fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Szentek

Miért nem avatták még szentté Fatimai Lucia nővért?

Közzétéve

Lucia nővér unokatestvéreit, Franciscót és Jacintát 2017-ben avatták szentté Fatimában, de az ő saját szentté avatási ügye még mindig függőben van.

2017. május 13-án Ferenc pápa szentté avatta Francisco és Jacinta Martót, a három látnok közül kettőt, akik 1917-ben tanúi voltak a fatimai Szűzanya jelenéseinek. Unokatestvérük, a fatimai Lucia nővér, viszont nem volt részese a szertartásnak.

Miért van ez így?

Lucia nővér sokkal hosszabb életet élt.

Annak, hogy Lucia nővért még nem avatták szentté, az elsődleges oka a hosszú élete. Francisco és Jacinta 10 és 9 éves korában halt meg, mindössze néhány évvel az 1917-es jelenések után.

Minden szentté avatási folyamat során alaposan tanulmányozzák egy személy életét. Ha ez az élet csak 9 vagy 10 évet ölelt fel, akkor nagyon kevés a tanulmányoznivaló.

Lucia nővér 97 évet élt, és 2005. február 13-án halt meg.

A National Catholic Register szerint “60 tanúnak a vallomását kellett begyűjteni”, és Lucia nővér „minden írását össze kellett gyűjteni és meg kellett vizsgálni. Minden egyes oldalt, amit Lucia nővér írt, aprólékosan elemezni kellett, és itt most egy 10.000 levelet tartalmazó hatalmas halmazról van szó, amit sikerült összegyűjtenünk, és más, személyesebb szövegek mellett van még egy 2000 oldalas napló is.”

Nagyjából 30 ember dolgozott teljes munkaidőben ahhoz, hogy elemezzék a nővér életét, és elismerjék hősies erényeit.

Isten szolgája

Fatimai Lucia nővér ugyan nem kanonizált szent, azonban 2017. február 13-án, ugyanabban az évben, amikor unokatestvéreit szentté avatták, Sr. Lucia megkapta az “Isten szolgája” címet.

A kanonizációs folyamat következő lépéseként a Vatikáni Szentté Avatási Ügyek Kongregációja áttekinti az összegyűjtött anyagot, és megállapítja, hogy Lucia nővér a “hősies erények” életét élte-e. (Az ő életét Jézus követőjeként vizsgálják, mint bármelyikünkkel tennék, nem pedig a Szűzanya jelenéseiben játszott szerepét tekintve.) Ha a döntés kedvező lesz, Sr. Luciát ezután “Tiszteletreméltónak” nyilvánítják.

Azóta nem érkezett hivatalos bejelentés az ügy előrehaladásáról, mivel valószínű, hogy a Vatikán még mindig vizsgálja az összes benyújtott anyagot.

Ezen felül szükség lesz egy Lucia nővér közbenjárásával történt csodára is, amely mennyei jelenlétét megerősítve megszilárdítja Sr. Lucia státuszát.

Jelenleg még nem érkezett olyan állítás, amely hiteltelenítené a nővér személyes szentségét, és a Vatikán általában véve kedvezően ítéli meg az életét.

Fordította: Medgyessy László
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Szentek

Miért ábrázolták eredetileg Szent Kristófot farkas- vagy kutyafejjel?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Wikimedia

Még az előtt, hogy a július 25-én ünnepelt Szent Kristófot a vállán hordozott Gyermek Jézussal ábrázolták volna, az ábrázolásokon farkas- vagy kutyafejjel mutatták őt. Van ennek valami köze a farkasember legendájához?

Szent Kristóffal kapcsolatban köztudott, hogy ő az utazók védőszentje. Rendszerint úgy ábrázolják, hogy a gyermek Krisztust viszi a vállán, hogy segítsen neki átkelni egy folyón. Ez azonban nem volt mindig így. Az első szentképeken kutyafejjel ábrázolták őt. Vajon miért van ez a két eltérő bemutatás?

Sok ősi kultúrában létezik a kutyafejű emberek mítosza. A farkasember alakjában még napjaink modern kultúrájában is megtalálható. A mitológiai ábrázolásokkal azt akarták érzékeltetni, hogy az emberek, akik letértek az egyenes útról és bűnben éltek, úgy viselkednek, mint az állatok. A bűnt mindig összekapcsolták az ember elsődleges, másképpen mondva állatias indulataival. Egyes elbeszélésekben a bűnös ember állati alakot öltött. Gondoljunk az egyiptomiak Anubis istenére, akinek sakálfeje volt. Végül aztán ez a fajta ábrázolás természetes módon integrálódott a keresztény ikonográfiába.

Egy igen népszerű hagyomány szerint Szent Kristóf, aki eredetileg egy ilyen kutyafejű ember volt, akkor kapta vissza emberi külsejét, amikor találkozott Krisztussal. Ez persze egy szimbolikus kép, amellyel azt akarták megmutatni, hogy elhagyta züllött életmódját, hogy az Evangélium szerint éljen. Az első keresztények Keleten, és különösképpen Egyiptomban, úgy határoztak, hogy erre a legendabeli megtérésre utalva, Kristófot kutyafejjel ábrázolják. A 12. század óta választják inkább a folyón átkelő gyermeknek segítő ábrázolást. Ez legendájának egy másik elemét képezi. Neve egyébként görög eredetű, a Khristos (Krisztus) és a phorein (hordozni) szavakból származik, azaz azt jelenti, hogy Krisztus hordozója.

Írta: Philip Kosloski
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Szentek

“Istenem, ha létezel, hadd ismerjelek meg!” – Szent Charles de Foucauld, a sivatag szentjének életútja

Közzétéve

Szerző:

A 2022. május 15-én, vasárnap Rómában szentté avatott trappista szerzetes, katolikus pap, földrajztudós, nyelvész, most példaként áll előttünk. „A középszerűségtől, szabadosságtól elszakadt megtért élet példája a fiataljaink számára. Örvendezzen Franciaország ezen a napon, mert de Foucauld atyán keresztül Franciaországot tiszteljük!” (Boulevard Voltaire portál)

Charles De Foucauld (szül. Strasbourg, 1858. szeptember 15) egy périgord-i, a régi nemességhez tartozó ősi francia család sarja, amelynek a jelszava ez volt: „sohasem hátrálni!

A kis Charles hatéves korára elvesztette apját és édesanyját, nagyapja nevelte, aki túlságosan elnéző volt az árvához. Olyan gyermek és kamasz volt, mint a többi: nem nagyon volt hajlandó erőfeszítésre és munkára. Már középiskolai tanulmányai idején elvesztette a hitét, kicsapongó életet élt, de tehetséges diák volt, aki már tizenöt évesen leérettségizett.

1876-ban nagyapja beíratta Tours város Különleges Katonai Iskolájába, amelynek falait, és egyenruháit  is túl szűknek érezte, Hogy elűzze a katonaiskola monotóniáját, gazdag örökségéből társainak nagy partikat rendezett. A katonai iskolák elvégzése után, Algériába, majd Tunéziába vezényelték, de mivel a fegyelem nem nagyon vonzotta, hamarosan kilépett a hadseregből és 1882-ben elhatározta, hogy felfedezi Marokkót, Tunéziát és Algériát.

Joseph Aleman nevű rabbinak adva ki magát, eljutott a keresztények számára akkor még veszélyes marokkói helyekre is. Feltérképezte a Rif – Atlasz hegységet amelynek jelentős része akkoriban ismeretlen volt az európaiak előtt. Ezután, 1884-ben kiadta a „Felfedezőút Marokkóban” című művét, amelyet a Francia Földrajzi Társaság aranyéremmel jutalmazott.

Visszatérve hazájába, a párizsi Szent Ágoston plébánián élt át megtérést, amiről így számol be : “a fájdalmas üresség, szomorúság, amit még soha nem éreztem, minden este, amikor egyedül találtam magam, visszatért hozzám” – ” Elkezdtem templomba járni anélkül, hogy hittem volna, egyszerűen csak jól éreztem magam ott, és hosszú órákon át ismételgettem ezt a furcsa imát : “Istenem, ha létezel, hadd ismerjelek meg!”

1890. január 16-án, Istent keresve, visszatér gyermekkora katolikus hitéhez, majd négy évvel később minden vagyonáról lemond, és csatlakozik a Havas Miasszonyunk ciszterci apátság szigorú trappista szerzeteseihez. 1896-ban Rómába küldik teológiát tanulni. Egy év múlva lejár ideiglenes fogadalma, ekkor a tanulmányait megszakítja és Názáretbe utazik, ahol a klarissza nővérek kolostorszolgájaként tevékenykedik három éven keresztül. Az apátnő hatására végül pap lett, 1901. június 9-én szentelték fel Viviers-ben.

Nagyon vonzotta a Szahara – mint mindenkit, aki egyszer is megjárta – ezért püspöke engedélyével felszentelése évének októberében visszatért Algériába, ahol megfogalmazta elképzelését egy új, Jézus Szent Szívének Kistestvérei elnevezésű szerzetesrendről. A Földközi tengertől 2000 km-re a Szahara közepén fekvő Hoggar hegység lábainál a Tamanrasset oázisba ment, ahol a térség nomád tuareg lakosságának a gyermekeit oktatta, segítette.

Kis idő múlva felköltözött a közelben magasodó sziklás, kopár Hoggar hegység Assekrem nevű csúcsára, ahol felépítette szerény remetehajlékát és remeteéletet élt. Itt készítette el tuareg–francia szótárát, amely máig ezen szótárak alapját képezi. Dalok, szövegek gyűjtésével kutatta ennek a rejtélyes múltú népnek a kultúráját, imádkozott, olvasott, meteorológiai megfigyeléseket végzett. A hegyről lóháton járt le az oázisba élelemért és tanítani. A tuareg lakosság nagyon megszerette és ragaszkodott hozzá.

Az első világháború kitörésekor is az Assekrem-en maradt, és az oázis erődjében állomásozó francia hadsereggel kapcsolatot tartva próbált segíteni a bajbajutott embereken. Idővel társai is lettek Európából, és kialakult egy remeteközösség körülötte.

Erőszakos halállal halt meg. 1916. december 1-jén hegyi remetelakja előtt meg­gyilkolták. Egy szenusszita arab csoport francia ügynöknek tartva őt, elfogta és saját cellájában fogva tartotta. Amikor a francia hadsereg arabokból álló harci alakulata közeledését jelezték, pánik tört ki fogvatartói között, és az atyát a cella előtt fejbe lőtték. Szarkofágja a szabadban, a Tamanrassettől északra fekvő El Golea oázis közelében a sivatagban található. Hatalmas templomot építettek melléje.

Lelki hagyatékának alapjain számos szerzeteskongregáció, papi és világi társulás jött létre. Foucauld atya életében nem talált követőkre, a Vatikán sem fogadta el az általa megálmodott szerzetesrendet. Halála után tizenhét évvel (1933) azonban példaképként megtalálták és El-Abiodh Sidi Cheikhben megalapították a Jézus Kistestvérei Közösséget. A közösség 1968 óta folyamatosan egyházi jóváhagyással működik. Foucauld példája nyomán 1939-ben megalakult a Jézus Kistestvérei Női Szerzetesközösség, majd 1963-ban az Evangélium Kistestvérei Női szerzetesközösség is.

A sivatagi remete mindent megértett. Pazarló ifjúságától a tamanrasseti remeteségéig hosszú út vezetett. Lemondás és mindenekelőtt a sivatag iránti hatalmas vonzalom jellemezte. Elmerült Istenben, és szerzetes lett. Így látjuk őt a sivatagban élni a muszlimok és a „hitetlen” tuaregek között. Távolról sem rejtette el a hitét, hanem úgy döntött, példamutatással prédikál. A helyi lakosság csodálatát is sikerült kiváltania.

Helyesen mérte fel a helyzetet, amikor így fogalmazott: “Az én gondolatom az, hogyha az észak-afrikai gyarmatbirodalmunk muszlimjai apránként nem térnek át, akkor a törökországihoz hasonló nacionalista mozgalom fog kialakulni. Ha nem tudjuk, hogyan csináljunk franciákat ezekből a népekből, akkor ki fognak minket űzni. Csak akkor lesznek franciák, ha keresztényekké is válnak. Ha Franciaország nem hozza el a keresztény civilizációt ezeknek a népeknek, akkor azok fel fognak lázadni ellene.”

(A Boulevard Voltaire portál megemlékezései alapján-2022.05.14.)

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Szentek

Córdobai Szent Pelágiusz: korunk mártírja

Közzétéve

Szerző:

Szent Pelagius oltárképe; San Pelayo templom Olivares de Dueroban (Valladolid, Spanyolország)

Szent Pelágiusz vértanú élete és szenvedése Córdoba városában június 26-án Abd al-Rahmann uralkodása alatt.

Abban az időben, amikor a legvadabb megpróbáltatások érték a keresztényeket, Hispániából ellenségeink Galíciára törtek.[1] Ha Galícia teljesen le lett volna igázva, ezek a beavatatlanok az egész hívő közösség felett rendelkeztek volna. De az isteni segítség – mely visszatartotta a közeledők jogtalan merészségét a keresztényekkel szemben – nem hagyta el teljesen őket. Amint az ellenség megérkezett, a keresztény sereg felkelt ellenük és a két fél szembekerült egymással a csatában.

Amint ez szokásban van, az igazhitű király a hadjáratra magával hozta püspökeit. Ennek következtében miután a csata kezdetét vette és Isten népe menekülőre fogta, ezek a püspökök is fogságba estek más hívőkkel együtt. Ezek közül az egyiket, név szerint Ermogiust[2] – akit a többiekkel együtt lánca vertek – Córdobában börtönbe vetették. Mindezek után – mert az isteni befolyás különböző jeleket nyújt mindazok számára, akiket a Mindenható Isten az égi királyságba hív – Ermogius püspök, a szűk cellától és a súlyos lánctól megtörve, felajánlotta unokaöccsét, Pelágiuszt, mint túszt önmagáért, remélve, hogy később foglyokat küldvén ki tudja váltani őt.

Isten szokásos ajándékai valóban felfedték magukat, oly sokszor sugallta Pelágiusznak, hogy fogadja el a börtönt, mint azon napi bűnök sorának próbatételét, melyek nélkül az emberi gyengeség nem tud meglenni. Ily módon a börtön azon bűnöktől való feloldozáshoz vezette őt, amelyeket korábban elkövetett, amikor képtelen volt a világot járni a kísértéseknek való engedés nélkül. És valóban, az ember nehéz helyzetében mindazt kéri és igényli Istentől önmaga számára, ami az Övé. Emiatt mondta az Úr, hogy az életre vezető út keskeny, míg a romlásba vivő út széles és tágas (vö. Mt 7,13-14). És igaz az, hogy a jóléten keresztül kellemesebb a pokolba zuhanni, valamint próbákon és gyötrelmeken keresztül helyesebb valakinek elérnie a fennkölt magasságokat. A halálban az ember az Úrhoz hasonló, és emiatt aratja le a nagy jutalmat: az angyalok seregéhez való csatlakozást.

A legszentebb Pelágiusz ezen leckék által isteni módon sugallva, – és amint cselekedeti is mutatják – megfontoltan élt a börtönben, ahová 10 éves korában egyértelműen bezárták. Tiszta volt, józan, kedves és szerény. Imádságaiban éber volt, állandóan olvasott, nem felejtette el az Úr parancsait, a jó beszélgetésekben rész vett, bűnöktől mentes, mosolyban visszafogott és úgy olvasván Pál tanítását, mint állandó mesterét. Imádsága élénk volt. Kitűnt az olvasásban való ügyessége és a tanításban való jártassága révén, nem kevésbé pedig azzal, amikor válaszadásra méltatott néhány szószátyár hitetlent, hogyha azok ok nélkül belékötöttek. Pelágiusz állhatatosan megtartotta az ígéreteit és dicséretre méltónak maradt azáltal, hogy nem engedett teret a rossznak.

Aztán egy nap, miután Pelágiusz három és fél évet töltött el ily hősiesen, néhány jutaloméhes pribék jelent meg a börtönben, hogy egy fiatalt kerítsenek a király számára. Ők írták le uruk számára a boldogságos Pelágiusz jellemének szépségét és báját. És nem is ok nélkül, hiszen megjelenésre szép volt, ami a fogság óta az Úr Jézus Krisztus révén még inkább kitűnt[3]. Azok az ostoba és nemtörődöm emberek azt hitték, tomboló vétkeik áradatával elrejthetik igazi valóját dacára annak, hogy a mi Urunk megígérte Pelágiusznak, hogy az Ő jobbján foglal helyet a szent szüzek karában. Azok a hitványak nem értették meg, hogy nem állhatnak ellen az Úr kegyelmének, mert még egyetlen hajszálukat sem tudják fehérré vagy feketévé tenni (vö. Mt 5,36).

Amikor ez a hír a király fülébe jutott, igencsak tetszésére volt az (bár nem a jóindulat vezérelte), hogy Pelágiusz még a börtönbeli szigor ellenére is szépnek bizonyult. Egy lakoma közepén elküldette érte néhány szolgáját, hogy hozzák el – mint Krisztus áldozatát – és jelenjék meg színe előtt, hogy megszemlélje őt. Mivel a Mindenható Isten számára minden lehetséges, ezek az emberek láncra verték Isten szolgáját, Pelágiuszt, majd visszatérvén a királyi palotába, leoldották a zörgő láncokat, s – lelki vakságuk következtében – örömmel ajánlották fel azt, akinek lelkét Krisztus már eljegyezte Önmagának az oszthatatlan hitben. Egy királyi köntösben mutatták be az uralkodói tekintet számára, a legszentebb ifjú fülébe súgván azt, hogy az ő szépsége az, ami ily nagy rangra emelte.

A király nyomban így szólt hozzá: „Fiú, magas hivatalba emellek téged, ha kijelented, hogy megtagadod Krisztust és azt mondod, hogy a mi Prófétánk az igaz. Nem látod, hogy vidékeim milyen nagyok és mekkorák? Továbbá adok neked megszámlálhatatlan aranyat, ezüstöt, szép ruhákat és drága csecsebecséket. Az ifjú lovagok közül bárkit kiválaszthatsz, hogy a te ízlésed szerint szolgáljon. Kísérőket, hogy veled éljenek, lovakat, hogy megüld őket és fényűzést, hogy megízleld. Valamint bárkit kiválaszthatsz a börtönből, én szabaddá teszem. És ha kívánod, elhozatom ide családtagjaidat és nagy megbecsülést adományozok nekik.”

Szent Pelágiusz látván ezt a sok mindent és tudván, hogy nevetségesek, ezt mondta: „A dolgok, amiket mutattál nekem, király, hiábavalóságok. Nem fogom megtagadni Krisztust. Keresztény vagyok. Keresztény voltam, és mindig is keresztény leszek. Minden véget ér és megvan a maga ideje (vö. Préd 3,1). De Krisztusnak, akit magamhoz ölelek, nincs vége, mert nincs kezdete. Hiszen Ő az, az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben, aki a semmiből teremtette meg a világot és mindent az Ő erejéből tart fenn.”

Majd, amikor a király játékosan próbálta őt megérinteni[4], szent Pelágiusz ezt mondta: „Maradj távol, te kutya! Azt hiszed, hogy olyan kéjenc vagyok, mint te magad?” Pelágiusz letépte magáról a köntöst, amibe felöltöztették, és úgy tett, mint egy bátor atléta az arénában, aki inkább választja a becsületes halált Krisztusért, mint a szégyenteljes életet az ördöggel és a bűnökkel való beszennyeződést. A király, aki azt gondolta, még meggyőzheti őt, parancsba adta kíséretének, hogy furmányos beszéddel csábítsák el őt, hátha megtagadja a hitét és behódol a királyi hiúságoknak. De Pelágiusz, Isten segítségével, erősen állt és megmaradt állhatatosságában, megvallván csakis Krisztust és kijelentvén, hogy egyedül csak az Ő parancsait követi.

Látván tőle a király ezt a szenvedélyes szellemet és elismervén, hogy vágyai meghiúsultak, haragra gerjedt. „Vaskampókkal lógassátok fel,” – mondta – „majd eresszétek le újra meg újra, amíg ki nem leheli a lelkét, és meg nem tagadja azt, hogy Krisztus Isten.” A félelem nélkül való boldog Pelágiusz, aki sohasem utasította vissza a Krisztusért vállalt szenvedést, rendíthetetlen lélekkel viselte el a próbát. Amikor a király látta töretlen kitartását, elrendelte, hogy karddal vágják darabokra, majd dobják be a folyóba. Kínzói – megkapván a parancsot – tomboltak, mint a bacchánsnők. Olyan vad gúnnyal illették Pelágiuszt, mintha akaratlanul is azt az áldozatot ajánlották volna fel, melyben a mi Urunk Jézus Krisztus is jelen volt.

A mennyországot választotta, és ezért igencsak megszenvedett a földön. Kínzói egyike levágta a karjait a testéről, a másik a lábait, a harmadik pedig a fejét csapta le. Miközben a rettenthetetlen vértanú állva maradt, a vér, mint a verejték, hullott cseppenként a testéről (vö. Lk 22,44), csakis az ő Urához, Jézus Krisztushoz kiáltván, akiért a szenvedést nem utasította el, mondván: „Uram, ragadj ki ellenségeim hatalmából.” (Zsolt 30/31,15) És valóban, az isteni hatalom nem hagyta el őt, megpróbáltatásai hitvallóvá és – a kard árnyéka alatt – dicsőséges mártírrá tették. A kezei, amelyeket Istenhez emelt, karddal gonoszul levágattak. Majd a boldog Pelágiusz elszenderült. Mert senki sem nyugszik meg önmagában, csak egyedül az Úrban. A szívós atléta felkiáltott, de az Úr, ennek a küzdelemnek a vezére, így szólt: „Jöjj. Vedd a koronát, amelyet kezdettől fogva ígértem neked.” (vö. 1Kor 9,25) És amíg lelke az Úrhoz igyekezett, testét a folyóba taszították.

Mindezek ellenére néhány hívő felkutatta a testét, és egy sírkamrához kísérték ünnepélyesen. Fejét most Szent Ciprián temetőjében őrzik, míg teste Szent Genesius mezején nyugszik. Melyik vértanú érdemes Istenre arra, hogy a hetedik órában megkezdett szenvedése már ugyanazon nap késő délutánján beteljesedjék? A börtön nyomorából a mennyei dicsőségbe került. A világi szenvedések miatt érdemelte meg a mennyei jutalmakat. A népért, amelyet ő elhagyott, a paradicsomot birtokolta, amelyre vágyott. Igaz, hogy elhagyta rokonait és testvéreit, ám neki most angyali kísérete van. Az isteni Ige mondja, hogy „aki nevemért elhagyja apját, anyját…, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége.” (Mt 19,29) Akinek végtagjai elviselték a kardot, most a mennyei királyságban él.

Legszentebb tanú, Pelágiusz, te fenyegetések és kísértések közepette vallottad meg Krisztust. Nem engedtél a hízelgéseknek, és inkább választottad a halált az igazságért, mint az életet ebben a világban és a fogyatkozó igazságtalanságban. Te, akit Krisztus már választottai között számol, az elítéltek ígéreteinek nem vetetted alá magadat. Így ezért, szent vértanú, kérünk téged, védelmezd és ápold szüntelenül az Egyházat, amely szemed láttára tisztel téged imákkal és felajánlásokkal. Így lészel te – felnövekedvén bár Galíciában, de feldicsőítve Córdobában – közbenjáró Istennél.

A legszentebb Pelágiusz tizenhárom és fél esztendős kora környékén szenvedett vértanúságot Córdoba városában – amint mondottam – And al-Rahmann uralkodása idején, bizonyosan egy vasárnapi napon, június 26-án, a mi Urunk Jézus Krisztus 964. korszakában[5], aki él és uralkodik az Atyaistennel és a Szentlélekkel egyetemben, aki egy Isten a Szentháromságban mindörökkön örökké. Ámen.

* *

José Miguel Marqués Campo atya, a spanyolországi Gijón-ban található Jézus Szentséges Szíve Bazilika papja, egy 2015-ben megjelent cikkében így ír Szent Pelágiuszról, akit napjaink vértanújának nevez:

„A mai emberpróbáló időkben, amikor látjuk, hogy városainkat ismét támadják a muszlim erők, és amikor a keresztényeket – a fiatal gyermekeket is beleértve, különösen a Közel-Keleten – a szélsőséges iszlamisták ugyanilyen ördögi kegyetlenséggel kínozzák meg és fejezik le; amikor látjuk a szexuális zavaroktól és az erkölcstelen sajtótól megbolondult világ erős hatásait és kísértéseit magunk körül, minden katolikusnak, és különösen a fiataloknak, képesnek kell lennie arra, hogy megszerezze és bátorságot merítsen Szent Pelágiusznak, ennek a X. századi Spanyolországból származó fiatal keresztény fiúnak és nemes lelkű mártírnak az áldott közbenjárásából.”

Eredetileg latin nyelven. Angol nyelvű szövege Jeffrey A. Bowman révén a „Medieval Hagiography” című műben.


[1] Az északi keresztény királyságok és a latin Európa lakói a „Hispánia” kifejezéssel általában az Ibériai-félsziget déli, muszlim uralta részére utaltak. A mai „Spanyolország” szó rokon értelmű vele, de pontatlanul, mert a korabeli írások a fenti értelemben használták. Galícia, Pelágiusz szülőföldje a mai Spanyolország területén, a félsziget északnyugati csücskén található, de nem Hispánia részeként.

[2] Ermogius a galíciai Tui városának püspöke volt. Továbbá Raguel megemlíti itt, hogy a neve megjelenik a korabeli iratok egyikében. Pelágiusz halálát követően kultusza különösen nagy népszerűségnek örvendett Tui-ban.

[3] Ez egy komplikált mondat. Raguel Pelágiusz testi tökéletességét úgy érti, mint annak való alkalmasságnak a tükörképét, hogy Krisztus hitvesének lett kiválasztva. Pelágiusz szépsége azt mutatja, hogy ő Krisztussal lett eljegyezve, és hogy ők ketten azt az egyesülést Pelágiusz vértanúságában ünnepelnék meg. Pelágiusz gyönyörű „habitusával” vagy „edényével” áll szemben az a pompás köntös, amelyet Pelágiusz a kalifa előtt visel, és amelyet végül letép magáról, amit visszautasítja a kalifa ajánlatait. Raguel azt akarta, hogy az olvasó a kalifa közeledését különösen visszataszítónak tartsa, mivel Pelágiusz már Krisztus jegyese. Krisztus ölelése, melyre Pelágiusz volt rendelve, szöges ellentétben áll a kalifa ölelésével, amelyet visszautasít.

[4] Ezt a részt nehéz fordításban visszaadni. A kalifa cselekedetét a latin a tangere ioculariter kifejezéssel írja le. Szó szerint a „játékosan megérinteni” kifejezéssel lehet visszaadni. Pelágiusz válasza viszont arra enged következtetni, hogy a kalifa érintését nem „játékosként”, hanem nagyon is komoly dologként fogta fel, nagy valószínűséggel szexuálisan. Tehát az ioculariter átvitt értelemben a szexuális együttlétet jelenti. Lásd: Mark Jordan, The Invention of Sodomy in Christian Theology (Chicago, 1997), pp. 12-13.

[5] A dátumozás meglehetősen eltérő módon zajlott a középkori Európában. A spanyol keresztények gyakran használtak olyan keltezési rendszert, amely egy „korszak” szerint azonosítja be az éveket. Egy korszak megnevezésénél 38 év eltérés van, melyeket az Anno Domini-től (vagyis „az Úr évében”) számítottak, és amelyet széles körben alkalmaztak a Latin Egyházban. Így tehát a „964.korszak” a modern számítás szerint 925-nek vagy – sokkal inkább – 926-nak felel meg.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű