Sebestyén Péter atya gondolatai nagyböjt 3. vasárnapjára.
Az evangélium ide kattintva olvasható.
1. Én vagyok az Úr a te Istened… Senki mást ne tekints Istennek, csak engem… (Kiv 20,1–17)
Látszólag a Tízparancs (vagy a Tíz Szó) – amelyet a Bibliában a Második Törvénykönyvben is leírva találunk – emberi, mondhatni természeti törvény. Más vallásokban is fellelhető. Ami kinyilatkoztatott isteni törvénnyé teszi, az épp a megindoklása: Isten ellen vét, aki a másik embert megbántja. Isten a teremtés és a megváltás jogán adja parancsba az ember alapvető kötelességeit. Őt bármivel-bárkivel behelyettesíteni egyenlő a bálványimádással.
2. Mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük… (1Kor 1,22–25)
A hívő ember számára hite, meggyőződése, egyházhoz tartozása nem alku tárgya. Akkor sem, ha botrány, akkor sem, ha balgaság a világ szemében. Jézus sem bocsátotta áruba az Atya kincseit. Inkább engedte, hogy megfeszítsék.
3. Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká! (Jn 2,13–25)
János evangélista első 12 fejezetét a jelek könyvének is szokás nevezni. A szent szerző már evangéliumának elején, közvetlenül a kánai menyegző után, tudatos teológiai célzattal írja le a templomtisztítás történetét, amelyben Jézus „szent haraggal” űzi ki a kufárokat. Prófétai tettével jelezni akarja, hogy benne, általa új élet, új templom, új kultusz veszi kezdetét. Az Újszövetségben a feltámadt Jézus az új templom: ő gyűjti egybe a híveket, benne valósul meg Isten igaz imádása, benne minden nép fia testvér, és Isten jelenléte nem kötődik Jeruzsálemhez.
Nagy Heródes Kr. e. 20–19-ben kezdte újjáépíteni a jeruzsálemi templomot. Jézus idejében ez a templom 46 éves volt. A külső, ún. pogányok udvarában a kereskedők különféle állatokat kínáltak eladásra, amelyeket a hívők az áldozatok bemutatására szántak. Különösen a húsvéti ünnepek alkalmával volt nagy a kínálat. Josephus Flavius szerint ilyenkor mintegy 15 ezer bárányt áldoztak fel. A zarándokok messziről jöttek, természetes volt, hogy itt helyben, az árusoknál szerzik be a bárányt. Mivel a templomi díjakhoz akkoriban csak tiruszi sékelt lehetett felhasználni – hiszen a római pénzen a császár képe volt –, pénzváltók is kellettek… Az evangélista kendőzés nélkül, szemtanúként írja le, hogy Jézus dühbe gurult, felháborodott az egész zsidó áldozati rendszer láttán, ami Atyja házát, a templomot vásárcsarnokká tette. A templom szent, hisz Isten „lakóhelye”, ezért nem fér össze méltóságával a vásári zsivaj. Ő nem tűri a nyerészkedő kalmárszellemet.
Jézus jelzi, hogy személyével befejeződött az Ószövetség, többé nincs helye a templomi kereskedelemnek. Az ő személye túlszárnyal minden áldozatot. Mostantól nem kell áldozati állatokkal megvesztegetni Istent, ő maga az összekötő kapocs, a feláldozott húsvéti bárány.
Ha ma Urunk Jézus körbenézne templomaink, kegyhelyeink környékén, bizonyára nemcsak a múzeummá vált, turistazsivajtól hangos templomaink miatt lenne felháborodva, hanem azért is, amiért nem egyszer templomainkat és környéküket giccsek, értéktelen tárgyak, haszontalan bóvlik árasztják el, amelyek árusításából ráadásul még jól is élnek némelyek. Jeruzsálemben a templomok óvárosa ma is egy nagy bazár.
Vigyázzunk templomaink szentségére! Emésszen minket is az Úr házáért való buzgalom. Ne tűrjük el a kereskedő, üzleti szellemet, amikor szent dolgokról, hitünkről, a szentségekről, Isten titkairól van szó. Lelkünk templomát mindig tartsuk tisztán. Ne próbáljuk Istent lekenyerezni, vagy a hitet pénzre váltani. Templomjárásaink legyenek a feltámadt Krisztussal való találkozás alkalmai. Hisz miatta szent a templom. Ő trónol ott a tabernákulumban a testté lett kenyér színe alatt. Benne Isten lakik köztünk. Miatta van csend, fegyelem az Úr házában, és nem csak liturgia közben. Mi, keresztények, a feltámadt Krisztus testét és vérét esszük és isszuk, köréje épül fel egész istentiszteletünk. A szentségek, az isteni kegyelem jelei és megvalósítói, halálából és feltámadásából forrásoznak. Ezért nem igazíthatjuk semmiképpen a modern piaci világ igényeihez, hiszen akkor csúfot űznénk Isten szentségéből.
