fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Múltidéző

Költő és katolikus – 100 éve született Pilinszky János

Közzétéve

„Nem volt még magyar költő, aki ilyen kisszámú verssel így beírta volna magát igényes líránk legnagyobbjai közé” – írta Pilinszkyről az idősebb pályatárs és jóbarát, Németh László. A költő lírai életműve – verses meséit és műfordításait is beleértve – elfér egy harmadfélszáz oldalas kötetben. Halála után aztán kötetbe gyűjtötték publicisztikai írásait is, amelyek szerves részét képezik az életműnek: ma talán többet idéznek ezekből a jegyzetekből, mint a verseiből.

Pilinszky János 1921. november 27-én született Budapesten. „Bal tenyeremről azt mondják, hogy kusza, erőtlen vonalaival egy tehetségtelen elmebeteg és egy alvajáró bűnöző tenyere lehetne. A jobb tenyerem vonalai viszont rendezettek, és a tehetség ábráit mutatják” – olvassuk a halála után publikált, 1972-ben született önéletrajzi vázlatának elején. Az idézet jól rávilágít a költő belső kísértéseire, az embernek mint drámai lénynek Pilinszky által oly sokszor megfogalmazott kettősségére, s adalékot is nyújt vissza-visszatérő költői motívumainak (vesztőhely, hóhér stb.) magyarázatához is.

Gimnáziumi tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte, diákkorában vesztette el édesapját. A kamasz Pilinszky édesanyja és nővérei között nőtt föl; sok időt töltött az egyik nagynénje által vezetett intézetben, ahol fiatalkorú prostituált lányokkal foglalkoztak az apácák. A nevelőintézet élményei a kései években jelennek meg költészetében (pl. B. I. kisasszony, Vázlat, Szabadulás); interjúiban, publicisztikai írásaiban többször is beszélt arról a nagynénjéről, aki gyerekkori sérülése miatt nem jutott túl a dadogáson: a vele való szoros kapcsolatból eredeztette költői nyelvének sokat emlegetett eszköztelenségét, szegénységét.

Első verse 1938-ban jelent meg az Élet című katolikus hetilapban, majd  a Vigilia, a Magyar Csillag, a Napkelet, a Diárium, az Ezüstkor és az Uj Idők közölte verseit – ezek többségét beválogatta első kötetébe.

1939-ben beiratkozott a jogtudományi karra, de hamarosan a bölcsészkar hallgatója lett. Művészettörténeti, irodalmi és nyelvészeti előadásokat hallgatott, s bár az abszolutóriumot megszerezte, diplomát nem szerzett.

1944 végén, az egyetemi tanulmányok befejezése után, behívták katonának. Alakulatával Németországba került, ott érte meg a háború végét. Hosszabb időt töltött Frankfurtban, csak 1945 végén tért haza; amit katonaként megtapasztalt, alapvetően meghatározta gondolkodását és költészetét.

Pilinszky nem volt lágerek lakója, csak szemtanú. A szemtanú tapasztalatai világszemléleti és ebből eredő esztétikai felismerésekkel jártak. A háború élménye kiszakította korábbi magányából: „Azt a didergő molekulát, aki voltam, belekényszerítette a nagy, rettenetes és testvéri masszába” – fogalmazott később. A háborús tapasztalatból ugyanakkor azt a felismerést is leszűrte, hogy „a művészet legfőbb tárgya a tragikum, a jóvátehetetlen. A múlt, a lezártság végleges közegében kell megtenni a művésznek az ’első, valódi, reménykeltő lépést’. Túl a humánumon s a legnemesebb szándékú pedagógián, ebben vélem fölfedezni a művészet eleve transzcendentális jellegét”. Sokszor idézték-idézik Adorno kijelentését: Auschwitz után nem lehet verset írni. Pilinszky épp az ellenkezőjét vallotta: számára a táborok megszűntével beállott csönd a legfőbb realitás. Ahogy Ars poetica helyett című írásában fogalmazott: ami történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és szent, amennyiben megtörtént. A művészetben a múlt is megváltódhat, vallja Pilinszky, s vitába szállva Albert Camus Dosztojevszkij-értelmezésével azzal haladja meg az abszurd gondolkodást, hogy a világ képtelenségének felismerésén túl annak vállalásában jelöli meg a művész igazi feladatát.

1946-ban jelenik meg első, vékony kötete: a Trapéz és korlát, amelyet a kritika elismeréssel fogad; a következő évben megkapja a Baumgarten-díjat. Aztán beköszönt a diktatúra, ő is kiszorult az irodalmi életből. 1957-ben került az Új Ember szerkesztőségébe, s élete végéig rendszeresen jelentek meg írásai a katolikus hetilapban. Ezekre az írásokra később még visszatérünk.

A hosszú, kényszerű hallgatás után 1957-ben jelent meg új kötete: az Aranymadár Pilinszky verses meséit tartalmazza. Aztán 1959-ben megjelenik Harmadnapon című kötete, amely nemcsak új verseit tartalmazta, hanem az első kötet anyagát is. 112 oldalon az addigi költői termés – a kötetben a híres, hosszú vers, az Apokrif. Újabb öt év, megjelenik a Rekviem című karcsú kötet: huszonegy vers (három új költemény kivételével mindegyik megjelent a Harmadnapon című kötetben), a címadó filmnovella, s a Sötét mennyország című költői oratórium (később KZ-oratórium néven jelenik meg újra). A hatvanas évek a lírai apály időszaka, az ezekből az évekből fennmaradt naplótöredékek, vázlatok a meditáció időszakának dokumentumai. Ebben az időszakban vált nyitottabbá a világra. Az elsők között tudósít a nagy lengyel rendező, Jerzy Grotowski színházáról, ekkor fedezi föl magának a huszadik század különös misztikusát, Simone Weil-t, akiről VI. Pál pápa is elragadtatással szólt. 1970-ben jelenik meg Nagyvárosi ikonok címmel összegyűjtött verseinek gyűjteménye: a vékony kötet közel egy tucat új verset tartalmaz, emellett két esztétikai írást, s a KZ-oratóriumot. Aztán megtörténik a fordulat a költő pályáján. Rövid idő alatt kötetnyi új vers születik – a Szálkák című könyv 1972-ben jelenik meg, majd két évvel később napvilágot lát a Végkifejlet című kötet. Élete utolsó évtizedében sokat és sokfélét ír, esszét, drámát, publicisztikát, az Önéletrajzaim címmel tervezett könyvből azonban csak részletek készülnek el. Az 1976-ban megjelent Kráter című gyűjteményes kötet után új verskötet már nem születik. Negyven évvel ezelőtt, 1981. május 27-én hunyt el szívrohamban.

*

Pilinszky költői pályáját alapvetően két korszakra lehet osztani. Az első kötet élménykörei: a József Attila-i világárvaság, az emberi kapcsolatok drámaisága, s az Isten hiányának, pontosabban: Isten megnyilatkozása hiányának keserű tapasztalata. „Én nem kívántam megszületni /a semmi szült és szoptatott, / szeress sötéten és kegyetlen, / mint halottját az itthagyott” – olvassuk a Tilos csillagon című versben. A Halak a hálóban az emberközti kapcsolatok drámai lenyomata, a Te győzz le című költemény végén pedig elsőként fogalmazódik meg a „komor, sötét mennyország” képe. Ebben a világban a negatívum uralkodik: a semmi, a hiány, az idegen partok, a „fakó panasz”. A kérdésekre nem érkezik válasz, a világméretűvé növesztett magány fölé sötét mennyország boltozódik.

A második, 1959-ben megjelent kötetben megjelenik a lágervilág élményköre, elég csak a Francia fogoly, a Frankfurt, a Ravensbrücki passió című versekre utalni. Bár a „sötét mennyország” uralja ezeket a verseket is, mégis érezhető elmozdulás a költői világképben. A kérdésekre ugyan nem érkezik válasz („idegen egeid alól / valaha is kiásol?” – kérdi a megszólított Istent a Panasz c. versben), mégis felbukkan a történelem végpontjának reménye, az egység az Atyában. Az Apokrif c. költemény végén olvassuk: „Látja Isten, hogy állok a napon”. Az Apokrif egyszerre Isten jelenlétének megtapasztalása, s a hazatalálás bizonyítéka. Ekkoriban fogalmazódik meg eltéveszthetetlen hangsúllyal Pilinszkyben a tények és a valóság közötti különbségtétel, ezért hivatkozik oly sokszor R. M. Rilke híres kijelentésére: Isten a valóság maga, de ezt a valóságot a tények eltakarják. Pilinszky költői világában a „sötét mennyország” lassan világosodni kezd, s bár egyre kevesebb verse születik, a meditáció évei új költői korszakot előlegeznek.

A hetvenes években megjelent Pilinszky-kötetek közel 150 verssel gyarapították az életművet. Az új költői korszakban azonban nem a mennyiségi gyarapodás a fontos („nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen” – válaszolta egyszer a költői termékenységet firtató kérdésre), hanem a poétikai változás. A hetvenes évek versei az élőbeszéd hangján szólalnak meg: töredékek benyomását keltő, sokszor egyszerű kijelentéseket sorjázó szabadversek. „Minden jó, amit megérdemeltünk” – olvassuk például a Marhabélyeg c. versben. Másfajta létszemlélet uralja ezeket a verseket, mint az első korszakban, s ennek a szemléletnek az alakulását jól nyomon lehet követni a szerző publicisztikai írásaiban. Pilinszky sokat foglalkozik Dosztojevszkijjel, A Karamazov testvérek c. regény kapcsán született írásaiból külön kötetet lehetne összeállítani. Ezek a szövegek, valamint S. Weil-kommentárjai rögzítik az versek szemléleti hátterét (nem véletlen, hogy egyes versek részletei szinte szó szerint fellelhetők a prózai írások szövetében). Pilinszky „mozdulatlan elkötelezettségről” beszél, Aljosa alakjában az alázat tökéletes megvalósulását fedezi fel; a világ képtelenségének elfogadásán és felvállalásán túl a „mindannyian egyek vagyunk” felismerését is hordozzák a második költői korszak versei. A hetvenes évek költészete tehát – talán suta megfogalmazással – költészeten túli költészet, a Szálkák c. kötettel kezdődő korszak versei a Pilinszky által megtapasztalt kegyelem rovásai.

*

Térjünk vissza néhány mondat erejéig a költő publicisztikai írásaira. Egykori jóbarátja, lelkiatyja és életművének talán legalaposabb ismerője, Jelenits István piarista atya mesélte el, hogyan lett a költő az ötvenes évek végén az Uj Ember című katolikus hetilap munkatársa. Mivel Pilinszkyt katolikus költőként könyvelték el, a kultúra irányítói úgy gondolták, katolikus lapnál a helye. A költő kezdetben a kiadóhivatalban dolgozott, majd idővel kiderült, hogy az elvontnak tartott lírikus a nagyközönség számára is „fogyasztható” írásokat is le tud tenni az asztalra – így kapcsolódott be lassan a szerkesztőség munkájába. Minden második héten kellett írást leadnia: a témát maga választhatta meg, s ezzel a szabadsággal, a kötetlen alkotás lehetőségével élve hozta létre Pilinszky azt a publicisztikai életművet, amely rövid jegyzetekből épülő folyamatos gyónásként, egy töprengő lélek vallomásaként is olvasható. Németh László „gyöngyszemek”-nek nevezte ezeket a szövegeket, s kérte a költőt, rendezze kötetbe az írásokat. Tény, az első cikkválogatás csak a költő halála után jelent meg a Vigília gondozásában, Jelenits atya szerkesztésében (Szög és olaj).

Akármiről írt Pilinszky – valamelyik bibliai passzusról, egy új filmről, az elsőáldozókról – mindig személyes jegyzet született a tolla alatt. Nyomon követte a világ történéseit, de nem a tárgy uralkodott rajta, hanem fordítva. Pilinszky jegyzetei egy lélek figyelmének tájait, egy misztikus lírikus és ember belső alakulását rajzolják elénk. Pilinszky – erről többször is vallott – irodalmunk egyik nagy hiányának nevezte, hogy alapjában nem vallomásirodalom. Ő pedig arra törekedett, hogy ebbe a hiányba belépjen, megteremtse azt az irodalmat, amely nem a tények világáról, nem a Másikról mond ítéletet, hanem az „evangéliumi esztétika” szellemében a szeretetet sugározza kifelé. Hiszen – ahogy fogalmazott – mindannyian egyek vagyunk. Pilinszky jegyzeteiből tehát egy figyelem naplója bontakozik ki, s ennek a naplónak van néhány kiemelendő csomópontja.

Több cikkében is foglalkozott művészetelmélettel, azzal, amit ő „evangéliumi esztétikának” keresztelt el. Egyik 1961-es írásában olvassuk:

„A keresztény művész nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény mezítelen; a klasszikus művész mester, a keresztény szamaritánus.”

[Pilinszky: Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról”. Új Ember, 1961. december 3. 3. p.]

Az ítélkezés szellemét utasítja el ezekben a szavakban a költő, amikor a művészetbe belopja az alázat szellemét. Az alázat ugyanis „nemhogy az ítélkezést, de még a panaszt sem ismeri” – írta egyik kései jegyzetében [Levél az egységről. Új Ember, 1979. szeptember 2. 3. p.] Az „evangéliumi esztétika” a művészetben „a szeretet reneszánszát ígéri”, annak a tevékeny szeretetnek a reneszánszát, amely nem vár viszonzást, amely „kész akár a vereségre is, hisz helye és ideje az Istenben van”.

Pilinszky jegyzeteinek kulcsszavai ezek lehetnek: bűn, ítélkezés, szeretet. Akár művészetről van, szó, akár nem – a jegyzetíró Isten és ember kapcsolatát boncolgatja oly módon, hogy a valláson kívülálló olvasót is töprengésre késztethetik. A hatvanas évek elején született egyik írásában [Magány, Magányosan, Egyedül. Új Ember, 1962. május 6. 3. p.] például arról beszél, hogy az az ember, aki a külsőségeket, a „kinti ingereket” hajszolja, elveszti belső fogékonyságát, elmulasztja a befelé fordulást – s ezzel elveszti a világra való nyitottságát. Ez az ember az igazán magányos, mondja, ellentétben a szenttel, aki a befelé fordulásával éppen az emberek iránti tökéletes nyitottságot teremti meg. Ez utóbbi csak formálisan magány: teremtő magány ez, amely éppen abban a tapasztalatban nyeri el értelmét, hogy mindannyian egyek vagyunk. Az evangélium legfőbb törvénye a szeretet, mondja Pilinszky, s fölteszi a kérdést:

„Van-e súlyosabb annál, mint amikor valakinek az élő szeretet néz a szeme közé? És van-e tisztítóbb és nevelőbb a szeretet pillantásánál?”

[Pilinszky: Szeretet és gyűlölet. Új Ember, 1964. október 4. 1. p.]

A Könyörgés a csalókért című, már halála utána megjelent írásában olvassuk: „A nagy bűnök tisztítóak, akár a villanyszék.” Pilinszky sokszor írt-beszélt a tettét megszenvedő bűnösről, aki „bárány és győztes áldozat” – ellentétben azzal, aki a bűnét „sumákolva” követi el. Az a bűnös, aki szembesül a tettével, s megszenvedi azt, mint például Raszkolnyikov, bocsánatot nyer, így lesz győztes áldozat. Mert legyőzi magában a bűnt.

Pilinszky jegyzetei tanítanak: a szeretet apologétája volt ezekben a „gyöngyszemek”-ben. A figyelem naplója Isten jelenlétét és üzenetét nyomozza a világban, s a Szent Pál megénekelte önzetlen szeretetre figyelmeztet, de a szövegek megformáltsága, a tűpontos figyelem az írástudók felelősségére is ráeszméltet. Pilinszky számára a legfontosabb a tett a leplezetlen, mezítelen vallomás. A szóval nem lehet visszaélni. Korábban említett, halála után megjelent írásában így fogalmaz:

„A bűnt, a csalást értem. De a csalást a szavakban? /…/ Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimul, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol.”

[Pilinszky: Könyörgés a csalókért. Élet és Irodalom, 1981. június 6. 5. p.]

*

Néhány óra, s belépünk az új egyházi évbe. Beköszön advent első vasárnapja. Prohászka püspök írta: „Míg meg nem halunk, életünk az Advent jegyében áll.” Aztán úgy folytatta, hogy az advent a homály, hiszen „az élet útjai a másik világba homályos utak”; az advent várakozás; s az advent az üdvözítő Istenbe vetett hit és remény. A nagy püspök szerint az advent lelke nem passzív, hanem „agilis, sürgető lélek, ’öltsétek fel Krisztust’, hirdeti”. Bízvást mondható, Pilinszky János – aki önmagát így határozta meg: „költő és katolikus” – „adventi költő” volt. Advent küszöbén a költő egyik ideillő írásának rövid részletét idézzük:

„Mi, keresztények, ma még benne élünk a megtestesülés évadában. Ez arra kötelez bennünket, hogy földi életünket, s magát a világot is egyre mélyebb és gyengédebb szeretettel, mint az Istenbe való beöltözés eszközét éljük át, a teremtő és a megtestesült Isten művét követve. Mert egyedül így ölthetjük magunkra azt a Krisztust – kinek végső eljöveteléről az evangélium beszél – s aki végül is nem más, mint a tiszta szeretet.”

[Pilinszky: Advent. Új Ember, 1967. november 26. 1. p.]

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem, a pesti bölcsészkaron szereztem diplomát. Szeretek erős mondatokban megkapaszkodni. A Balaton nagy festője, Egry József írta: "Néha az az érzésem, mintha értékeink egy részét igényünkkel együtt zálogházba tettük volna." Az elzálogosítás ellenében áll a jézusi parancs: "Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem nem; ami ezeknél több, a gonosztól van." (Mt. 5,37)

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Múltidéző

Márton Áron pünkösdjei

Közzétéve

Szerző:

Márton Áron 1949-es pünkösdi búcsúra való érkezése - Fotó: Márton Áron hagyatéka c. könyv

Márton Áron a Szentlélek kiáradásában élő főpap volt, és ehhez hozzá tartozik Csíksomlyó. Az Apostolok Cselekedetei 2. rész 1. versében olvassuk: “Mikor elérkezett pünkösd napja, mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen.” Ez a hely az utolsó vacsora terme volt, és a pünkösdi Lélek gyűjtötte össze oda az apostolokat, akik maguk is egybegyűjtő apostollá lettek.

Márton Áron is egybegyűjtő apostol volt. Amikor 1946-ban, majd 1949-ben a csíksomlyói pünkösdi búcsú szószékére lépett, az akkori nehéz viszonyok között is száz-százötvenezer ember gyűlt köré, hogy őt hallgassa. Sokszor olvastam Márton Áronnak az írásban fennmaradt beszédeit – és úgy éreztem, hogy én magam is ott vagyok a százezer ember között és én magam is megszólított ember vagyok. Erre csak úgy lehetett képes Márton Áron, hogy a Szentlélek kiáradásában élő főpapként nem csak helyhez és időhöz kötötten, nem csak ott és akkor szólította meg az embert, mert Isten ihlette, és örök érvényűvé tette szavait.

Az 1946-os pünkösdöt megelőzte egy történelmi esemény, amelyben sajnos nem tudjuk meglátni a Szentlélek művét. A párizsi békekonferencia külügyminiszterei 1946. május 7-én határoztak arról, hogy ismét semmibe veszik a népek önrendelkezésének elvét, elutasítják Márton Áronnak és munkatársainak az etnikai, anyanyelvi határokra vonatkozó kezdeményezését, és visszaállítják a trianoni országhatárokat. Ennek hírére a kisebbségbe szorult magyarság valamennyi utódállamban kétségbe esett, Csehszlovákiában pedig már egy éve folyt a felvidéki magyarság elüldözése.

Ilyen helyzetben lépett fel Márton Áron az 1946-os csíksomlyói pünkösdi búcsú szószékére. Rá jellemző módon értékrendi tudatosítással kezdte: az embernek elsősorban önmagában kell rendet tennie, mindenkinek külön-külön, mert a béke belül, a személyiségben kezdődik. “Nincs rendezett emberi élet, ha nem igazodik az Istentől adott rendhez. Ezért választottuk a téveteg emberi elme találmányai helyett az isteni bölcsesség biztos útját.” Szólt a nép érzéseiről, és a nép kontrasztjáról, a világ hatalmasairól is: “Vajon a föld hatalmasai mit terveznek felőlünk? … Igazságos és tartós békét ígértek. Bíztunk abban, hogy ez alkalommal csakugyan mellőzhetetlen erkölcsi elvek alapján és nem hatalmi, politikai szempontok szerint döntenek. Az 1946. május 7-iki párizsi határozatokról kiadott közlemények megzavarták eddigi hitünket.” Márton Áron utalt arra, hogy 1945/46 fordulóján etnikai határok kialakítására tett javaslatot. Elmondta Csíksomlyón, hogy kérte a nagyhatalmakat: “ne feszítsék népünket egy újabb ítélettel a régi keresztre”. Elmondta, hogy ő ott Csíksomlyón azért beszél erről, mert neki, a püspöknek “meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát és ki kellett mondania azt, amit nekik nincs szabadságukban kimondani.”

Márton Áron 1946 pünkösdjén egyetlen szavával népfelkelést robbanthatott volna ki. Nem ezt tette. Néplélektani zsenialitásával úgy nevezte nevén az igazságtalanságot, hogy egyúttal levezette a népben felgyülemlett indulatot. “Épültem azon a példás fegyelmen, amelyet útközben tanúsítottatok. Ugyanilyen fegyelmezetten térjetek haza.” A bukaresti magyar diplomácia szerint 150.000 ember volt ekkor Csíksomlyón. A 150.000 ember fegyelmezetten hazavonult – és másnapra a sajtó, rádió tudósítása nélkül – egész Erdély tudta, hogy miről beszélt Márton Áron Csíksomlyón.

Márton Áron bírta a bölcsesség adományát (1.Kor. 12,8) és a szellemek elbírálásának adományát (1.Kor. 12,10), amikor a jövő nemzedék iránti felelősséggel volt képes az igazságtalanságot megnevezve levezetni a népben felgyülemlett indulatot.

Az 1949-es búcsú is történelmi volt, ami Márton Áron csíki és gyimesi bérmakörútja idején volt. A gyimesi csángó keresztaljával indult el Csíksomlyóra, és mivel híre jött, hogy a rendőrség el akarja fogni, Csíkszentmiklóson lóra ültették, és a lovat fiatal legények sokszoros gyűrűvel vették körül, hogy védjék a püspököt. Márton Áron ekkor már a nyílt egyházüldözésről beszélt: “Az elmúlt esztendőben nem volt könnyű katolikus kereszténynek lenni annyi megpróbáltatással szemben, annyi kísértéssel szemben, ami bennünket ért. Erő kellett ahhoz, hogy egy katolikus emelt fővel tudjon járni.” Beszédében felrótta az állami hatóságoknak, hogy gyermekeket és felnőtteket egyaránt akadályozzák hitük megélésében, tiltakozott az alkotmányban papíron szereplő vallásszabadság megsértése miatt. “Ostromlott vár vagyunk” – fejezte be beszédét a letartóztatása előtt álló Márton Áron.

Isten arra választotta ki Őt, hogy igazságának őre, az üldözöttek védelmezője és Isten kisebbségben élő népének jó pásztora legyen. Megkapta ehhez a pünkösdi erőt, a szeretet és a józanság lelkét is.

(Az idézett szövegek a Márton Áron hagyatéka 2. kötetéből, az 58-66. oldalakról valók. A megosztott fénykép az 1949-es pünkösdi búcsúra érkezéskor készült.)

Virt László

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Múltidéző

Márton Áron levele a marosvásárhelyi plébániahivatalnak a ferences templomról (1972)

Közzétéve

Szerző:

A marosvásárhelyi főtéri ferences templom bontása

(Ez a dokumentum a Márton Áron hagyatéka könyvsorozat idén ősszel megjelenő, 26. kötetében jelenik meg.)

Múlt évben 2328. sz. alatt értesítettem a T. Plébánia Hivatalt, hogy Marosvásárhelyen 1972. év tavaszán megkezdi működését a második katolikus plébánia, s ugyanakkor megszűnik a főtéren levő, kétszázesztendős múltra visszatekintő ferences templom.

Az új plébánia létesítése a marosvásárhelyi katolikus közösség szempontjából nagy jelentőségű, örvendetes esemény, mégis érthető, hogy a ferences templom megszűnése áldozatnak tűnik, s a közönség körében ez szóbeszédekre és bizonyos aggodalomra ad okot. Ezért szíveskedjék a hívek tájékoztatása és megnyugtatása érdekében, a következő vasárnapokon felolvasni jelen levemet, mindegyik templomban.

Nem szoktunk lemondani a templomról, sem színházért, sem megfélemlítés hatása alatt. A marosvásárhelyi ferences templomról sem mondtunk le, nem adtuk el és nem adtuk fel, hanem felelősségünk tudatában józan megfontolás után, sürgető lelkipásztori érdekből, megegyezve a Hatóságokkal, áthelyezzük a város olyan részébe, ahol arra nagyobb szükség van.

Marosvásárhely néhány évtized alatt, rohamosan fejlődött, kiterjedése és lakossága megtöbbszöröződött, s ezzel együtt megnőtt a katolikus hívek száma is. Ma több mint 25.000 katolikus hívő lakik a város területén, s ezt a város egész területére kiterjedő, huszonötezres létszámú egyházközséget egyetlen plébánia adminisztrálja. Ugyanakkor pl. Kolozsváron, ahol a katolikus hívek száma nem sokkal több, a központon kívül még öt templom (három plébánia és két expozitúra) működik a város különböző részein.

Marosvásárhelyen, amíg lehetőség volt és lett volna, az egyház ezt a lelkipásztori szervezést elmulasztotta. Azután pedig a körülmények úgy alakultak, hogy templom építésére és új plébánia létesítésére még csak gondolni sem lehetett.

Márton Áron püspök

Ilyen helyzetben kaptuk a Hatóság részéről az ajánlatot, hogy templom helyett templomot, a hozzátartozó épületek helyett plébánosi lakást és hivatali helyiségeket, kántori lakást, a terület helyett megfelelő területet adnak; s mindezt az általunk előzetesen jóváhagyott tervek szerint hajtják végre, a városnak abban a részében, amelyet megjelölünk, és azzal a joggal, hogy ott önálló plébániát létesíthetünk plébánossal, segédlelkésszel, kántorral és segédszemélyzettel.

Mulasztást követtünk volna el, ha az ajánlatot visszautasítjuk. A ferences templomban szerzetesek látták el a szolgálatot, de a helyzet 1951-ben megváltozott, a szerzetesi utánpótlás megszűnt, s a templom környékének átrendezése után, egyetlen cellával maradva, aligha tudta volna betölteni a funkcióját. Az új városrészek hívei pedig maradtak volna templom nélkül.

A templom tornya, ami építészetileg jelentős rész, valamint a templom alatti kripta, melyhez kegyelet fűz, a sírhelyekkel együtt érintetlenül marad. A Hatóság, mellyel a megegyezést kötöttük, mind a tárgyalások alkalmával, mind a végrehajtásban, a legnagyobb előzékenységet tanúsította, s gondosan betartotta a megegyezés minden pontját.

Örvendetes a marosvásárhelyi katolikusok és nem katolikusok aggodalma és megélénkült érdeklődése a templom iránt. Ha ez nem csupán érzelmi felbuzdulás, hanem a hithez való komoly ragaszkodásnak a jele, akkor híveink, akik a megszűnő templomban lelki vigaszt és hitbeli megerősödést kerestek és kaptak, most velünk együtt örvendenek, hogy az a több mint 1000 katolikus család, mely az új templom környékén lakik, könnyebben hozzájárulhat a hitszerinti élet és az emberi nemesedés kegyelmi forrásaihoz.

Felhozzák azt is, hogy a templom megszűnésével ismét egy magyar érték tűnik el. Magyar érték marad és lesz, ott is, ahol van, ha az új templomot a hívek, vallási igényeinek kielégítése céljából, birtokba veszik és használják.

Ez érvényes más vonatkozásban is. Közösségi értékek, ügyek és intézmények, csak úgy szolgálhatók eredményesen, ha a közösség tagjai vállalják a felelősségből és kötelességből rájuk eső részt. Ha pl. a szülők, vélt hasznossági meggondolásokból mellőzik az anyanyelvű iskolákat; ha nincs gondjuk arra, hogy gyermekeik megismerjék népünk múltját; kultúránk értékeit, ha a testvér, a sorstárs önzésből vagy gyávaságból, nemcsak cserben hagyja, hanem segíti víz alá nyomni a testvérét, vét a mindnyájunkat kötelező parancs ellen is. A természet által ránk szabott törvény ellen…

A templom ügyéről elmélkedve vagy vitázva tehát oda lyukadunk ki, hogy vannak más, nem kevésbé fontos területek, ahol a lelkiismereti vizsgálat és a kollektív felelősség ébresztése ugyancsak indokolt és időszerű lehet…

Marosvásárhelyi kedves híveimnek üzenem: Marosvásárhelyen, a főtéren, illetve a főtér közvetlen közelében, marad még két katolikus templom, s ha következő években azt tapasztaljuk, hogy a két templom nem tudja befogadni hitüket a gyakorló és mélyebb hitéletre törekvő híveink tömegét, magam fogom kezdeményezni, hogy a megnőtt vallási igények kielégítésére szükséges engedélyt kieszközöljük.

Addig pedig kedves híveimet arra kérem, segítsék példájukkal az új templom környékén lakó híveket, akiknek a vallás gyakorlására eddig kevesebb lehetőségük volt, hogy templomukat megismerjék és megszeressék; a Főtisztelendő prelátus-plébános Urat meg imájukkal támogassák, hogy valóra válthassa régóta melengetett másik tervét is, a harmadik plébánia megszervezését.

Gyulafehérvár, 1972. február 26.

Márton Áron

püspök


Szerk. megj. (2022. május) – Marosvásárhelyen csupán az 1989. decemberi rendszerváltoztatás után sikerült újabb plébániákat létesíteni. A városban jelenleg a következő plébániák és templomok léteznek (zárójelben a templom felszentelésének ideje):

I. Keresztelő Szent János plébánia és templom (1750) – Belváros;
II. Szent Imre (1972) – Ady negyed;
III. Szent Miklós (1999. dec. 5.) – Kövesdomb; 
IV. Szent Kozma és Damján (2001. szept. 27.) – Cserealja;
V. Árpádházi Szent Erzsébet (2001. nov. 19.) – Meggyesfalva;
VI. Remete Szent Antal plébánia (1995-ben alakult, egy magánházból kialakított kápolnában; a Szent Családról nevezett templomot 2012. okt. 13-án szentelték föl) – Remeteszeg.

A korábban említett, Páduai Szent Antal – minorita alapítású – templomban (1767) ma a Marosvásárhelyi Jezsuita Egyetemi Lelkészség (és Kollégium) működik.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Múltidéző

„A vallás körül képmutatásnak helye nincs” – Mindszenty József bíboros halálára emlékezünk

Közzétéve

Szerző:

Mindszenty Józse bíboros a halálos ágyon

1975. május 6-án, kedden, kora délután – a bécsi irgalmasok kórházában – adta vissza lelkét Teremtőjének Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország utolsó hercegprímása. Egyik hű papja, Közi Horváth József szerint a bíboros volt a magyarság lelki fejedelme.

Pannonia Sacra – ez olvasható Mindszenty főpásztori címerén. Mészáros István, a jeles Mindszenty-kutató írta:

„Mit jelent magyarul ez a kifejezés? Szótárral nem lehet lefordítani. Nem azt jelenti, hogy ‘Szent Pannónia’ vagy ‘Szent Magyarország’. Mindszenty bíboros megnyilatkozásai alapján érdemes megkísérelni: milyen tanítást akart sugallni e szókapcsolattal? Hazánkban – Mindszenty szerint – létezik, jelen van egy sajátos provincia, tartomány. Ez a Pannonia Sacra, vagyis a szentül élni akaró magyarok közössége. Kik ennek a tartománynak a polgárai? Akik komolyan, tudatosan, egész személyiségükkel meg akarják élni katolikus hitüket, hiszen csakis így közelíthetnek a szentség egyre emelkedőbb szintjeihez. S e folyamatos, állandó közelítésnek itt, e földön soha sincs vége, viszont állandó aktív lelki előrehaladásra serkent ez az előttünk álló ragyogó cél.”

[Mészáros István: Pannonia Sacra. Új Ember, 2008. november 23., 3. o.]

Msgr. Mészáros Tibor, a hercegprímás titkára – aki hosszú éveket töltött a Gulágon – az irgalmasok bécsi kórházában is Mindszenty mellett volt az utolsó napon. A műtét előtt Mészáros a főpap áldását kérte:

„Megáldott, és utána megcsókoltam, de nem tudom, hogy a gyűrűjét-e vagy a kezét. Inkább a kezét, gondolom. Kicsit térdelve maradtam, mert nem akartam túl gyorsan elmenni. Amint fölállok, még egyszer ránézek tágra nyílt szemekkel. Ő ugyanígy tett. Teljesen egyetértettünk ebben a tekintetben, és anélkül, hogy tudtuk volna, mi jön, tudatlanul és a bizonytalanságban is egyet gondoltunk. Kicsit nedvesedni látszott mindkét szemének a sarka. Elnézett tőlem, fölfelé tekintett és így szólt:

– Hát – itt nagy pauzát tartott – legyen meg az Isten akarata! – mondta azzal a hangsúllyal és lejtéssel, amivel Vas megyében szokták az elkerülhetetlent várni és elfogadni. Nem szóltam semmit. Hamis vigasztalások kimérése másoknak nem szokásom. Még egyszer röviden rám nézett, de láttam, nem szívesen teszi, mert a nedvesedésből kezdtek gömbölyödni szemében a cseppek.

Elengedtem a kezét. Még megérintettem az ágya szélén a lepedőjét. Megfordultam és indultam kifelé. Mégis kíváncsi voltam, hogy mit csinál, mit csinál a könnyeivel. Mielőtt kiléptem, a kiugró fal sarkától visszapislantottam: láttam, hogy mindkét keze fejét egyidőben egy-egy szemére nyomja, és azokkal törli a csorduló könnyeket. Ez volt az utolsó tekintetem, amikor még teljesen magánál volt. Úgy törölte le ezeket a könnyeket, mint érett és nehéz küzdelmeket megvívott parasztemberek Vas megyében szokták csinálni, akik ritkán sírnak, vagy ha sírnak, akkor is nem szabad, hogy lássák, de mindenképpen ügyetlenek a könny letörlésében.”

[Msgr. Mészáros Tibor: A száműzött bíboros szolgálatában. Mindszenty József titkárának napi jegyzetei (1972-1975). Abaliget, Lámpás Kiadó, 2000, 652-653. o.]

1975. május 6-án reggel Mindszenty Józsefet elaltatták, majd megműtötték. Mészáros Tibor a műtét után is a bíboros ágya mellett maradt, majd negyed kettőkor hazament ebédelni. Nemsokára kapta a hírt, hogy meghalt Mindszenty József: az altatásból nem ébredt fel, fáradt szíve fölmondta a szolgálatot:

„Visszasiettem a betegszobába, amelyben meghalt. Egész délután Vecsey, Cser-Palkovics, Ádám Gyurka, Harangozó Feri, Fábián Karcsi, akik mind olyan tanácsadófélék voltak mellette, siettek a bíboros lakására, és keresték testamentumát. Egész délután, majd este 9-ig egyedül őriztem tetemét a kórházi szobában. Már senki sem törődött vele. Ők, a többiek futottak a Pázmáneumba.

Mindszenty bíboros földi maradványait elvitték a patológiai intézetbe. Mentem utána egyedül a kocsimmal. A többieknek se híre, se hamva.”

[Msgr. Mészáros Tibor: Akit övéi be nem fogadtak. Mindszenty bíboros titkárának visszaemlékezései. Pécs, Pro Domo, 1997, 281. o.]

*

Halála évfordulóján egyik legfontosabb, ma is érvényes üzenetet hordozó beszédének hosszabb részletével emlékezünk a nagy főpapra. 1946. október 20-án, a pécsi dómban tartott Szent Gellért ünnepségen példaképe és lelki mestere, Prohászka Ottokár szellemében azt fejtegette, hogy a vallás nem magánügy; aki ki akarja szorítani a közéletből a vallást, az a korrupció, a bűn uralmát hirdeti:

„Az lehet magánügy, hogy felfelé vagy kétfelé fésüljük-e a hajunkat; húsevők vagy növényevők vagyunk-e: ez a másik embert és a társadalmat nem érinti. Már nem magánügy, hogy kiskertemben 200 palántánál több-e a dohányom; a törkölyt és szilvát a kisüstön finánccal vagy anélkül akarjuk-e kifőzni. Gondolom, a társadalomra az is legalább ennyire jelentős: van-e Isten, halhatatlan lélek? A kettőnek van-e kapcsolata? Van-e felebarát, avagy csak ordasok falkája vagyunk-e?

Az a tan, hogy a vallás magánügy, gyökerében rossz és bűnös. Alapja és gyökere a láthatatlan egyház, levegője a vallásközömbösség. A katolikus Egyház kárhoztatja a láthatatlan egyház tanát. A vallásközömbösség önmagában is föltétlen rossz, istentelen, lehetetlen, veszedelmes és az Egyház kárhoztatta. De rossz a célja is: az egy szükséges, a lélek üdvösségének leértékelése.

A vallás körül képmutatásnak helye nincs. A vallás vagy igaz, vagy nem. Ha nem igaz, nem szabad megtűrni a lelkek és házak legrejtettebb zugaiban sem. Ki kell irtani, mint a morfiumot és a hamis kártyát. De ha igaz, akkor a vallásnak, mint igazságnak nyilvánossági jogot és érvényesülést kell engednünk az élet egész vonalán, községházán, vármegyén és a parlamentben, iparban, gyárban, vasúton, hivatalban, hogy a magán- és közösségi embernek megbízható vezére legyen az élet útján.

Ha pedig ezt engedni nem akarnák, magával az igazsággal akasztanak tengelyt. Ha hűvösre akarjuk tenni, Rodostóba, katakombákba akarják küldeni, vagy némaságot szánnak neki, valami lappang az elv mögött: nem akarják, hogy a vallás tetteik tilalomfája, bűnös fejük ítélőbírája legyen. Akik ezt az elvet – a vallás félreállításával – be akarják vinni a nyilvános életbe, a maguk silány magánéletét akarják a nyilvános életben érvényesíteni és általánossá tenni. Oka van annak, miért nem volna szabad a templomon kívül is hirdetni: Ne ölj, Ne fajtalankodj, Ne lopj, Ne hazudj és rágalmazz!

Önmagában is lehetetlent kíván ez az elv: a kamrában vallásos, az utcán már pogány, a falak közt katolikus, munkahelyen istentelen.

De ezt az elvet is, mint minden fát, a gyümölcseiről ismerjük meg. Ahol a vallás már magánügy, ott korrupcióba, bűnbe és kegyetlenségbe fullad az egész élet. A történelmet eleget forgattam, különösen érdekeltek azok a korok, amelyeknek homlokára azt próbálták felírni: a vallás magánügy. A francia forradalmat egyes vonatkozásaiban felszámoló Napóleon mondotta: a vallástalan világban egy szép nőért, egy mutatós körtéért, itóka borért az emberek halomra ölik egymást. Ahol lebbegetik ezt az elvet, ott elárad a gyilkosság, fajtalanság, lopás, rablás, hazugság, rágalmazás. Ez az eláradás és eliszaposodás aztán súlyos ügye a köznek, nehéz lesz megbírni állami költségvetéssel. Állambölcsesség volna-e az államéletbe beereszteni azt, ami társadalmi veszély lesz, mihelyt komolynak veszik? Azzal legyünk tisztában: a társadalomban vagy a valláserkölcs, vagy a bűn rothadása a közügy, ez az élet kérlelhetetlen logikája és váltógazdasága.”

[Mindszenty József: Hirdettem az igét. Vaduz,1982, 134-135. o.]

*

Defunctus adhuc loquitur. Holtában is beszél – ezekkel a szavakkal búcsúztatta az elhunyt főpásztort 1975 májusában Franz König bíboros, bécsi érsek.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű