fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Lelkiség

Mi keresztények ma még benne élünk a megtestesülés évadában – Advent Pilinszky Jánossal

Közzétéve

Fotó: Cathopic

Idén emlékeztünk-emlékezünk Pilinszky János születésének századik, halálának negyvenedik évfordulójára. A karácsonyig terjedő időben hétről-hétre egy-egy adventi gondolatát-elmélkedését adjuk át az olvasóknak.

ADVENT

első vasárnapján a szent olvasmány a lélek hajnaláról beszél: „Múlóban az éjszaka, közeledik a nappal. Hagyjuk el tehát a sötétség cselekedeteit és készüljünk fel a világosságra. Járjunk becsülettel, mint fényes nappal illik.” S mindjárt meg is mondja, miképpen lehetséges ez: „Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust.”

Az egyházi év nem a világ teremtésének fölidézésével, hanem Jézus megtestesülésének ünnepkörével indul. Isten megtestesülése közöttünk magának a teremtésnek is legcentrálisabb mozzanata ugyanis; Isten szeretetének legmélyebb megnyilvánulása. A teremtést nekünk a megtestesült Isten jelenti ezentúl, s ezért kell már életünkben, nem a világba, hanem az Úrba beöltöznünk.

A teremtés, mi idáig Isten hatalmáról beszélt a véghetetlen távolság és a titokzatos szépség nyelvén, ezentúl a szeretet bensőségességével szól hozzánk. Isten szeretet: szeretetből teremtett és az örök szeretetre hív bennünket.

Az evangéliumban Szent Lukács az Úr utolsó eljövetelét idézve: lényegében ugyanennek a teremtő, megtestesülő szeretetnek végső beteljesüléséről beszél. Az egyházi év – híven isteni tartalmához – nem egyszerű utánzata tehát a természet gyönyörű körforgásának, hanem mintegy a szeretet mélységeiben tárja föl előttünk a múlt időt, ahogy a szertartások szépséges, isteni koreográfiája is egyszerre mintázza a csillagok néma körforgását, s ugyanakkor előképe már a tiszta szeretetbe öltözött új teremtésnek, kifejezője az isteni megtestesülés véghetetlen intimitásának.

Isten és a teremtés, Isten és ember viszonyának, jelentésének, realitásának erre az új, vadonatúj megélésére szóló meghívás számunkra az ádventi időszak. Olyan hajnal, melynek napja emberi és teremtményi sorsunk legbensőbb magjában kel fel, de épp bensőségességével képes értelmet adni az időnek.

Mi keresztények ma még benne élünk a megtestesülés évadában. Ez arra kötelez bennünket, hogy földi életünket, s magát a világot is egyre mélyebb és gyengédebb szeretettel, mint az Istenbe való beöltözés eszközét éljük át, a teremtő és a megtestesült Isten művét követve. Mert egyedül így ölthetjük magunkra azt a Krisztust – kinek végső eljöveteléről az evangélium beszél – s aki végül is nem más, mint tiszta szeretet.

[Új Ember, 1967. november 26. 1. p.]

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Lelkiség

Isten országa nem a bátortalanoké

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Unsplash

Illés újfajta toborzási módszerrel keresett méltó tanítványt és követőt.

Elizeus keményen dolgozott a mezőn, amikor Illés odaért mellé. Rádobta köntösét Elizeusra, aki azonnal tudta, mit jelent ez. Hívták és mennie kellett, bár kevéssé értette, mi vár rá. Csak annyit kért, hogy elbúcsúzhasson a szüleitől. Illés azt mondta Elizeusnak, tegyen, ahogyan jónak látja, mert szabad ember. Illés semmire nem kényszeríti őt.

Elizeus levágta az összes ökrét, és így búcsúlakomát adhatott az embereknek. Tudta, hogy élete gyökeresen meg fog változni, és hogy többé nem tér vissza. Nagyon súlyos döntés volt ez Elizeus részéről, mert elhagyta szüleit, és a szülei iránti kötelezettségeit, ahogy a megélhetését is.

Elizeus elhívása hasonlít ahhoz, ahogy az Újszövetségben Jézus elhívja a tanítványokat. Mi készteti az embereket arra, hogy elhagyják addigi életüket és egy teljesen idegen embert kövessenek? Manapság szélhámosságra vagy csalásra gyanakodnánk, és ilyen esetben az emberek többsége az ellenkező irányba futna inkább. De a Szentlélekkel eltelt isteni küldöttekkel való találkozás felébresztett valamit azokban, akiket elhívtak. Tudatosult bennük, kik ők valójában, mi a céljuk, és eltöltötte őket Isten szolgálatának a vágya.

Talán nekünk is voltak ilyen – az életet megváltoztató és a célt kijelölő – világos pillanataink, de a legtöbb ember számára ez kevésbé drámai, inkább fokozatosan tudatosul bennünk. Jézus mindenkinek felkínálja köntösét – de rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e, és hajlandóak vagyunk-e követni Őt.

A szabadság kényes szó – más és mást jelenthet a különböző embereknek. A mi korunkban a kifejezést nagyon önző és értéktelen értelmében használjuk. Van, akik számára a szabadság azt jelenti, hogy semmilyen korlátozást nem ismernek el – csak a saját vágyaik szerint élnek, nem törődve azzal, hogy ez másokra milyen hatással van.

Néhányan Pál közösségében is úgy értelmezték a szabadságot, hogy a törvényt nem kell betartaniuk, és úgy viselkedhetnek, ahogy akarnak. Pál azonban hangsúlyozta, hogy a szabadság azt jelenti, hogy szabadok a szeretetre, a szeretet pedig mindig mások javát és a közös jót keresi. Bibliai értelemben kétféle életet állított szembe: a test szerinti vagy a lélek szerinti életet.  Aki a test szerint él, csak magáért él, nem törődve másokkal vagy Istennel. Aki a lélek szerint él, örömet és megelégedettséget talál abban, ha másokat szolgál és segít, és pozitív módon járul hozzá a világhoz.

Pál arra bíztatta követőit, hogy a Lélek vezesse őket, és így legyenek igazán szabadok.

Az evangélium sarkalatos pontja a Lukács 9.51 szakasz. Jézus „Jeruzsálem felé fordította arcát”, a sorsa felé, és ettől a ponttól kezdve kitapintható a sürgető feszültség érzete. Tanítványnak lenni ettől kezdve többet jelentett, és Jézus megmondta leendő követőinek, hogy életük bizonytalan és kihívásokkal teli lesz.

Illés történetei a Királyok 1. könyvében határozottan ott vannak a háttérben, de más fordulattal. A lukácsi szakaszban a tanítványok tüzet akartak lehívni a szamáriai falura, mert nem fogadták őket szívesen, visszaemlékezve a Királyok könyve 1.10-re, ahol Illés ugyanezt tette a király katonáival. Jézus megfeddte őket: nem lesz tűz és kénköves eső, amíg Ő ott van.

Néhányan olyasmit kértek, ami indokolt kérés volt: hogy elbúcsúzzanak a családjuktól és barátaiktól, gondoskodjanak a szüleikről, vagy eltemethessék őket. Amikor Elizeus hasonló dolgot kért, nem volt gond, ebben az összefüggésben azonban más szabályok érvényesek. Jézus félresöpörte a kérésüket: a családi, vagy kulturális elvárások nem élvezhettek elsőbbséget a tanítványi lét elvárásaival szemben. Őt most kellett követniük, fenntartások és ellenvetések nélkül.

Aki tétovázik, vagy bátortalan, nem alkalmas Isten országára. Bennünk nincs meg az az apokaliptikus sürgetés, mint az Evangéliumban. De más értelemben hasonló a helyzetünk. Kaotikus és összetört világunknak borzasztó nagy szüksége van reményre, gyógyulásra és könyörületre, és sok múlik rajtunk. Jézus eltökélten halad Jeruzsálem felé, és talán újra kell gondolnunk látszólag kemény és sokat követelő szavait.

Írta: Scott Lewis S.J.
Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Catholic Register

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

A gonosz a látszat nagymestere

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Iryna Kuznetsova/Shutterstock

Luigi Maria Epicoco olasz pap, teológus, filozófus, író, a L’Osservatore Romano rovatvezetője újabb elmélkedést tett közzé Máté Evangéliuma 7. fejezetének egy részletéről

„Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e tövisek közül szőlőt vagy bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt. Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt. Tehát gyümölcseikről ismeritek fel őket.”

(Mt 7:15-20)

Világosan látó, megkülönböztetésre képes szem kell ahhoz, hogy meglássuk, hogy az igazság abban van, amit valami teremt, létrehoz, nem pedig abban, amit el akar hitetni velünk.

Egy olyan világban, amelyet a külsőségek uralnak, Jézus azt mondja nekünk, hogy az megítélés, a megkülönböztetés kritériumaként soha ne a képet, a látszatot használjuk, hanem csakis és kizárólag a gyümölcsöket. A gonosz ugyanis a látszat nagymestere, és éppen ezért képes azonnal közönségre találni és konszenzust teremteni.

Ehelyett olyan szemre van szükségünk, amely képes különbséget tenni, hogy meglássuk: az igazság abban van, amit valami teremt, nem pedig abban, amit el akar hitetni velünk. Így van ez nagyon sok dologgal, ami velünk történik, vagy amit emberi, társadalmi, politikai, kulturális, sőt vallási szinten tapasztalunk. Nemritkán megtörténik, hogy még az egyházba is behatolnak hamis próféták, akik megjelenése széles körű elfogadásra, egyetértésre talál. Éppen azért tűnnek megnyugtatónak, mert olyan magas számban gyűlnek köréjük csatlakozók és követők. Valójában azonban “ragadozó farkasok”, ahogyan Jézus mondja.

Amikor valaki azt mondja nekem: “Figyeld csak meg ezt vagy azt a mozgalmat!” vagy: “Nézd meg azt az egyesületet, azt a vallási intézményt, azt az egyházi projektet, és figyeld meg, milyen sok követője van!”, általában azt szoktam válaszolni, hogy ha a számokat nézzük, akkor helytelen kritériumot követünk a megkülönböztetésben, mert a gyümölcsöket nem a számok, hanem a szentség alapján kell megítélni.

Ha elgondolkodtató számokat látunk, de aztán zavart keltünk az emberek szívében avval, hogy rosszat mondunk a pápáról, a püspökökről, a tanításról, a zsinatról, Szűz Máriáról vagy a liturgiáról, akkor ez egyértelmű jele annak, hogy farkas rejtőzik a tapasztalat mögött. Az Egyház igazi megreformálói nem azok, akik így hirdetik magukat, hanem a szentek. Nem ismerek olyan szenteket, akik a saját tekintélyükre hivatkoztak volna; általában inkább a Lélek legigazabb gyümölcsének, az alázatnak köszönhetően tudták megváltoztatni a dolgokat.

Írta: Luigi Maria Epicoco atya
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Lelkiség

Woelki bíboros: “A meg nem élt hit halott hit!”

Közzétéve

Szerző:

Rainer Maria Woelki bíboros - Foto: Marcel Kusch / DPA

Úrnapján tartott prédikáció: “Hit nélkül az élet elveszti mélységét. Ezt valljuk ma az úrnapi körmenetben. A Legszentebbel járunk együtt, Jézus Krisztussal közösen megyünk végig az utcákon…”

A kath.net portál teljes terjedelemben közölte Rainer Maria Woelki bíborosnak, a kölni érseknek a 2022. évi Úrnapján alkalmából június 16-án Kölnben, a Roncalliplatzon tartott prédikációját:

„Krisztusban szeretett testvéreim,

a pandémia két éve után ma végre ismét úgy ünnepelhetjük az Úrnapját, ahogyan azt régtől fogva megszoktuk a főegyházmegyénkben, ahogyan ismertük és szerettük megülni ezt az ünnepet. Nagyon sokan gyűltünk össze ismét a Roncalliplatzon – nem távolról érkezett zarándokokként, hanem itt élő nagy közösségként -, hogy az Úrnapja alkalmából ünnepeljük a Szent Eucharisztiát. Az ünnepség utáni körmeneten a hagyományoknak megfelelően pedig – ugyanúgy, mint a világjárvány előtt – ismét végig visszük az Oltáriszentséget városunk utcáin. Mai körmenetünk nem hasonlít azokhoz a tömegeseményekhez, felvonulásokhoz vagy a tüntetésekhez, amelyeket a városunk mindennapi életéből ismerünk. Nem, ma, az Úrnapján nem azért megyünk végig az utcákon, hogy magunkat mutogassuk, hanem hogy magát az Urat mutassuk meg. Nem az a célunk most, hogy magunk számára elérjünk valamit, hanem hogy dicsőítsük azt, aki közöttünk van az élet kenyerében. Ezért nem tiltakozó szólamokat skandálunk ezen az ünnepen, hanem imádkozunk és dicsőítő, hálaadó és Krisztusnak hódoló énekeket éneklünk. De vajon a közel 750 éves hagyományokkal bíró kölni úrnapi körmenet még mindig aktualitás üzenetet közvetít? Amikor elrendelték Úrnapjának megünneplését és a körmenet elterjedt az egész egyházban, a világ még keresztény volt.

Napjainkban egészen másképpen áll a helyzet. Multikulturális, sokvallású társadalomban élünk, amely egyre inkább szekuláris jelleget ölt. Olyan társadalomban élünk, amely a hitet és a vallást ki akarja szorítani a közéletből, és pusztán magánügynek tekinti. Hát persze!

A hit egy nagyon személyes dolog. De nem korlátozódhat csak arra, ami a szívünkben van. És a hitet sem lehet mindössze a templom falai közé szorítani. Nem, a hit az egész életünket áthatja, annak minden dimenziójában, beleértve a munkát és a szabadidő eltöltését, a házasságot, a családi életet, az iskolát és a tanulmányokat is. Még a közéletet, az államot és a társadalmat is magában foglalja. Mindig és mindenhol keresztények vagyunk, és azt éljük, amiben hiszünk. Mert hát a hit és az élet összetartozik. A meg nem élt hit halott hit! Hit nélkül pedig az élet elveszti mélységét. Ezt valljuk ma az úrnapi körmenetben. Az Oltáriszentséggel, Jézus Krisztussal megyünk végig az utcákon, érintve az üzleteket és irodaházakat, az otthonainkat és azokat a helyeket, ahol a szabadidőnket töltjük el, a politikai és társadalmi életünk helyszíneit, és azokat a nevezetességeket is, amelyeket a világ minden tájáról a gyönyörű városunkba érkezők látogatnak és szeretnek. Magunkkal visszük Őt létünk minden területére, hogy megáldja és megszentelje azokat, nemcsak ma, Úrnapja ünnepén, hanem mindig, hogy velünk maradjon minden nap – a munkában és a szabadidőben, a nehézségekben és a pihenésben, az örömben és a szenvedésben. Így a mai körmenetünk életünk jelképévé válik. Zarándokként élünk ezen a Földön. Tudjuk, hogy nincs állandó lakásunk itt, annak ellenére, hogy lakásokkal és házakkal rendelkezhetünk. Tudjuk, hogy nemcsak az idő múlik el, hanem a saját életünk és ez a világ is. Ezért nem ragaszkodunk kétségbeesetten a mulandó dolgokhoz, amelyek csak az elmúlásba rántanak vissza minket. E világ dolgait zarándokként használjuk, és ezért is engedhetjük el őket újra meg újra. Ez őrzi meg a szívünk szabadságát.

A körmenetünk, Krisztusban szeretett testvéreim, nem egy céltalan sétálgatás.

A körmenetünk sokkal inkább egyetlen cél felé halad. Az életünk is egy olyan cél felé halad, amelyért érdemes élni és meghalni. Ez a cél nem üres ígéret. Nem egy délibáb, hanem maga a valóság.

Ez a cél a földi zarándokutunk során el van rejtve, és köztünk valóságosan jelen van.  Ez a cél maga az Úr, aki a körmenet középpontjában áll. Ha belé kapaszkodunk, nem téveszthetjük el a célt. Ő közöttünk van, és ugyanakkor mi feléje tartunk, hogy örökké vele éljünk Isten örömében.

A körmenetben együtt megyünk végig városunk utcáin. Ezt az utat egy közösségben tesszük meg. Egyénként nem lehet körmenetet tartani. Bár mindannyiunknak személyes kihívást jelent a földi zarándokút, a keresztény zarándoklat csak abban a közösségben lehetséges, amelyhez Krisztus csatlakozik azáltal, hogy magát az élet kenyereként adja nekünk. Pál apostol leírja, hogy ez a közösség mennyire bensőséges: „S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10, 16-17). Amikor az eucharisztikus kenyér formájában elkísérjük az Urat ezen a körmeneten, megvalljuk, hogy mi együtt az ő teste, az ő egyháza vagyunk, de egyenként vagyunk ennek a testnek a tagjai. Így válik mai úrnapi körmenetünk életünk jelképévé, mintegy a boldogságba, a tökéletességbe, az Istennel való örömbe tartó keresztény földi zarándoklatunk világban történő leképződésévé. Az Úr, aki ezt az utat előkészítette számunkra, nem hagy minket magunkra. Ő velünk jár, ő a biztosíték arra, hogy el fogjuk érni a célt. Ezért ünnepeljük őt, aki velünk van az élet kenyerében, ünnepeljük a vele való közösségünket, és ezért visszük el a városunkba a hitünket és azt az örömöt, amit ő ad nekünk. Mert ezekben az órákban újra és teljes szívünkből tudjuk és valljuk: egyedül csak benne találja meg életünk a legmélyebb teljességet és emberségünk a legmagasabb szintű, Isten által rendelt szerepének betöltését.

Ámen.

Fordította: Horváth Ádám
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű