fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Melyik az ősibb: a tridenti vagy az új liturgia?

Közzétéve

Folytatjuk sorozatunkat melyben Tomka Ferenc atya Ferenc Pápa – próféta vagy eretnek? című könyvéből közlünk részleteket, kivonatokat. Ettől függetlenül aki mélyebben foglalkozna a témával, annak javasoljuk a könyv megvásárlását. Hiánypótló olvasmány!

A sorozat előzményei: 

 

(Párbeszéd a tridenti rítussal)

Szóltunk a II. Vatikáni Zsinat megújulásáról. Rendkívüli kegyelem volt, hogy a zsinati ülések vitái vagy inkább párbeszédei folyamán a világ püspökeinek nagy-nagy többsége egyetértésre jutott. A közös imádságos együttlétekre alapozva, a közös döntésekből születtek meg a zsinati döntések és dokumentumok, melyek egyházunk mai életét meghatározzák. A katolikus ember bizonyos abban, hogy a pápát, és az egyetemes zsinatot (ha egységben van a pápával) a Szentlélek vezeti. Ezt a kegyelmi egységet és vezetést tapasztalták a zsinati atyák.

Azt is láttuk, hogy a Tridenti Zsinat óta a katolikusok mintegy 400 éven át a változhatatlan egyház szemléletében éltek. Ezért sokkolt többeket a II. Vatikáni Zsinat. Míg a zsinati atyák többsége a Lélek vezetésére figyelve, és a jézusi egység építésének vágyával dolgozta ki a megújulás elveit, az evangélium és az ősegyház szemléletének és gyakorlatának megfelelően, néhányan mégsem fogadták el ezeket.

Az elutasítók vezetője Marcel Lefebvre érsek volt, aki meglapította a X. Szent Pius Papi Testvériséget, majd elszakadt a katolikus egyháztól.[1]  E csoport szerint a zsinati újítások nem egyeztethetőek össze az egyház hagyományos tanításával, és a liberalizmus, a modernizmus nyilvánul meg bennük. Elfogadhatatlannak tartották pl. a liturgia megújítását, a vallásszabadságról, a lelkiismereti szabadságról vagy az ökumenéről stb. szóló határozatokat, mert szerintük ezek „fellazítják” a hagyományos katolikus tanítást, kanonizálták a »szituációs etikát” stb. stb. – Elsősorban Lefebvre érsek követői és az ő szellemi „rokonaik” hirdetik Ferenc pápa tanításának hamisságát, és igyekeznek félremagyarázni minden tettét és szavát honlapjaikon és blogjaikon, kiadványaikban.

Marcel Lefebvre érsek – Fotó: St. Thomas Aquinas Seminary

A Lefebvre csoport elsőként a szentmise liturgiájának megújulását utasította el.  – Az egyház az előző évszázadok során a liturgia szent voltának kifejezésére, minden azzal kapcsolatos eszközt, jelet, formát „szentnek” nevezett. „Szent nyelv” volt a latin, szentek voltak a ruhák, szentek a jelek stb.. A megújulás lehetőségének felmerülésekor sokakban megjelent a kérdés: hogyan lehet a „szent” nyelvet, a szent formákat megváltoztatni?

Az egyház történelme igazolja, hogy a liturgia a századok során sokszor és sokat változott. Az eukarisztia titkát rendkívül változó formákban ünnepelték a keresztények, – a népek, illetve kultúrák függvényében. Különösen sokféle liturgia alakult ki „keleten” (ezek közül egyik a görög katolikus egyházban jelenik meg), de nyugaton is számos változás következett be.

A latin nyelv is csak akkor vált általánossá, amikor az a nyugati értelmiség nyelvévé lett, korábban létezett arám és görög nyelvű liturgia is. [2] – A nép-nyelv használatát lehetőségét példázta a 9. században Szent Cirill és Metód is. Ők is érzékelték, hogy ha az evangéliumot hirdetni szeretnénk, ennek érthetőnek kell lennie, s ezért a szlávok között a szláv nyelvet használták. Ekkoriban is voltak, akik a latin, a görög vagy az arám nyelv használatát akarták rájuk erőltetni, de Róma rövidesen jóváhagyta a szláv nyelvet.

Hasonlóképp általános volt a kézbe történő áldoztatás az első évezredben. A liturgia történészek szerint az áldozási forma megváltozása és a nyelvre áldozás bevezetése a IX. században történt.

Hasonló a története az állva áldozásnak is. A IX. századig így áldoztak, míg ettől kezdve már térdelve, és korláttal választották el a szentélyt a néptől. A korlát a középkor folyamán egyre nagyobb lett, s közben az áldozások gyakorisága egyre csökkent.

Az un. áldoztatórácsot a fiatalabbak már nem is ismerik. E rács – melyet a gótika korában vezettek be – határozottan elkülönítette a papot és a liturgiát a hívőktől. A zsinat az első évezred egyházának gyakorlatát követve bontatta le azt, illetve hívott meg ezzel is a liturgia és a hívők közötti közetlenebb kapcsolatra.

A gótika korában azonban „a liturgia végzése egyre inkább csak a klérus feladata lett. A hívek már nem léphetnek be a templom szentélyébe. Az énekeket már csak a kántor vagy a szkóla énekli, a hívek könyörgése kimaradt a szentmiséből, a kánont már csak halkan imádkozza a pap és egy olyan nyelven, amelyet a hívek egyre kevésbé értenek. Mindezek következtében is egyre inkább csökken az áldozások gyakorisága. – Még 813-ban a tours-i reformzsinat kimondta, hogy nem tekinthető kereszténynek, aki karácsony, húsvét és pünkösd ünnepén nem áldozik, illetve az acheni zsinat, 836-ban még a minden vasárnapon történő áldozást sürgette, a gótika újszerű felfogást hozott. E kort legjobban Petrus Blosius karthauzi író jellemzi 1200 körül: ’A gyakori vétel megvetést szül, a ritka vétel tiszteletet gerjeszt a Szentség iránt.’ – A korszellemnek megfelelően az emberek egyre ritkábban és egyre nagyobb tiszteletadással áldoztak. Az ember méltatlanságát hangsúlyozván már gondolni sem mertek arra, hogy az Eukarisztiát kézzel érintsék.”

A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1986-ban engedélyezte a kézbeáldoztatást. Az engedély megadásakor a körlevél a Kongregáció előírását idézte. Ennek lényege: „A kézbe áldoztatásnak ki kell fejeznie, amiként a nyelvre történő áldozásnak is, a tiszteletet Krisztus valóságos jelenléte iránt az Eukarisztiában. Ezért hangsúlyozni kell, miként ezt az egyházatyák is tették, a hívő gesztusának méltóságát, nemességét. Továbbá: a híveket hagyni kell, hogy teljesen szabadon válasszák az áldozás egyik, vagy másik módját.”[3]

A II. Vatikáni Zsinat liturgikus újításai tehát nagymértékben felidézi az első évezred egyházának idejében használt formákat és lelkületet (melyeket az újabb korban, az egyházatyák írásainak kutatása közben fedeztek fel). Azóta használunk pl. ismét olyan kánon szöveget a szentmisében (a 2. kánon), amely lényegileg azonos az egyházban ismert legősibb kánonnal stb.[4]

Illusztráció – Fotó: Pixabay

XVI. Benedek pápa több lépést tett Lefebvre követői felé, hogy újra az Egyházzal való egységre vezesse őket. A csoport egyik ága kész volt erre, de ennek feltételéül azt kérték, kapjanak engedélyt, hogy a szentmisét továbbra is a tridenti kor formáinak megfelelően és latinul mutassák be. Ennek az újra katolikussá lett csoportnak is két szárnya van: az egyik valóban katolikussá lett, másik azonban azóta is olykor durva vádakkal illeti a zsinatot és annak szellemi képviselőit, s ma kiemelten Ferenc pápát.

 

Párbeszéd a tridenti liturgiát követőkkel

Azok, akik XVI. Benedek közvetítésével visszatértek az egyházzal való egységbe, ma pápai engedéllyel ünneplik a tridenti liturgiát. Fontos megismerkednünk e liturgiával, hogy tudjunk előítélet nélkül, megértéssel és testvérként fordulni az ezt előnyben részesítők felé. Sajnos sok helyen szembeállást, meg nem értést észlelünk a két irány között, de törekednünk kell ennek megszüntetésére. Ez bizonyosan hozzájárulhatna ahhoz, hogy a most még pápa-kritikusan viselkedők is teljesebb egységre jussanak a szentatyával és minden katolikussal.

A tridenti rítust képviselő hívek mozgalmának egy világi vezetőjével értékes beszélgetést találunk a mandiner.hu honlap keresztény oldalán. Miközben szemléletesen elmagyarázza, mi vonzza őt e rítushoz (bár örömmel jár a zsinat által megújított liturgiára, szentmisére is), kiemeli, amit a legfontosabbnak tart, hogy az egyházban ez a két irány ne viszonyuljon ellenségesen egymáshoz. „Hogy azok a hívek, akik a hagyományos formák segítségével tértek meg, és élik hitéletüket, ne azt érezzék, hogy ilyen vitákba kell bekapcsolódniuk, hanem hogy a Katolikus Egyház egészének lettek részei.” – Majd ezt a megállapítást teszi: „Ha az ember a hierarchiával megfelelő kapcsolatot ápol, és igyekszik, hogy a közösségi életében is együtt dobogjon a szíve az egyházzal, akkor rend van.”[5]

A tridenti rítust követők igazán katolikussá lett szárnyának honlapjain és a velük való személyes beszélgetések során szembesülünk gondolatokkal, amelyek érhetőbbé teszik számunkra, miért szeretik ők e liturgiát.[6] – (A tridenti liturgiának hazánkban és külföldön több honlapja van. Vannak köztük párbeszédes, katolikus szelleműek, és találkozunk vitatkozóbbakkal vagy nagyon vádaskodókkal, illetve olyanokkal is, amelyek nem az egyházzal egyesült közösséget képviselik és a legdurvább szavakkal vádolják a zsinatot, Ferenc pápát és az őt követőket.)

Tridenti rítusú mise – Fotó: Exsultate Iusti in Domino – WordPress.com

Melyek a tridenti liturgia elemei? – Ismerjük meg a legfontosabbakat, és törekedjünk megérteni azokat, akik ezt részesítik előnyben. Vannak köztük olyanok is, akik szeretik a megújult liturgiát, de örömmel vesznek részt a tridentin is.

Szembeötlő másságaik: a latin nyelv használata, a háttal misézés, a barokk korbeli- és stílusú liturgikus formák, miseruhák, a szájba (és nem kézbe) áldozás, a térdelve áldozás (mely néhány helyen a visszaállított áldoztató rácsnál történik). Háttal miséznek és nem szembe. Ők többnyire a gregorián éneket részesítik előnyben (vagy a barokk kor liturgikus kórusműveit), és elutasítják a gitáros énekeknek használatát a szentmisén. (Tudnunk kell, hogy a latin nyelv használatát s a háttal misézést nem tiltotta meg a zsinat, s egyházunk a gregorián éneket is mindig a sajátjának tartotta. De a néphez közelebb kerülő liturgia létrejöttével kevesen kívánkoztak már ezek után.)[7] – Ha több pap misézik egyszerre, a II. Vatikáni Zsinat arra hívott, hogy misézzenek együtt (koncelebráljanak), és fejezze ez is ki, hogy az Eukarisztia nem „magányos kegyelmet ad”, hanem az egység szentsége. Ezt papok és hívek is általában kegyelmi tapasztalatként élik meg. A tridenti rítusban nincs koncelebráció, a kor erősen az egyéni lelkiségre helyezte csak a hangsúlyt!

Hogyan tudjuk megérteni azokat, akik a mise ilyen formáját részesítik előnyben?– Az idősebb korosztályból sokan egyszerűen hagyományból, megszokásból ragaszkodnak ahhoz, amit eddig megszerettek. A tridenti rítus más követői közül többeknek volt rossz tapasztalata arról, hogy a zsinat változásai után az Eukarisztia ünneplése sok helyen felületesebbé, kevésbé imádságossá vált. (Sajnos ebben van igazság.) Ezekkel szemben ők úgy élik meg, hogy a tridenti formák közelebb viszik őket a mély imádsághoz és a szentmisén való teljesebb jelenléthez. – Az állva és kézbe áldozók gyakran figyelmetlenül jönnek-mennek az áldozáskor – mondják (sajnos ez valóban előfordul!), míg a térdelve és szájba áldozás jobban meghív az Eukarisztia imádására. A hagyományos liturgia ruhái, formái vagy a tömjénezés, mind jobban meghívnak a világból való kilépésre, az imádásra, leborulásra. A gregorián éneknek van egy ősi imádságos szépsége, míg egyes gitáros énekeknek sokan csak az ütemére mozognak, de nem jutnak el az igazi imádásra. (Magyarországon a liturgia fellazítása jóval kevésbé jelent meg, mint például a német nyelvterületen, főleg Németországban. Ott az új liturgia címén valóban gyakran olyan szélsőségesen laza formákat vezettek be, melyek zavaróak és méltatlanok.)

– Egy tridenti formákat követő pap így magyarázta döntését a rítus mellett: A szembe misézés akadályozott az elmélyült imában, mert arra kellett figyelnem, kire és hova nézzek, és közben úgy éreztem, a hívőket is zavarhatja a szembenézés. Amikor háttal misézek, nem kell előadni magamat. Így könnyebb számomra is és a hívők számára is Istenre figyelni. Hasonlóan, amikor latinul vezetem az Eukarisztia ünneplését, nem kell figyelnem hanghordozására, előadásmódra, csak Istenre.

– Egy másik vallomás még kiegészíti az imént mondottakat: „Nekem a tridenti misén eleinte az volt vonzó, hogy békén hagynak. Ott sem vagyunk totális izolációban, de el tudok mélyedni imámban. Nem néz rám folyamatosan valaki, mint a szembemisézéskor a pap. És ha végig akarom térdelni a szentmisét, végigtérdelhetem, nincs olyan kontroll.”[8]

– Érdekes szempontot említ a tridenti rítus egy másik követője: Úgy hallotta a megújított liturgiára járó ismerőseitől, hogy bizonytalanságérzet támad bennük, ha idegen templomba mennek, mert nem tudják, hogy ott mi lesz és hogyan. A tridenti rítust viszont mindenhol ugyanúgy ünneplik. – Első pillanatra ez az állítás kevéssé érthető vagy vitatható. De való igaz, hogy egy kedvesebben és személyesebben a hívek felé forduló, és mise szövegegeit átéltebben imádkozó pap szentmiséjét a résztvevők meg tudják szeretni, és ezért idegen helyen esetenként rosszul érzik magukat. A tridenti rítus latin szövege viszont nem kíván ilyen személyes hangsúlyozást, s így nem zavaró az olyan papok misézése sem, akiknek kevesebb adottságuk van az imák jó hangsúlyozására; illetve ez könnyebbé teheti a liturgia imádkozását a pap számára is. (Bizonyos az is , hogy ha egy pap a megújított liturgiát túl gyorsan vagy figyelmetlenül imádkozza, az sokkal inkább feltűnik, mint ha valaki ugyanezt teszi, de latinul.)

– A nők a tridenti misén „mantillát” viselnek, azaz a néhány évszázaddal ezelőtt általánosabban használatos fátylat. (Egy ismertetés kifejezően írja erről: „A lefátyolozott nő áhítatot ébreszt, tiszteletet kelt. A fátyol lelkünk meghosszabbítása, elérhetetlenné, megérinthetetlenné tesz.”) Szent Pál leveleiben olvassuk, hogy az ő korában előírás volt a nők számára a fátyolviselés az egyházban. Később a fátyol előírását a társadalmi szokások változásával elhagyták, ma viszont fenyeget az ellenkező elhajlás: zavaró a hívek és a lelkipásztor számára, amikor a testrészeiket mutogató nők jelennek meg a liturgián. (Olaszországban a templom bejáratánál álló fogadóknak el kell küldeniük a liturgiához nem méltóan öltözött nőket, és a túl rövidnadrágban vagy laza ruhában megjelenő férfiakat is.)

Ünnepi szentmise a Szent Péter téren – Fotó: synod2018.va

A II. Vatikáni Zsinat által megújított, illetve helyreállított liturgiának sokan örültek világszerte. Mert így a hívek végre megérthetik a szentmisét; mert a különböző kultúrájú népek, afrikaiak, indiaiak a saját kultúrájuk elemeit használhatják benne; mert az ifjúsági miséken megengedetté váltak az korosztályhoz közelebb álló gitáros énekek, a gyermekek miséin pedig a liturgiába kisebb belefűzött magyarázatok. A legtöbb templomban kihasználják a lehetőséget, hogy a híveknek több alkalma nyílt a misébe való aktív bekapcsolódásra. Ilyen lehetőség pl. a szentírási részeknek vagy hívek könyörgésének felolvasása, a felajánlási körmenet, vagy az arra felhatalmazott hívők közreműködése az áldoztatásban, -, melyek közelebb hozhatják a közösséghez az ünneplést. (Az első évezred szentmiséjében a saját szavakkal való könyörgés is természetes volt, amint ez hívek könyörgésében ma is lehetséges.)

Különösen az élő plébániákon ébredtek rá annak szépségére, hogy az Eukarisztia ismét közösségivé vált, amint az volt az utolsó vacsorán és az ősegyházban, illetve az első évezredben. Noha igaz, hogy ehhez hozzászokni sokaknak nem volt könnyű, hiszen eddig a szentmisén is a magán-imát szokták meg. És több helyen talán máig sem értették meg teljesen, hogy az Eukarisztia nem magánimádságra hív, hanem közösségre: a Jézusban megvalósuló „kommúnió” ünneplésére. (Hiszen az Eukarisztia az egyház közösségi valóságának, a Jézusban egy testté válásunknak kiemelt szentsége.)

 

Mindemellett is fontos megismerni a tridenti misén résztvevők szempontjait, mert így jobban megérthetjük őket. – És minél jobban törekszünk megérteni embertársaink motivációját, annál közelebb kerülünk egymáshoz, annál kevésbé ítéljük el őket vagy támad közöttünk feszültség. –

Sőt imádkozzunk azokért is, akik ugyancsak a tridenti misét ünneplik, de elszakadtak az egyháztól. Szent Ágoston írja kora híveinek az elszakadottakról: „Ők azt mondják nekünk: menjetek tőlünk, nincs veletek közös ügyünk. Feleljük erre: nekünk viszont van közös ügyünk veletek: egy Krisztusban hiszünk, tehát egy Testben egy Fő alatt kell lennünk. – Testvérek! Kérünk titeket, a mi Urunk Jézus Krisztus által, akinek kenyere megerősít minket, az ő szelídsége által, hogy a szeretet belső érzésével könyörögjetek Istennél érettük.  Nagy szeretetet tanúsítsatok velük szemben, túláradó irgalommal könyörögjetek értük, hogy végre megadja nekik, hogy észretérjenek, és meglássák, hogy az igazság ellen beszélnek. Nem maradt nekik más, csak a heveskedés, amely annál erőtlenebb, minél erősebbnek érzi magát.”

Ferenc pápa is folyton erre biztat, Jézust követve, hogy legyünk párbeszédben, és viseltessünk testvéri szeretettel mindenki iránt.

 

[1] Azért választották X. Szent Piusz nevét, mert ő szentéletű pápa volt, de elutasította korának sok jogos egyházi megújulási törekvését.

[2] A liturgia történetéről hatalmas magyar irodalom is létezik. Pl. J.A. Jungmann: A szentmise. Prugg, Eisenstadt, 1976; Radó P.: A megújuló istentisztelet. Ecclesia, 1973; M.Kunzler: Az egyház liturgiája. Agapé, 2005 stb.

[3] Dolhai Lajos: A kézbe áldozás története. Vigília 1999/3, 182-189; A.VERHEUL, La communion dans la main. In. Les questions liturgiques et paroissiales 50 (1969), 115-122.

[4] Vö. Berger, Rupert: Lelkipásztori liturgikus lexikon. Vigília Kiadó. 2006.

[5] Kiss Bertalan. Juventutem: Nem „szent maradék” a katolikus tradicionalizmus

[6]http://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20141221_clare_short_vegul_elmentem_az_elso_latin_misere_es_valami_teljesen_varatlant_ereztem

[7] Az egyházi előírások szerint a lelkipásztorok feladata felmérni, hogy ott tartsanak tridenti liturgiát, ahol erre komoly igény van. Budapesten kijelölt helyen van ilyen mise havi egy-két alkalommal.

[8] http://kereszteny.mandiner.hu/tag/regi_ritus/;

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Hongkong: Szorul a hurok a keresztények körül

Közzétéve

Szerző:

Zen bíboros - Fotó: AFP

Zen bíboros úr letartóztatása bebizonyította a hongkongi keresztények rendkívüli sebezhetőségét. A vallásszabadság egyre kevésbé érvényesül, a politikai ellenőrzések egyre gyakoribbak és az Egyházat nyíltan támadják. A helyzetet Jean-Baptiste Noé geopolitikus elemzi.

A 90 esztendős Joseph Zen bíborost, Hongkong régi érsekét, rövid időre letartóztatták három további személlyel együtt, majd szabadon engedték óvadék ellenében. A bíboros mindig szemben állt a kommunista rezsimmel, erősen kétségbe vonta a Szentszék és a Kínai Népköztársaság között létrejött egyezséget, így egyszerre számított a kommunizmussal szemben álló személynek és a rezsim kinyilvánított ellenfelének. Mióta Peking rátette kezét a városra, 2021 januárjában, és de facto megszüntette a hongkongi kivételezettséget a politikai és intellektuális szabadság terén, a hurok egyre jobban szorult a keresztények nyakán, protestánsokén és katolikusokén egyaránt, akik sokan az elmúlt évek jogvita-mozgalmainak nagy alakjai voltak.

Ha tehát Peking fellép Zen bíboros ellen, az világos üzenet ellenfelei számára: a rendszer nem fog habozni fellépni a médiában leggyakrabban szereplő, legfőbb alakok ellen sem, még ha nemzetközi támogatást élveznek és még ha idősek is. Kína mestere a mérgezéses háború művészetének és győzni tud, harc nélkül. A hatalom kiterjesztése Hongkongra a washingtoni capitoliumi események alatt történt meg: a nyugati világ mással volt elfoglalva, és hagyta Kínát cselekedni. Jelenleg Ukrajnára tekint a világ, Hszi Csin-ping azt gondolja, hogy ez megvédi őt a szankcióktól és a kárhoztatástól. Ki merne egyébként gazdasági szankciókkal élni Kínával szemben, mint ahogyan ezt Oroszországgal szemben teszik? Ez a megbüntethetetlenségi helyzet még inkább megerősíti Peking felülkerekedését, és fokozott aggodalommal tölti el az ellenzőket.

Ellenzékellenes törvény

Zen bíborost avval vádolják, hogy összejátszik idegen hatalmakkal. A vád alapját az jelenti, hogy felelős szerepet játszott a „Fonds du 12-juin („Június 12-i alap”) létrehozásában, amelyet a 2019. június 12. és 2020. július 1. között a demokráciáért tartott tüntetéseken megsebesült és letartóztatott személyek megsegítésére hoztak létre. 2020 július 1. volt a napja annak, hogy Kína elfogadta a nemzetbiztonsági törvényt. Az Alap ugyan valóban elfogadott külföldi adományokat, de ezt a tevékenységét leállította 2020 júliusában, amikor a nemzetbiztonsági törvény hatályba lépett. Mindenképpen tehát egy törvény visszaható hatályú alkalmazásáról van szó, ami szabadságromboló.

Ez a letartóztatás a hongkongi kormány megváltoztatásával függ össze. A régebbi kormányzó, a katolikus Carrie Lam, akit pedig Peking nevezett ki, bizonyos ellenkezéssel alkalmazta a megtorló törvényeket. Kénytelen volt szembeszállni a heves tüntetésekkel 2019-ben és 2020-ban, ami aláásta tekintélyét. A kormányzót megválasztó testület, amely Peking híveiből áll, tehát most május 8-án John Leet választotta meg utódául. Bár ő csak július 1-jén lép hivatalba, Zen bíboros letartóztatását az új vezetőség üzenetének lehet tekinteni, hogy világosan jelezzék: a régi tolerancia már a múlté. A hongkongi katolikusok nehéz napok elé nézhetnek, pláne ha arra gondolunk, Kínában belül mit szenvednek már most el a keresztények. Zaklatások, a hitoktatási kurzusok és a gyermekek templomba járásának a betiltása, támadások a papok ellen, akik nem tagjai a hivatalos Egyháznak: a keresztények helyzete Kínában különösen kényes. A Szentszékkel való egyeztetések semmi eredményt nem hoztak, és nem hatottak oda, hogy a hurok szorítása enyhüljön. A Szentszéki diplomácia számára még minden feladat megoldásra vár a hongkongi keresztények ügyében, akik nem néznek valami nagyon fényes jövő elé.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű