Lépj kapcsolatba velünk

Mi a kérdésed?

Mi a különbség a szentmise és az úrvacsora között?

Közzétéve

Fotó: christianity.com

Szerkesztőségünkbe egy kedves olvasónk a címben jelzett kérdést küldte be. Íme a válasz:

 

A római katolikus és a protestáns hitvallások a kérdésben a következőkben különböznek.

A római katolikus hit szerint a szentmiseáldozat Jézus Krisztus egyetlen keresztáldozatával egylényegű (azonos lényegű), hisz azonos a bemutató (Jézus Krisztus), az áldozat (Jézus Krisztus), csak a feláldozás módjában van különbség. Nem az Üdvözítő „újrafeláldozása” történik, hanem a térben és időben egyszer s mindenkorra érvényes engesztelő keresztáldozat jelenvalósítása, s ezáltal annak alkalmazása az egyes konkrét bűnök eltörlésére.

Ezért szintén vallja a római katolikus hit, hogy amennyiben 1.) érvényesen felszentelt áldozár (pap vagy püspök); 2.) azzal a szándékkal (intentio), hogy azt cselekedje, amit az Anyaszentegyház akar, hogy cselekedjen; 3.) a búzakenyér és a (pár csepp vízzel vegyített) szőlőbor felett; 4.) kimondja az alapítás igéit (»Ez az én testem« és »Ez az én véremnek kelyhe«), nem csupán az adott pillanatban megjelenül az ebben a cselekvésben leírható szentmiseáldozatban a véle egylényegű engesztelő keresztáldozat, hanem amíg a kenyér és a bor színe az ember számára érzékelhetően fönnáll, addig:

1.) azoknak minden egyes morzsája és borcseppje;

2.) többé már nem kenyér és bor igazán, valóságosan, és állagában;

3.) hanem Krisztusnak az emberi lelkével és istenségével egységben lévő teste és vére;

4.) mégha „érzéki csalódásunkban” járulékaiban kenyérnek és bornak is tapasztaljuk azokat.

Ebben áll az átlényegülés (transsubstantiatio) római katolikus tana.

 

A főbb protestáns úrvacsora-tanok az alábbiakban foglalhatók össze.

A lutheri-evangélikus tanítás szerint a szentmise nem egylényegű a keresztáldozattal, engesztelő jellege nincs, csak hálaadó. A kenyér és a bor állaga mellett a hívő számára az úrvacsora vétele pillanatában és annak pillanatára valóságosan megjelenik Krisztus testének és vérének az állaga. Ez az ún. párhuzamos-lényegűség (consubstantiatio) tana.

A kálvini-református tanítás szerint szintén nincs engesztelő jellege az úrvacsora-vételnek. Az úrvacsora vételének pillanatában és annak pillanatára Krisztus teste és vére igazán (vere), de csupán ereje szerint (virtualiter), de nem valóságosan (realiter) megjelenik, és véle egyesül a hívő.

 

Ha a téma kapcsán egyéb kérdés merül fel, bátorítjuk annak megírását az [email protected] címre.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Mi a kérdésed?

Istennek sincs ideje rám? – Olvasónk kérdezi

Közzétéve

Illusztráció - ©Thinkstock/RyanKing999

A következő kérdés érkezett szerkesztőségünkbe, melyre alább válaszolunk:

Mostanában sok kérdés megfogalmazódik bennem, főleg azért mert állandóan csalódok a “keresztény” emberekben, és nem tudom hogy ez azért van mert nekem túl nagyok az elvarásaim a “keresztény”testvéreimmel szemben, vagy Istenben keressem a hibát, vagy magamat ostorozom, hogy már nem érzem magam jól sem a világban (nem világiként élek, de ebben a világban ugyebár), sem a keresztény gyülekezetben. Amolyan kereső módban vagyok, de hát soha senki nem ér rá, innen kezdve feltételezzem, hogy akkor Istennek sincs ideje rám??

Isten nem ember, Ő Isten. Ő idő felett áll, ilyen értelemben “mindig van ideje ránk”. Nézzük a bibliai történeteket. Jézus betér Zakeus házába, elmegy az emmauszi tanítványokhoz, leáll és elbeszélget a szamariai asszonnyal. Ideje van. Időt szentel rá. És ez az időzés, a közös időtöltés kiemeli a feleket az időtlenségbe, felemel a Szeretet világába. Akkor változunk és akkor változunk meg, ha megtanulunk mi is Istennel időzni… szabadon. Talán nem hosszú órákat, csak perceket. De csak Rá figyelünk. Ilyenkor mindig változik, gyógyul bennünk valami. Próbáljuk ki. Megtehetjük. Nem kell mondani semmit Istennek, csak Vele lenni. Esetleg figyelni arra, ahogy Ő sugall, ihlet, üzen, ha akar. Ha nem, az sem gond. Vele vagyunk. Együtt vagyunk. Talán ez a tapasztalat hoz olyan nyugalmat, békét, türelmet az életünkbe, hogy el kezdjük észrevenni a sok jót a világban, az emberekben. Minden emberben van valami jó. Erre nyílhat fel jobban szemünk az imában.

Kedves Olvasó!
Ha te is kérdeznél egy atyát, akkor bátorítunk, hogy küld el kérdésedet a Kapcsolat űrlapon keresztül. 

Kövesd a Katolikus.mát a Facebookon is.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Mi a kérdésed?

A katolikus hívők imádkoznak Szűz Máriához és a védőszentekhez? Hisznek abban, hogy…

Közzétéve

Forrás: Google Plus

Szerkesztőségünkbe egy kedves olvasónk a következő üzenetet küldte be:

Tisztelt Katolikus.ma!

Szeretném megkérdezni, hogy a katolikus hívők imádkoznak Szűz Máriához és a védőszentekhez? Hisznek abban, hogy ezeket az imákat meghallgatja Szűz Mária és a védőszentek és ők közbenjárnak a mennyben?

Köszönöm a választ.
Üdvözlettel: Viniczai Kornél


Kedves Kornél!

Köszönjük a kérdést.

A szavak mögött mindig emberek vannak, így az Ön soraiból is érezni, hogy valószínűleg egy másik Krisztus-hívő és követő keresztény felekezet tagja. Így ismeretlenül is áldást kívánunk az Ön gyülekezetének, melynek hitvallását tiszteletben tartjuk.

Igen, hiszek a mennyei karokban, hatalmasságban és erőkben. Igen, hiszek a a szentek közösségében és mennyei közbenjárásában. A “közbenjárás” fogalmát én úgy értem, nem azt jelenti, hogy a valamikor földön élt emberek, akik meghaltak és mennybe, Istenhez jutottak számunkra valamit “elintéznek”, mintha Istennek csúszópénzt adnának, hogy így könnyebben, jobban, figyelmesebben segíthessen minket, földieket, úgy, ahogy azt mi kértük, hogy meglegyen, amit akarunk. Mintha befolyást akarnánk Istenre gyakorolni, hogy soron kívül, mások hátratételével nekünk valami jót tegyen. A közbenjárás igei alapja részben a Lukács 16 fejezetében található (16, 19-31), ahol a földi életből már eltávozott lélek vagy Isten mennyei közelségében vagy a pokol lángjai között öntudatos állapotban a többi létezővel párbeszédben van, sőt aggódik a földön maradt és elő családtagjaiért, azok üdvözülését akarván. Ehhez másrészt ismerni kell a Jelenések könyvének örömhírét is, ahol a mennybe jutott, győztesek serege, az üdvözült lelkek az angyalokkal együtt imádással veszik körül a Bárányt. Ők imádkoznak a földiekért, hogy akinek füle van, hallja meg, hogy Isten a győztesnek enni ad az élet fájáról. Imádkoznak Isten előtt megtérésünkért.

A szentek, a boldogok, igei nyelvezetben szolgatársaink. Élő, érző lények és mennyei dicsőítő imájukkal segítenek minket földieket, hogy Istenhez forduljunk, vele élő kapcsolatban legyünk.

Csak Istent imádjuk, csak Nevének adunk dicsőséget. De ebben vannak mennyei és földi segítőink. És mi ezért nagyon hálásak is vagyunk a szenteknek. Azt is tudom és el is fogadom, hogy vannak olyan keresztény felekezetek, akik mindezt nem vallják, nem hiszik, nem érzik, nem tapasztalják. De ettől még mindnyájan ugyanannak az Atyának vagyunk szeretett gyermekei Krisztusban.

Ha a téma kapcsán egyéb kérdés merül fel, vagy az olvasónak más kérdése is lenne bátorítjuk annak megírását az [email protected] címre.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Mi a kérdésed?

Szentlélek vagy Szent Szellem?

Közzétéve

Szerző:

Szerkesztőségünkbe egy kedves olvasónk a címben jelzett kérdést küldte be. Íme a válasz:

Gyakorta hallani, főleg újabb keletű protestáns közösségek (pünkösdisták, neo-pünkösdisták, evangelikálok stb.) nyelvhasználatában a »Szent Szellem« kifejezést a hagyományos (a római katolicizmus, a keleti orthodoxia, és a lutheranizmus, valamint a kálvinizmus, tehát a történelmi protestantizmus által is használt) »Szentlélek« (vagy »Szent Lélek«) helyett a harmadik isteni Személy megjelölésére.

A szóhasználatnak három megokolása van ezen újabb keletű keresztény jellegű közösségek esetén:

1.) Szerintük a szentírási könyvek egyértelműen és következetesen különböző dolgokra utalnak két hasonló kifejezéssel, vagyis különbség van a »lélek« és »szellem« szóval jelölt valóságok között. Az előbbi egyfajta állati, érzékelő rész, úm. „pára”, míg az utóbbi mindig valami tisztán szellemit, az Istenhez hasonlatosat jelöl az emberben, ami nem pusztul el. „Istenre is kizárólag a »szellem« szót használja a Szent Biblia!” – állítják közülük sokan.

2.) Szerintük az emberi természet ennek megfelelően hármas tagozódású (trichotómia) a Szentírás alapján, és nem kettős (dichotómia), amint ez utóbbit állítják a már említett, hagyományos (történelmi) hitfelekezetek.

3.) Szerintük magyar nyelvben az előbb tételezett bibliai megkülönböztetés egy az egyben megfeleltethető a »lélek« és »szellem« szónak.

 

Lássuk ezeket pontról pontra!

 

1.) A szentírási könyvek különböző korok különböző emberi szerzői által adattak. Azok sugalmazása közben az Isten nem erőszakolta meg, nem roncsolta le az adott emberi szerző sajátos nyelvkészletét, képzelőerejét, és emberi tudását, ahogy az Ige megtestesülése során is Szűz Mária sajátos emberi természetéből vette föl a maga emberi természetét, nem a „semmiből” teremtette a Szentlélek Jézus Krisztus emberségét. Így a sugalmazás azt sem változtatta meg, hogy egy-egy szóalakot milyen értelemben használt az adott emberi szerző, ami sok esetben mást jelöl egy másik próféta írásában.

A bibliai héberben a »שפנ« [ejtsd: „nefes”] („lélek”) és a »חור« [ejtsd: „ruách”] („szellem”) nem szükségszerűen jelöl különböző természetű valóságokat. Maga a héber nyelvű ószövetségi Szentírás görög nyelvű Hetvenes fordítása sem adja ezeket vissza szükségszerűen ugyanúgy. Azaz a »שפנ«-t nem mindig fordítja »ψυχή«-nek [ejtsd: „pszükhé”], és »חור«-t sem mindig hozza »πνεῦμα«-ként [ejtsd: „pneumá”].

 Magára a Szentlélekre a Szentírás egyaránt használja mindkettő héber és görög kifejezést is! Azaz a kétféle szót szinonimaként alkalmazza. Lássunk csak egyetlen példát!

 „Isten lélek [pneumá].” (Jn IV: 24.)

 „Nézzétek, a szolgám, akit támogatok, a választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet [nefes, pszükhé], hogy igazságot vigyen a nemzeteknek.” (Iz XLII: 1.)

Világos tehát, hogy az Istenre, vagy az Isten Lelkére a Szentírás egyaránt használja mindkét szóalakot, így nem igaz, hogy szükségszerűen más és más valóságot jelöl a két szó.

 

2.) Sehol sem állítja a Szentírás kifejezetten, hogy az emberi természet hármas tagozódású, s az ember halálával a teste mellett a „lelke” is elpusztul, kizárólag a „szelleme” marad meg. Ez utóbbi képes az Istent dicsérni, míg az utóbbi az, ami ért, érez és akar. Lássuk, igazolható-e mindez a Szentírás alapján?

Az ember „lelke” dicséri az Istent:

„Áldjad, lelkem [nefes, pszükhé], az Urat, és egész bensőm dicsérje szent nevét!” (Zsolt CII [CIII]: 1.)

„Ahogy a szarvasünő a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem [nefes, pszükhé] utánad, Uram. // Lelkem [nefes, pszükhé] szomjazik az Isten után, az élő Isten után. Mikor mehetek már, hogy lássam Isten arcát?” (Zsolt XLI [XLII]: 2–3.)

Az ember „szelleme” érez:

„Azért vigasztalódtunk meg. S vigaszul még Titusz öröme is megörvendeztetett bennünket, hogy lelkét [pneumá] mindnyájan földerítettétek.” (II Kor VII: 13.)

A halottaknak van „lelke”, ami el nem pusztul a testük elporladásával:

„Amikor feltörte az ötödik pecsétet, az oltár alatt azoknak a lelkét [pszükhé] láttam, akiket az Isten szaváért és tanúságtételükért öltek meg.” (Jel VI: 9.)

Az állatoknak is van „szelleme”?

„És ki tudja, vajon az emberek fiainak lelke [ruách, pneumá] fölfelé száll-e, és vajon az állatok lelke [ruách, pneumá] lefelé, a földbe száll-e?” (Préd III: 21.)

Világos tehát, hogy az emberek esetében sem tesz egyértelmű tartalmi különbséget a két szóalak között a Szentírás. Ráadásul a trichotómiát, vagyis azt a tant, miszerint az ember három nem-teljes állagból (úm. szellemből, lélekből és testből) áll a VIII. Egyetemes Zsinat (IV. Konstantinápolyi Zsinat, 869–870.) mint tévtant tévedhetetlenül elítélte, azaz dogmaként kihirdette a dichotómiát. Ez a döntvény kötelezi a katolikust, hogy elvesse az emberi természet hármasságának fentebb vázolt tanát.

 

3.) A ma ismert legkorábbi szentírás-fordításunk, a XV. századi ún. „Huszita Biblia” vagy „Premontrei Biblia” a Szentlélekre a »zenth zelleth« („Szent Szellet”) kifejezést alkalmazza, ami bár szintén a »szél« szóval áll etimológiai kapcsolatban, mégsem azonos a »szellem«-mel! Mindenesetre ezen kívül a későbbi, akár római katolikus (elsődlegesen a Káldi), akár protestáns (elsődlegesen a Károli) fordítások szinte egyhangúlag »lélek«-re magyarítják úgy a »pneumá« (ruách) mint a »pszükhé« (nefes) szavakat. Tették ezt azért is, mert a »szellem« a magyar nyelvben elsődlegesen nem pozitív csengésű, és sokszor inkább személytelen, mint személyes valót jelöl.

 

Mégis miért használják ezen tények ellenére a magyar nyelvtől is idegen »Szent Szellem« kifejezést az újdonsült keresztény közösségek? Két okból: egyrészt vallják a nem-biblikus és így téves trichotómiát, másrészt a sajátos, a történelmi egyházaktól elkülönülő, nyelvhasználatukkal („újbeszél”) kifejezik különállásukat, és mintegy közvetett módon ezzel is arra utalnak, hogy álláspontjuk szerint a hagyományos keresztény hitvallások (római katolikus, keleti orthodox, lutheránus, kálvinista) követőinek dichotómikus emberképe hamis.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Népszerű