fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Nagy kérdések

Miért van néhány középkori templom mennyezetén nyílás?

Közzétéve

Fotó: Wikipedia

A templomi építészet egy érdekes kérdése a Szentlélek számára készített nyílás. A templomok mennyezetén szándékosan hagynak egy nagy lyukat.

Ez leggyakrabban Európa középkori templomaiban fedezhető fel, de a világ más részein is előfordul.

A hagyomány célja az volt, hogy emlékeztesse a híveket a Szentlélek pünkösdi eljövetelére, és látható emlékeztetőként szolgáljon arra, hogy a Szentlélek továbbra is folyamatosan leszáll a keresztény gyülekezetre.

Ennek a spirituális szimbólumnak különösen pünkösd napján volt nagy jelentősége. Ekkor egy ember felmászott a tetőre és kívülről a Szentlélek különféle szimbólumait bocsátotta le a templomba.

Francis Weiser atya a Holyday Book című könyvében elmeséli, hogy néha élő galambokat vagy gerléket, máskor égő szalmaszálakat használtak erre a célra.

Közép-Európa néhány városában az emberek odáig is elmentek, hogy égő kanócot vagy szalmakötegeket dobtak le a Szentléleknek szánt nyílásból, hogy ezekkel a pünkösdi lángnyelveket szemléltessék. Ezt a gyakorlatot azonban végül abbahagyták, mert általában az lett a vége, hogy az embereket külsőleg égtek meg, ahelyett, hogy lelkük mélyén érezték volna a Szentlélek eljövetelét, ahogyan az Jeruzsálemben történt. A tizenharmadik században Franciaország számos székesegyházában élő fehér galambokat engedtek szabadon a szentlelket éltető éneklések alatt, miközben rózsaszirmokat dobtak le a Szentlélek számára kialakított mennyezeti nyílásból.

A „Szentléleknyílás” lenyűgöző középkori hagyomány, és az ezen keresztül leejtett, lebocsátott szimbólumok segítettek tudatosítani az emberekben azt, hogy hitünk valójában nem más, mint a fizikai és a spirituális világ egyesülése.

Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Nagy kérdések

Miért kapnak a bíborosok templomokat Rómában?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Valahányszor új bíborost neveznek ki, egy római templomot kap, hogy ez jelezze kapcsolatát Róma püspökéhez.

A katolikus egyházban szokássá vált, hogy minden új bíboroshoz egy római templomot rendelnek. Ez egy ősi szokás, amelynek hagyománya a korai egyházig nyúlik vissza.

Eredetileg a bíboros elnevezést olyan papoknak adták, akik Róma városának plébániáit vezették. A Katolikus Enciklopédia rövid magyarázatot ad erre.

„Ennek a szokásnak megfelelően az V. század végétől Rómában a Cardinalis (bíboros – a ford.) kifejezést a római püspök egyházához tartozó (huszonöt-huszonnyolc) római titulushoz, vagy kvázi-plébániákhoz (quasi diæceses) állandóan hozzárendelt papokra alkalmazzuk.”

Ahogy az egyház terjeszkedni kezdett Európa- és világszerte, a pápának szüksége volt tanácsadókra, püspökökre ezeken az új területeken, akik konzultáltak vele a szükséges intézkedésekről. E püspökök közül sokakat aztán “bíborosokká” neveztek ki, hogy jelezzék a római pápához fűződő különleges kapcsolatukat.

Az idők folyamán és a szerint, ahogy a pápai egyházfőség egyre inkább megnyilvánult, az egyházi és világi ügyek mennyisége Rómában nagymértékben megnőtt, aminek következtében a pápák szomszédos püspököket hívtak, hogy képviseljék őket a püspöki funkciókban és segítsék őket tanácsaikkal.

A “bíborosi” elnevezés mellett ezek a püspökök „tituláris templomokat” („címtemplomokat” – a ford.) is kapnak Rómában, hogy még inkább megszilárdítsák kapcsolatukat Róma püspökével, a pápával.

Gyakorlatilag a bíboros nem vesz részt az adott egyházközség mindennapi működésében, és nincs hatásköre a lelkipásztorok kinevezésére vagy az egyházközségre vonatkozó fontosabb döntések meghozatalára. A valóságban a római plébánia inkább egy második otthon a bíborosok számára, akiket mindig szívesen látnak a címtemplomukban misézni és lelki szükségleteikben szolgálni.

Fordította: Medgyessy László

Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Nagy kérdések

Mi a különbség a Szentszék és a Vatikán között?

Közzétéve

Szerző:

Forrás: Shutterstock

A két szót gyakran felváltva használják. És mégsem ugyanazt jelentik… Ha a Vatikán a világ legkisebb államára utal, akkor a Szentszék a pápa és a Kúria jogi személyére. Ha a Vatikán eltűnne, a Szentszék megmaradna!

Egy intézmény székhelye egy meghatározott helyre utal. Érdekes módon azonban a Szentszék nem pontosan egy területre utal, hanem az egyházjog szerint elsősorban a pápa, valamint az államtitkárság és a Római Kúria más intézményeinek jogi személyiségét jelöli. Így a római katolikus egyház az egyetlen olyan vallási intézmény, amely valódi nemzetközi jogi státusszal rendelkezik. Ez egy valódi jogi kivétel, ami megmagyarázza a világban való jelenlétét és a történelemben betöltött jelentős szerepét.

A katolikus egyház a reneszánsz óta – jóval a vatikáni enklávé létrehozása előtti idők óta – sok más országhoz hasonlóan az egész világgal tart fenn kapcsolatokat, és diplomáciája köztudottan a világ egyik legjobb diplomáciája. A különbség az, hogy diplomáciája nem pontosan ugyanazokat a célokat szolgálja, mint más országoké, ahogyan azt Joël-Benoît d’Onorio, a Le Pape et le gouvernement de l’Église (A pápa és az egyház kormányzása – a ford.) című könyv szerzője kifejti, aki szerint a Szentszék “az egyetlen olyan nemzetközi jogalany esete, amely kifejezetten vallási és erkölcsi célokat követ”. Ezért van az, hogy a nemzetközi szervezetekben, amelyekben képviselteti magát, diplomatáinak nemes küldetése a béke előmozdítása és a legkiszolgáltatottabbak védelme. Közvetítői szerepét – mint például Kuba és az Egyesült Államok között – szintén széles körben elismerik.

Igaz, hogy a történelem folyamán a katolikus egyház egy olyan területen testesült meg, amelyet a pápák, mint bármely uralkodó, igyekeztek kiterjeszteni, de a Szentszék hatalma messze túlmutat a földrajzi körülhatároláson. Ezt mutatta ki az 1870-es válság, amely Róma elfoglalásával a pápai állam megszűnéséhez és Olaszország II. Viktor Emánuel által történő egyesítéséhez vezetett. Állami státusza hiányában egyes értelmiségiek ki akarták zárni a Szentszéket a nemzetközi kapcsolatokból. Mégis, ebben a válságos időszakban, amikor a pápát fogolynak tekintették saját falain belül, az Apostoli Szentszék sikeresen megvédte az egyház pozícióját, mint societas juridice perfecta-nak (tökéletes jogi társaságnak – a ford.), azaz a természetéből fakadó szuverenitás birtokosának helyzetét. Ezt bizonyítják a pápa által a világ minden táján fenntartott diplomáciai kapcsolatok, a nemzetközi közvetítések és az 1870 és 1929 között aláírt megállapodások. A Szentszék soha nem szűnt meg kormány lenni, még akkor sem, amikor egy időben megszűnt állam lenni. Ezért intézményi szempontból nem tévesztendő össze a sokkal újabb keletű Vatikánváros Állammal.

A Szentszék támogató állama

Több mint 50 évnyi tárgyalás után XI. Pius pápa 1929. február 11-én aláírta a lateráni egyezményt, amely lehetővé tette ennek a kis enklávénak a létrehozását, amely felett a pápa abszolút uralkodóként uralkodik. A Vatikán kifejezés tehát a Szent Péter-bazilikát és az Apostoli Palotát körülvevő városállamra utal. Kis mérete nem akadályozza meg abban, hogy számos uralkodói attribútummal rendelkezzen, például vasútállomással, rádióállomással és csendőrséggel. Saját büntető törvénykönyvvel és zászlóval rendelkezik, saját pénzt veret és saját bélyeget bocsát ki. Monarchaként a pápa teljes végrehajtó, törvényhozó és igazságszolgáltatási hatáskörrel rendelkezik, de ezeket különböző szervek gyakorolják a nevében. A lateráni egyezmény egyúttal konkordátumot is létrehoz a Vatikán és Olaszország között. A konkordátum többek között arra kötelezi az olasz államot, hogy a pápát a Vatikán időleges fejének ismerje el. Az új állam azt is vállalta, hogy nem avatkozik bele az olasz politikába.

A Szentszékkel ellentétben, amelynek diplomáciai hálója folyamatosan bővül, a világ legkisebb államának kapcsolattartása főként a környező olasz szomszédságra korlátozódik. Az 1870-ben pápai börtönként működő Vatikánváros, amelynek függetlenségét és semlegességét az 1929-es paktumokban rögzítették, a Szentszék támogató államává vált, amelyet azért hoztak létre, hogy a római egyházmegye és a katolikus egyház lelki kormányzásának szabadságát és függetlenségét a világ minden részén biztosítsa. Ha ez a terület egy napon eltűnne, az Egyház és a Szentszék nem szűnne meg létezni, és együttesen a nemzetközi jog szuverén alanyát képeznék.

Fordította: Medgyessy László
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Nagy kérdések

Pál nem zuhant le a lováról a Damaszkuszba vezető úton

Közzétéve

Szerző:

Caravaggio talán megpróbálna meggyőzni az ellenkezőjéről, de a bibliai szöveg nem így szól.

Az Apostolok Cselekedeteiben lehetetlen olyan részre bukkanni, amely szerint Szent Pál (vagy inkább Saulus) a lováról zuhant volna le, miközben úton volt Damaszkuszba. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Caravaggio és a Pál megtérését megfestő más nagy mesterek tévedtek volna. Arról ugyan nem esik szó, hogy Pál Szíriába utazva bármilyen állaton lovagolt volna, viszont arról sem, hogy gyalogosan ment volna. Ezt egész egyszerűen nem pontosították.

Az a tény azonban, hogy valami nincs kifejezetten kijelentve a Szentírásban, nem jelenti azt, hogy ne történt volna meg. Például a négy evangélium egyikében sincs egyetlen olyan szó sem, amelyet Szent József mondott volna. Ezt a hallgatást azonban nem értelmezhetjük úgy, hogy néma volt vagy hallgatási fogadalmat tett volna. Arról sincs leírás, hogy a Szent Család közösen étkezett, de emiatt nem kell feltételezzük, hogy soha nem ettek együtt. Nem találunk említést arról, hogy Jézus a barátaival játszott volna gyermekkorában, de ez nem jelenti azt, hogy egész nap otthon maradt, és a házimunkában segített Józsefnek vagy Máriának.

Megtérés a damaszkuszi úton – Caravaggio 1600

Nos, az Apostolok Cselekedeteinek néhány mondata (ApCsel 22, 6-7) azt sugallhatja, bár nem szükségszerűen, hogy Pál valóban leesett valamiről. Általában azt feltételezik, hogy Saul rabbi a damaszkuszi úton leesett a lováról – ezt a feltételezést újra és újra megerősíti a passzus számos művészi ábrázolása. A szöveg azonban egyszerűen csak Pál szavait idézi: “a földre zuhantam” (epesa te eis to edaphos). Sehol nem találunk említést lovakról, szamarakról vagy bármilyen más közlekedési eszközről. Talán csak annyi történt, hogy Pál letérdelt.

Valójában a Saul csodálatos megtérésére utaló három különböző szöveg (ApCsel 9,3-4; 22, 6-7; 26, 12-14) abban egybehangzó, hogy Saul az égi fény láttán a földre zuhant. Ez a fény rendkívül fontos, és Lukács nem véletlenül tesz róla említést a Saul megtéréséről szóló három beszámoló közül kettőben.

A szövegek így szólnak:

„Ekkor történt, hogy amint az úton Damaszkusz közelébe értem, az égből hirtelenül nagy fényesség vett körül. A földre zuhantam, és egy hangot hallottam, amint megszólított: Saul, Saul, miért üldözöl?”  (ApCsel 22, 6-7)

„Amikor egyszer ilyen szándékkal Damaszkuszba mentem a főpapok meghatalmazásával és engedélyével, déltájban, király, napnál ragyogóbb világosságot láttam az úton, körülragyogott engem is, útitársaimat is. Mindnyájan földre hullottunk, s ekkor egy hangot hallottam, amint héber nyelven megszólított: Saul, Saul, miért üldözöl? Hiába rugdalózol az ösztöke ellen!” (ApCsel 26, 12-14)

Mindkét szakasz megemlíti a pontos napszakot, amikor megjelent a mennyei fény, amely miatt Saul elesett: “dél körül” volt. Ez az információ látszólag lényegtelen, noha kulcsfontosságú lehet. Hagyományosan egyes kommentátorok azzal érvelnek, hogy Pál (vagy inkább Lukács, az írnoka) azért érezte szükségét annak, hogy megemlítse, miszerint az esemény délben történt, hogy az olvasókkal megértesse, nem a sötétség okozta a látáscsökkenést. Mivel fényes nappal volt, tudta, hogy mi történik. Más kommentátorok azonban más magyarázatot adnak.

Egyes tudósok szerint több mint valószínű, hogy Saul nem lovagolt, éspedig azért nem, mert a déli időpont az ima bevett ideje volt. Valójában a farizeusok naponta háromszor imádkoztak, Dávid (állítólagos) szokását követve, amint az az 55. zsoltárban olvasható („Én azonban Istenhez kiáltok, az Úr megment engem. Panaszkodom és sóhajtozom színe előtt este, reggel, délben, és meghallgatja szavam.” (55. zsoltár, 17-18.)

A jámbor emberek hagyományosan általában álló helyzetben, Jeruzsálem felé fordulva mondták el az imát (vö. Dán 6, 10-11). Így tehát hihető, hogy Saul, buzgó, jámbor farizeusként, megállt a damaszkuszi úton, hogy a déli imát elmondja. Azaz felegyenesedve állhatott, arccal délnek, Jeruzsálem felé, amikor a mennyei fény elvakította, és a földre zuhant.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű