzetesnői élet után, már a Regina Laudis kolostor főnöknőjeként, Dolores nővérként, 2012 februárjában visszatér Los Angelesbe, az „Isten a nagyobb Elvis” c. film Oscar-díjra való jelölése alkalmából. Ez egy dokumentumfilm a saját életéről, amit a „rövidfilmek” kategóriájába neveztek be. Szemmel láthatóan Dolores Hart egész életében a film világához kötődött, tanúságot téve hitéről és megihletve azokat, akik az igazi szépséget keresik.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Elmondja történetét a tűzoltó, aki az 1997-es tűzvész idején kimentette a Torinói Leplet

Arról a 25 évvel ezelőtti éjszakáról még élénkek az emlékei.

Közzétéve

Szerző:

Az 1997. április 11-ről 12-re virradó éjszakán a torinói székesegyházban tűz ütött ki, amely azzal fenyegetett, hogy megsemmisíti a Szent Leplet. A tűzoltó fényképe, aki kimentette a Szent Leplet – arcát a félelem és a fáradtság egészen elváltoztatta – bejárta a világot. A férfit Mario Trematore-nak hívták, mára már nyugdíjas.

„Egy régi túrakabátot viseltem.”

Arról a 25 évvel ezelőtti éjszakáról még élénkek az emlékei. „Otthon voltam a feleségemmel szolgálaton kívül (…) és ő volt az, aki az ablakból észrevette a tüzet. Felhívtam a tűzoltóságot és tájékoztattak, hogy a tűz a királyi palota és a székesegyház között tört ki. Egy régi túrakabátot viseltem, melynek ujján a tűzoltóság címere volt látható, és azonnal a kollégáim segítségére siettem.” mondta Mario április 8-án a Corriere di Torino című lapnak.

„Nagykalapáccsal törtük be az üvegszekrényt.”

A tűzoltók megértették, hogy a kápolna kupolája leomlásának kockázata nagyon magas. A márványtömbök leeshetnek és összezúzhatják a Szent Leplet tartalmazó ereklyetartót. „Behatoltunk a székesegyházba és kalapáccsal törtük be az üvegszekrényt, majd felkaptuk a fa- és ezüstládát. Utána sietve kivonultunk: leírhatatlan érzés volt.”

Van egy kép (címlapfotónk) Mario Trematore-ról, mely körbejárta a világot: ezen a képen a vállán viszi a Lepel ereklyetartóját.

„Azokban a pillanatokban” – mondta a nyugdíjas tűzoltó – „csakis azzal törődsz, hogy megfékezd a tüzet, valamint ne haljál meg. Azonban én tudatában voltam a Szent Lepel értékének. A torinói egyetemen a barokk kor világi- és vallástörténetéből vizsgáztam. Emlékszem, hogy bementem a székesegyházba, mert le akartam fényképezni a Leplet. Nyilvánvaló okokból ez nem volt lehetséges, ezért az tanácsolták, hogy vásároljak pár fotót. Vettem is néhány diát, melyek még megvannak. Innen tudtam, hogy milyen fontos kimenteni: nemcsak vallásos értéke, hanem történelmi és kulturális értéke miatt is.”

A Mandylion-csoport

A tűz után Mario-ban valami megváltozott. Sosem volt templombajáró, de vallásos igen. A Szent Lepel megmentése azonban felrázta őt. Így kezdett el egy belső utat. „Egy ösvényt követtem, de nem lettem szent, ahogyan azt néhányan gondolnák. Alapítottam egy csoportot, amelyet Mandylion-nak hívtak, ami ógörög nyelven ’lepedőt’ jelent ugyanúgy, mint a Lepel. Havonta egyszer találkozunk, lelki vezetőnk pedig a Consolata papja, Fabio Malese atya.”

Mario legszebb napja

A Lepel megmentésének a napja örökre beleégett Marióba. Ahogyan a Corriere di Torino-nak mesélte, volt még egy nap az életében, ami még ennél is fontosabb volt: „1982. június 8. Azon a napon szintén egy templomban voltam, az oltárnál várakoztam a jövendőbeli feleségemre. Amikor megláttam Ritát belépni, arra gondoltam, hogy milyen gyönyörű és hogy milyen szerencsés vagyok. Ez volt a legszebb nap. De sosem felejtem el azt a napot sem, amikor a lányom megszületett.”

Fordította: Jámbor Tibor
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű