Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Mi az a kereszténydemokrácia?

Közzétéve

Németh Zsolt, Orbán Viktor, Tőkés László Tusványoson - MTI Fotó: Veres Nándor

A Tusványosi Szabadegyetemen kaptunk erre egy választ a miniszterelnök úrtól, azonban jó, ha valamivel mélyebbre ásunk egy kicsit. A katolikus lexikon a következőt írja:

a kereszténydemokrácia az a politikai irányzat, mely a közjót a demokrácia révén, a minden emberhez szóló evangéliumi üzenetből merített keresztény elvek szerint akarja szolgálni.”

Jelen írásunkban induljunk ki ebből az idézett meghatározásból, és kalandozzunk ebben a demokráciában: nézzük meg, hogy milyen lehetne.

Érdekes módon Machiavelli azt mondja, hogy az állam nem lehet olyan, mint egy jó keresztény. Természetesen ő más korban gondolkodott, történetesen a királyságok működésében, azért mégsem léphetünk tovább anélkül, hogy szemügyre vegyük a meglátását. Az olasz állambölcselő szerint nem lehet ugyanolyan mértékkel mérni a jó uralkodót, mint a jó szerzetest. Ennek feladata vezetni az országot, amannak pedig, hogy Krisztus követőjeként szent életet éljen. A királynak néha kegyetlennek kell lennie, a szerzetesnek mindig szentnek. Miért a kegyetlenség az uralkodó esetében? Mert van, amikor háborúzni kell, van, amikor felkeléseket kell leverni, van, amikor összeesküvőket kell kivégeztetni. Hiszen ha ezt nem teszi meg, akkor saját hatalmát és államának létét veszélyezteti. Végsősoron arról van szó, hogy egy szent életű emberből nem lesz jó diktátor. De mi a helyzet a demokráciában?

A kereszténydemokrácia szótári értelmében azt jelenti, hogy az alkotmányt úgy írják meg, hogy az Evangéliumból átemelik az értékeket az alkotmányba (gondoljunk bele ennek érdekes implikációiba!). Továbbá azt is, hogy a bürokrácia is az evangélium értékei alapján kerül megszervezésre. A törvények, amelyeket hoznak, szintén az evangélium fényében íródnak. A kereszténydemokrácia tehát nem azt jelenti, hogy egy államvallás kormányozza az országot. Azt azonban elmondhatjuk, hogy az ilyen állam nem liberális. Előbb nézzük meg azonban közelebbről, hogy milyen a liberális állam. Szükségünk van ezt tisztázni, mert gyakorta a nyugatot pusztán értetlenül szemléljük.

Körülbelül az I. világháborúig a liberális gondolkodás többek között azt jelentette, hogy egyenlővé kell tenni a társadalom minden tagját: legyen az paraszt, nemes stb. Az I. és II. világháború nehéz évei után, a vasfüggöny kecsegtető felén mivel nem volt kommunizmus, az ottani társadalmakban elkezdődött a háborúk egyfajta feldolgozása. Nagyon leegyszerűsíthetjük egy mondatba a folyamat eredményét: mindent szabad, csak háború ne legyen. Tehát, a háború borzalmaira adott válasz lassan elindította azt, hogy bármit meg kell engedni, mert mindent tiltás a diktatúrára emlékeztet. Eszerint az Európai 0 pont nem Krisztus születése, hanem átvitt értelemben a háborúk. A második világháborút túlélők megundorodtak a harctól és öldökléstől. Valamiképpen az öreg kontinens csalódott lett önmagában. Ezt a mély csalódottságat kívánta a nyugat teljes liberalizmussal helyreállítani: azaz tegyünk mindent szabaddá, hogy háború ne legyen többé. Érdekes módon azonban a háború utáni újrakezdést a kereszténydemokraták vitték végbe Franciaországban és Németországban. Az ők érdeme voltaképpen, hogy létrejött az Európai Unió. Mindezek ellenére nem tudták megállítani a háború okozta csalódás hosszútávú következményeit lelki szinten.

A tegyünk mindent szabaddá és szabadítsunk fel mindenkit elv érdekes módon például a homoszexuálisokat is úgy kezelte, mint a jobbágyok felszabadítását. Őket fel kell szabadítani a társadalmi elnyomás alól, és egyenlő „kapcsolati” jogokat kell adni nekik. Ne értsen félre a kedves olvasó, az egyenlőséget nagyra értékelem, és az emberek szabadságát úgyszintén. Azonban keresztény emberként szkeptikus vagyok minden olyan törvényesítéssel kapcsolatban, amely a hagyományos évezredek alatt bevált családot szaggatja szét. De mindemellett beszélhetünk a feminizmusnak is arról a fajtájáról, ami nem a nők megbecsülését kívánja megteremteni, hanem már komédiát csinál önmagából. Valahogy úgy, miként Robespierre-nek sikerült a forradalmat is terrorrá változtatni.

Haladjunk tovább azonban a kereszténydemokrácia útján. Az ilyen állam mindenkinek biztosítja alkotmányosan az emberi jogait és méltóságát. Azonban nyilván az evangéliumból kiindulva nem mondja azt, hogy mindent szabad, ameddig más szabadságát nem bántjuk. Nem mondja ezt, mert ez ugyan szép mondat, de nem hasznos. Nézzük csak: a liberális állam azt mondja például, hogy a pornó ipar rendben van, ameddig más szabadságát nem sérti (illetve adót fizet!). Igen ám, de az ilyen állam nem számol a manipulálással, nem számol azzal, hogy a rengeteg fiatal, aki függőségben lesz eme filmektől, később nem tud normális kapcsolatot kialakítani.

Tehát: a kereszténydemokráciában vannak értékek, amelyeket nem kérdőjelezünk meg. Nem azért mert diktatúra van, hanem azért mert elfogadja az állam: az ember nem csak polgár, hanem teremtés is. Nos, itt van a legérdekesebb és legvitatottabb kérdése az ilyen államnak. Hiszen elméletileg akkor működik a kereszténydemokrácia, ha valamilyen fedezet van rá. Az ország, amely elveszíti hitét az Istenben, az nem tud kereszténydemokráciát létrehozni. Napjainkban keresztény értékekről beszélünk csak. Amennyiben CSAK értékekről fogunk beszélni, nem lesz mélyen gyökerező keresztény államunk. Hogyan értem ezt? A napi sajtóban legtöbbszőr azt halljuk, hogy meg kell védeni a keresztény értékeket és társadalmunkat. Ez nemes, és igencsak örömteljes gondolkodás. De mi, a nemzet őriznünk kell hitünket, hiszen a keresztény értékek hit nélkül összeomlanak, miként nyugaton is történt, mert csak az érti az értékek lényegét (és nem vezethető meg) aki hisz: azaz élő kapcsolatot ápol Krisztussal. Mindez azért, mert a népakaratot testesíti meg az állam, mi szervezzük környezetünket, amelyben élünk.

Összefoglalásként: a kereszténydemokrácia olyan demokrácia, amely alaptörvényében tartalmazza az evangéliumi emberszeretetet és olyan rendszert hoz létre (egészségügy, oktatás, gazdaság stb.), amely szintén ezeket az erkölcsi normákat követi. Ugyanakkor elengedhetetlen annak érdekében, hogy a kereszténydemokrácia megmaradjon, hogy a polgár is keresztény ember legyen, aki ápolja kapcsolatát Krisztussal, és tisztában van az evangélium tanításával. Az egyén jogainak határa a másik szabadsága, de csak azzal a feltétellel, hogy e jog nem rombolja a társadalmat és a másik ember életének kiteljesedését nem gátolja. Eszerint például a prostitúció intézményesítését nem engedélyezi a keresztény állam. A liberális állam azt mondja ilyen esetben (pl. Hollandia), hogy amennyiben senkit nem kényszerítenek, és saját belelegyezésével választja e szakmát, és természetesen adót fizet, minden rendben van. A keresztény állam ezzel szemben nem engedélyezi, mondván, hogy ez a fajta pályaválasztás ellentmond az emberi teremtmény szakralitásának, hiszen Isten képmása. Az ilyen állam feltételezi azt is polgárjáról, hogy ennél többre is képes, és ebben segítséget nyújt. Nem utolsó sorban: az keresztény állam nem kíván adót szerezni erkölcstelen dolgokból.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

A rendszerváltás után 3 évvel születtem Erdélyben. Katolikus hitem adja életem alapját. Alapszakos bölcsész vagyok, mesteri diplomámat Nemzetközi tanulmányokból fogom megszerezni. Pilinszkytől hallottam Rilke gondolatát először: "Rettenetes, hogy a tényektől sohasem tudhatjuk meg a valóságot." Ez az idézet adja meg cikkeim hangvételének és szemléletének világát. Meggyőződésem, hogy a nemzet jövője az egészséges családokon, mint a társadalom alappillérén múlik a teljes Kárpát-medencében.

Reflexió

Melyik az ősibb: a tridenti vagy az új liturgia?

Közzétéve

Szerző:

Folytatjuk sorozatunkat melyben Tomka Ferenc atya Ferenc Pápa – próféta vagy eretnek? című könyvéből közlünk részleteket, kivonatokat. Ettől függetlenül aki mélyebben foglalkozna a témával, annak javasoljuk a könyv megvásárlását. Hiánypótló olvasmány!

A sorozat előzményei: 

 

(Párbeszéd a tridenti rítussal)

Szóltunk a II. Vatikáni Zsinat megújulásáról. Rendkívüli kegyelem volt, hogy a zsinati ülések vitái vagy inkább párbeszédei folyamán a világ püspökeinek nagy-nagy többsége egyetértésre jutott. A közös imádságos együttlétekre alapozva, a közös döntésekből születtek meg a zsinati döntések és dokumentumok, melyek egyházunk mai életét meghatározzák. A katolikus ember bizonyos abban, hogy a pápát, és az egyetemes zsinatot (ha egységben van a pápával) a Szentlélek vezeti. Ezt a kegyelmi egységet és vezetést tapasztalták a zsinati atyák.

Azt is láttuk, hogy a Tridenti Zsinat óta a katolikusok mintegy 400 éven át a változhatatlan egyház szemléletében éltek. Ezért sokkolt többeket a II. Vatikáni Zsinat. Míg a zsinati atyák többsége a Lélek vezetésére figyelve, és a jézusi egység építésének vágyával dolgozta ki a megújulás elveit, az evangélium és az ősegyház szemléletének és gyakorlatának megfelelően, néhányan mégsem fogadták el ezeket.

Az elutasítók vezetője Marcel Lefebvre érsek volt, aki meglapította a X. Szent Pius Papi Testvériséget, majd elszakadt a katolikus egyháztól.[1]  E csoport szerint a zsinati újítások nem egyeztethetőek össze az egyház hagyományos tanításával, és a liberalizmus, a modernizmus nyilvánul meg bennük. Elfogadhatatlannak tartották pl. a liturgia megújítását, a vallásszabadságról, a lelkiismereti szabadságról vagy az ökumenéről stb. szóló határozatokat, mert szerintük ezek „fellazítják” a hagyományos katolikus tanítást, kanonizálták a »szituációs etikát” stb. stb. – Elsősorban Lefebvre érsek követői és az ő szellemi „rokonaik” hirdetik Ferenc pápa tanításának hamisságát, és igyekeznek félremagyarázni minden tettét és szavát honlapjaikon és blogjaikon, kiadványaikban.

Marcel Lefebvre érsek – Fotó: St. Thomas Aquinas Seminary

A Lefebvre csoport elsőként a szentmise liturgiájának megújulását utasította el.  – Az egyház az előző évszázadok során a liturgia szent voltának kifejezésére, minden azzal kapcsolatos eszközt, jelet, formát „szentnek” nevezett. „Szent nyelv” volt a latin, szentek voltak a ruhák, szentek a jelek stb.. A megújulás lehetőségének felmerülésekor sokakban megjelent a kérdés: hogyan lehet a „szent” nyelvet, a szent formákat megváltoztatni?

Az egyház történelme igazolja, hogy a liturgia a századok során sokszor és sokat változott. Az eukarisztia titkát rendkívül változó formákban ünnepelték a keresztények, – a népek, illetve kultúrák függvényében. Különösen sokféle liturgia alakult ki „keleten” (ezek közül egyik a görög katolikus egyházban jelenik meg), de nyugaton is számos változás következett be.

A latin nyelv is csak akkor vált általánossá, amikor az a nyugati értelmiség nyelvévé lett, korábban létezett arám és görög nyelvű liturgia is. [2] – A nép-nyelv használatát lehetőségét példázta a 9. században Szent Cirill és Metód is. Ők is érzékelték, hogy ha az evangéliumot hirdetni szeretnénk, ennek érthetőnek kell lennie, s ezért a szlávok között a szláv nyelvet használták. Ekkoriban is voltak, akik a latin, a görög vagy az arám nyelv használatát akarták rájuk erőltetni, de Róma rövidesen jóváhagyta a szláv nyelvet.

Hasonlóképp általános volt a kézbe történő áldoztatás az első évezredben. A liturgia történészek szerint az áldozási forma megváltozása és a nyelvre áldozás bevezetése a IX. században történt.

Hasonló a története az állva áldozásnak is. A IX. századig így áldoztak, míg ettől kezdve már térdelve, és korláttal választották el a szentélyt a néptől. A korlát a középkor folyamán egyre nagyobb lett, s közben az áldozások gyakorisága egyre csökkent.

Az un. áldoztatórácsot a fiatalabbak már nem is ismerik. E rács – melyet a gótika korában vezettek be – határozottan elkülönítette a papot és a liturgiát a hívőktől. A zsinat az első évezred egyházának gyakorlatát követve bontatta le azt, illetve hívott meg ezzel is a liturgia és a hívők közötti közetlenebb kapcsolatra.

A gótika korában azonban „a liturgia végzése egyre inkább csak a klérus feladata lett. A hívek már nem léphetnek be a templom szentélyébe. Az énekeket már csak a kántor vagy a szkóla énekli, a hívek könyörgése kimaradt a szentmiséből, a kánont már csak halkan imádkozza a pap és egy olyan nyelven, amelyet a hívek egyre kevésbé értenek. Mindezek következtében is egyre inkább csökken az áldozások gyakorisága. – Még 813-ban a tours-i reformzsinat kimondta, hogy nem tekinthető kereszténynek, aki karácsony, húsvét és pünkösd ünnepén nem áldozik, illetve az acheni zsinat, 836-ban még a minden vasárnapon történő áldozást sürgette, a gótika újszerű felfogást hozott. E kort legjobban Petrus Blosius karthauzi író jellemzi 1200 körül: ’A gyakori vétel megvetést szül, a ritka vétel tiszteletet gerjeszt a Szentség iránt.’ – A korszellemnek megfelelően az emberek egyre ritkábban és egyre nagyobb tiszteletadással áldoztak. Az ember méltatlanságát hangsúlyozván már gondolni sem mertek arra, hogy az Eukarisztiát kézzel érintsék.”

A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1986-ban engedélyezte a kézbeáldoztatást. Az engedély megadásakor a körlevél a Kongregáció előírását idézte. Ennek lényege: „A kézbe áldoztatásnak ki kell fejeznie, amiként a nyelvre történő áldozásnak is, a tiszteletet Krisztus valóságos jelenléte iránt az Eukarisztiában. Ezért hangsúlyozni kell, miként ezt az egyházatyák is tették, a hívő gesztusának méltóságát, nemességét. Továbbá: a híveket hagyni kell, hogy teljesen szabadon válasszák az áldozás egyik, vagy másik módját.”[3]

A II. Vatikáni Zsinat liturgikus újításai tehát nagymértékben felidézi az első évezred egyházának idejében használt formákat és lelkületet (melyeket az újabb korban, az egyházatyák írásainak kutatása közben fedeztek fel). Azóta használunk pl. ismét olyan kánon szöveget a szentmisében (a 2. kánon), amely lényegileg azonos az egyházban ismert legősibb kánonnal stb.[4]

Illusztráció – Fotó: Pixabay

XVI. Benedek pápa több lépést tett Lefebvre követői felé, hogy újra az Egyházzal való egységre vezesse őket. A csoport egyik ága kész volt erre, de ennek feltételéül azt kérték, kapjanak engedélyt, hogy a szentmisét továbbra is a tridenti kor formáinak megfelelően és latinul mutassák be. Ennek az újra katolikussá lett csoportnak is két szárnya van: az egyik valóban katolikussá lett, másik azonban azóta is olykor durva vádakkal illeti a zsinatot és annak szellemi képviselőit, s ma kiemelten Ferenc pápát.

 

Párbeszéd a tridenti liturgiát követőkkel

Azok, akik XVI. Benedek közvetítésével visszatértek az egyházzal való egységbe, ma pápai engedéllyel ünneplik a tridenti liturgiát. Fontos megismerkednünk e liturgiával, hogy tudjunk előítélet nélkül, megértéssel és testvérként fordulni az ezt előnyben részesítők felé. Sajnos sok helyen szembeállást, meg nem értést észlelünk a két irány között, de törekednünk kell ennek megszüntetésére. Ez bizonyosan hozzájárulhatna ahhoz, hogy a most még pápa-kritikusan viselkedők is teljesebb egységre jussanak a szentatyával és minden katolikussal.

A tridenti rítust képviselő hívek mozgalmának egy világi vezetőjével értékes beszélgetést találunk a mandiner.hu honlap keresztény oldalán. Miközben szemléletesen elmagyarázza, mi vonzza őt e rítushoz (bár örömmel jár a zsinat által megújított liturgiára, szentmisére is), kiemeli, amit a legfontosabbnak tart, hogy az egyházban ez a két irány ne viszonyuljon ellenségesen egymáshoz. „Hogy azok a hívek, akik a hagyományos formák segítségével tértek meg, és élik hitéletüket, ne azt érezzék, hogy ilyen vitákba kell bekapcsolódniuk, hanem hogy a Katolikus Egyház egészének lettek részei.” – Majd ezt a megállapítást teszi: „Ha az ember a hierarchiával megfelelő kapcsolatot ápol, és igyekszik, hogy a közösségi életében is együtt dobogjon a szíve az egyházzal, akkor rend van.”[5]

A tridenti rítust követők igazán katolikussá lett szárnyának honlapjain és a velük való személyes beszélgetések során szembesülünk gondolatokkal, amelyek érhetőbbé teszik számunkra, miért szeretik ők e liturgiát.[6] – (A tridenti liturgiának hazánkban és külföldön több honlapja van. Vannak köztük párbeszédes, katolikus szelleműek, és találkozunk vitatkozóbbakkal vagy nagyon vádaskodókkal, illetve olyanokkal is, amelyek nem az egyházzal egyesült közösséget képviselik és a legdurvább szavakkal vádolják a zsinatot, Ferenc pápát és az őt követőket.)

Tridenti rítusú mise – Fotó: Exsultate Iusti in Domino – WordPress.com

Melyek a tridenti liturgia elemei? – Ismerjük meg a legfontosabbakat, és törekedjünk megérteni azokat, akik ezt részesítik előnyben. Vannak köztük olyanok is, akik szeretik a megújult liturgiát, de örömmel vesznek részt a tridentin is.

Szembeötlő másságaik: a latin nyelv használata, a háttal misézés, a barokk korbeli- és stílusú liturgikus formák, miseruhák, a szájba (és nem kézbe) áldozás, a térdelve áldozás (mely néhány helyen a visszaállított áldoztató rácsnál történik). Háttal miséznek és nem szembe. Ők többnyire a gregorián éneket részesítik előnyben (vagy a barokk kor liturgikus kórusműveit), és elutasítják a gitáros énekeknek használatát a szentmisén. (Tudnunk kell, hogy a latin nyelv használatát s a háttal misézést nem tiltotta meg a zsinat, s egyházunk a gregorián éneket is mindig a sajátjának tartotta. De a néphez közelebb kerülő liturgia létrejöttével kevesen kívánkoztak már ezek után.)[7] – Ha több pap misézik egyszerre, a II. Vatikáni Zsinat arra hívott, hogy misézzenek együtt (koncelebráljanak), és fejezze ez is ki, hogy az Eukarisztia nem „magányos kegyelmet ad”, hanem az egység szentsége. Ezt papok és hívek is általában kegyelmi tapasztalatként élik meg. A tridenti rítusban nincs koncelebráció, a kor erősen az egyéni lelkiségre helyezte csak a hangsúlyt!

Hogyan tudjuk megérteni azokat, akik a mise ilyen formáját részesítik előnyben?– Az idősebb korosztályból sokan egyszerűen hagyományból, megszokásból ragaszkodnak ahhoz, amit eddig megszerettek. A tridenti rítus más követői közül többeknek volt rossz tapasztalata arról, hogy a zsinat változásai után az Eukarisztia ünneplése sok helyen felületesebbé, kevésbé imádságossá vált. (Sajnos ebben van igazság.) Ezekkel szemben ők úgy élik meg, hogy a tridenti formák közelebb viszik őket a mély imádsághoz és a szentmisén való teljesebb jelenléthez. – Az állva és kézbe áldozók gyakran figyelmetlenül jönnek-mennek az áldozáskor – mondják (sajnos ez valóban előfordul!), míg a térdelve és szájba áldozás jobban meghív az Eukarisztia imádására. A hagyományos liturgia ruhái, formái vagy a tömjénezés, mind jobban meghívnak a világból való kilépésre, az imádásra, leborulásra. A gregorián éneknek van egy ősi imádságos szépsége, míg egyes gitáros énekeknek sokan csak az ütemére mozognak, de nem jutnak el az igazi imádásra. (Magyarországon a liturgia fellazítása jóval kevésbé jelent meg, mint például a német nyelvterületen, főleg Németországban. Ott az új liturgia címén valóban gyakran olyan szélsőségesen laza formákat vezettek be, melyek zavaróak és méltatlanok.)

– Egy tridenti formákat követő pap így magyarázta döntését a rítus mellett: A szembe misézés akadályozott az elmélyült imában, mert arra kellett figyelnem, kire és hova nézzek, és közben úgy éreztem, a hívőket is zavarhatja a szembenézés. Amikor háttal misézek, nem kell előadni magamat. Így könnyebb számomra is és a hívők számára is Istenre figyelni. Hasonlóan, amikor latinul vezetem az Eukarisztia ünneplését, nem kell figyelnem hanghordozására, előadásmódra, csak Istenre.

– Egy másik vallomás még kiegészíti az imént mondottakat: „Nekem a tridenti misén eleinte az volt vonzó, hogy békén hagynak. Ott sem vagyunk totális izolációban, de el tudok mélyedni imámban. Nem néz rám folyamatosan valaki, mint a szembemisézéskor a pap. És ha végig akarom térdelni a szentmisét, végigtérdelhetem, nincs olyan kontroll.”[8]

– Érdekes szempontot említ a tridenti rítus egy másik követője: Úgy hallotta a megújított liturgiára járó ismerőseitől, hogy bizonytalanságérzet támad bennük, ha idegen templomba mennek, mert nem tudják, hogy ott mi lesz és hogyan. A tridenti rítust viszont mindenhol ugyanúgy ünneplik. – Első pillanatra ez az állítás kevéssé érthető vagy vitatható. De való igaz, hogy egy kedvesebben és személyesebben a hívek felé forduló, és mise szövegegeit átéltebben imádkozó pap szentmiséjét a résztvevők meg tudják szeretni, és ezért idegen helyen esetenként rosszul érzik magukat. A tridenti rítus latin szövege viszont nem kíván ilyen személyes hangsúlyozást, s így nem zavaró az olyan papok misézése sem, akiknek kevesebb adottságuk van az imák jó hangsúlyozására; illetve ez könnyebbé teheti a liturgia imádkozását a pap számára is. (Bizonyos az is , hogy ha egy pap a megújított liturgiát túl gyorsan vagy figyelmetlenül imádkozza, az sokkal inkább feltűnik, mint ha valaki ugyanezt teszi, de latinul.)

– A nők a tridenti misén „mantillát” viselnek, azaz a néhány évszázaddal ezelőtt általánosabban használatos fátylat. (Egy ismertetés kifejezően írja erről: „A lefátyolozott nő áhítatot ébreszt, tiszteletet kelt. A fátyol lelkünk meghosszabbítása, elérhetetlenné, megérinthetetlenné tesz.”) Szent Pál leveleiben olvassuk, hogy az ő korában előírás volt a nők számára a fátyolviselés az egyházban. Később a fátyol előírását a társadalmi szokások változásával elhagyták, ma viszont fenyeget az ellenkező elhajlás: zavaró a hívek és a lelkipásztor számára, amikor a testrészeiket mutogató nők jelennek meg a liturgián. (Olaszországban a templom bejáratánál álló fogadóknak el kell küldeniük a liturgiához nem méltóan öltözött nőket, és a túl rövidnadrágban vagy laza ruhában megjelenő férfiakat is.)

Ünnepi szentmise a Szent Péter téren – Fotó: synod2018.va

A II. Vatikáni Zsinat által megújított, illetve helyreállított liturgiának sokan örültek világszerte. Mert így a hívek végre megérthetik a szentmisét; mert a különböző kultúrájú népek, afrikaiak, indiaiak a saját kultúrájuk elemeit használhatják benne; mert az ifjúsági miséken megengedetté váltak az korosztályhoz közelebb álló gitáros énekek, a gyermekek miséin pedig a liturgiába kisebb belefűzött magyarázatok. A legtöbb templomban kihasználják a lehetőséget, hogy a híveknek több alkalma nyílt a misébe való aktív bekapcsolódásra. Ilyen lehetőség pl. a szentírási részeknek vagy hívek könyörgésének felolvasása, a felajánlási körmenet, vagy az arra felhatalmazott hívők közreműködése az áldoztatásban, -, melyek közelebb hozhatják a közösséghez az ünneplést. (Az első évezred szentmiséjében a saját szavakkal való könyörgés is természetes volt, amint ez hívek könyörgésében ma is lehetséges.)

Különösen az élő plébániákon ébredtek rá annak szépségére, hogy az Eukarisztia ismét közösségivé vált, amint az volt az utolsó vacsorán és az ősegyházban, illetve az első évezredben. Noha igaz, hogy ehhez hozzászokni sokaknak nem volt könnyű, hiszen eddig a szentmisén is a magán-imát szokták meg. És több helyen talán máig sem értették meg teljesen, hogy az Eukarisztia nem magánimádságra hív, hanem közösségre: a Jézusban megvalósuló „kommúnió” ünneplésére. (Hiszen az Eukarisztia az egyház közösségi valóságának, a Jézusban egy testté válásunknak kiemelt szentsége.)

 

Mindemellett is fontos megismerni a tridenti misén résztvevők szempontjait, mert így jobban megérthetjük őket. – És minél jobban törekszünk megérteni embertársaink motivációját, annál közelebb kerülünk egymáshoz, annál kevésbé ítéljük el őket vagy támad közöttünk feszültség. –

Sőt imádkozzunk azokért is, akik ugyancsak a tridenti misét ünneplik, de elszakadtak az egyháztól. Szent Ágoston írja kora híveinek az elszakadottakról: „Ők azt mondják nekünk: menjetek tőlünk, nincs veletek közös ügyünk. Feleljük erre: nekünk viszont van közös ügyünk veletek: egy Krisztusban hiszünk, tehát egy Testben egy Fő alatt kell lennünk. – Testvérek! Kérünk titeket, a mi Urunk Jézus Krisztus által, akinek kenyere megerősít minket, az ő szelídsége által, hogy a szeretet belső érzésével könyörögjetek Istennél érettük.  Nagy szeretetet tanúsítsatok velük szemben, túláradó irgalommal könyörögjetek értük, hogy végre megadja nekik, hogy észretérjenek, és meglássák, hogy az igazság ellen beszélnek. Nem maradt nekik más, csak a heveskedés, amely annál erőtlenebb, minél erősebbnek érzi magát.”

Ferenc pápa is folyton erre biztat, Jézust követve, hogy legyünk párbeszédben, és viseltessünk testvéri szeretettel mindenki iránt.

 

[1] Azért választották X. Szent Piusz nevét, mert ő szentéletű pápa volt, de elutasította korának sok jogos egyházi megújulási törekvését.

[2] A liturgia történetéről hatalmas magyar irodalom is létezik. Pl. J.A. Jungmann: A szentmise. Prugg, Eisenstadt, 1976; Radó P.: A megújuló istentisztelet. Ecclesia, 1973; M.Kunzler: Az egyház liturgiája. Agapé, 2005 stb.

[3] Dolhai Lajos: A kézbe áldozás története. Vigília 1999/3, 182-189; A.VERHEUL, La communion dans la main. In. Les questions liturgiques et paroissiales 50 (1969), 115-122.

[4] Vö. Berger, Rupert: Lelkipásztori liturgikus lexikon. Vigília Kiadó. 2006.

[5] Kiss Bertalan. Juventutem: Nem „szent maradék” a katolikus tradicionalizmus

[6]http://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20141221_clare_short_vegul_elmentem_az_elso_latin_misere_es_valami_teljesen_varatlant_ereztem

[7] Az egyházi előírások szerint a lelkipásztorok feladata felmérni, hogy ott tartsanak tridenti liturgiát, ahol erre komoly igény van. Budapesten kijelölt helyen van ilyen mise havi egy-két alkalommal.

[8] http://kereszteny.mandiner.hu/tag/regi_ritus/;

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

Hattyúdal értelmiségi barátaimnak – Merre tovább erdélyi, magyar, keresztény, európai értelmiség?

Közzétéve

Ft. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos, plébános - Fotó: peterpater.com

Évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget: mi a lét értelme? Csak a vegetetatív célok? Eszünk, iszunk, szaporodunk, pusztán csak azért dolgozunk, hogy ezeket finanszírozzuk? Vagy talán, mégiscsak vannak, léteznek magasabb rendű célok is? Hiszen pont az elme, a tudat, a szellem, az értelmesség, a belénk teremtett istengyermekség, a halhatatlan lélek, a spiritualitás ereje emelt fel az állati szintről, így születtek alkotásaink, a technika, a civilizáció is ennek köszönhető.

Arisztotelészről leírják, hogy amikor valaki megkérdezte, hogy ő talán bölcs (sophos)?, azt válaszolta: – Nem, én csak filo-sophos (bölcsességet szerető, kedvelő, kereső) vagyok… Akkortájt a filozófusok iskolájában is ez állt a reklámtáblán: Philosophia est ancilla theologiae – A filozófia a teológia szolgálóleánya. Vagyis a valódi boldogság, az ember életének legfőbb célja a bölcsesség keresése, és ez Isten nélkül értelmezhetetlen. Értelem nélkül nincs értelmes élet. Csak értelemmel, a szellemiséggel teremthettük meg kényelmes életünket, tehettük jobbá, szebbé emberi világunkat. Még filozófiai körökben is így fogalmaztak: homo est animal rationale. Az ember értelmes állat… A középkorban aztán ez addig fajult, hogy előbb a humanizmus, majd az abból kisarjadó felvilágosodás egyszerűen elvágta a köldökzsinórt a Teremtővel: az ember önálló, szabad akart lenni. Azt hitte, hogy csak így lesz kreatív, így teremt magának saját létet, megszabadulva a vallástól, az intézményes egyháztól, magától Istentől. Isten meghalt – szólt Nietzsche. Mi öltük meg.

Nos, ez a gondolat köszön vissza az utóbbi háromszáz évben, jobb- és baloldali izmusok segítségével, annyira, hogy magán a kereszténységen belül is vallásszabadságot kiáltottak – lásd Erdély –, ahol már annyira lecsupaszították a szabad gondolkodást, hogy maga Jézus Krisztus is fölöslegessé vált. Sokan szeretnék kisajátítani maguknak az értelmiségi létet, s közben az ész istenítésével a racionalizmus csapdájába esnek. Mintha Jézus sem lenne értelmiségi, hiszen nem volt egyetemi végzettsége. Ő mindig is az Atya akaratát kereste, tehát nem volt „független”, önálló, merthát az Atyától „függött”…

Addig engedtek egy kicsit, s még egy kicsit az Isten adta keretekből, hogy a végén maga az ész lett az isten. A kommunizmusban már csak bokréta lett a kalapon, hogy a társadalom három rétegből áll: munkás-paraszt-értelmiség.

Mondanom sem kell, hogy az írástudók árulása, az értelmiség balra állása a humanizmus idején, Kant, Descartes, sőt Kálvin idején már megtörtént. Végre fellélegezhettek, hogy sikerült megtörni az egyház monopóliumát a tudomány, a műveltség „felügyelete” fölött. A szabad szellem örömmel fickándozhatott:  az ész nevében végre lehet másképp gondolkodni. Aztán az iparosodás, a találmányok, a tudomány eredményei azt a látszatot kezdték kelteni, hogy íme nincs szükség Istenre, tudományos, értelmiségi alapon minden szépen halad, fejlődik, a vallás csak buta csökevény, ópium.

Tehát nem kell azon csodálkozni, ha ma keresztény értelmiséginek lenni szitokszó. Kialakult egy beltenyésztett, az egyre izmosodó ateizmus emlőin feltörekvő, magát értelmiségnek tituláló szellemi elit, aki a tömegek befolyásolását is igyekezett (igyekszik ma is) kézbe venni. Mára már a véleményipar ontja a saját értelmiségijeit – írók, újságírók, társadalomtudósok, média-megmondó emberek, – akik jogot formálnak arra, hogy megmondják: ki az értelmiségi. Wass Albert nem,[1] csak Eszterházy, Tamási nem, csak Kertész.

Ezeknek az „eliteknek” az a közös jellemzője, hogy mindenki mást lenéznek, mert nem fér bele a skatulyájukba. Számukra értelmiséginek lenni egyenlő balliberálisnak, hitetlennek, egyház- és papgyalázónak lenni, mert azok a fejlődés, a haladás, a mainstream kerékkötői. És a politika is legtöbbször ezen értelmesekkel fog össze, sőt abból ők is jól élnek. Ilyetén hozzáállással mindenki, aki nem úgy gondolkodik, mint ők, mind antiszemita és fasiszta… Végülis nem az tesz valakit értelmiségivé, hogy le tud írni három mondatot, de ha nem tud leírni három értelmes mondatot, biztos, hogy nem értelmiségi…

De tényleg: ki az értelmiségi? Mitől az? Mi a feladata? Mik a jellemzői? Szerep vagy küldetés? Mit kell a gyakorlatba ültetnie? Milyen elvek, értékek határozzák meg életét? S azok meglátszanak-e rajta? Milyen hatást tud kifejteni az ő értelmiségi léte tágabb, vagy szűkebb közösségén?

A szűkös, száraz meghatározás szerint: értelmiséginek számít az, aki szellemi munkát végez, magasfokú végzettsége van és szellemi munkáját a közösség életében, érdekében is kamatoztatja. Úgy, hogy azt felemeli, előbbre viszi, jobbá teszi.

Tudjuk, hogy minden meghatározás tömörít, talán sántít, és elégtelen ahhoz, hogy a valódi lényeget megfoghassuk. Így van ez az értelmiséggel is. Egyik kollégám mesélte, hogy egy híve szörnyülködve szólta el magát egy irodai talákozás után: – azt hittem, hogy egy értelmiségi, s hát pap…

Szokás megkülönböztetni a humán és a reál értelmiségieket, pl. orvosokat, tanárokat, tudósokat, egyetemi kutatókat a mérnököktől, de attól még az a helyzet, hogy mára az értelmiségi, mint kategoria nagyon bonyolulttá, sőt szinte értelmetlenné vált. A digitális műveltség világában, mindenki markában ott lapul a wikipédia és a világ összes hírügynöksége. A piac ma felfalja gyermekeit, elavul a hagyományos iskola, a tudásra csak annyiban van szükség, amennyiben az mihamarabb pénzre váltható.

Kérdés mégis, hogy mit kezdünk ezzel a sok információval, tudással, adattal és ideával? Mi szerint osztályozzuk, hová raktározzuk el, minek vesszük hasznát? Jobb lesz-e tőle az életünk, meg tudjuk-e különböztetni az igazat az álságostól, az értékest az értéktelentől? Mi ebből az örök életre váltható kincs, igazgyöngy, és mi az, ami giccs, szemét, pozdorja? S ez már nem csak az értelmiségiek kérdése…

Az ember az egyetlen értelmes lény: értelme, szabad akarata van. Az értelem segít a belátásban, még akkor is, ha az ősbűn miatt az akarat rosszra hajló lett. Ezért kell ide az Isteni Értelem Lelke, amellyel megkülönböztetjük a gonosz sugdolózását, az Isten hangjától. Ehhez meg alázat, imádságos csend szükségeltetik. Szerény elismerése annak, hogy az értelmet, a szellemet, a gondolkodni tudást, a józan ítélőképességet nem a Holdról pottyantják nekünk, az nem magától adatik, azt Isten adja. Meg lehet kérdezni az emberiség nagy elméit, tudósait, szentjeit, akik kimagaslót alkottak az élet szinte minden területén, akiknek minden innováció, találmány, felismerés köszönhető: micsoda kín és alázat szükséges a kemény munka mellett, hogy ezt elfogadják, elismerjék, és megköszönjék. De enélkül nem jutottak volna oda, ahová jutottak. Kérték és megkapták a Bölcsesség Lelkét. A bölcs ember a véges dolgokban a végtelent kutatja. Gondolkodásának szellemi alapja nem a rész, hanem az egész.

Ahogyan Hamvas Béla fogalmaz: „Nem csak a kultúra, az ember is; nemcsak a természet, a természetfeletti is; nemcsak a lélek, a szellem is; nemcsak az élet, hanem az is, ami az életen túl van. És mindez nem külön, egyenként, hanem minden együtt… Az egészet együtt nézni.” Meg lehet szívlelni Csókay András vagy Papp Lajos vallomásait, de ugyanígy az Einsteinét, a Joseph Ratzingerét, az Aquinói Szent Tamásét, a Jedlik Ányosét, a szellem- és reáltudományok millió értelmiségi képviselőjét, akikre méltán büszke az emberiség.

Az értelmiségi tehát nem attól az, hogy annak tartja magát, nem attól, hogy fájlalja, miért olvassák annyian Wass Albertet, hanem attól, hogy van benne alázat. Elismeri, hogy tehetségét, értelmét, kincseit a mindenek Adományozójától, Istentől kapta, azért, hogy azokkal a rá bizottaknak szolgáljon. Attól értelmiségi, hogy nem izomerejével, hanem a Lélek és a szellem, a gondolat erejével alkot és teremt értéket. Értelmesen, magasabb szinten rendezi életét, magasabb s ugyanakkor mélyebb minőséget ad neki. Vannak szellemi céljai, értékei, alapeszméi, ideái, amelyekért érdemes jobb életet élni, mint, ahogy az „átlag”, a „tömeg”, a maga inerciájával sodorná… Sok értelmiséginek ajánlanám itthon is: ha feltöltődni akar, látogasson el a mátészalkai Képes Géza Általános Iskolába. Életkedve, identitása biztos mindjárt a helyére kerül. Ott is kiderül, mekkora a szellem ereje: olyan „hozzáadott értéket” képvisel, ami előbbre viszi az emberiséget. Amitől az jobbá válik: a család, a nemzet, az egyház. És a rábízottak jól érzik magukat a bőrükben, büszkék arra, hogy ehhez a közösséghez tartoznak, sőt rájuk ragad ebből a minőségből. Nem ettől volt értelmiségi Csontváry, vagy Munkácsy, Kodály vagy Petőfi, Pilinszky vagy Dzsida? Nem úgy lesz szabaddá, hogy Istent eldobja, hanem az isteni erőtérben, a kegyelem isnspirációjára hallgatva lesz innovatív, kreatív, hoz létre újjáteremtő újdonságot, ami még inkább felcsillantja a profánban a szentet.

Értelmiségi az, aki nem az egyháztól vagy a hittől való elhatárolódásban, nem a teremtett világ rendjének megkérdőjelezésében akar jeleskedni, és ezt lépten-nyomon mások torkán is lenyomatni, mert ettől nem lesz sem modern, sem trendi Isten és a nép szemében.

Értelmiségi az, aki a „saját pecsenyéjét” félretéve elsősorban a közösségért akar tenni valamit, azért vállal felelősséget, és nincs szüksége arra, hogy politikai vagy gazdasági csoportosulások szekerét tolja. Értelmiségiként az ő szellemi munkája megtermi gyümölcsét, ha kell százszoros termést hozva, amiből ő is megél, s nem kell eladnia lelkét-szellemét a sátánnak.

Az értelmiségi lét sosem volt a jólét forrása, a nemzet napszámosaival mindig is mostohán bántak, de ez nem újdonság. Mert ez nem megélhetési szakma. Ez prófétai sors, önfeláldozást kívánó életforma. Az a hit élteti, hogy az anyag megszűnik, a csontok elporladnak, még az írásokat is felemésztheti egy tűzvész, de a szellem ereje, a Szentlélek megvilágosító kegyelme megőrzi a valódi értékeket a lélek mélyén. A mennyországban meg nem lesz szükség igehirdetésre sem, mert ott már színről-színre láthatjuk a Legszentebbet.

Az értelmiségi hívő ember az Értelem Lelkére támaszkodik. Az Értelem Lelke segít kibogozni elhomályosodott elménk okoskodó gubancait. Manapság az okosság sokszor rafináltságot, túlzott óvatosságot, kételkedést, a felelősség megkerülését jelenti. Inkább kerülnénk a kockázatot, ha nem éri meg, nem teszünk egy lépést sem. Az értelem viszont azért adatott, hogy megértsük azt, amit már tudunk. Az értelem a logikus gondolkodás képessége. De azt is az értelem látja be, hogy: nemcsak emberi síkon lehet értelmes valami. Meg tudja különböztetni a tudást a bölcsességtől, az okosságot az okoskodástól, józan ítélőképességével mindig igyekszik felmérni az összefüggéseket a saját életében és a közösségben történtekkel, és úgy reagál azokra, hogy azzal a többieknek is előremutató példát adjon. Abban is értelmet talál, ami látszólag értelmetlen, ami őt felülmúlja, ami szokatlan. S ez már az isteni kegyelem munkája benne. Ez teszi őt fegyelmezetté, ez óvja meg a szellemi gőgtől, a tudás okozta beképzeltségtől. Aki tényleg értelmiségi, az igyekszik felemelni sorstársait a vegetatív létből a szellemi-lelki szférákba, szintézisben látva az életét, teremtett és üdvösségre hivatott mivoltát. Nem lázad az ész gőgjének nevében, nem isteníti az anyagot és a rációt, hanem mindezt ajándéknak, kamatoztatni való talentumnak tartja és éli meg. Ez pedig előbb-utóbb kicsirázik, és minőségi életet ad nemcsak neki, hanem közösségének is. Értelmes élete az elesettebbeket is fölemeli, és önbecsülést ad nekik. Mert az Értelem Lelke őt már átlelkesítette, és ettől szárnyal.

Gárdonyi Géza nagyon találóan írja: „Némelyik ember öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága minden más fölött hordozza, s mégis, mikor vele beszélünk, mindjárt érezzük, hogy őkegyelme csak emberi testben élő állat. Más ember meg öltözik kopott plundrába, jár feslett köntösben és félretaposott saruban, de ha megszólal, mindjárt érezzük, hogy állati testben élő angyal. Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas is, az értelme homályos. Tud szavakat, könyvcímeket, dátumokat, de ha a véleményét kérdezzük, elámulunk az ostobaságán. Másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jó érzésű. Áldás azoknak, akik vele, mellette élnek.”

Merre tovább erdélyi, magyar, keresztény, európai értelmiség? Ez a nagy kérdés. Hiszen keresztúthoz érkeztünk. Az a kultúrának csúfolt valami, amelyben most leledzünk, már csak nyomokban tartalmaz kereszténységet. Ez Isten tervének megcsúfolása. Két lehetőség maradt: vagy felelősen  betöltjük azt a szerepet, amelyet a Teremtő kiosztott nekünk, vállalva hivatásunkat, – vagy eladjuk magunkat kilóra. Akkor meg a társadalmi szerepvállalásnak annyi.

S nekünk is.

peterpater.com

[1] V.ö. http://plakatmagany.transindex.ro/demeny-peter-szerep-es-applikacio-a-mai-ertelmisegrol/#disqus_thread

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

Te is „legyártod” az életedet?

Közzétéve

Születésnapja alkalmából drótpostán köszöntöttem egyik ismerősömet, aki kedvesen visszaválaszolt, valahogy így: 300-at terveztem, ebből Isten segedelmével sikerült 71-et legyártani, de néha csak húsznak érzem magam. Azt kívántam neki: bízd az Úrra!

Mosolyogtam válaszán, aztán elkomorodtam. Valóban így vannak sokan, köztük keresztények is: mintha ők lennének az életük urai. Ők találják ki, ők írják életük kottáját, ők menedzselik, ők csinálják, készítik, építik, alakítják, igazítják, hála a géneknek, a gyógyszeriparnak és az orvostudománynak. Legalábbis úgy tesznek, úgy gondolkodnak, úgy állnak hozzá, mintha így lenne. Ez az egész nagy projekt belőlük indul ki, Isten legfeljebb vonalbíró a pálya szélén. Mi ez, ha nem keresztény mázzal leöntött ateizmus? Az ateista pont azért az, mert ki nem állhatja, ha valaki rajta kívül rendelkezik életével. Mert ha Isten teremtette a világot, akkor „előbb” van, mint az ember. És ez eléggé idegesítő, zavaró tényező. Ezt tiszta ésszel ki lehet, és ki kell iktatni.

Mert ha az ember teremtmény, akkor nem szabad. Márpedig az az igazi szabadság, mondják, ha mindent én hozok létre: alkotásaimat, a természetet, az istent is, akár több istent is, ha szükségeltetik. Úgy képzelik el a teremtést is, mint valami gyártást. Sőt azt mondják, a világ gyártja önmagát, ezért nincs is szükség Istenre.

Csakhogy amit Istenről a keresztény filozófiában és teológiában állítunk, – tudni illik, hogy mindenható, mindentudó, örök – az nem adhat okot nekünk a „féltékenységre”, azt nem elveszi tőlünk…, azzal nem „kisebbít” minket, hanem ellenkezőleg: felemel. Ezért van méltóságunk. Ezért vagyunk a teremtés koronái. Mindez az Ő szeretetéből fakad. Nem erőből, nem hatalomból, nem magamutogatásból teremtett, nem uralkodni akart rajtunk, hanem „csak” szeretni. Ezt ismeri fel alázattal a keresztény. A maga bűneiben, a másikra szorulásában, a teremtett világ csodáiban, egyáltalán abban, hogy ő is a szeretet kegyelmi forrásaiból táplálkozik. Abból él. Ez inspirálja a hálára, a viszonzásra. Hogy ő is továbbadja szeretetét. Szeretetből fakaszt életet az anyagban. A szabadságát is ez adja. A nagybetűs Szeretet az, aki szabadon engedi, hogy eldönthesse: mi a jó és a rossz, hogy a rosszat elutasítsa, mert csak a jó táplálja az életét.

A szeretet semmit sem gyárt, csak ad, elfogad, szétárad, éltet. Ezért tett minket is az anyagvilág, – az egész teremtett világ – felelős kezelőivé. És szeretetünkkel, amely belőle árad felénk, ránk, belénk, és rajtunk keresztül a világra, mi is a Teremtő munkatársaivá válunk. Szeretetünkkel újjáteremtünk egy kapcsolatot, megmentünk egy barátságot, kihozzuk a gengszterből a szentet. A szeretet segítségével találjuk meg a helyes arányokat önmagunk és mások között.

Évekkel ezelőtt Párizsban a Saint-Severin templom papjai és hívei ebédet szerveztek a kerület bűnözőinek. Francois Varillon írja: Csodálatos volt látni, ahogy ezek a nehézfiúk, hogy elérzékenyültek, mennyire meglepődtek azon, hogy őket egyáltalán valaki szereti és számon tartja, – emberszámba veszi.[1]

S ezek a gazfickók ettől újra „életre keltek”… Mert a szeretet, mint Isten: a semmiből teremt. Ezt érzi a rákos beteg, akit nem írnak le szerettei, egy drogos fiatal, aki elcsatangolt, de hazaérve befogadó otthonra talál, egy házastárs, akit fokozatosan eldobtak, mellőztek, mert kihűlt a szeretet közöttük, de aztán mégiscsak győzött az irgalom, egy lezüllött családapa vagy családanya, akit a szeretet ment meg attól, hogy az utcán hányódjék.

A szeretetet nem lehet (le)gyártani, a gondolatot sem. Az a Lélek gyümölcse, kegyelem. Tűz, mely az isteni tűzről belekap a lelkünkbe. Ezt nem mi gyártottuk.

És addig élünk, amíg ez a tűz bennünk lángol.

[1] In: François Varillon: Evangéliumi élet, KORDA, Kecskemét, 2014.

peterpater.com

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű