fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Miért aggódnak a katolikusok amiatt, hogy Biden szentáldozáshoz járul?

Megsúgjuk: ennek János Evangéliumának 6. fejezetéhez van köze.

Közzétéve

Fotó: Chip Somodevilla/Getty Images

Miután Biden nyilvánosan felfedte, hogy a pápa azt mondta neki, hogy ő jó katolikus, és járuljon továbbra is szentáldozáshoz, Biden szinte sírva áradozott a pápáról.

Hihetetlenül nagy sajtófigyelem irányult arra, hogy az Egyesült Államok elnöke szentáldozásban részesült. Tekintettel arra, hogy még a katolikusok többsége sem hisz az áldozás valódiságában, mire jó ez a nagy felhajtás?

Tudják, az is nagyon furcsa, hogy a Vatikánnak be kellett volna számolnia az elnök és a pápa találkozójáról, de aztán lekapcsolták a közvetítést.

A közelmúltban világszerte több ezer hír szólt arról, hogy Joe Biden elnöknek Ferenc pápa azt mondta, hogy szentáldozásban részesülhet. A sztori egyik furcsa része, hogy a médiának részben közvetítenie kellett volna a Biden és a pápa közötti találkozót, de aztán levágták a közvetítést, és csak Biden megérkezését, majd a búcsúajándékok cseréjét mutatták be, a kettejük közötti tényleges beszélgetésből viszont semmit.

Az Associated Press vatikáni tudósítója ezt jelentette: “A Vatikán csütörtökön hirtelen lemondta Joe Biden amerikai elnök és Ferenc pápa találkozójának tervezett élő közvetítését. Ez a Szentszéket érintő médiaközvetítések legújabb korlátozása, ami a Fehér Ház és a Vatikán által akkreditált újságírók panaszait váltotta ki.”

És mivel mentegetőzik a Vatikán? Matteo Bruni vatikáni szóvivő szerint a felülvizsgált terv a COVID-járvány idején az összes látogató állam- és kormányfő számára megállapított “szokásos eljárást” tükrözi.

Nos, akkor én most elmodnom önöknek, hogy miről is van szó valójában. Sokaknak fogalmuk sincs róla. Sőt, egy 2019-es felmérés szerint a katolikusok kétharmada sem érti.

Pedig valójában nagyon egyszerű. Legjobban a Bibliával a kezünkben érthetjük meg. Úgyhogy tartsanak egy pillanatnyi szünetet, vegyenek kézbe egy Bibliát, ha van, hogy követni tudják a gondolatokat.

A Bibliában található dolgok közül, amelyekhez Jézus a leginkább ragaszkodott, ez az igazság viszi a pálmát. Valójában ez az egyetlen eset a Bibliában, ahol arról van szó, hogy Jézus tanítványai vagy követői elhagyják Őt, és soha nem jönnek vissza. Ő pedig nem tesz semmit, mert annyira ragaszkodik ennek az egyetlen tanításnak az igazságához.

A következő jelenetről van szó. A csodálatos kenyér- és halszaporítás az előző nap történt.

Az emberek újból megéheztek, megtalálták Őt, és olyan jelet kértek tőle, mint amilyent Isten adott az izraelitáknak a sivatagban. Más szóval, még több ingyen ételt akartak volna kapni. Ő pedig válaszában a Mennyei Kenyérnek nevezte magát.

Folytassuk a történetet János evangéliumának szavaival.

Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.” Erre vita támadt a zsidók közt: „Hogy adhatja ez a testét eledelül?” (Jn 6, 48-52)

Álljunk meg egy kicsit. Itt mindjárt megtudjuk, hogy a tömegnek miért volt nehéz dolga ezzel az üzenettel. Azért, mert Jézus arról beszél, hogy a saját testét adja nekik enni.

Mit tesz tehát? Vajon tisztázza magát és azt mondja: „Hé, hé, ne vegyétek szó szerint, amit mondok… csak jelképesen beszélek, úgy, mint amikor azt mondtam, hogy én vagyok az ajtó az örök élethez”? Nem. Vegyük csak elő újra az 53. verstől.

Jézus ezt mondta rá: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” Ezeket mondta, amikor Kafarnaumban, a zsinagógában tanított. (Jn 6, 53-59)

Ezzel elérkezünk a 60., kulcsfontosságú vershez, ahol azt olvashatjuk, hogy Jézus saját követői, tényleges tanítványai közül sokan küszködtek ezzel a tanítással. Ez így szól:

Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd. Ki hallgatja?”

És mit tesz Jézus? Ő tudja, hogy miért zúgolódnak! Tudja, hogy arról van szó, hogy azt mondta, hogy az Ő testét kell enniük és az Ő vérét inniuk. De nem vonja vissza szavait. Nem nyugtatgatja az embereket, hogy nem kell szó szerint venni, amit mond, ő itt csak jelképesen beszél. Amit tesz, az megdöbbentő.

Tudja, hogy tanítványai méltatlankodnak miatta, azért így szól hozzájuk:

„Botránkoztok rajta? Hát ha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! (Jn 6, 61-62)

Hűha! Azt mondja nekik: nos, ha úgy gondoljátok, hogy ezt túl nehéz elhinni, mit fogtok tenni, amikor majd meglátjátok, hogy felemelkedem Isten trónjára, és odaülök, mint a mindenható Isten?

Utána pedig megmondja nekik, hogy testi, evilági értelmük nem képes felfogni a léleknek azt az igazságát, amit Ő mond nekik. Tudta, hogy lesznek páran, akik nem fognak hinni, hanem csak azok, akiknek az Atya megadta az igazságot.

Most meg nézzük meg ezt a helyet. A 66. vers említi a Bibliában azt az egyetlen esetet, amikor tanítványai közül sokan végleg elhagyták Őt.

Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele.

Vajon Jézus utánuk szalad, hogy tisztázza, hogy csak jelképesen beszélt? Ugyan miféle szörnyeteg lenne, ha hagyná, hogy az emberek elhagyják Őt – és ezáltal az örök életet – egy ilyen ostoba félreértés miatt?

Ha igaz lenne, hogy csak jelképesen beszélt, hogy csak egy szimbólumot, testének spirituális megjelenését, nem pedig az Ő tényleges testét kellett volna enniük, akkor mindannyian visszajöttek volna, és azt mondták volna: Ajaj, már azt hittük, hogy kannibalizmusról beszélsz!

Tulajdonképpen, ha megnézzük a történelmet, azt látjuk, hogy pontosan ezzel vádolták a korai keresztényeket – kannibalizmussal.

De Jézus nem csupán nekik engedi, hogy elmenjenek. Valójában a kiválasztott tizenkét apostolához fordul; azokhoz, akik a kezdetektől fogva vele voltak, és őket is kész elengedni e miatt az igazság miatt, amiatt, hogy Ő valóságosan jelen van a szentáldozásban.

Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter felelt neki: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” (Jn 6, 67-68.)

Az apostolok viszont ezt nem értették. Nem fogták fel varázsszóra azt, amit a többiek sem értettek meg. Péter válasza árulkodó. Elismeri, hogy nekik sincs fogalmuk arról, hogy Jézus miről beszél, de rábízzák magukat, mert ismerik Őt, tudják, hogy ő a Messiás, aki a mennyből küldetett.

Az igazság majd az utolsó vacsorán válik világossá az apostolok számára. Máté, Márk, Lukács és János evangéliumában egyaránt azt olvassuk az utolsó vacsoráról szóló beszámolóban, hogy Jézus kezébe veszi a kenyeret, megáldja, megtöri, nekik adja, hogy egyenek belőle, és azt mondja nekik, hogy ez az Ő teste. Egy kehely bort is kézbe vesz, megáldja és odaadja nekik, mondván, hogy az az Ő vére, és igyanak belőle.

Mivel a Szentírással bizonyíthatjuk a Szentírást, ennek az igazságnak a megerősítését Szent Pálnál is megtaláljuk, aki szónoki fordulattal teszi fel a kérdést:

Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? (1Kor 10, 16)

Krisztusnak ez a 2000 évvel ezelőtti igazsága, amely az Ő idejében oly sok megdöbbenést okozott, ma is megdöbbent minket. Napjainkban is túl sok tanítvány nem tudja elfogadni ezt az igazságot, amelyhez Ő annyira ragaszkodott. De el kell fogadjuk az igazságot.

Ha pedig felismerjük, hogy mi is a szentáldozás – hogy az Krisztus teste, vére, lelke és istensége, hogy az maga Jézus -, akkor tudni fogjuk, hogy mielőtt befogadjuk Őt, meg kell vizsgálnunk magunkat Szent Pál tanítása szerint. Mert ha méltatlanul vesszük Őt, akkor bűnösek vagyunk az Úr testével szemben – szó szerint megöljük Őt. Ez pedig azt jelenti, Szent Pál szavaival élve, hogy önmagunk kárhozatát esszük és isszuk.

Mindazoknak, akik hagynák, hogy Biden elnök szentáldozáshoz járuljon, ezt üzenem: Miért törődnek önök ilyen kevéssé azzal, hogy Krisztus testét meggyalázzák? Hogyan merik önök irgalmasnak nevezni magukat, ha hagyják, hogy Joe Biden önnön kárhozatát, önnön ítéletét egye és igya, mert önöknek nincs merszük megmondani neki, hogy nem részesülhet szentáldozásban?

Írta: John-Henry Westen
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Lifesitenews.com

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Az igazi világjárvány

Közzétéve

Szerző:

A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa terjed. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés.

Nemrég megfigyelhettük, ahogy egy újabb járvány alakul ki körülöttünk csendben és titokban, miközben a koronavírus szinte teljesen eluralkodott rajtunk. Mert bizony nem csak ez utóbbi járvány van jelen, hanem az önzés, a hatalomvágy vírusa is, amely a lehető legrosszabb arcát mutatja. A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés. Lesz-e valaha is olyan igazolás, amely megerősíti, hogy már átestünk ezen a víruson, és immunisak vagyunk? Hogy beoltattuk magunkat ez ellen a vírus ellen, és ezért már semmi sem fenyeget minket? Keressük-e egyáltalán ennek a vírusnak a gyógymódját, mivel úgy tűnik, hogy minden korábbi gyógymód kudarcot vallott?

Nemrég találtam egy idézetet Don Boscótól, amely ugyan elég régi, mégis tökéletesen ráillik a mai helyzetünkre:

“A lélek betegségei legalább annyi kezelést kívánnak, mint a testé.”

És valóban, kétségtelenül a beteg lélekből ered, ha az ember ember ellen támad. Ahogy a Covid is szerényen és csak helyben kezdődött, úgy a nagy háborúk is kicsiben kezdődnek, mégpedig az emberi szívben:

„A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert. Az, hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert.”

(Mt 15,19-20)

Mennyire aktuálisak ma is az evangélium e szavai! Milyen folyamatosan elhanyagoljuk a szívünket… még az elmúlt hónapokban is, amikor olyannyira a testi egészségünkre koncentráltunk, közben pedig az üdvösségünk a háttérbe szorult, és közülünk alig valaki vette észre, hogy a gyűlölet járványa mennyire terjed. A testi nyomorúságtól való puszta félelmünkből nemcsak hogy kerültük a templomot és a gyóntatószéket, de egyenesen be is zártuk őket, megkurtítottuk a másokkal való kapcsolatainkat, az ismerőseinktől talán teljesen el is szakadtunk, mert a test épségét helyeztük minden egyéb fölé, ami pedig addig oly értékes volt számunkra. A világjárvány nagyon is kimutatta a hitünk állapotát, és hogy milyen gyorsan hajlandóak vagyunk lemondani az igaz életről is a földi “életünkért” cserébe.

Néha tényleg maszkot kellene viselnünk. De nem a másoktól, hanem az önmagunktól való védelem érdekében. Hogy ne mondjunk ki olyan szavakat, amelyek másoknak fájdalmat okoznak. Mert

„ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert”.

(Mk 7,20)

Szerencsénkre azonban a megelőzésre létezik gyógyszer, és súlyos esetben is van elég gyógymód a lélek betegségei ellen.

Olyan oltásra van szükségünk, amely szeretettel tölti tele a szívünket, és immunissá tesz minket minden kísértéssel szemben. Mindennapi vitaminokra van szükségünk az Istennel való jó és szilárd kapcsolat, az imádság, az Eucharisztia, a Szentírás formájában, hogy minden külső hatással szemben fel legyünk vértezve, és hogy a járvány idején új reményt tudjunk vinni a magukba zárkózó embertársainknak. A béke egy mosollyal kezdődik, mondta Teréz anya, a háború pedig a tisztátalan szívből ered. Néha el sem tudjuk képzelni, hogy milyen mértékben függhet egy másik ember, egy egész nép, de akár az egész világ sorsa a szívünktől.

Fordította: Frick József
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű