Nem az, amire gondoltok.
Mielőtt belekezdenék, le akarom szögezni, hogy nagyon szeretem anyukámat és apukámat. Mégis, amikor a legutóbb meglátogattam a szüleimet, – akik mindketten a 70-es éveik végén járnak – a látogatás különösen nehéznek bizonyult, és rádöbbentem, hogy ez idővel egyre nehezebb lesz.
A szüleimet háromszor látom egy évben fizikailag. Ők Angliában – a szülőföldemen – élnek, míg én a Csatorna túloldalán, Franciaországban. Anyukámmal mindennap beszélek. Néha csak a legutóbbi bevásárlóközponti ügyleteit vitatjuk meg, máskor pedig a gyerekeimről csevegünk, vagy hogy mi hír van a többi testvéremről. Apukám általában a háttérbe húzódik és beszúr néhány szellemes megjegyzést vagy mást.
Ez egy olyan viszony, amelyet nagy becsben tartok és minden nap végtelenül hálás vagyok azért, hogy milyen áldást jelentenek nekem a szüleim. Viszont az utóbbi pár évben azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen lesz az életem, ha már nem lesznek ott a vonal végén. Lehetetlen elképzelni.
Be kell vallanom, hogy ez meglehetősen érzelgős, ám ugyanakkor azt gondolom, hogy ezen nagyon fontos elgondolkodni. Ez alapozza meg velük az értékes pillanatokat. Befolyásolja azt is, hogy bizonyos dolgokat rájuk hagyok, akár telefonon teszem ezt, akár amikor megölelem őket.
Nemrégiben ott voltam náluk egy hétig. Ez a nyaralás tele volt tűzdelve családi eseményekkel, zsivajjal (sok zsivajjal), végeláthatatlan teázásokkal, valamint azzal a látvánnyal, amikor az apukám örül az őt körülvevő gyerekeinek és unokáinak (majd pedig elvonul szundítani, vagy csak hogy egy kis nyugalma legyen!).
Amikor elérkezett annak az ideje, hogy összepakoljuk a holminkat és a vasútállomás felé vegyük az irányt, motoszkálni kezdett bennem az a rossz gondolat, amely az utóbbi években ütött szöget a fejembe: Ez lesz vajon az utolsó alkalom, hogy átölelhetem őket? Ez az utazás legrosszabb része.
Általában felkészítem magam erre a pillanatra. Érzékszerveimet felkészítem az apámra jellemző ismerős illatokra – a fa- és olaj szagára a fészerből, ahol fazekaskodik, s ami keveredik a teával és a friss borotvahabbal, amit használ. Megérintem a babasima arcát és erősen belécsimpaszkodom, amikor úgy megölel, mintha ki akarná préselni belőlem a szuszt.
Ám ezúttal, mikor a szüleim kiraktak a vasútállomásnál, valami gond volt az utazással, és olyan gyorsan szálltam fel a szerelvényre, hogy nem ejtettem meg a szokásos búcsúzásokat. Ott ültem a vonaton a gyerekeimmel és visszatartottam a könnyeimet.
Imádkoztam, hogy apukám verőértágulata ne rendetlenkedjen, és láthassam őt a saját nagy 80. születésnapi buliján júliusban. Imádkoztam, hogy anyukám ugyanilyen egészséges maradjon, és hogy az összes erőfeszítés, amelyet a kilenc gyerekének a felnevelésére fordított, ne üssön vissza rá.
Aztán eszembe jutott, hogy már 48 évet töltöttem el velük. Csaknem fél évszázada szeretnek engem buzgón és feltétel nélkül. Tudom, hogy egy nap már nem fognak jelen lenni fizikailag az életemben, ám az vagyok, akivé ők tettek. Ott fogom folytatni, ahol ők abbahagyták. Olyan módon fogom a gyerekeimet szeretni, ahogyan az én szüleim szerettek engem – és talán még elkezdek minden olyan bölcs tanácsukra is odafigyelni, melyeket az évek során figyelmen kívül hagytam.
Írta: Cerith Gardiner
Fordította: Jámbor Tibor
Forrás: Aleteia
