fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

„…legyek éppoly ordótlan és címtelen, mint …. Jézus volt!” – Bangha Béla SJ vitatott munkássága

Közzétéve

Bangha Béla az íróasztalánál munka közben, a fénykép 1912-ben készült (Fotó: Fortepan/Jezsuita Levéltár

1940. április 30-án, hajnalban halt meg a Herzog-klinikán Bangha Béla jezsuita páter. Prohászka Ottokár mellett ő volt a 20. századi magyar katolikus megújulás másik vezéralakja. Munkássága alapvetően két nagy területet ölelt fel: 1./ hitvédelem, 2./ a katolikus sajtó megteremtése. Nem véletlenül nevezték őt magyar sajtóapostolnak. Valóban az volt – s emellett kora egyik legnagyobb hitszónoka.

 „Ha Szent Pál ma a Földre jönne, újságot alapítana”

– Bangha is idézte ezt a piusi mondatot. Az 1880-ban született Bangha megtette azt, amit a pápai mondás szerint Szent Pál is tett volna: még az első világháború előtt a liberális-szabadkőműves sajtótúlsúly ellenében megalapította a Magyar Kultúra című folyóiratot, majd a világháború idején országos sajtóakció keretében összegyűjtötte azt a pénzt, amellyel meg lehetett volna alapítani a tervezett katolikus sajtóvállalatot – a pénzt azonban az 1918-as fölfordulás után hatalomra került garnitúra elkobozta. Amikor a kommün megbukott, Bangha ott folytatta, ahol abbahagyta. Sikerült megszerveznie a Központi Sajtóvállalatot (KSV), amely nemcsak keresztény napilapot, hanem hetilapot és havilapot is megjelentetett. A legfontosabb kétségtelenül a két napilap volt: a reggeli Nemzeti Újság, s a délutáni Új Nemzedék. Mindkét lap kiváló tollforgató gárdával rendelkezett.

Az egyik ismert történész egy évtizede megjelent, a Horthy-korszakkal foglalkozó könyvében szólt Bangha páterről is. „Természetesen” nem elismerően, hanem a megbélyegzés szokása szerint. Történészünk szerint az első világháború előtt Bangha sokszor „pogrombeszédeket” (?!) tartott (ebben a kérdésben egyetlen forrása Romsics Ignác Kádár-korbeli munkája), majd Bangha 1920-ban (valójában 1919 végén) megjelent híres könyvéből, a „Magyarország újjáépítése és a kereszténység”-ből is idézett elrettentésül egy részt (természetesen nem az eredeti kiadásból, hanem Romsics dolgozatából; manapság ez a fajta hivatkozás nagy divat). Az idézet után ezt olvassuk:

„Bangha a későbbiekben is sok publicisztikát írt, amelyben annak ellenére értekezett a zsidók vélt faji tulajdonságairól /…/, hogy más írásaiban a zsidóság külön faji jellegét tagadta.”

Majd lábjegyzetben a szerző megjelöli azt a „publicisztikus” Bangha-művet, amelyben a páter állítólag a faji tulajdonságokról értekezik: „A katolikus Egyház krisztusi eredete.” Amikor ezt a hivatkozást olvastam, önkéntelenül elmosolyodtam. Fanyar mosolyra korábban is volt okom, mert a könyv „Egyházi antiszemitizmus” című fejezetében egyik sánta állítás lép a másik sánta állítás nyomába, szinte minden megállapítás elnagyolt vagy téves, hamis, a hivatkozásokról nem is beszélve.

Bangha Béla SJ

Tehát a szerző szerint Bangha 1920 után is írt publicisztikákat a zsidók vélt faji tulajdonságairól, s ennek lenne bizonyítéka a lábjegyzetben említett Bangha-mű.

Amikor később az egyik levéltárban találkoztam a könyv szerzőjével, elmondtam neki, hogy a sok-sok tévedés mellett ez a hivatkozása is téves, jó lenne javítani az új kiadásban. „A katolikus Egyház krisztusi eredete” című Bangha-mű valóban 1923-ban jelent meg, de aki felüti a könyvet, már az első oldalon, a második sorban azt olvassa, hogy ez a mű „csak újabb kiadása szerző e művének: A huszadik század Krisztusproblémája. Hitvédelmi előadások a művelt katolikus közönség számára (Budapest 1912.)” Tény, a művet az új kiadás számára átdolgozta Bangha (majd 1940 elején ismét átgyúrta a szöveget, ez volt élete egyik utolsó munkája), de a zsidóság „faji” sajátosságaival foglalkozó fejezet változatlan maradt. Tehát: 1./ a mű nem 1920 után született; 2./ a mű nem publicisztika, hanem férfiközönség számára tartott, hitvédelmi (apologetikai) tárgyú konferenciabeszédek szerkesztett anyaga. Mikor ez utóbbi megjegyzést tettem, a történész megszólalt: „Értem, a hecckápláni korszakból.” Én pedig önkéntelenül elmosolyodtam, s csöndben megkérdeztem: „Tudja, mi az apologetika? Mert ez a mű – az.” A „hecckáplán” kitételt nem kommentáltam. Kértem, olvassa el a mű zsidókra vonatkozó részét, amelynek ez a címe: „A zsidók ’faji’ sajátosságai’. Tehát: a faji szó idézőjelben szerepel. Vajon miért? – kérdeztem a történészt. Azért, folytattam, mert kora híres szerzője, Werner Sombart nevezetes műve alapján foglalta össze Bangha a vélt ’faji’ tulajdonságokat. Lehet persze, folytattam, hogy Sombart maga szerint antiszemita volt, viszont tudom, hogy a Zsidó Szemle című hetilap interjút is készített vele, méltatta a munkásságát, sőt egyik művét a Zsidó Szemle adta ki. Ha a hazai cionisták lapja méltatta Sombartot, sőt egyik művét meg is jelentette, akkor a Zsidó Szemle is antiszemita volt? Ez ugye képtelenség.

A történész felírt magának ezt-azt, majd elbúcsúztunk. Könyve egyébként Akadémiai Díjat kapott…

Bangha említett apologetikai tárgyú műve ma is érdekes olvasmány. Sok része már bizonyára elavult, s a zsidóságról tett megállapításaival is lehet vitatkozni, azt azonban magyarul tudó ember nem állíthatja, hogy a páter faji alapon állt volna. Bangha páter nem volt antiszemita.

2010-ben jelent meg az utóbbi évek – szerintem – egyik legizgalmasabb könyve: „Bangha Béla SJ emlékezete”. A kötet tanulmányai is hiánypótlók, de az igazi csemege: Bangha naplójegyzetei. Ezek egy részét már Nyisztor Zoltán közölte 1940-es Bangha-életrajzában, de azóta újabb jegyzetek kerültek elő, bár így sem teljes a szövegközlés. (Amikor 1950-ben deportálták a szerzeteseket, s megszállták a rendházakat, sok irat elpusztult. A jezsuita levéltár anyagának egy része is eltűnt, de reménykedni lehet, hogy előkerülnek lappangó naplójegyzetek. Bangha-iratokat mentett meg például annak idején Vid József SJ, aki később a kistarcsai internálótáborban halt meg.)

Bangha kései naplójegyzetei megrázóak. Köztudott, hogy az amerikai útjáról kimerülten hazatérő páterről az orvosi vizsgálat megállapította: leukémiában szenved. Bangha ekkor 55 éves, tele nagy tervekkel – s most azzal szembesül, hogy itt áll „a Nagy Kapu előtt” (hogy utolsó, csak halála után megjelent gyönyörű írásának a címét idézzem). A nyilvánosságnak szánt írásaiban oly magabiztos páter másik arcát látjuk a naplójegyzetekben: a tépelődő, az Egyház állapotával és jövőjével viaskodó papot, aki saját hibáival, gyengeségeivel is számot vet. Ahogy egyik jeles méltatója írja: ahogy közelebb kerül hozzá a túlvilág, úgy kisebbedik Bangha. Erről vall egyik szép naplójegyzete:

„Mily különös, hogy az egyik fiatal szerzetesből hercegprímás lesz, a másikból elegáns és közismert és nyugalmas életű egyetemi tanár, a harmadikból egy sokaktól gyűlölt (sokaktól is szeretett), de mindenesetre minden közéleti súly és dísz és energia nélkül való ‘páter’. /…/

Én még annyit se vívtam ki magamnak, amennyit rendi helyzetem mellett kivívhattam volna, mondjuk egy egyetemi tanárságot vagy akadémikusságot vagy egy szalon-szónok nimbuszát, vagy egy szalon-hazafiét…

S mégis, ebben szörnyen nyugodt is tudok lenni. Mert a dísz és a pozíció egyúttal fék is és gát sokszor s főleg: mert abban valami hallatlanul előkelő, krisztusi felsőbbséget látok, hogy nekem ez a világ ne adjon semmit! Én magamnak ne kérjek, ne kapjak, ne fogadjak el semmit. Más legyen kegyelmes és professzor úr és püspök és elnök és tiszteleti tag és hordjon rendjeleket és csillagokat, de én legyek éppoly ordótlan és címtelen, mint …. Jézus volt! S az életemben egy szikra se legyen másra szentelve, mint az ügy előbbre vitelére – tekintet nélkül koncessziókra, sallangokra, gyerekes (bárha állítólag szükséges) cifraságokra. A csillagokból nézve úgyis oly bolondul semmi az, hogy mi pondrók itt lenn milyen bársonyokat vagy láncokat akasztunk a nyeldeklőnk köré. Hát még az Egy Tökéletes, az Isten felől nézve!”

[Molnár Antal – Szabó Ferenc SJ: Bangha Béla SJ emlékezete. Bp., 2010,262-263. o.]


Bangha Béla nagyon sokat harcolt a protestánsokkal, a harci lendület persze kölcsönös volt. Élete végén azonban a „keresztény unió” elkötelezettje lett, összegyűjtött műveinek egyik kötete ezt a címet viseli. Felismerte, hogy a barna és a vörös veszedelem az egész kereszténységet fenyegeti, s ezen ideológiák ellen a keresztényeknek össze kell fogniuk. Szépen emlékezik erről Ravasz László református püspök:

„A magyar katolikus intelligencia szívét nem zárta be előttem. Hatalmas ellenfelem: Bangha Béla, velem kibékülve távozott el az élők sorából, egy meleg kézszorítást, egy szép könyvet s testvéri áldást hagyva számomra.”

[Ravasz László: Emlékezéseim. Bp., 1992, 204. o.]

Nyisztor Zoltán, Bangha közeli munkatársa azt írta a páterről, hogy „sokszor kevesebb volt és kisebb volt, mint a szentek, de mindig nagyobb volt, mérhetetlenül nagyobb, mint az átlagember”. Egyik mai méltatója az idézett szavakat ezzel toldotta meg: „És csendben hozzátehetjük: nagyobb volt, mérhetetlenül nagyobb, mint sokan azok közül, akik őt életében és halála után bírálták.”

Bangha Béla összegyűjtött munkáit halála után harminc vaskos kötetben adta ki a Szent István Társulat. Érdemes lenne ebből a hatalmas életműből kiadni egy terjedelmes válogatást.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem, a pesti bölcsészkaron szereztem diplomát. Szeretek erős mondatokban megkapaszkodni. A Balaton nagy festője, Egry József írta: "Néha az az érzésem, mintha értékeink egy részét igényünkkel együtt zálogházba tettük volna." Az elzálogosítás ellenében áll a jézusi parancs: "Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem nem; ami ezeknél több, a gonosztól van." (Mt. 5,37)

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Az igazi világjárvány

Közzétéve

Szerző:

A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa terjed. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés.

Nemrég megfigyelhettük, ahogy egy újabb járvány alakul ki körülöttünk csendben és titokban, miközben a koronavírus szinte teljesen eluralkodott rajtunk. Mert bizony nem csak ez utóbbi járvány van jelen, hanem az önzés, a hatalomvágy vírusa is, amely a lehető legrosszabb arcát mutatja. A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés. Lesz-e valaha is olyan igazolás, amely megerősíti, hogy már átestünk ezen a víruson, és immunisak vagyunk? Hogy beoltattuk magunkat ez ellen a vírus ellen, és ezért már semmi sem fenyeget minket? Keressük-e egyáltalán ennek a vírusnak a gyógymódját, mivel úgy tűnik, hogy minden korábbi gyógymód kudarcot vallott?

Nemrég találtam egy idézetet Don Boscótól, amely ugyan elég régi, mégis tökéletesen ráillik a mai helyzetünkre:

“A lélek betegségei legalább annyi kezelést kívánnak, mint a testé.”

És valóban, kétségtelenül a beteg lélekből ered, ha az ember ember ellen támad. Ahogy a Covid is szerényen és csak helyben kezdődött, úgy a nagy háborúk is kicsiben kezdődnek, mégpedig az emberi szívben:

„A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert. Az, hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert.”

(Mt 15,19-20)

Mennyire aktuálisak ma is az evangélium e szavai! Milyen folyamatosan elhanyagoljuk a szívünket… még az elmúlt hónapokban is, amikor olyannyira a testi egészségünkre koncentráltunk, közben pedig az üdvösségünk a háttérbe szorult, és közülünk alig valaki vette észre, hogy a gyűlölet járványa mennyire terjed. A testi nyomorúságtól való puszta félelmünkből nemcsak hogy kerültük a templomot és a gyóntatószéket, de egyenesen be is zártuk őket, megkurtítottuk a másokkal való kapcsolatainkat, az ismerőseinktől talán teljesen el is szakadtunk, mert a test épségét helyeztük minden egyéb fölé, ami pedig addig oly értékes volt számunkra. A világjárvány nagyon is kimutatta a hitünk állapotát, és hogy milyen gyorsan hajlandóak vagyunk lemondani az igaz életről is a földi “életünkért” cserébe.

Néha tényleg maszkot kellene viselnünk. De nem a másoktól, hanem az önmagunktól való védelem érdekében. Hogy ne mondjunk ki olyan szavakat, amelyek másoknak fájdalmat okoznak. Mert

„ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert”.

(Mk 7,20)

Szerencsénkre azonban a megelőzésre létezik gyógyszer, és súlyos esetben is van elég gyógymód a lélek betegségei ellen.

Olyan oltásra van szükségünk, amely szeretettel tölti tele a szívünket, és immunissá tesz minket minden kísértéssel szemben. Mindennapi vitaminokra van szükségünk az Istennel való jó és szilárd kapcsolat, az imádság, az Eucharisztia, a Szentírás formájában, hogy minden külső hatással szemben fel legyünk vértezve, és hogy a járvány idején új reményt tudjunk vinni a magukba zárkózó embertársainknak. A béke egy mosollyal kezdődik, mondta Teréz anya, a háború pedig a tisztátalan szívből ered. Néha el sem tudjuk képzelni, hogy milyen mértékben függhet egy másik ember, egy egész nép, de akár az egész világ sorsa a szívünktől.

Fordította: Frick József
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű