fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Életmód

Mennek-e szabadságra a papok?

Közzétéve

Fotó: Sebastien Desarmaux / Godong

A nyár megkezdődött már, ami gyakran egyértelmű a szabadságokkal. A papoknak is joguk van ehhez. Az Aleteia néhányukat megkérdezte, hogyan élik meg szabadságukat, és milyen ennek megszervezése, hogy a hívek ne maradjanak teljesen magukra.

„Hacsak súlyos indok nem gátolja, a plébánosnak szabad évente legfeljebb egy hónapnyi folyamatos vagy megszakított időre plébániájáról szabadság címén távoznia; ebbe a szabadságba nem számítanak bele azok a napok, melyeken a plébános — évente egyszer — lelkigyakorlatot végez; ha a plébános egy hétnél tovább akar távol lenni plébániájától, köteles erről az ordináriust (püspököt vagy helyettesét, szerk.) értesíteni.” (Egyházi Törvénykönyv 533. kán.).

Az Egyházi Törvénykönyv e szakaszának olvasásakor megijedünk: A papok szabadsága ennyire szabályozott?

Valóban világosan szabályozott minden részlet a jog területén. Általában, kevés kivétellel, a püspökökre vagy helyettesükre tartoznak. A valós életben a papok pihenő ideje nem ilyen protokollszerűen történik. Egy plébános elmondta, hogy évente 45 napot is igénybe vesz, nem lehet tőle rossz néven venni! Gyakran nagyon el vannak foglalva szolgálatukban, ritkán fordul elő, hogy a szükségesnél hosszabb szabadságra mennének, és azt is inkább kisebb szakaszokban veszik ki. Számításba kell venni, hogy a nyári időben sok plébánia elkerülhetetlenül kevésbé aktív, hívek hiányában. Még ha a plébános jelen is van a plébániáján, akkor is több ideje van olvasásra és pihenésre, és arra, hogy felkészüljön a következő évre. A vasárnapi misén, a napi istentiszteleteken és a temetéseken kívül a hét ritmusa jóval lassúbb.

De ki helyettesíti a papot távollétében?

Fel kell tenni a kérdést, különösen Franciaország számos olyan plébániájával kapcsolatban, ahol a plébános egyedül van: hogyan lehet biztosítani, hogy a hívek ne maradjanak magukra, hogy továbbra is a szentségekhez járulhassanak, és járhassanak a vasárnapi szentmisére.  Amikor a plébános nem talál megoldást, kénytelen csak a két vasárnap között eltávozni egy kis kiruccanásra. Ha nem, választhat különböző megoldások között. Megbeszéli a kollegákkal, hogy ne menjenek mind egy időben szabadságra, hogy biztosítani lehessen az átvállalásokat. Plébániát cserélni valakivel szintén megoldás lehet, ami lehetőséget nyújt pihenésre egy kellemesebb helyen.

Egyes plébániák idegen papokhoz fordulnak, gyakran Afrikából érkezettekhez, hogy biztosítsák a jelenlétet. A vendégek akár évenként vissza is térhetnek, és tartós, szép kapcsolatok jöhetnek létre. Ezt a megoldást nagyra becsülik a Saint-Denys du Saint-Sacrement plébánián (Párizs III. ker.), ahol a togói Alfred atya immár „törzsvendég” a háznál: örömmel tér vissza a templomhoz és a hívekhez. Ezt a kapcsolatot év közben is fenntartják különféle lelkipásztori programokkal Togoban, a párizsi hívek adományaiból. Így a plébános elmehet lelkigyakorlatokon beszédeket tartani, a vikárius pedig látogathatja a cserkésztáborokat.

Más segítség is jöhet, éspedig a szabadságon lévő papoktól, akik természetesen továbbra is minden nap miséznek. Stéphane Duteurtre atya, aki Párizsban plébános, rendszeresen látogatja a szüleit Allier megyében, és nem habozik misét mondani a falu templomában, hogy segítségére legyen a bourbonnais-i atyának. Ha nincs kit helyettesíteni, be lehet állni a nyaralóhely plébániáján koncelebrálni, ne mondja a misét egyedül! Hétközben viszont gyakori, hogy a papok egyedül celebrálnak, vagy azokkal, akik őket körülveszik. Jó alkalmak ezek arra, hogy „nagyon erős családi pillanatokat éljenek meg az oltár körül” – mondja Christory atya, Chartres püspöke.

Mire hasonlít egy pap szabadsága?

Tágabb értelemben számukra a szabadság alkalom arra, hogy „mély lelkületű és spirituális emberekkel találkozhassanak”, és kiszabadulva a hétköznapok féktelen tempójából, tudjanak beszélgetni, hogy megértsék a világ kérdéseit, azt, hogy a világi emberek hogyan élik meg és hogyan viselik el ezeket, és ezáltal konkrét tényekkel gazdagítsák beszédeiket. Egy nyitást jelent, amelynek része az olvasás, a látogatások, a séták, az olyan tevékenységek, amiket gyakran különösen ajánlanak nyári elfoglaltságnak. Ahol kiderül, hogy a pap nagyjából mégis átlagos ember maradt.

Barátokkal, családtagokkal, kollégákkal lenni – minden papnak megvan a maga saját módszere a feje kiszellőztetésére. A barátok jó segítséget nyújthatnak a feltöltődésre, a család inkább tiszteletben tartja az önállóságot és gondoskodik a kényelemről. Ami a kollégákat illeti, nagyon hasznosak lehetnek, mert azonosak a kérdések és az életritmus. Ezért más papokkal együtt szabadságra menni talán nem feltétlenül szórakoztató, jó értelemben mondva.

Ahhoz, hogy egy pap egyedül legyen, és valóban belsőleg töltekezzék, a legjobb módszer az évenkénti lelkigyakorlat. A kánonjog kimondja, és a papok maguk is egységesen vallják: ez nem vakáció! Inkább „spirituális gyakorlat”, olyan időszak „amikor Krisztusra összpontosítunk, mivel kicsit szétszórtak leszünk a küldetésünkben anélkül, hogy észrevennénk”. Apátság, jezsuita ház, gyalogos zarándoklatok – minden ízlésre adódik valami. A szerzetesi élet és annak szertartásai kedveltek egyszerűségük és szépségük miatt. „Egyszerű és jó ételek a szerzetesek refektóriumának csendjében – ez valóságos jótétemény”, mondja Christory atya. Nem szólva egy jó lelki olvasmányról. Összegezve: minden szabadságnak „Isten jelenlétében” kell lefolynia, emlékeztet a chartres-i püspök. És nem csupán a papok esetében ….

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Életmód

Milyen válaszokat adhatunk egy abortuszpárti embertársunkkal folytatott vitában?

Közzétéve

Szerző:

Abortuszpárti és életvédő tüntetők szemtől-szemben - Fotó: Gallup News

Érv:

Az életpártiak mindenki másra rá akarják erőltetni a maguk erkölcsét. Nem toleránsak. Mindenkinek joga van a maga erkölcsi meggyőződéseihez!

Cáfolat:

Ez butaság. Mindannyian úgy hisszük, hogy az erkölcs ráerőltethető másokra, és ezt minden nap meg is tesszük. Kritikus erkölcsi kérdésekben – mint például a nemi erőszak, a gyermekbántalmazás, a gyilkosság vagy a lopás – soha nem az egyes emberek személyes erkölcsi kódexére támaszkodunk, hogy azok irányítsák tetteinket a lehető legjobban. Hanem kijelentjük a világnak, hogy a nemi erőszak és a gyilkosság visszataszító, erkölcstelen és törvénytelen – téged pedig börtönbe zárunk, ha arra vetemedsz, hogy megerőszakolj vagy meggyilkolj valakit. Ezt jelenti az “erkölcs másokra kényszerítése”, és mi ezt tesszük minden egyes nap, amikor ráerőltetjük a társadalom minden egyes tagjára. Tehát ne tegyünk úgy, mintha nem hinnénk az erkölcs előírásában – mindegyikünk hisz benne.

Érv:

Én magam személyesen életpárti vagyok, de ugyan ki vagyok én, hogy másokra kényszerítsem a meggyőződésemet?

Cáfolat:

Kritikus erkölcsi kérdésekben – mint például a rabszolgaság, a gyermekbántalmazás, a nemi erőszak vagy a gyilkosság – mindannyiunknak erkölcsi kötelessége, hogy ráerőltessük ezt az erkölcsöt a világ többi részére is. Az ilyen cselekedeteket minden embernek erkölcsileg visszataszítónak kell találnia. El tudod képzelni, hogy valaki így szóljon: “Én ugyan személy szerint ellene vagyok a rabszolgaságnak, de hát ki vagyok én, hogy másokra is rákényszerítsem a véleményemet? Én magam soha nem tartanék rabszolgát, de ha te akarsz egyet-kettőt, hát ahhoz semmi közöm.”

Egészen világos, hogy te is, én is, teljes mértékben tudjuk, hogy a rabszolgasággal kapcsolatos nézeteinket erkölcsi kötelességünk mindenkivel és mindenhol elfogadtatni. Őszintén szólva, igazából az az erkölcstelen, ha éppen hogy nem erőltetjük rá az erkölcsünket másokra az ilyen kritikus erkölcsi kérdésekben. Ja persze, mellesleg én személy szerint ellenzem, ha valaki veri a feleségét, de hát …

Érv:

Tartsátok távol a rózsafüzért a petefészkemtől!

Cáfolat:

Igaz, hogy a világ számos nagy vallása ellenzi az abortuszt, de az abortusz ellenzésének egyáltalán nem szükséges vallási alapokon állnia. Az én saját abortusz-ellenességem alapját a tudomány, a józan ész, az erkölcsiség, a társadalmi igazságosság és a látható bizonyítékok adják.

Érv:

Az a legjobb, ha az abortusszal kapcsolatos nagyon személyes döntést a nőre és az orvosára bízzuk.

Cáfolat:

Ha egy orvos tanácsot ad, vagy segít egy cselekedetet elkövetni, az nem változtatja meg a cselekedet erkölcsi jellegét. Egy önmagában erkölcstelen cselekedetet senkinek a segítsége sem tehet erkölcsössé. Hihetné-e akárki is, hogy egy háromnapos csecsemő vízbe fojtása rendben van, csak azért, mert az orvos ezt ajánlotta?

„Az abortusz azt a mélységesen hibás antropológiát tükrözi, amely szerint minden egyén szuverén lény, és mindenekelőtt e szuverenitást fenyegető veszélynek kell tekinteni mindenki mást, akivel csak találkozunk, még a saját gyermekeinket is… A gyengék kiszolgáltatottsága erkölcsi kötelezettségeket ró az erősekre – tulajdonképpen éppen ez a függőség és az egymás iránti kötelesség tesz minket igazán emberré.” (Carl R. Trueman)

Írta: Dr. Steven Christie orvos, USA
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Catholic-link

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Claude, a hajléktalan pap, aki haláláig az utcán marad

Közzétéve

Szerző:

Az Arte csatorna „Fragmentumok” c. webes sorozatában különféle hátterű kanadaiak, franciák és németek beszélnek önmagukról a kamerába. Nézzük meg közülük a hajdan hajléktalan québec-i pap, Claude felkavaró tanúságtételét.

Az Arte által közzétett, „Fragmentumok” c. különleges, eredeti websorozatnak január végétől kezdődően három évszaknyi teljes anyaga érhető már el online. Az elképzelés meghökkentően egyszerű: egy mobil felvevő berendezést helyeztek el egy parkban, Kanadában, Németországban és Franciaországban, és aki akar, odamehet és elmesélheti a kamerába azt az eseményt vagy élményt, amely megváltoztatta az életét. A férfiak, nők, fiatalok és kevésbé fiatalok egyes szám első személyben elmondott élettöredékei megindító vagy elcsodálkoztató portrékat rajzolnak meg, fekete háttér előtt, összesen öt perces időkeretben.

13 éves korától alkoholista volt

Ezek között a gazdag, fájdalmas és megindító vallomások között találjuk Claude felkavaró tanúságtételét. Claude egy québec-i pap, aki teljes egészében a hajléktalanoknak szenteli magát, miután ő maga is éveket töltött az utcán, alkoholmámorban. Kerek öt percben Claude a maga jellegzetes akcentusával elmeséli életét, amely a szenvedéstől indult el a Krisztussal való találkozásig egy templomban. 13 évesen kezdett inni, nagyapja halálakor, és egészen 33 éves koráig hosszú keresztutat tett meg.

Hallgassuk meg, nézzük meg Claude vallomását, amelynek magyar fordítását alább olvashatjuk:

„A legnagyobb szegénység az, ha senki számára sem jelentesz semmit, ha senki vagy mindenkinek. Ez pedig előfordulhat mindenkivel, szegényekkel és gazdagokkal egyaránt.

Amikor először ittam, 13 éves voltam. Egy sört ittam, nagyapám halálakor. Ízlett és rögtön belejöttem. Olyan volt nekem, mint valami gyógyszer. Sokáig ittam. Legalább 33 éves koromig. Alkohol, erős drogok, mindent fogyasztottam, ami csak kapható volt. Már szúrtam magamat. Hajléktalan is voltam életemben. Egyáltalán nem volt semmi hitem, semmi kapcsolatom nem volt a hittel.

Nagyon hosszú volt az én keresztutam. Volt annak idején egy barátom, aki mélyen hívő volt. Yves-nek hívták. Gyakran járt misére, lelkigyakorlatokra. Mindig hívott, hogy menjek el vele, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Egy hétvégén mégis azt mondtam, na jó, elmegyek. Azért mentem, hogy neki örömet szerezzek. És olyan érzésem támadt, mint egy hirtelen megtérés. Történt valami ezen a hétvégén. Éreztem, hogy visszatért a hitem. A gyermekkori hitem visszajött. És amikor beléptem a szemináriumba, körülbelül a vállam aljáig ért a hajam, vadászingben voltam, igazán nem illettem bele a skatulyába. És a szeminárium idején, az első szemináriumi évek alatt, a jóbarátom, Yves, aki minden létező módon segített engem, képzeljék csak el, felakasztotta magát. Óriási sokk volt nekem. Nagyon közel állt hozzám. Talán ő volt az az ember, aki egész életemben a legtöbbet foglalkozott velem. Az ő öngyilkossága után, noha szeminarista voltam, újra inni kezdtem, mert annyira nehéz volt a szívem. Megvolt a papi hivatásom, de azon gondolkodtam: de milyen küldetésre?

Megismerkedtem egy fiatallal, aki egy napon felhívott, s elmondta, hogy egy montreali kórházban fekszik, rákos, utolsó napjait éli, és arra kért, menjek be a betegágyához. Bementem, és azt mondta nekem: „Soha senki nem nézett rám, senki nem figyelt rám, amíg éltem. Kérlek, figyelnél rám, amikor meghalok?”

18-19 éves lehetett akkoriban, 11-12 befogadó családban élt, rángatták ide-oda, mindenféle durva bánásmódban része volt. Ott maradtam vele, és a halála előtt azt mondta nekem: „Nekem most te segítesz, de ki fog segíteni az összes többinek, ott kinn az utcán?” És ebben a pillanatban megkaptam a hivatásomat. Ez az, ezt kell tennem – mondtam magamnak.

Fura dolog ez, évekbe tellett, mire kiszakadtam az utcán élésből, és most az utca tanít meg arra, mi az Egyház. Őrület, de így van. Ezek a fiatalok tanítottak meg az Egyházra. Nem rózsafüzérrel és Bibliával megyek ki az utcára, nem így közeledem hozzájuk. Nem egy irodában ülök, hanem ők fogadnak engem, ott, ahol élnek, a parkban vagy egy kis mellékutcában.

Nem igaz, hogy egyes emberek menthetetlenek. Ez a szó az én szótáramban nem létezik. Mindenkit meg lehet menteni. Én csak egy egyszerű pap vagyok, aki átélte azt, amit most ők is éppen átélnek. Nekik köszönhetem, hogy soha nem kezdtem el újra inni. Úgy is mondhatnám, hogy ők mentettek meg. 33 éves koromban hagytam abba az ivást, és most 33 éve vagyok az utcán, és itt is maradok az utcán egészen halálomig. Egész egyszerűen.”

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia, Arte.tv

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Az állatorvos azt mondta, el kéne altatni idős kutyánkat; kisfiunknak azonban más tervei voltak

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

A fiam megtanulta, mit jelent feltétel nélkül szeretni: “Jó, hogy létezel, még akkor is, ha már nem okozol nekem örömet vagy hasznot.”

Nemrég elvittük Dogo kutyánkat az állatorvoshoz, aki azt mondta, ideje elaltatni – vagyis már nagyon öreg, és csak gondot okozna nekünk.

„Ezt sohasem teszem meg, és örökké vigyázni fogok rá!” – kiáltott fel 8 éves fiam nagy elszántsággal, hogy megmentse kedvencünket.

Az az igazság, hogy mindannyian szerettük Dogot, aki kölyökkorától kezdve egészen fénykoráig szórakoztató, vicces, játékos társunk volt. Mindemellett pedig otthonunk buzgó őrzőjeként komoly szolgálatot tett nekünk.

Mostanra azonban majdnem teljesen vak lett, több foga hiányzott, és alig volt ereje. Főleg csak feküdt egész nap, emiatt – az idős korból adódó egyéb különféle betegségek mellett -, fájdalmas sebei voltak.

De kisfiam…” – próbáltam meggyőzni, hogy fogadja el az állatorvos javaslatát.

A fiam hevesen tiltakozva rám szólt: „Nekem mindig öröm lesz, hogy Dogo létezik, és szüksége van rám!”

Azonnal megszólalt a lelkiismeretem, és megértettem.

A szeretet törődést is jelent

A fiam most tanulta a szeretetet úgy, azzal a nemes hozzáállással, amire csak egy ember képes: „Jó, hogy vagy, annak ellenére, hogy már nem okozol nekem örömet, és nem vagy hasznomra.”

Sőt, eltökélt hozzáállása így is értelmezhető: „Korlátoltságodban nemcsak hogy nem okozol nekem kényelmetlenséget, hanem miattad tudok túllépni önmagamon a te jóságod felé, ez által növekszem és boldog vagyok. Tudom azt is, hogy a szeretetem boldoggá tesz téged, és ez minden, amire szükséged van az élethez.”

Te az enyém vagy, és én a tiéd vagyok.

Fiam tapasztalata a jövőben arra szolgál majd, hogy hiteles, feltétel nélküli szeretetben éljen. – Fotó: Shutterstock

Így is történt. Szeretettel vigyázott kutyánkra, hogy a lehető legkényelmesebben érezze magát anélkül, hogy egyedül lenne. Szeretete jeléül Dogo igyekezett a farkát csóválni, a kapott szeretetet nyalogatással viszonozta, mígnem egy éjjel örökre elaludt.

Ezen a kiskutyán keresztül fiam egy magasztos dolgot ismert meg és gyakorolt, melynek később az emberekkel való kapcsolataiban is hasznát veszi majd – különösen akkor, amikor majd egyszer házastársat választ: ez pedig az igaz személyes szeretet igazsága.

Az önzetlen szeretet képessége emberi természetünk része. Lehetővé teszi számunkra, hogy a szeretett személy létéből fakadó élvezeten vagy hasznosságon túl is szerethessünk. Többet ad, mint az egyszerű érzékelés, mivel észrevehetjük mások legmélyebb értékeit és igazságát, amiért eleve megérdemlik, hogy szeressük őket önmagukban és önmagukért.

Ez egy olyan igazság, amelyet szavakkal úgy tudnánk kifejezni, mint például: „Nem azért szeretlek, mert a jelenléted örömet szerez nekem, nem azért, mert hasznos vagy számomra, nem azért szeretlek, mert szükségem van rád, hogy kielégítsd szükségleteimet és vágyaimat. Egyszerűen azért szeretlek, mert az vagy, aki vagy. Milyen jó, hogy önmagadban és önmagadban létezel! Felajánlom magam, hogy segítsek a teljességre hozni magadból a legjobbat.”

„Ezért szeretni foglak szépséged és képességeid teljében – és nem foglak kevésbé szeretni akkor, amikor létezésed alkonyán már mindezt nélkülözöd, az öregség vagy a betegség korlátjai között leszel, mindentől megfosztva, de még azzal a képességgel, hogy szeretetet adjál és kapjál akkor, amikor a legnagyobb szükséged van rá.”

Annyira mélyen gyökerezik bennünk a szeretet iránti vágy, hogy sok beteg és idős ember szenved a szeretet hiányától. Emiatt egészségi állapotuk leromlik, és idő előtt hagynak itt bennünket. Szeretettel tovább élhettek volna, hasonlóan a meggyújtott gyertya végéhez, amely árasztja magából a fényt, amíg el nem fogy és le nem ég.

A valódi személyes szeretet a lélek erejére támaszkodik, ami alapján mélyen és hitelesen képes szeretni. Ez által látunk és szeretünk valakit lényének és igazságának megfelelő mértékben.

Írta: Orfa Astorga
Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű