fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Lelkiség

Mártírium a szerzetesi kötelesség megtartásáért

Közzétéve

Algéria százharminc évig tartó gyarmatosítása alatt nagymértékben elfranciásodott. Amikor 1973-ban először léptem a függetlenné vált ország földjére, az éppen beszélni kezdő kisgyermektől kezdve az aggastyánig mindenki franciául beszélt a városi lakosságon belül. Arabul csak néha, és csak egymás között. Meglepve tapasztaltam, hogy a televízióban arab nyelvórákat adnak. A lakosság nagy része arabul csak beszélni tudott, de írni, olvasni nem. A hivatalos és a mindennapi élet francia nyelven folyt, az újságok többsége ezen a nyelven jelent meg. Mintha meg sem szűnt volna a gyarmati uralom. Algéria, ellentétben szomszédaival, nem a „tengeren túli terület”, hanem a „tengerentúli megye” státuszát élvezte. Ennek előnye abban állt, hogy Franciaország állami költségvetéséből ugyanúgy részesült, mint a Hexagon (Az elnevezés Franciaország hatszögletű alakjára utal.) bármelyik megyéje. Ebben az „európai” közegben nem volt kockázatos keresztény-ként élni.

Algírban, a fővárosban hatalmas keresztény katedrálisok álltak, amelyeket a lakosság megtöltött a vasárnapokon, valamint a keresztény ünnepeken. Az algériai felső tízezer, az  „elit” nagy része iszlámról áttért arab keresztény volt. Gyönyörűen beszélték a francia nyelvet, csodáltuk intelligenciájukat, tőlük tanultunk franciául, mi, a nem francia anyanyelvű európaiak.

Az arab kultúrájú vidéki területeken is nagy tiszteletnek örvendtek a Boldog Charles Foucauld atya, az egykori francia katonatisztből lett szerzetes követői, az ú.n. fehér barátok. Tanítottak, gyógyítottak, földművelésre oktattak mindenfelé a hatalmas országban. Ők voltak a Szahara prehisztorikus emlékhelyei megközelítésének eminens ismerői. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a Szaharában minden oázisnak meg volt a maga fehér szerzetese, akit mindenki ismert és becsült. A tengerpart és az Atlasz hegység városaiban még ott voltak a keresztény rendházak. Algírtól  2000 km-re délre, a Hoggar sivatagi hegység magas csúcsai között Foucauld szerzetesei éltek, építettek kolostori cellákat rakott terméskőből, kötőanyag nélkül. Náluk volt látható a néhai rendalapító cellája, könyvtára és csillagászati műszerei. Foucauld életében fáradhatatlanul tanította, segítette a térség bennszülött lakosságát, mindaddig, amíg a touaregek között végzett munkája során, egy Líbiából betörő ellenséges tuareg törzs le nem mészárolta őt…is. A touragek, kétezer kilométerre a Földközi tengertől, csak onnan tudtak a hatalom megváltozásáról, hogy a közeli sivatagi erődökön a francia zászló helyett egy nap már másik zászlót húztak fel…

Foucauld mai szerzetes utódai a hegycsúcsok között nagy szeretettel fogadták a hosszú utat az ő kedvükért megtevő európai zarándokokat. Egyes jelentősebb oázisvárosokban apácakolostorok is működhettek zavartalanul.

Elmondható, hogy a keresztény vallási élet ekkor még veszélytelen volt, mert az arab és a berber lakosság  tisztelte a keresztények hitét, azaz a „Könyv” két nagy vallása békességben megfért egymással.

Megjegyzés: A Koránban Jézus (Issa) a második próféta Mohammed után. Tisztelik Mirjam-ot (Máriát) is, Gabriel arkangyalról pedig azt tartja a muszlim hagyomány, hogy ő sugallta Mohammed próféta önkívületei alkalmai során a muszlimok szent könyvét, a Koránt.

A függetlenség tudata azonban egyre fokozta a kezdetben az önállósággal nem igen mit kezdeni tudó lakosság önbizalmát. Az új, katonai hatalom politikája kétkulacsos lett, mind Nyugatról, mind Keletről elfogadták a segítséget. Ennek azonban mindkét oldalról politikai árat is szabtak. Szovjet „tanácsra” államosítani kezdték a nagyobb üzemeket, de messze nem olyan mértékben mint nálunk. Következményképpen azonnal eltűntek egyes áruféleségek, megszűnt az autóbuszok, teherautók és személyautók helyi összeszerelése (Renault), nem lehetett új autóhoz jutni, és súlyosbodott a munkanélküliség.

Az új állami vezetés, a katonai diktatúra évtizedekig kézben tudta tartani az elenyésző kisebbségben lévő radikális iszlamistákat, de az egyenlőség jegyében a lyoni érsekséghez tartozó algériai keresztény egyházat is fokozatosan korlátozni kezdték a működésében. Ezt a laikus rendszert nevezték arab szocializmusnak szerte az arab világban (Irak, Szíria, Líbia, Jemen). A nemzeti függetlenséget kiharcoló FLN-ALN szervezetek által létrehozott kormányzaton belül hamarosan repedések kezdtek mutatkozni, a politikai életből kiszorultak a mérsékelt polgári ALN politikusai. Ezek marokkói, svájci, vagy franciaországi visszavonulásra kényszerültek. Az állam szigort kezdett alkalmazni  az ú.n. nemzeti, muszlim karakter érvényesítésének érdekében.

A radikálisok követelésére az állam próbált megszabadulni a francia nyelvtől, amelynek hatalmas káosz lett az eredménye a közlekedésben is. Az eltüntetett útjelző táblák miatt lehetetlenné vált a 2,5 millió négyzet-kilométer területű hatalmas országban a belföldi utazás… A lakosság nagy része nem értette az arab nyelvű útjelző táblák feliratát, így előfordult, hogy európaiaktól kértek útbaigazítást helyi lakosok az országutakon.

Az iszlamizálás megállíthatatlanul beindult.  A francia kivonuláskor 7 milliós lakosságot kormányszintről biztatták sokasodásra, úgymond a hatalmas ország el tudja viselni a szaporulatot. Az egy asszonyra jutó gyermekek száma elérte a többi arab ország szintjét, azaz a tízet. Ennek eredményeként a lakosság húsz év alatt megduplázódott,1993-ra elérte a 20 millió főt, aminek következtében általános áru- és lakáshiány alakult ki. Az áruhiányt kormányszinten a gyarmatosítás következményeként magyarázták. Az ország egyetemein jórészt külföldi tanárok által képzett algériai szakemberek elmentek a frankofón világba dolgozni. Helyettük az állam külföldről volt kénytelen importálni diplomás szakembereket, így magyarokat is…

A szakértelmet nélkülöző államvezetés miatt eltűnt a korábban igen fejlett textil- és jármű- összeszerelő ipar, a gazdaság monokultúrás lett, kizárólag az energiahordozók exportjára támaszkodott. A fejlesztések az energiahordozó árak függvényévé váltak. Az országos infrastruktúra (vasutak, utak, kikötők, stb.) kezdett lepusztulni. A lakosság robbanásszerű szaporodásával párhuzamosan az állami lakásépítés, az egészségügyi ellátás nem tudott lépést tartani. A tengerparton virágzó, fejlett mezőgazdaság tönkrement, a teljes élelmiszerigényt importálni kellett. Magyarországról például hetente egy repülőgépnyi bábolnai tojás és baromfihús érkezett.

A hiánygazdálkodás megjelenésével párhuzamosan megjelent az iszlám fundamentalizmus is. Fundamentalisták követelésére először az európaiak által látogatott hentesüzleteket záratták be, az ország addig híres bortermelését a külföldi mezőgazdasági szakértők szerződésének felmondásával lezüllesztették. A tengernyi probléma miatt a társadalmi feszültség folyamatosan nőtt, már nem lehetett mindenre válasz a valamikori gyarmatosítás. A nyolcvanas évek közepétől már csak az iszlám látszott fontosnak. A fundamentalizmus erre az időpontra a rosszul irányított laikus állam konkurensévé vált.

A katonai diktatúrát kiépítő FLN pártállam a hangulat csillapítására a kilencvenes évek elején általános és szabad választásokat kényszerült kiírni. Meglepetésükre a kétfordulós választási rendszerben az iszlamista pártok és mozgalmak az első fordulóban totális győzelmet arattak.

A diktatúra észbekapott, eltörölte a második választási fordulót, és az első forduló eredményéről tudomást sem akart venni. Ez olaj volt a tűzre, nyílt fegyveres lázadás szerveződött, amely zászlajára az iszlámot tűzte.

Kitört tehát a kegyetlen polgárháború, a fundamentalista szabadcsapatok partizánharcot kezdtek és gyilkoltak. Egész falvak lakosságát kiirtották, ha azok nem akartak közéjük állni, vagy támogatni, ellátni őket. Az állami katonaság gerillának álcázott alakulatai a gyanús falvak lakosságát egyszerűen likvidálták. A torkok elvágása az ú.n. fehér fegyverrel (késsel) mindennapossá lett. Egész csendőrörs állományok tagjainak a levágott fejét hagyták hátra az őrszobákon. A fundamentalista gerillák felszólították a kormány „zsoldjában” működő külföldi szakértőket az ország 1993. október elsejéig történő elhagyására. A fenyegetés hatásos volt, a szakértők túlnyomó többsége elhagyta az országot, akik maradtak, azok naponta kockáztatták az életüket. Így például egy víztározót építő jugoszláv cég embereit az építkezés helyszínén, illetve munkából hazatérőben egy autópálya aluljárójában gyilkolták le, arab sofőrjükkel egyetemben.

A keresztény vallással szemben tanúsított viselkedés is egyre agresszívebb lett. A csökkenő létszámú fővárosi keresztény közösség Algírtól 120 km-re délnyugatra, az Atlasz hegység gyönyörű paratölgy erdejében, Tibhirine-ben valaha létesült trappista kolostorban találkozott diszkréten a hétvégeken. Az atyák kevesen, mindössze nyolcan voltak, arabul többnyire beszélő, francia anyanyelvű emberek. Rendtársaik nagyobbik hányada, látva a muzulmán fundamentalista folyamat gyors erősödését, még idejében áttelepült Marokkóba, egy új rendház alapításának a feladatával. A hátramaradt legbátrabbak terve az volt, hogy ha helyzetük tűrhetetlenné válna Algériában, utánamennek társaiknak, akik addigra megalapítják marokkói rendházukat. (Szerk: A tibhirine-i szerzetesekről már korábban is írt a Katolikus.ma: A vértanú tibhirine-i szerzetesek jegyzeteiből | Katolikus.ma)

A külföldi szakértők heterogén keresztény közössége az oekumene-t tökéletesen megvalósította. Nem csak katolikusok és protestánsok, de anglikánok és ortodoxok is voltak közöttünk. Az egyetértés, tisztelet és a szeretet általános volt, hiszen mindnyájan Jézus követői és európaiak voltunk. Ott mindenki alaposan megérthette, mit jelent európainak lenni. Jelenlétünkben az atyák szótlanul tovább végezték mezőgazdasági-állattartási tevékenységüket, de a vasárnapi miséket megtartottak nekünk. Egy nyolcvan év körül járó, magas termetű szerzetes orvos atya éjjel nappal gyógyította a helyi lakosságot. Rendelője a kolostor falán nyitott szűk vasajtón keresztül volt elérhető, előtte rendszerint 80-100 méteres sor várakozott kezelésre. A közeli települések lakói nagyon szerették, tisztelték az atyákat, ők pedig magabiztosan bíztak abban, hogy a lakosság baj esetén megvédi őket.

A „père hôtelier”, azaz Celestin atya feladata volt fogadni az érkező híveket, és ellátni bennünket. A számos üressé vált szerzetesi cellát hálószobaként használva, sokan töltöttük a hétvégét barátságos körükben, szanatóriumi nyugalomban. Bújtuk könyvtárukat, közös étkezések voltak, de főleg sokat beszélgettünk egymással meg a kedves „szállodás” atyával. A nyolcvanas évek végén lejárt sokéves szerződésem, és a kialakult helyzetre való tekintettel további hosszabbítására nem gondolhattam. Megkezdtük háztartásunk nem is olyan egyszerű felszámolását. Ilyenkor az európaiak között az volt a szokás, hogy majdnem mindenüket elajándékozták vagy eladtak a helyi lakosságnak. Először az atyákat kérdeztük meg a feleségemmel, hogy mire lenne szükségük, mit hagyjunk ott nekik. „Gyógyszerre és írógépre” hallatszott a rövid válasz. Utóbbival nem rendelkeztünk, de gyógyszer, minden európai családnál, így nálunk is több kartondoboznyi mennyiségben volt. Ezeket haladéktalanul Lucas, az orvos atya rendelkezésére bocsájtottuk. További kérdezősködésünkre, hogy mire lenne még szükségük, Celestin atyától azt a választ kaptuk, hogy „imádkozzatok értünk, hogy ne kelljen elhagynunk a rendházunkat”.

Celestin atyával, aki korábban a párizsi prostituáltak lelki gondozásával foglalkozott, bensőséges kapcsolatunk alakult ki, szelíd, kedves, megértő ember volt. Komoly nyomokat hagyott bennünk, hazatérve Magyarországra jó darabig még leveleztünk vele. Egy alkalommal arról tudósított, hogy hosszabb időt töltött Párizsban, édesanyja halálos ágyánál. Megírta, hogy Isten meghallgatta könyörgését, mert nagyon idős édesanyja Boldog Charles Foucauld halálának napján adhatta vissza lelkét a Teremtőjének.

Ezen a ponton megszakadt a levelezésünk. Rossz sejtelmeim kezdtek lenni, még ha tudtam, is, hogy a postájukat megfigyelik, és nem írhat szabadon bármit és sűrűn. Egy napon, isteni sugallatra alkalomszerűen vettem egy Magyar Nemzetet. Belenézve nem hittem a szemeimnek, amikor hét algériai trappista szerzetes erőszakos haláláról olvastam benne.

A tömör, pár soros híradás nem adott magyarázatot semmire. Algériai és franciaországi forrásokból raktam később össze a történetet, ami így szólt.

A kegyetlen harcok elérték a Tibhirine-i erdőséget, az orvos atya szünet nélkül kezelt minden fajta sebesültet, válogatás nélkül. Lehetett az kormánykatona vagy fundamentalista gerilla. A lakosság körömszakadtáig védte szeretett rumi (római, azaz arab jelentése szerint: európai) szerzeteseit, és ennek köszönhetően az atyák többször elkerülhették a különböző gerillacsapatok kivégző golyóit. Az állami katonaság tudva, hogy gerilla sebesülteken is segítenek, nem bízott bennük, követelte, hogy hagyják abba a gerilla sebesültek  gyógyítását, a kolostort szemmel tartották, és várták a gerillák megjelenését. A trappista szerzetesek hallani sem akartak a harcban sebesültek megkülönböztetéséről, nekik minden sebesült rászorult ember volt. A szerzetesek viszonya a hivatalossággal egyre feszültebbé vált. A gerillák meg nem merték a kolostorba vinni sebesültjeiket, hanem az egyszerűbb megoldást választották. Elvitték a szerzeteseket magukkal, állandóan helyet változtató, veszélyes életükbe. Egy alkalommal, erdei helyváltoztatásuk során egy köröző katonai helikopter felfigyelt az erdőben haladó csoportra. Amikor egy tisztásra értek, a harci helikopter lecsapott, és a libasorban haladó túsz szerzeteseket és fogvatartóikat legéppuskázta. Hét atya lelte ott a halálát, egy csak megsebesült, másikuk pedig még idejében a kolostori cella ágya alá bújva menekült meg az elhurcolástól.

Szerzeteseket gyilkolni még a polgárháborús országban is botrányos dolognak számított a helyi lakosság szemében, hiszen jól tudták, hogy 130 éve csak segítséget kaptak tőlük nehéz életük elviseléséhez. Nem is beszélve a szerteágazó gazdasági, kulturális és emberi kapcsolatokkal rendelkező volt gyarmattartó anyaországról, Franciaországról. Röviden: nemzetközi botrány lett a dologból, a francia ügyészség nyomozóit nem engedték a helyszínre, de a francia titkosszolgálat nyomozott. Az algériai kormány rögtön a gerillákra fogta a gyilkosságot. Ez viszonylag hihetően hangzott, hiszen azok iszlám fundamentalisták voltak. Volt azonban egy bökkenő, nevezetesen az, hogy a fundamentalisták rituális módon, torokelvágással hajtották végre foglyaik kivégzését, ráadásul mindig hátulról…

A szerzetesek temetésére az algériai kormánynak meg kellett hívnia a francia egyház és állam képviselőit is. Algír katedrálisában, a tengerpart fölé tornyosuló magaslaton álló Notre Dame d’Afrique nevű székesegyházban – amelyet a hajósok számára emeltek 1830 körül- ravatalozták fel zárt koporsóban a trappista szerzeteseket. A francia hatóságok egy dezertált algériai katonatiszt vallomásából ekkor már tudták az igazságot és követelték a lezárt koporsók felnyitását.

A felnyitáskor derült ki, hogy egyes tetemek feje hiányzik. Őket ugyanis a fejükön érte a géppuskatűz és ezért az utólag eltávolított fejek közül ezeket nem helyezték be a koporsóba a test mellé, hogy ne váljon nyilvánvalóvá, hogy halálukat nem a torkuk átvágása okozta. A többiek levágott feje a koporsójukban volt. Ezután az algériai hatóságoknak be kellett volna ismerniük a valóságot, de továbbra is tagadták a szerzetesek halálában való bűnösségüket.

A hét szerzetes haláláig megtartotta a keresztény irgalmasság parancsát. Áldás poraikra. Történetükről díjnyertes film is készült, amelyet hazánkban is bemutattak. A címe, „Istenek és Emberek”. Rövid előzetese itt tekinthető meg: (872) Emberek es Istenek – YouTube. A film jótékonyan eltekint a befejező leleplezés tárgyalásától.

Bárdi Zoltán

(A cikk eredetileg a Kalász c. újságban jelent meg.)

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű