fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Mi az a kereszténydemokrácia?

Közzétéve

Németh Zsolt, Orbán Viktor, Tőkés László Tusványoson - MTI Fotó: Veres Nándor

A Tusványosi Szabadegyetemen kaptunk erre egy választ a miniszterelnök úrtól, azonban jó, ha valamivel mélyebbre ásunk egy kicsit. A katolikus lexikon a következőt írja:

a kereszténydemokrácia az a politikai irányzat, mely a közjót a demokrácia révén, a minden emberhez szóló evangéliumi üzenetből merített keresztény elvek szerint akarja szolgálni.”

Jelen írásunkban induljunk ki ebből az idézett meghatározásból, és kalandozzunk ebben a demokráciában: nézzük meg, hogy milyen lehetne.

Érdekes módon Machiavelli azt mondja, hogy az állam nem lehet olyan, mint egy jó keresztény. Természetesen ő más korban gondolkodott, történetesen a királyságok működésében, azért mégsem léphetünk tovább anélkül, hogy szemügyre vegyük a meglátását. Az olasz állambölcselő szerint nem lehet ugyanolyan mértékkel mérni a jó uralkodót, mint a jó szerzetest. Ennek feladata vezetni az országot, amannak pedig, hogy Krisztus követőjeként szent életet éljen. A királynak néha kegyetlennek kell lennie, a szerzetesnek mindig szentnek. Miért a kegyetlenség az uralkodó esetében? Mert van, amikor háborúzni kell, van, amikor felkeléseket kell leverni, van, amikor összeesküvőket kell kivégeztetni. Hiszen ha ezt nem teszi meg, akkor saját hatalmát és államának létét veszélyezteti. Végsősoron arról van szó, hogy egy szent életű emberből nem lesz jó diktátor. De mi a helyzet a demokráciában?

A kereszténydemokrácia szótári értelmében azt jelenti, hogy az alkotmányt úgy írják meg, hogy az Evangéliumból átemelik az értékeket az alkotmányba (gondoljunk bele ennek érdekes implikációiba!). Továbbá azt is, hogy a bürokrácia is az evangélium értékei alapján kerül megszervezésre. A törvények, amelyeket hoznak, szintén az evangélium fényében íródnak. A kereszténydemokrácia tehát nem azt jelenti, hogy egy államvallás kormányozza az országot. Azt azonban elmondhatjuk, hogy az ilyen állam nem liberális. Előbb nézzük meg azonban közelebbről, hogy milyen a liberális állam. Szükségünk van ezt tisztázni, mert gyakorta a nyugatot pusztán értetlenül szemléljük.

Körülbelül az I. világháborúig a liberális gondolkodás többek között azt jelentette, hogy egyenlővé kell tenni a társadalom minden tagját: legyen az paraszt, nemes stb. Az I. és II. világháború nehéz évei után, a vasfüggöny kecsegtető felén mivel nem volt kommunizmus, az ottani társadalmakban elkezdődött a háborúk egyfajta feldolgozása. Nagyon leegyszerűsíthetjük egy mondatba a folyamat eredményét: mindent szabad, csak háború ne legyen. Tehát, a háború borzalmaira adott válasz lassan elindította azt, hogy bármit meg kell engedni, mert mindent tiltás a diktatúrára emlékeztet. Eszerint az Európai 0 pont nem Krisztus születése, hanem átvitt értelemben a háborúk. A második világháborút túlélők megundorodtak a harctól és öldökléstől. Valamiképpen az öreg kontinens csalódott lett önmagában. Ezt a mély csalódottságat kívánta a nyugat teljes liberalizmussal helyreállítani: azaz tegyünk mindent szabaddá, hogy háború ne legyen többé. Érdekes módon azonban a háború utáni újrakezdést a kereszténydemokraták vitték végbe Franciaországban és Németországban. Az ők érdeme voltaképpen, hogy létrejött az Európai Unió. Mindezek ellenére nem tudták megállítani a háború okozta csalódás hosszútávú következményeit lelki szinten.

A tegyünk mindent szabaddá és szabadítsunk fel mindenkit elv érdekes módon például a homoszexuálisokat is úgy kezelte, mint a jobbágyok felszabadítását. Őket fel kell szabadítani a társadalmi elnyomás alól, és egyenlő „kapcsolati” jogokat kell adni nekik. Ne értsen félre a kedves olvasó, az egyenlőséget nagyra értékelem, és az emberek szabadságát úgyszintén. Azonban keresztény emberként szkeptikus vagyok minden olyan törvényesítéssel kapcsolatban, amely a hagyományos évezredek alatt bevált családot szaggatja szét. De mindemellett beszélhetünk a feminizmusnak is arról a fajtájáról, ami nem a nők megbecsülését kívánja megteremteni, hanem már komédiát csinál önmagából. Valahogy úgy, miként Robespierre-nek sikerült a forradalmat is terrorrá változtatni.

Haladjunk tovább azonban a kereszténydemokrácia útján. Az ilyen állam mindenkinek biztosítja alkotmányosan az emberi jogait és méltóságát. Azonban nyilván az evangéliumból kiindulva nem mondja azt, hogy mindent szabad, ameddig más szabadságát nem bántjuk. Nem mondja ezt, mert ez ugyan szép mondat, de nem hasznos. Nézzük csak: a liberális állam azt mondja például, hogy a pornó ipar rendben van, ameddig más szabadságát nem sérti (illetve adót fizet!). Igen ám, de az ilyen állam nem számol a manipulálással, nem számol azzal, hogy a rengeteg fiatal, aki függőségben lesz eme filmektől, később nem tud normális kapcsolatot kialakítani.

Tehát: a kereszténydemokráciában vannak értékek, amelyeket nem kérdőjelezünk meg. Nem azért mert diktatúra van, hanem azért mert elfogadja az állam: az ember nem csak polgár, hanem teremtés is. Nos, itt van a legérdekesebb és legvitatottabb kérdése az ilyen államnak. Hiszen elméletileg akkor működik a kereszténydemokrácia, ha valamilyen fedezet van rá. Az ország, amely elveszíti hitét az Istenben, az nem tud kereszténydemokráciát létrehozni. Napjainkban keresztény értékekről beszélünk csak. Amennyiben CSAK értékekről fogunk beszélni, nem lesz mélyen gyökerező keresztény államunk. Hogyan értem ezt? A napi sajtóban legtöbbszőr azt halljuk, hogy meg kell védeni a keresztény értékeket és társadalmunkat. Ez nemes, és igencsak örömteljes gondolkodás. De mi, a nemzet őriznünk kell hitünket, hiszen a keresztény értékek hit nélkül összeomlanak, miként nyugaton is történt, mert csak az érti az értékek lényegét (és nem vezethető meg) aki hisz: azaz élő kapcsolatot ápol Krisztussal. Mindez azért, mert a népakaratot testesíti meg az állam, mi szervezzük környezetünket, amelyben élünk.

Összefoglalásként: a kereszténydemokrácia olyan demokrácia, amely alaptörvényében tartalmazza az evangéliumi emberszeretetet és olyan rendszert hoz létre (egészségügy, oktatás, gazdaság stb.), amely szintén ezeket az erkölcsi normákat követi. Ugyanakkor elengedhetetlen annak érdekében, hogy a kereszténydemokrácia megmaradjon, hogy a polgár is keresztény ember legyen, aki ápolja kapcsolatát Krisztussal, és tisztában van az evangélium tanításával. Az egyén jogainak határa a másik szabadsága, de csak azzal a feltétellel, hogy e jog nem rombolja a társadalmat és a másik ember életének kiteljesedését nem gátolja. Eszerint például a prostitúció intézményesítését nem engedélyezi a keresztény állam. A liberális állam azt mondja ilyen esetben (pl. Hollandia), hogy amennyiben senkit nem kényszerítenek, és saját belelegyezésével választja e szakmát, és természetesen adót fizet, minden rendben van. A keresztény állam ezzel szemben nem engedélyezi, mondván, hogy ez a fajta pályaválasztás ellentmond az emberi teremtmény szakralitásának, hiszen Isten képmása. Az ilyen állam feltételezi azt is polgárjáról, hogy ennél többre is képes, és ebben segítséget nyújt. Nem utolsó sorban: az keresztény állam nem kíván adót szerezni erkölcstelen dolgokból.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

A rendszerváltás után 3 évvel születtem Erdélyben. Katolikus hitem adja életem alapját. Alapszakos bölcsész vagyok, mesteri diplomámat Nemzetközi tanulmányokból fogom megszerezni. Pilinszkytől hallottam Rilke gondolatát először: "Rettenetes, hogy a tényektől sohasem tudhatjuk meg a valóságot." Ez az idézet adja meg cikkeim hangvételének és szemléletének világát. Meggyőződésem, hogy a nemzet jövője az egészséges családokon, mint a társadalom alappillérén múlik a teljes Kárpát-medencében.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Hongkong: Szorul a hurok a keresztények körül

Közzétéve

Szerző:

Zen bíboros - Fotó: AFP

Zen bíboros úr letartóztatása bebizonyította a hongkongi keresztények rendkívüli sebezhetőségét. A vallásszabadság egyre kevésbé érvényesül, a politikai ellenőrzések egyre gyakoribbak és az Egyházat nyíltan támadják. A helyzetet Jean-Baptiste Noé geopolitikus elemzi.

A 90 esztendős Joseph Zen bíborost, Hongkong régi érsekét, rövid időre letartóztatták három további személlyel együtt, majd szabadon engedték óvadék ellenében. A bíboros mindig szemben állt a kommunista rezsimmel, erősen kétségbe vonta a Szentszék és a Kínai Népköztársaság között létrejött egyezséget, így egyszerre számított a kommunizmussal szemben álló személynek és a rezsim kinyilvánított ellenfelének. Mióta Peking rátette kezét a városra, 2021 januárjában, és de facto megszüntette a hongkongi kivételezettséget a politikai és intellektuális szabadság terén, a hurok egyre jobban szorult a keresztények nyakán, protestánsokén és katolikusokén egyaránt, akik sokan az elmúlt évek jogvita-mozgalmainak nagy alakjai voltak.

Ha tehát Peking fellép Zen bíboros ellen, az világos üzenet ellenfelei számára: a rendszer nem fog habozni fellépni a médiában leggyakrabban szereplő, legfőbb alakok ellen sem, még ha nemzetközi támogatást élveznek és még ha idősek is. Kína mestere a mérgezéses háború művészetének és győzni tud, harc nélkül. A hatalom kiterjesztése Hongkongra a washingtoni capitoliumi események alatt történt meg: a nyugati világ mással volt elfoglalva, és hagyta Kínát cselekedni. Jelenleg Ukrajnára tekint a világ, Hszi Csin-ping azt gondolja, hogy ez megvédi őt a szankcióktól és a kárhoztatástól. Ki merne egyébként gazdasági szankciókkal élni Kínával szemben, mint ahogyan ezt Oroszországgal szemben teszik? Ez a megbüntethetetlenségi helyzet még inkább megerősíti Peking felülkerekedését, és fokozott aggodalommal tölti el az ellenzőket.

Ellenzékellenes törvény

Zen bíborost avval vádolják, hogy összejátszik idegen hatalmakkal. A vád alapját az jelenti, hogy felelős szerepet játszott a „Fonds du 12-juin („Június 12-i alap”) létrehozásában, amelyet a 2019. június 12. és 2020. július 1. között a demokráciáért tartott tüntetéseken megsebesült és letartóztatott személyek megsegítésére hoztak létre. 2020 július 1. volt a napja annak, hogy Kína elfogadta a nemzetbiztonsági törvényt. Az Alap ugyan valóban elfogadott külföldi adományokat, de ezt a tevékenységét leállította 2020 júliusában, amikor a nemzetbiztonsági törvény hatályba lépett. Mindenképpen tehát egy törvény visszaható hatályú alkalmazásáról van szó, ami szabadságromboló.

Ez a letartóztatás a hongkongi kormány megváltoztatásával függ össze. A régebbi kormányzó, a katolikus Carrie Lam, akit pedig Peking nevezett ki, bizonyos ellenkezéssel alkalmazta a megtorló törvényeket. Kénytelen volt szembeszállni a heves tüntetésekkel 2019-ben és 2020-ban, ami aláásta tekintélyét. A kormányzót megválasztó testület, amely Peking híveiből áll, tehát most május 8-án John Leet választotta meg utódául. Bár ő csak július 1-jén lép hivatalba, Zen bíboros letartóztatását az új vezetőség üzenetének lehet tekinteni, hogy világosan jelezzék: a régi tolerancia már a múlté. A hongkongi katolikusok nehéz napok elé nézhetnek, pláne ha arra gondolunk, Kínában belül mit szenvednek már most el a keresztények. Zaklatások, a hitoktatási kurzusok és a gyermekek templomba járásának a betiltása, támadások a papok ellen, akik nem tagjai a hivatalos Egyháznak: a keresztények helyzete Kínában különösen kényes. A Szentszékkel való egyeztetések semmi eredményt nem hoztak, és nem hatottak oda, hogy a hurok szorítása enyhüljön. A Szentszéki diplomácia számára még minden feladat megoldásra vár a hongkongi keresztények ügyében, akik nem néznek valami nagyon fényes jövő elé.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű