Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Miért tudok remélni…

Közzétéve

Ez a 2020-as év annyi nyugtalanságot, zavargást hozott már, olyan sok embernek, akik ezért vagy azért, a világjárvány, a gazdasági összeomlás, a politikai megosztottságok, a piacokon megfigyelhető felfordulás miatt már amúgy is nyugtalanok voltak… Az emberekben csak nőtt a bizonytalanság és a stressz.

Ne lepődjünk meg tehát azon, ha az Egyházban is tükröződik a társadalom nyugtalansága. A keresztények is emberek. Bennük is dolgozik az aggodalom, a félelem, a neheztelés, a keserűség. A rettegés egyik tünete az irracionalitás és az értékrend visszájára fordulása. Aki belekerül a rivalizálás, a bosszúállás körforgásába, az a jót rossznak és a rosszat jónak fogja nevezni. A randalírozók épületeket gyújtanak fel, fosztogatnak és rabolnak, és azzal a jóleső érzéssel térnek haza otthonukba, hogy valami jót csináltak.

Okos, tanult emberek „törölnek ki” ragyogó írókat, művészeket, kiemelkedő embereket, lerombolják nemes lelkű, jó és bátor férfiak és nők szobrait valamiféle réges-régen elkövetett kulturális hiba miatt, és azt állítják, hogy ezek a jó emberek rosszak voltak. Vallásos emberek egy jólelkű és kegyes személy életművét rossznak kiáltják ki, míg másokat – cinikusokat, gátlástalanokat, mohókat és gőgöseket – dicsérnek. Jó keresztények lelkesednek olyan politikusokért, akik egyértelműen rossz emberek: azért nézik el gonoszságukat, hogy megerősíthessék saját előítéleteiket.

A világ bűne a feje tetejére fordítja a világot.

Mindezek ellenére optimista vagyok, éspedig három okom is van rá. Két okot még akkor szedtem fel, afféle kis mondásokból, amikor évtizedekkel ezelőtt egyetemista voltam. A harmadik ok mélyebb ezeknél.

Egyszerűen nem vagyok olyan, hogy azzal töltsem az időt, hogy siránkozzam a világ állapotán és másokat okoljak a vétkeikért. Hogy miért nem? Mert az első kis mondás, ami megváltoztatta az életemet, egy angol írótól, F.D. Maurice-tól származik, és így szól: „Ha egy ember állít valamit, a legtöbbször igaza van, de ha tagad valamit, akkor a legtöbbször téved.” Egyszerűbben fogalmazva: ahányszor csak azt mondom valakinek vagy valamire, hogy „igen”, akkor helyes úton vagyok. Amikor azt mondom, hogy „nem”, akkor valószínűleg tévúton járok.

Ifjúkorom protestáns vallását inkább a tagadások jellemezték, mint az állítások. Az egész rendszer a „sola” elvekre épült: Sola Scriptura, sola gratia, sola fide stb.[1] Kegyes és jószándékú elvek, de alapvetően korlátozások. Szentírás igen, de hagyomány nem. Kegyelem igen, de a természet nem. Hit igen, de munka nem. Katolikus lettem, és áttértem az „is-is”-re. „Ha egy ember állít valamit, a legtöbbször igaza van, de ha tagad valamit, akkor a legtöbbször téved.” Igen.

Szükség van a tagadásra? Persze hogy szükség van. A különbségtevésre képes szív minden tagad, ami valami nagyobb jónak az eltorzítása vagy elpusztítása. Az állítással a legmagasabb jót, a legnagyobb értéket, a legfőbb igazságot állítjuk, és ez által az állítás által tagadunk mindent, ami alacsonyabb rendű, aljas és lealacsonyító. Minél erősebb az állítás, annál erősebb lehet annak a tagadása, ami a szépet, jót és igazat tagadja és lerombolja.

A második mondást, ami által az életem jobb lett, C.S. Lewis idézi Thomas Traherne költőtől. A széplélek Traherne a Centuries of Meditations-ban (A meditációk évszázadai) ezt kérdezi: „Lehet egy ember igaz és igazságos, ha nem szeret mindent a maga értékének megfelelően?” Ez a mondás szépen kapcsolódik F. D. Maurice mondásához, mert mélységet és érzést ad az állításokhoz. Szeretnünk kell mindent: mindent, a maga értékének megfelelően. Namármost világos, hogy egyes dolgok többet érnek másoknál. Ennél fogva ezeket jobban szeretjük. Az ítélőképesség művészete abban áll, hogy kritikusan nézünk a világra, megfigyeljük az embereket és a körülményeket, a dolgokat és a cselekedeteket, látjuk valódi értéküket és ennek megfelelően szeretjük őket. Ez elég nehéz a mai művi, műanyag, rohanó, technológiai világban. Nehéz látni, mi hiteles mindabból a hamisításból, hazugságból, mesterkéltségből és ámításból, amit a szórakozásfüggő társadalom kínál nekünk. Nehéz látni a valódi értéket az élvezet által prostituálódott, a haszonelvűség által lealacsonyított és a kereskedelem által elértéktelenített világban.

Elmélkedő szív kell ahhoz, hogy minden dolgot a maga értékén szeressünk. Csak ha az Áldott Szentség jelenlétében csöndben üldögélünk, akkor érthetjük meg a végtelen értékhez viszonyítva minden egyébnek az értékét. Ha ezt megtesszük, akkor hamarosan a magunk és mások értékével, illetve a dolgok értékével is tisztába kerülünk, és mindent a maga értékén fogunk szeretni.

Minden nap így cselekszem? Nem. Szeretném, ha tudnám ezt követni, de nem sikerül. Megzavarnak, féltékeny leszek, bizalmatlan vagy gyűlölködő, de szeretném, ha nem így lenne.

Térjünk át gyorsan a harmadik dologra, ami miatt optimista vagyok. Ez több, mint valami sekélyes hurrá-optimizmus. Hanem valami nagyon mély és megingathatatlan bizalom az Isteni Gondviselésben. Egy annyira mély bizalom, hogy azt hiszem, a korábbi nemzedékektől örököltem, mivel hála Istennek mindkét ágon sok generációra visszamenően igaz, őszinte hívőktől származom.

Ez az én hitem egy ajándék. Nem én alkottam, egyszerűen csak itt van, valami olyasmi, amit nagyon nehezen tudok kifejezni azon kívül, hogy tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve arról, hogy megtart engem ebben a máig tartó elkötelezettségemben. Ezt a legegyszerűbben úgy lehet mondani, ahogyan azt a Szent Pál fejezte ki a Rómaiakhoz írt levelében: “Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket.” (Róm 8, 28)

Egyszerűen arról van szó, hogy nem esem kétségbe, ha korrupciót vagy erkölcstelenséget látok a katolikus Egyházban. Nem félek valami forradalomtól vagy a társadalom összeomlásától. Nem nyugtalanít az eretnekség vagy az egyházszakadás. Ezek a szégyenfoltok és sebek a mi szomorú, darabokra törött világunknak a részei. Bánkódom rajtuk, mint ahogyan elszomorítanak a saját bűneim is, de nem bosszantanak és nem gurulok dühbe. Ha meg tudok valamit tenni a saját plébániámon, a saját családomban, a magam kis kuckójában, amivel a dolgokat rendbe hozhatom és tehetek a megbékélésért, a helyrehozásért és a megváltásért, akkor megteszem, azzal, amim van, és ott, ahol vagyok. Mindezen túl tudom, hogy Isten valóban elrendez minden dolgot. A szornyűségeket a dicsőség másik oldalába szövi bele. A kereszt, az eltemetés, a feltámadás egy olyan Istenről szól, aki magára veszi a legrosszabbat, ami csak történhetett: azt, hogy a vallásos emberek, a jó emberek, a rendes emberek megkínozták és meggyilkolták Isten drága Fiát, Mária fiát. Isten, a szerető Atya elfogadta ezt a szörnyű dolgot, és átfordította az azt elkövető emberek üdvözülésére és megvilágosodására.

És itt nem csak arról van szó, hogy én ezt hiszem. Én ezt tudom.

Ezért van az, hogy látom a legrosszabbat, de bízom a legjobban. Ezért próbálom megadni az embereknek a kételkedés jótéteményét, ezért remélem, hogy tagadás helyett állítani tudok, és ezért igyekszem minden dolgot a maga értékén szeretni.

Azért próbálok meg így cselekedni és így látni a világot, mert Isten maga is így cselekszik, és engem a maga arcára és hasonlatosságára teremtett.

Írta: Dwight Longenecker atya

Fordította: Solymosi Judit


[1] Egyedül a Szentírás, Egyedül hit által, Egyedül kegyelemből, Egyedül Krisztus, Egyedül Istené a dicsőség. A protestáns reformáció öt alapvető hittétele.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű