Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Megkeresni és megmenteni

Közzétéve

A minap azt kérdezték tőlem, hogy szerintem mi a legnehezebb a papi életben. Bizonytalanul keresgéltem a választ, de jobban meggondolva azt kell mondanom, az a legnehezebb, hogy tudom, milyen csodás dolgokat képes tenni Isten az emberekért, és azt is tudom, hogy az emberek élete mennyire megváltozhatna, és hozzájuthatnának a gyógyuláshoz, megbocsátáshoz és jótéteményekhez – ők pedig hátat fordítanak és elutasítják Isten kegyelmét.

Nemegyszer foglalkoztam emberekkel, akiknek felkínáltam a legkülönfélébb segítséget, felajánlottam, hogy összehozom őket olyanokkal, akik szívesen segítenének nekik – ők pedig azt válaszolták: „Nem, köszönöm.”

Azután vannak azok, akik elfogadják az ajánlatot – megízlelik az isteni irgalmasságot és a kegyelem morzsáját, de szinte azonnal feladják és visszatérnek régi életükhöz – amelyet talán függőség, működésképtelenség és betegség hatott át -, de mindig a sötétséget és nem a fényt választják.

Aztán vannak azok, akik ugyan katolikusok, de hitük hajója zátonyra fut, amikor az egyházi botrányok, a hozzá nem értő és korrupt egyházi méltóságok és romlott papok szikláinak ütköznek. Értem én, de mégis nehéz elfogadni, amikor elhagyják a hajót valami másért, ami valamiféle protestáns vagy szélsőségesen hagyományőrző szekta mentőcsónakjának tűnik.

Isten felkínált kegyelmét elutasítani ijesztő dolog. Megismerni Isten kegyelmét és elhagyni a hitet az ember saját véleménye miatt, ez felér egy katasztrófával, és pontosan ez az, amitől időnként nagyon nehéz papnak lenni.

Ám ekkor, ebben a pillanatban tetten érhetjük Isten nézőpontját. Ő isteni irgalmasságát a jóság, élet, fény és szeretet véget nem érő áramlatában kínálja számunkra, és mi, lázadó gyermekeiként, e kegyelmeket újra és újra elutasítjuk. Ha én néha elsiratom azokat, akik Istennek „nem”-mel válaszolnak, képzeljük el az Ő megtört szent szívét.

Szerintem ez része annak, amit az jelent, ha valakit „Atyának” hívnak, osztozni egészen kicsiben annak az Istennek Atyaságában, aki a tékozló fiú atyjához hasonlóan tudja, hogy gyermeke eltévelyedett, de türelemmel és imádságosan várakozik hazatértére.

Eszembe jut egy korábbi beszélgetésem egy másik lelkipásztorral egy családról, amely kilépett és egy protestáns szektához csatlakozott. A lelkipásztor megkérdezte tőlem: „Szerinted ők eltévelyedett bárányok vagy tékozló fiúk?” Arra gondolt, hogy ha eltévelyedett bárányok, akkor a mi kötelességünk, hogy megkeressük és megmentsük őket – felkutassuk és hazavigyük őket. Ha viszont az utóbbiak, akkor az Atya tudja, hogy semmi jóra sem vezet, ha felkutatja a tékozló fiút. A fiú élt szabadságával és nem akar az Atya házában lakozni. Ahogyan élt szabad akaratával, ugyanúgy a visszatérte is csak akkor következik be, ha maga úgy dönt, hogy él az Atya kegyelmével.

Tehát a nehézség részben abból adódik, hogy a pap tudja egyrészt azt, hogy Isten mire képes az emberekért, másrészt azt, hogy az emberi akarat mozgósítása nélkül ő tehetetlen. Ez a felismerés ráébreszt minket Isten mindenhatóságának mélységes megértésére – arra, hogy mindenhatóságát (ha nem is elméletileg, de gyakorlatilag) a saját szabad akaratunk korlátozza.

Isten úriember. Egyikünkre sem erőlteti rá szeretetét. Ez segít a pokol misztériumának a megértésében is. Azok, akik a pokolra vannak szánva, maguk választják majd, hogy oda jussanak. Ők Istennek – az öröklétre szólóan is – úgy válaszolnak: „Nem, köszönöm. Nem kell a kegyelmed, nincs rá szükségem.”

Írta: Dwight Longenecker atya
Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű