Egy diktátornak, Poncius Pilátusnak a hírhedett kérdése hangzott így: „Mi az igazság?”. XVI. Benedek pápa híres figyelmeztetése pedig a „relativizmus diktatúrájáról” szólt.[1]
Benedek pápa egyfajta filozófiai zsarnokságra utalt – arra, hogy tudományos körökben a relativizmus eszméje az uralkodó. A relativizmus elnyomó, domináns, erőszakosan megfélemlítő és kompromisszumképtelen … miközben magát ennek épp az ellenkezőjének, azaz nyitottnak, toleránsnak és semlegesnek állítja be.
A pápa figyelmeztetése a „relativizmus diktatúrájáról” mára sokkal baljóslatúbb színezetű, mert a relativizmus csaknem bizonyosan valódi, politikai diktatúrába fog torkollani, és elmondom önöknek, miért.
Társadalmunkban jelenleg az elmúlt ötven-hatvan év relativizmusának gyümölcsét élvezzük. Ez a filozófia, amely szerint nincs olyan dolog, hogy igazság, vagy ha mégis, akkor igazából nem ismerhetjük meg, vagy nem állapíthatjuk meg félreérthetetlenül … szóval ez a filozófia beférkőzött az oktatási szférába, a politikai gondolkodásba, a moralitásba és az etikába. Mindenhol ott van. Ez a háttértapéta. Ez a levegő, amit belélegzünk.
„Hát, magának is megvan a maga igazsága, nekem is megvan az enyém”
– mosolyog a kedves hölgy, ha netán nézeteltérésünk akad.
Az a helyzet, hogyha mindenütt relativizmus van, akkor nincs semlegesség. Csak hazugság van. Az igazság hiánya nem valami légüres tér. Az igazság hiánya a hazugság. Amikor tehát ezt mondjuk, „relativizmus”, akkor igazából egy bonyolult, szövevényes hazugsághálóról beszélünk, amely egyetlen alapvető hazugságra épül – a relativizmus hazugságára.
Hogyan is történik ez? A szemünk előtt játszódik le. A média hazudik. Nem csak a liberális fősodratú média. Mindkét oldal – a jobb- és a baloldal is – elferdíti az igazságot, kicsipegetve, szelektíven közli a híreket, nem vesz tudomást bizonyos információkról, amelyek nem illenek a narratívájába, és aktívan gyártja a hazugságokat, a dezinformációt, a propagandát és az álhíreket.
Önök azt gondolták, csak a „másik oldal” cselekszik így? Á, dehogy. Mindkét oldal ezt csinálja, és mi mindannyian cinkosaik vagyunk, mert mindama hazugságnak, ami itt folyik, van egy másik aspektusa, amit megerősítő előítéletnek neveznek. Bedühödünk a sok hazugságtól, és azokat a híreket fogyasztjuk, azok felé a közösségi médiumok felé hajlunk, amelyek megerősíteni látszanak a mi saját előítéleteinket. A rengeteg hazugság megzavar, ezért kétségbeesetten keressük az igazságot, és abba az igazságba ássuk bele magunkat, amelyet véleményünk szerint a mi oldalunk állít.
És mit csinálunk mi, az írók, az újságírók és a közösségi média szakértői? Hamar megtanuljuk, mit lehet jól „eladni”, hol is keressük a közönségünket, és elkezdünk nekik „húscafatokat bedobálni”. Ezt szeretik. Élvezik, mert valaki végre megmondja, hogyan is vannak a dolgok. Mi meg úgyszintén élvezzük, mert nő a nézőszámunk, gyarapszik a híveink tábora. Szeretetben sütkérezünk, és sokan pénzhez is jutnak – rengeteg pénzhez, ráadásul azért kapnak fizetséget, mert
„megmondják az igazat”.
De valóban megmondják? Honnan tudják Önök, hogy az önök oldala nem csalja-e el az igazságot, nem gyúrja át a statisztikákat, nem túloz, nem válogat a bizonyítékok között, nem ferdíti el őket, sőt, nem talál ki egyenesen ő maga mindenféle történeteket? Honnan tudják, hogy kedvenc YouTube szereplőjük ténylegesen nem éppen átveri-e Önöket? Honnan tudják, hogy az a tévés celeb, aki a-a-a-annyira őszinte és o-o-o-olyan világosan és érthetően mondja el az igazságot (méghozzá nem csak a féligazságokat), hogy ő és a szerkesztői nem tudják egészen pontosan, hogyan vessék ki önökre a hálójukat? Ezt bizony Önök nem tudják, és amire fel akarom hívni a figyelmüket, az az, hogy önök igenis elutasítják az igazság megkeresését, és nem akarják elfogadni, hogy a másik oldalnak is lehet igaza, mint ahogyan az is előfordulhat, hogy önöknek nincs igazuk.
A feleségem a minap egy fickóról mesélt nekem, akinek az volt a fizetett munkája, hogy az ipar területén pletykákat gyártson. Akik ezt csinálják, azok alapvetően hazugságokat találnak ki a versenyről vagy egy konkrét társadalmi vagy politikai kérdésről, és azért fizetik őket, hogy a közösségi médiában, illetve a sajtóban terjesszék ezeket a pletykákat. A fickó, akivel a feleségem találkozott, egészségbiztosítóktól kapta a fizetését, hogy a kanadai állami egészségügyi ellátással kapcsolatban terjesszen negatív hazugságokat. A hazugságok nem csupán nagyon tetszetősek voltak, hanem ellenőrizhetetlenek is. Úgy komponálták meg őket, hogy ne kemény tényeken alapuljanak, hanem az érzelmekre hassanak. Ügyesek voltak. Tudták, mi a dolguk, és jól megfizették őket érte.
Tehát az alábbi következtetésre jutunk. A relativizmus miatt („Nincs olyan dolog, hogy igazság”) olyan helyzetbe kerültünk, amelyben ez szó szerint igaz lett. Akármi lehet hazugság vagy igazság. A COVID valós vagy csak egy átverés? A COVID-számok igazak vagy eltúlzottak? Az emberek a COVID-tól halnak meg, vagy COVID-juk is van? Hatalmuk növelésére használják-e a politikusok a COVID-ot vagy igazuk van abban, hogy óvatosabbak kell legyünk, maszkot kell viseljünk és be kell zárkózzunk? Ki tudja ezt biztosan? Vannak grafikonok és statisztikák? Ezek hamisíthatók és manipulálhatók, hogy eredményesebben adják tovább a hazugságot. Vannak fényképek? De hát létezik a photoshop meg a digitális szerkesztés! Vannak források? Szemtanúk? Eskü alatt tett nyilatkozatok? Ezeket az embereket megfizethették.
Mindez csupán egyetlen példa. A példák csaknem minden témában többszörösen megsokszorozhatók.
Hogyan vezet el mindez a relativizmushoz? Az a helyzet, hogy az emberek nem tudnak sokáig a hazugságok légkörében élni. Bizonyosságra van szükségük. Igazságra van szükségük. Szükségük van arra, hogy valamilyen álláspontot elfoglalhassanak.
Amit most látunk, az az, hogy előbukkan egy tekintély, amely megmondja nekünk, hogy mi az „igazság”, és ez az ő igazsága lesz. Ezt csinálta minden totalitárius rendszer: kontrollálták az információk áramlását. Meghatározták, mi az igazság, a többiről pedig nem vettek tudomást, tagadták, elvetették vagy kicenzúrázták. Ha pedig Önök kiállnak egy olyan igazságért, amelyet ők nem vallanak, ami nem az övék, akkor blokkolni és cenzúrázni fogják önöket, netán még „átnevelésre” is küldik. És ha ez bekövetkezik, nem tudnak majd semmit tenni ellene, mert az ő „igazságukat” elfogadó, ordító tömeg minden alkalommal önmagát érzi megerősítve, ha egy egyet-nem-értőt eltávolítanak.
Innen ered a relativizmus tényleges diktatúrája.
Namármost, ha Önök is konzervatívok, mint én magam, könnyű azt hinni, hogy a fősodratú média és a nagy tech cégek már most is ezt teszik. Lehet, hogy ez így van, de gondoljanak arra, hogy az információ és az igazság ellenőrzésére, a média manipulálására irányuló tendencia ugyanolyan könnyen megjelenhet a jobboldalon, mint a baloldalon, és a trend máról holnapra átfordulhat az egyik oldalról a másikra. Önök, ha konzervatívként vagy liberálisként egyetértenek azzal, amit mondok, ha tehát hajlanának arra, hogy felkiáltsanak. „Nahát, Longenecker atyának igaza van! A másik oldal folyton ezt csinálja velünk!” – akkor talán már önök is vakok, és nem látják, hogy az önök oldalán is előfordulhat ugyanez, és az önök tábora is összeesküszik a propaganda nagymestereivel. Az a tény, hogy a tömegek nem látják, hogyan manipulálják őket, nyilvánvalóan bizonyítja ennek a folyamatnak az erejét.
A relativizmus kérdéseivel és a megindult rothadással foglalkozik az a könyvem, amelyen most nagy erővel dolgozom. Azt hiszem, fontos könyv lesz, a Halhatatlan Harc (Immortal Combat) méltó folytatása.
És mit lehet tenni a dolgok ilyetén állásával? Először is, miért nem veszünk vissza az általunk fogyasztott hírek mennyiségéből? Kapcsolják ki a tévét. Hallgassák meg a híreket reggel, aztán hagyják a többit a Jóistenre. Másodszor, csökkentsék a közösségi médiát az életükben. Visszafogom magam a Twitteren és a Facebookon, és csak arra használom őket, hogy megjelentessem a blogbejegyzéseimhez szóló linkeket. Megpróbálok megszabadulni attól a szokástól, hogy tweeteljek mindent, ami csak az eszembe jut. Akkor inkább a Szentírás sorait tweetelem, vagy olyan mondásokat, amelyek tényleg segítenek embereknek. Harmadszor, olvasgassanak régi könyveket – főleg a Szentírást. Negyedszer: imádkozzanak többet. Az imádság nem más, mint élő kapcsolat az igazsággal. Az imádság a dolgokat a helyes perspektívába helyezi, és a Szentlélek megvilágosítja szívünket és elménket, hogy a dolgokat annak lássuk, amik, és megmaradjunk az igazságban.
Írta: Dwight Longenecker atya
Fordította: Solymosi Judit
[1] „Ha tehát a történelemben jelen voltak vagy vannak az erőszak formái, amelyeket Isten nevével igazolnak, akkor ezek nem az egyistenhívő vallások következményei, hanem mindig történelmi okokra, főleg emberi tévedésekre vezethetők vissza. Sokkal inkább Isten elfelejtése az, amelynek következtében az emberi társadalom egyfajta relativizmusba süllyed, amely elkerülhetetlenül erőszakhoz vezet – fejtette ki beszédében a pápa. Amikor nem adják meg mindenkinek egy objektív igazsághoz való viszonyulás lehetőségét, lehetetlenné válik a párbeszéd, és nyílt vagy burkolt erőszak szabályozza az emberi kapcsolatokat.” – Idézet a Magyar Kurír összefoglalójából, 2012. dec.8. XVI. Benedek: Nem az Istenbe vetett hit, hanem a relativizmus kelt erőszakot | Magyar Kurír – katolikus hírportál (magyarkurir.hu)
