fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Mi az igazság? Az, amit én mondok neked!

Közzétéve

Fotó: Pixabay

Egy diktátornak, Poncius Pilátusnak a hírhedett kérdése hangzott így: „Mi az igazság?”. XVI. Benedek pápa híres figyelmeztetése pedig a „relativizmus diktatúrájáról” szólt.[1]

Benedek pápa egyfajta filozófiai zsarnokságra utalt – arra, hogy tudományos körökben a relativizmus eszméje az uralkodó. A relativizmus elnyomó, domináns, erőszakosan megfélemlítő és kompromisszumképtelen … miközben magát ennek épp az ellenkezőjének, azaz nyitottnak, toleránsnak és semlegesnek állítja be.

A pápa figyelmeztetése a „relativizmus diktatúrájáról” mára sokkal baljóslatúbb színezetű, mert a relativizmus csaknem bizonyosan valódi, politikai diktatúrába fog torkollani, és elmondom önöknek, miért.

Társadalmunkban jelenleg az elmúlt ötven-hatvan év relativizmusának gyümölcsét élvezzük. Ez a filozófia, amely szerint nincs olyan dolog, hogy igazság, vagy ha mégis, akkor igazából nem ismerhetjük meg, vagy nem állapíthatjuk meg félreérthetetlenül … szóval ez a filozófia beférkőzött az oktatási szférába, a politikai gondolkodásba, a moralitásba és az etikába. Mindenhol ott van. Ez a háttértapéta. Ez a levegő, amit belélegzünk.

„Hát, magának is megvan a maga igazsága, nekem is megvan az enyém”

– mosolyog a kedves hölgy, ha netán nézeteltérésünk akad.

Az a helyzet, hogyha mindenütt relativizmus van, akkor nincs semlegesség. Csak hazugság van. Az igazság hiánya nem valami légüres tér. Az igazság hiánya a hazugság. Amikor tehát ezt mondjuk, „relativizmus”, akkor igazából egy bonyolult, szövevényes hazugsághálóról beszélünk, amely egyetlen alapvető hazugságra épül – a relativizmus hazugságára.

Hogyan is történik ez? A szemünk előtt játszódik le. A média hazudik. Nem csak a liberális fősodratú média. Mindkét oldal – a jobb- és a baloldal is – elferdíti az igazságot, kicsipegetve, szelektíven közli a híreket, nem vesz tudomást bizonyos információkról, amelyek nem illenek a narratívájába, és aktívan gyártja a hazugságokat, a dezinformációt, a propagandát és az álhíreket.

Önök azt gondolták, csak a „másik oldal” cselekszik így? Á, dehogy. Mindkét oldal ezt csinálja, és mi mindannyian cinkosaik vagyunk, mert mindama hazugságnak, ami itt folyik, van egy másik aspektusa, amit megerősítő előítéletnek neveznek. Bedühödünk a sok hazugságtól, és azokat a híreket fogyasztjuk, azok felé a közösségi médiumok felé hajlunk, amelyek megerősíteni látszanak a mi saját előítéleteinket. A rengeteg hazugság megzavar, ezért kétségbeesetten keressük az igazságot, és abba az igazságba ássuk bele magunkat, amelyet véleményünk szerint a mi oldalunk állít.

És mit csinálunk mi, az írók, az újságírók és a közösségi média szakértői? Hamar megtanuljuk, mit lehet jól „eladni”, hol is keressük a közönségünket, és elkezdünk nekik „húscafatokat bedobálni”. Ezt szeretik. Élvezik, mert valaki végre megmondja, hogyan is vannak a dolgok. Mi meg úgyszintén élvezzük, mert nő a nézőszámunk, gyarapszik a híveink tábora. Szeretetben sütkérezünk, és sokan pénzhez is jutnak – rengeteg pénzhez, ráadásul azért kapnak fizetséget, mert

„megmondják az igazat”.

De valóban megmondják? Honnan tudják Önök, hogy az önök oldala nem csalja-e el az igazságot, nem gyúrja át a statisztikákat, nem túloz, nem válogat a bizonyítékok között, nem ferdíti el őket, sőt, nem talál ki egyenesen ő maga mindenféle történeteket? Honnan tudják, hogy kedvenc YouTube szereplőjük ténylegesen nem éppen átveri-e Önöket? Honnan tudják, hogy az a tévés celeb, aki a-a-a-annyira őszinte és o-o-o-olyan világosan és érthetően mondja el az igazságot (méghozzá nem csak a féligazságokat), hogy ő és a szerkesztői nem tudják egészen pontosan, hogyan vessék ki önökre a hálójukat? Ezt bizony Önök nem tudják, és amire fel akarom hívni a figyelmüket, az az, hogy önök igenis elutasítják az igazság megkeresését, és nem akarják elfogadni, hogy a másik oldalnak is lehet igaza, mint ahogyan az is előfordulhat, hogy önöknek nincs igazuk.

A feleségem a minap egy fickóról mesélt nekem, akinek az volt a fizetett munkája, hogy az ipar területén pletykákat gyártson. Akik ezt csinálják, azok alapvetően hazugságokat találnak ki a versenyről vagy egy konkrét társadalmi vagy politikai kérdésről, és azért fizetik őket, hogy a közösségi médiában, illetve a sajtóban terjesszék ezeket a pletykákat. A fickó, akivel a feleségem találkozott, egészségbiztosítóktól kapta a fizetését, hogy a kanadai állami egészségügyi ellátással kapcsolatban terjesszen negatív hazugságokat. A hazugságok nem csupán nagyon tetszetősek voltak, hanem ellenőrizhetetlenek is. Úgy komponálták meg őket, hogy ne kemény tényeken alapuljanak, hanem az érzelmekre hassanak. Ügyesek voltak. Tudták, mi a dolguk, és jól megfizették őket érte.

Tehát az alábbi következtetésre jutunk. A relativizmus miatt („Nincs olyan dolog, hogy igazság”) olyan helyzetbe kerültünk, amelyben ez szó szerint igaz lett. Akármi lehet hazugság vagy igazság. A COVID valós vagy csak egy átverés? A COVID-számok igazak vagy eltúlzottak? Az emberek a COVID-tól halnak meg, vagy COVID-juk is van? Hatalmuk növelésére használják-e a politikusok a COVID-ot vagy igazuk van abban, hogy óvatosabbak kell legyünk, maszkot kell viseljünk és be kell zárkózzunk? Ki tudja ezt biztosan? Vannak grafikonok és statisztikák? Ezek hamisíthatók és manipulálhatók, hogy eredményesebben adják tovább a hazugságot. Vannak fényképek? De hát létezik a photoshop meg a digitális szerkesztés! Vannak források? Szemtanúk? Eskü alatt tett nyilatkozatok? Ezeket az embereket megfizethették.

Mindez csupán egyetlen példa. A példák csaknem minden témában többszörösen megsokszorozhatók.

Hogyan vezet el mindez a relativizmushoz? Az a helyzet, hogy az emberek nem tudnak sokáig a hazugságok légkörében élni. Bizonyosságra van szükségük. Igazságra van szükségük. Szükségük van arra, hogy valamilyen álláspontot elfoglalhassanak.

Amit most látunk, az az, hogy előbukkan egy tekintély, amely megmondja nekünk, hogy mi az „igazság”, és ez az ő igazsága lesz. Ezt csinálta minden totalitárius rendszer: kontrollálták az információk áramlását. Meghatározták, mi az igazság, a többiről pedig nem vettek tudomást, tagadták, elvetették vagy kicenzúrázták. Ha pedig Önök kiállnak egy olyan igazságért, amelyet ők nem vallanak, ami nem az övék, akkor blokkolni és cenzúrázni fogják önöket, netán még „átnevelésre” is küldik. És ha ez bekövetkezik, nem tudnak majd semmit tenni ellene, mert az ő „igazságukat” elfogadó, ordító tömeg minden alkalommal önmagát érzi megerősítve, ha egy egyet-nem-értőt eltávolítanak.

Innen ered a relativizmus tényleges diktatúrája.

Namármost, ha Önök is konzervatívok, mint én magam, könnyű azt hinni, hogy a fősodratú média és a nagy tech cégek már most is ezt teszik. Lehet, hogy ez így van, de gondoljanak arra, hogy az információ és az igazság ellenőrzésére, a média manipulálására irányuló tendencia ugyanolyan könnyen megjelenhet a jobboldalon, mint a baloldalon, és a trend máról holnapra átfordulhat az egyik oldalról a másikra. Önök, ha konzervatívként vagy liberálisként egyetértenek azzal, amit mondok, ha tehát hajlanának arra, hogy felkiáltsanak. „Nahát, Longenecker atyának igaza van! A másik oldal folyton ezt csinálja velünk!” – akkor talán már önök is vakok, és nem látják, hogy az önök oldalán is előfordulhat ugyanez, és az önök tábora is összeesküszik a propaganda nagymestereivel. Az a tény, hogy a tömegek nem látják, hogyan manipulálják őket, nyilvánvalóan bizonyítja ennek a folyamatnak az erejét.

A relativizmus kérdéseivel és a megindult rothadással foglalkozik az a könyvem, amelyen most nagy erővel dolgozom. Azt hiszem, fontos könyv lesz, a Halhatatlan Harc (Immortal Combat) méltó folytatása.

És mit lehet tenni a dolgok ilyetén állásával? Először is, miért nem veszünk vissza az általunk fogyasztott hírek mennyiségéből? Kapcsolják ki a tévét. Hallgassák meg a híreket reggel, aztán hagyják a többit a Jóistenre. Másodszor, csökkentsék a közösségi médiát az életükben. Visszafogom magam a Twitteren és a Facebookon, és csak arra használom őket, hogy megjelentessem a blogbejegyzéseimhez szóló linkeket. Megpróbálok megszabadulni attól a szokástól, hogy tweeteljek mindent, ami csak az eszembe jut. Akkor inkább a Szentírás sorait tweetelem, vagy olyan mondásokat, amelyek tényleg segítenek embereknek. Harmadszor, olvasgassanak régi könyveket – főleg a Szentírást. Negyedszer: imádkozzanak többet. Az imádság nem más, mint élő kapcsolat az igazsággal. Az imádság a dolgokat a helyes perspektívába helyezi, és a Szentlélek megvilágosítja szívünket és elménket, hogy a dolgokat annak lássuk, amik, és megmaradjunk az igazságban.

Írta: Dwight Longenecker atya

Fordította: Solymosi Judit


[1] „Ha tehát a történelemben jelen voltak vagy vannak az erőszak formái, amelyeket Isten nevével igazolnak, akkor ezek nem az egyistenhívő vallások következményei, hanem mindig történelmi okokra, főleg emberi tévedésekre vezethetők vissza. Sokkal inkább Isten elfelejtése az, amelynek következtében az emberi társadalom egyfajta relativizmusba süllyed, amely elkerülhetetlenül erőszakhoz vezet – fejtette ki beszédében a pápa. Amikor nem adják meg mindenkinek egy objektív igazsághoz való viszonyulás lehetőségét, lehetetlenné válik a párbeszéd, és nyílt vagy burkolt erőszak szabályozza az emberi kapcsolatokat.” – Idézet a Magyar Kurír összefoglalójából, 2012. dec.8. XVI. Benedek: Nem az Istenbe vetett hit, hanem a relativizmus kelt erőszakot | Magyar Kurír – katolikus hírportál (magyarkurir.hu)

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Az igazi világjárvány

Közzétéve

Szerző:

A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa terjed. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés.

Nemrég megfigyelhettük, ahogy egy újabb járvány alakul ki körülöttünk csendben és titokban, miközben a koronavírus szinte teljesen eluralkodott rajtunk. Mert bizony nem csak ez utóbbi járvány van jelen, hanem az önzés, a hatalomvágy vírusa is, amely a lehető legrosszabb arcát mutatja. A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés. Lesz-e valaha is olyan igazolás, amely megerősíti, hogy már átestünk ezen a víruson, és immunisak vagyunk? Hogy beoltattuk magunkat ez ellen a vírus ellen, és ezért már semmi sem fenyeget minket? Keressük-e egyáltalán ennek a vírusnak a gyógymódját, mivel úgy tűnik, hogy minden korábbi gyógymód kudarcot vallott?

Nemrég találtam egy idézetet Don Boscótól, amely ugyan elég régi, mégis tökéletesen ráillik a mai helyzetünkre:

“A lélek betegségei legalább annyi kezelést kívánnak, mint a testé.”

És valóban, kétségtelenül a beteg lélekből ered, ha az ember ember ellen támad. Ahogy a Covid is szerényen és csak helyben kezdődött, úgy a nagy háborúk is kicsiben kezdődnek, mégpedig az emberi szívben:

„A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert. Az, hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert.”

(Mt 15,19-20)

Mennyire aktuálisak ma is az evangélium e szavai! Milyen folyamatosan elhanyagoljuk a szívünket… még az elmúlt hónapokban is, amikor olyannyira a testi egészségünkre koncentráltunk, közben pedig az üdvösségünk a háttérbe szorult, és közülünk alig valaki vette észre, hogy a gyűlölet járványa mennyire terjed. A testi nyomorúságtól való puszta félelmünkből nemcsak hogy kerültük a templomot és a gyóntatószéket, de egyenesen be is zártuk őket, megkurtítottuk a másokkal való kapcsolatainkat, az ismerőseinktől talán teljesen el is szakadtunk, mert a test épségét helyeztük minden egyéb fölé, ami pedig addig oly értékes volt számunkra. A világjárvány nagyon is kimutatta a hitünk állapotát, és hogy milyen gyorsan hajlandóak vagyunk lemondani az igaz életről is a földi “életünkért” cserébe.

Néha tényleg maszkot kellene viselnünk. De nem a másoktól, hanem az önmagunktól való védelem érdekében. Hogy ne mondjunk ki olyan szavakat, amelyek másoknak fájdalmat okoznak. Mert

„ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert”.

(Mk 7,20)

Szerencsénkre azonban a megelőzésre létezik gyógyszer, és súlyos esetben is van elég gyógymód a lélek betegségei ellen.

Olyan oltásra van szükségünk, amely szeretettel tölti tele a szívünket, és immunissá tesz minket minden kísértéssel szemben. Mindennapi vitaminokra van szükségünk az Istennel való jó és szilárd kapcsolat, az imádság, az Eucharisztia, a Szentírás formájában, hogy minden külső hatással szemben fel legyünk vértezve, és hogy a járvány idején új reményt tudjunk vinni a magukba zárkózó embertársainknak. A béke egy mosollyal kezdődik, mondta Teréz anya, a háború pedig a tisztátalan szívből ered. Néha el sem tudjuk képzelni, hogy milyen mértékben függhet egy másik ember, egy egész nép, de akár az egész világ sorsa a szívünktől.

Fordította: Frick József
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű