fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Életmód

Miért van az, hogy ha egy lépéssel előbb járunk, akkor hátrébb kerülünk?

Közzétéve

Fotó: Shutterstock

Luigi Maria Epicopo atya, az olaszországi aquilai egyházmegye papja, a pápai Lateráni Egyetem filozófiatanára Máté Evangéliumának a gondviselésről szóló szövegéből indul ki ennél az elmélkedésnél.

„Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább? Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.”

(Mt 6, 25-34)

Jézus evangéliumi szavai annyira magától értetődőnek tűnnek, hogy egy kicsit ostobán érezzük magunkat, amiért annyira másként élünk. Tény, hogy a legelterjedtebb és legnépszerűbb egzisztenciális igénk az „aggódni”.

Amikor aggódunk, egy lépéssel az élet előtt vagyunk, ennélfogva nincs időnk örülni és élvezni azt. Amikor aggódunk, szorongunk az eljövendőtől, ahelyett, hogy hálásak lennénk azért, ami éppen történik. Meg kellene tanulnunk, hogyan fókuszáljunk a jelenre és ne aggódjunk a jövő miatt. Kicsit mindannyiunknak vissza kellene térni a valóságba, a jelenbe.

Akik aggódnak, azok többé nem a feleségük vagy a férjük arcát látják, nem a gyerekeiket, barátaikat, vagy a kék eget, esetleg a ragyogó nyári esőt. Akik aggódnak, azok csak a problémákat látják, amiket meg kell oldaniuk, és nem azokat a dolgokat, amelyekért a nap végén hálásak lehetünk, akármi egyéb is történik majd. Akik aggódnak, azoknak többé nincs idejük mosolyogni, mert „az élet nehéz”. Annyira nehéz, hogy vannak napok, amikor csodálkozunk, hogy végül is tényleg érdemes-e így élni.

Jézusnak igaza van, amikor erre az egyszerű dologra emlékeztet bennünket:

“Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.”

És minden napnak megvan a maga elégséges kegyelme is. Erre a kegyelemre való emlékezésnek az alapja egy nagyon is reális felismerés: a legtöbb olyan dolgot, ami fontos az életünkben, csendesen kapjuk, mint egy diszkrét gesztust, hogy Valaki valamilyen módon gondoskodik rólunk, hasonlóan a virágokhoz, amelyeket gyönyörű szépen felöltöztet és lehetővé teszi, hogy a madarak énekeljenek és repüljenek az égen.

„Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább?”

A gond pontosan a mi kicsinyke hitünk, bizalmunk abban, hogy ez valóban így van.

Fordította: Petrus Gabriella
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Életmód

Milyen válaszokat adhatunk egy abortuszpárti embertársunkkal folytatott vitában?

Közzétéve

Szerző:

Abortuszpárti és életvédő tüntetők szemtől-szemben - Fotó: Gallup News

Érv:

Az életpártiak mindenki másra rá akarják erőltetni a maguk erkölcsét. Nem toleránsak. Mindenkinek joga van a maga erkölcsi meggyőződéseihez!

Cáfolat:

Ez butaság. Mindannyian úgy hisszük, hogy az erkölcs ráerőltethető másokra, és ezt minden nap meg is tesszük. Kritikus erkölcsi kérdésekben – mint például a nemi erőszak, a gyermekbántalmazás, a gyilkosság vagy a lopás – soha nem az egyes emberek személyes erkölcsi kódexére támaszkodunk, hogy azok irányítsák tetteinket a lehető legjobban. Hanem kijelentjük a világnak, hogy a nemi erőszak és a gyilkosság visszataszító, erkölcstelen és törvénytelen – téged pedig börtönbe zárunk, ha arra vetemedsz, hogy megerőszakolj vagy meggyilkolj valakit. Ezt jelenti az “erkölcs másokra kényszerítése”, és mi ezt tesszük minden egyes nap, amikor ráerőltetjük a társadalom minden egyes tagjára. Tehát ne tegyünk úgy, mintha nem hinnénk az erkölcs előírásában – mindegyikünk hisz benne.

Érv:

Én magam személyesen életpárti vagyok, de ugyan ki vagyok én, hogy másokra kényszerítsem a meggyőződésemet?

Cáfolat:

Kritikus erkölcsi kérdésekben – mint például a rabszolgaság, a gyermekbántalmazás, a nemi erőszak vagy a gyilkosság – mindannyiunknak erkölcsi kötelessége, hogy ráerőltessük ezt az erkölcsöt a világ többi részére is. Az ilyen cselekedeteket minden embernek erkölcsileg visszataszítónak kell találnia. El tudod képzelni, hogy valaki így szóljon: “Én ugyan személy szerint ellene vagyok a rabszolgaságnak, de hát ki vagyok én, hogy másokra is rákényszerítsem a véleményemet? Én magam soha nem tartanék rabszolgát, de ha te akarsz egyet-kettőt, hát ahhoz semmi közöm.”

Egészen világos, hogy te is, én is, teljes mértékben tudjuk, hogy a rabszolgasággal kapcsolatos nézeteinket erkölcsi kötelességünk mindenkivel és mindenhol elfogadtatni. Őszintén szólva, igazából az az erkölcstelen, ha éppen hogy nem erőltetjük rá az erkölcsünket másokra az ilyen kritikus erkölcsi kérdésekben. Ja persze, mellesleg én személy szerint ellenzem, ha valaki veri a feleségét, de hát …

Érv:

Tartsátok távol a rózsafüzért a petefészkemtől!

Cáfolat:

Igaz, hogy a világ számos nagy vallása ellenzi az abortuszt, de az abortusz ellenzésének egyáltalán nem szükséges vallási alapokon állnia. Az én saját abortusz-ellenességem alapját a tudomány, a józan ész, az erkölcsiség, a társadalmi igazságosság és a látható bizonyítékok adják.

Érv:

Az a legjobb, ha az abortusszal kapcsolatos nagyon személyes döntést a nőre és az orvosára bízzuk.

Cáfolat:

Ha egy orvos tanácsot ad, vagy segít egy cselekedetet elkövetni, az nem változtatja meg a cselekedet erkölcsi jellegét. Egy önmagában erkölcstelen cselekedetet senkinek a segítsége sem tehet erkölcsössé. Hihetné-e akárki is, hogy egy háromnapos csecsemő vízbe fojtása rendben van, csak azért, mert az orvos ezt ajánlotta?

„Az abortusz azt a mélységesen hibás antropológiát tükrözi, amely szerint minden egyén szuverén lény, és mindenekelőtt e szuverenitást fenyegető veszélynek kell tekinteni mindenki mást, akivel csak találkozunk, még a saját gyermekeinket is… A gyengék kiszolgáltatottsága erkölcsi kötelezettségeket ró az erősekre – tulajdonképpen éppen ez a függőség és az egymás iránti kötelesség tesz minket igazán emberré.” (Carl R. Trueman)

Írta: Dr. Steven Christie orvos, USA
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Catholic-link

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Claude, a hajléktalan pap, aki haláláig az utcán marad

Közzétéve

Szerző:

Az Arte csatorna „Fragmentumok” c. webes sorozatában különféle hátterű kanadaiak, franciák és németek beszélnek önmagukról a kamerába. Nézzük meg közülük a hajdan hajléktalan québec-i pap, Claude felkavaró tanúságtételét.

Az Arte által közzétett, „Fragmentumok” c. különleges, eredeti websorozatnak január végétől kezdődően három évszaknyi teljes anyaga érhető már el online. Az elképzelés meghökkentően egyszerű: egy mobil felvevő berendezést helyeztek el egy parkban, Kanadában, Németországban és Franciaországban, és aki akar, odamehet és elmesélheti a kamerába azt az eseményt vagy élményt, amely megváltoztatta az életét. A férfiak, nők, fiatalok és kevésbé fiatalok egyes szám első személyben elmondott élettöredékei megindító vagy elcsodálkoztató portrékat rajzolnak meg, fekete háttér előtt, összesen öt perces időkeretben.

13 éves korától alkoholista volt

Ezek között a gazdag, fájdalmas és megindító vallomások között találjuk Claude felkavaró tanúságtételét. Claude egy québec-i pap, aki teljes egészében a hajléktalanoknak szenteli magát, miután ő maga is éveket töltött az utcán, alkoholmámorban. Kerek öt percben Claude a maga jellegzetes akcentusával elmeséli életét, amely a szenvedéstől indult el a Krisztussal való találkozásig egy templomban. 13 évesen kezdett inni, nagyapja halálakor, és egészen 33 éves koráig hosszú keresztutat tett meg.

Hallgassuk meg, nézzük meg Claude vallomását, amelynek magyar fordítását alább olvashatjuk:

„A legnagyobb szegénység az, ha senki számára sem jelentesz semmit, ha senki vagy mindenkinek. Ez pedig előfordulhat mindenkivel, szegényekkel és gazdagokkal egyaránt.

Amikor először ittam, 13 éves voltam. Egy sört ittam, nagyapám halálakor. Ízlett és rögtön belejöttem. Olyan volt nekem, mint valami gyógyszer. Sokáig ittam. Legalább 33 éves koromig. Alkohol, erős drogok, mindent fogyasztottam, ami csak kapható volt. Már szúrtam magamat. Hajléktalan is voltam életemben. Egyáltalán nem volt semmi hitem, semmi kapcsolatom nem volt a hittel.

Nagyon hosszú volt az én keresztutam. Volt annak idején egy barátom, aki mélyen hívő volt. Yves-nek hívták. Gyakran járt misére, lelkigyakorlatokra. Mindig hívott, hogy menjek el vele, de engem ez egyáltalán nem érdekelt. Egy hétvégén mégis azt mondtam, na jó, elmegyek. Azért mentem, hogy neki örömet szerezzek. És olyan érzésem támadt, mint egy hirtelen megtérés. Történt valami ezen a hétvégén. Éreztem, hogy visszatért a hitem. A gyermekkori hitem visszajött. És amikor beléptem a szemináriumba, körülbelül a vállam aljáig ért a hajam, vadászingben voltam, igazán nem illettem bele a skatulyába. És a szeminárium idején, az első szemináriumi évek alatt, a jóbarátom, Yves, aki minden létező módon segített engem, képzeljék csak el, felakasztotta magát. Óriási sokk volt nekem. Nagyon közel állt hozzám. Talán ő volt az az ember, aki egész életemben a legtöbbet foglalkozott velem. Az ő öngyilkossága után, noha szeminarista voltam, újra inni kezdtem, mert annyira nehéz volt a szívem. Megvolt a papi hivatásom, de azon gondolkodtam: de milyen küldetésre?

Megismerkedtem egy fiatallal, aki egy napon felhívott, s elmondta, hogy egy montreali kórházban fekszik, rákos, utolsó napjait éli, és arra kért, menjek be a betegágyához. Bementem, és azt mondta nekem: „Soha senki nem nézett rám, senki nem figyelt rám, amíg éltem. Kérlek, figyelnél rám, amikor meghalok?”

18-19 éves lehetett akkoriban, 11-12 befogadó családban élt, rángatták ide-oda, mindenféle durva bánásmódban része volt. Ott maradtam vele, és a halála előtt azt mondta nekem: „Nekem most te segítesz, de ki fog segíteni az összes többinek, ott kinn az utcán?” És ebben a pillanatban megkaptam a hivatásomat. Ez az, ezt kell tennem – mondtam magamnak.

Fura dolog ez, évekbe tellett, mire kiszakadtam az utcán élésből, és most az utca tanít meg arra, mi az Egyház. Őrület, de így van. Ezek a fiatalok tanítottak meg az Egyházra. Nem rózsafüzérrel és Bibliával megyek ki az utcára, nem így közeledem hozzájuk. Nem egy irodában ülök, hanem ők fogadnak engem, ott, ahol élnek, a parkban vagy egy kis mellékutcában.

Nem igaz, hogy egyes emberek menthetetlenek. Ez a szó az én szótáramban nem létezik. Mindenkit meg lehet menteni. Én csak egy egyszerű pap vagyok, aki átélte azt, amit most ők is éppen átélnek. Nekik köszönhetem, hogy soha nem kezdtem el újra inni. Úgy is mondhatnám, hogy ők mentettek meg. 33 éves koromban hagytam abba az ivást, és most 33 éve vagyok az utcán, és itt is maradok az utcán egészen halálomig. Egész egyszerűen.”

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia, Arte.tv

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Az állatorvos azt mondta, el kéne altatni idős kutyánkat; kisfiunknak azonban más tervei voltak

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

A fiam megtanulta, mit jelent feltétel nélkül szeretni: “Jó, hogy létezel, még akkor is, ha már nem okozol nekem örömet vagy hasznot.”

Nemrég elvittük Dogo kutyánkat az állatorvoshoz, aki azt mondta, ideje elaltatni – vagyis már nagyon öreg, és csak gondot okozna nekünk.

„Ezt sohasem teszem meg, és örökké vigyázni fogok rá!” – kiáltott fel 8 éves fiam nagy elszántsággal, hogy megmentse kedvencünket.

Az az igazság, hogy mindannyian szerettük Dogot, aki kölyökkorától kezdve egészen fénykoráig szórakoztató, vicces, játékos társunk volt. Mindemellett pedig otthonunk buzgó őrzőjeként komoly szolgálatot tett nekünk.

Mostanra azonban majdnem teljesen vak lett, több foga hiányzott, és alig volt ereje. Főleg csak feküdt egész nap, emiatt – az idős korból adódó egyéb különféle betegségek mellett -, fájdalmas sebei voltak.

De kisfiam…” – próbáltam meggyőzni, hogy fogadja el az állatorvos javaslatát.

A fiam hevesen tiltakozva rám szólt: „Nekem mindig öröm lesz, hogy Dogo létezik, és szüksége van rám!”

Azonnal megszólalt a lelkiismeretem, és megértettem.

A szeretet törődést is jelent

A fiam most tanulta a szeretetet úgy, azzal a nemes hozzáállással, amire csak egy ember képes: „Jó, hogy vagy, annak ellenére, hogy már nem okozol nekem örömet, és nem vagy hasznomra.”

Sőt, eltökélt hozzáállása így is értelmezhető: „Korlátoltságodban nemcsak hogy nem okozol nekem kényelmetlenséget, hanem miattad tudok túllépni önmagamon a te jóságod felé, ez által növekszem és boldog vagyok. Tudom azt is, hogy a szeretetem boldoggá tesz téged, és ez minden, amire szükséged van az élethez.”

Te az enyém vagy, és én a tiéd vagyok.

Fiam tapasztalata a jövőben arra szolgál majd, hogy hiteles, feltétel nélküli szeretetben éljen. – Fotó: Shutterstock

Így is történt. Szeretettel vigyázott kutyánkra, hogy a lehető legkényelmesebben érezze magát anélkül, hogy egyedül lenne. Szeretete jeléül Dogo igyekezett a farkát csóválni, a kapott szeretetet nyalogatással viszonozta, mígnem egy éjjel örökre elaludt.

Ezen a kiskutyán keresztül fiam egy magasztos dolgot ismert meg és gyakorolt, melynek később az emberekkel való kapcsolataiban is hasznát veszi majd – különösen akkor, amikor majd egyszer házastársat választ: ez pedig az igaz személyes szeretet igazsága.

Az önzetlen szeretet képessége emberi természetünk része. Lehetővé teszi számunkra, hogy a szeretett személy létéből fakadó élvezeten vagy hasznosságon túl is szerethessünk. Többet ad, mint az egyszerű érzékelés, mivel észrevehetjük mások legmélyebb értékeit és igazságát, amiért eleve megérdemlik, hogy szeressük őket önmagukban és önmagukért.

Ez egy olyan igazság, amelyet szavakkal úgy tudnánk kifejezni, mint például: „Nem azért szeretlek, mert a jelenléted örömet szerez nekem, nem azért, mert hasznos vagy számomra, nem azért szeretlek, mert szükségem van rád, hogy kielégítsd szükségleteimet és vágyaimat. Egyszerűen azért szeretlek, mert az vagy, aki vagy. Milyen jó, hogy önmagadban és önmagadban létezel! Felajánlom magam, hogy segítsek a teljességre hozni magadból a legjobbat.”

„Ezért szeretni foglak szépséged és képességeid teljében – és nem foglak kevésbé szeretni akkor, amikor létezésed alkonyán már mindezt nélkülözöd, az öregség vagy a betegség korlátjai között leszel, mindentől megfosztva, de még azzal a képességgel, hogy szeretetet adjál és kapjál akkor, amikor a legnagyobb szükséged van rá.”

Annyira mélyen gyökerezik bennünk a szeretet iránti vágy, hogy sok beteg és idős ember szenved a szeretet hiányától. Emiatt egészségi állapotuk leromlik, és idő előtt hagynak itt bennünket. Szeretettel tovább élhettek volna, hasonlóan a meggyújtott gyertya végéhez, amely árasztja magából a fényt, amíg el nem fogy és le nem ég.

A valódi személyes szeretet a lélek erejére támaszkodik, ami alapján mélyen és hitelesen képes szeretni. Ez által látunk és szeretünk valakit lényének és igazságának megfelelő mértékben.

Írta: Orfa Astorga
Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű