Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Miképpen helyezi az Egyház kimagasló helyre a nőket

Közzétéve

Az Egyház tudatában van a nők belső értékéből adódó méltóságának. Elismeri, hogy Isten szemében egyenértékűek, és egész történelme folyamán védelmet biztosított nekik, amit a társadalom gyakran megtagadott tőlük. Sőt, a kereszténység kezdete óta támaszkodott rájuk a hit terjesztésében.

A kereszténység kezdeti ideje óta a nőket bevonták a keresztény hit átadásába. Jézus közvetlen közelében találjuk őket és fontos szerepet töltöttek be, bár az apostolokétól különbözőt. A hűség példáját adták minden megpróbáltatásban, amit nem mindig találhatunk meg a tanítványoknál. Néha megnevezve, de gyakran névtelenül, ezek az asszonyok követték Jézust városról városra működése egész ideje alatt. Az Evangéliumokban láthatjuk őket a kereszt alatt, amint kimutatják, hogy fontosabbnak tartják hűségüket a hírnevüknél vagy akár az életüknél.

Igaz, az „asszonyokat, akik Jézust követték” (ahogyan az Evangéliumok említik őket) nem nevezik apostolnak. Ez azonban nem akadályozta őket abban, hogy a hit közvetítői legyenek. Az Evangéliumok tanúsága szerint könnyebben megvallják hitüket, mint a férfiak, és Krisztus nem habozott kinyilvánítani nekik küldetésének leglényegét. Ilyen a házasságtörő és pogány szamaritánus asszony esete, aki Jézustól kapta az örök élet fakadó vizét (Jn 4, 14). Márta és Mária, Lázár nővérei szép példái az Istenbe vetett bizalomnak (Lk 10, 38-42 és Jn 11, 17-44). Mária Magdolna pedig János Evangéliuma szerint kivételezett tanúja volt Krisztus feltámadásának, ennek az eseménynek, amelyen az egész keresztény hit alapszik.

A konvenciók megvetése

Krisztus az asszonyokat teljesen szabadon kezelte, nem törődve környezete szociális konvencióival. Így például nem vette figyelembe a vérfolyásos nőkre vonatkozón tisztátalansági tilalmat, amikor engedte, hogy megérintse egy tizenkét éve vérfolyásos asszony (Lk.8, 43-48). A szociális konvencióknak ugyanez a semmibevevése mutatkozik meg akkor, amikor Jézus a szamaritánus asszonnyal találkozik és beszélget a pogány, rossz életű asszonnyal, akit pedig kizártak az akkori társadalom jó zsidó köreiből.

Az asszonyok központi szerepet töltöttek be az első keresztény közösségek megalakulásában. Az Apostolok Cselekedetei beszámol kereszténységre való a megtéréseikről (Apcsel.16,13-15, 17,4) és annak buzdító hatásáról a zsidó vagy pogány társadalomban. Ezek az asszonyok konkrét apostoli feladatokat is elláttak és részt vettek a fiatal Egyházba belépett új hívek oktatásában is. Anyagilag függetlenek voltak, nagymértékű cselekvési és szólásszabadsággal rendelkeztek, befogadták és védték a születő közösségeket. Pál apostol megismertet minket egy bizonyos Főbe nevű asszonnyal, aki diakonisszaként működött Korintusban. Főbe úgy jelenik meg előttünk, mint a Szent Pált körülvevő férfi munkatársakkal egyenértékű segítőtárs. Szent Pál kéri, hogy engedelmeskedjenek neki mindenben, és kifejezi, mekkora tiszteletet és bizalmat ébresztett benne (Róm 16, 1-2). Szent Péterrel kapcsolatban egy másik asszony is megjelenik: Tabita, akit mathetria-nak, tanítványnak neveztek, mert segítette az Egyházat jótékonyságával (Apcsel.9, 36-42).

Nagy befolyásuk volt

Számos írás tanúskodik arról, milyen nagy befolyásuk volt az asszonyoknak a születő Egyházban. Nem is beszélve a bátorságnak és az erénynek olyan mintaképeiről, mint az első vértanúk, Blandina és Ágnes. Felicitász és Perpétua a mártírok történetének legszebb alakjai között szerepelnek. Egyikük fiatal rabszolganő, aki börtönben szülte meg gyermekét, másikuk fiatal patríciusnő, aki a gyermekét szoptatta. Mindkét asszonyt 203-ban, Septimus Severus idejében vetették vadállatok elé cirkuszi játékok során. Perpétua elbeszélése az első írásos női tanúságtétel, ami első személyben íródott.

Meg kell említeni azt a kevéssé ismert funkciót, amit a női diakónusok végeztek más asszonyok mellett a keresztény közösségekben, elsősorban keleten, vagy pedig az özvegy nők spirituális és karitatív tevékenységét, nyugaton és keleten egyaránt .Egyes világi asszonyok pedig nagylelkű adományaik révén vettek aktívan részt az Egyház életében: szentélyek létrehozását finanszírozták, lehetővé tették rabszolgák felszabadítását és kiérdemelték a papság háláját.

Az ókori keresztény írások az egyedüliek, amelyek ilyen sokat szólnak a nőkről és ilyen kiemelt helyet biztosítanak nekik. A pozitív elismerő megnyilatkozások mellett viszont az első keresztény írók egynémely kijelentése – kezdve Szent Pálon – meglehetősen szigorú az asszonyokkal szemben. Itt nem arról van szó, hogy Szent Pál leveleit szövegkritika tárgyává tegyük. Először is figyelembe kell vennünk az akkori kor mediterrán területeinek mentalitását, ahol az asszonyokat általában alacsonyabb rendűeknek ítélték. De ezen a háttéren túl el kell ismerni, hogy ókori keresztény írások az egyedüliek, amelyek ennyit írnak az asszonyokról és ilyen nagy helyet biztosítanak nekik: elég, ha összehasonlítjuk őket ugyanezen kultúra pogány és zsidó íróinak szövegeivel.

Egyenlő méltóság

Nem könnyű egyetlen egy álláspontot kialakítani az összes szent író asszonyokra vonatkozó szövegeiből. Szent Pál egyes levelei eléggé ellenmondásosak, például Timoteushoz írt levele a nők alárendeltségéről és hallgatásukról (Tim2, 9-15) némileg ellentétben áll annak elismerésével, hogy a nők részt vesznek a gyűléseken (1Kor 11, 3-16). Több kijelentést a megfelelő szövegösszefüggésbe kell helyezni és helyesen értelmezni. Ugyanaz a Korintusiaknak szóló levél kijelenti, hogy a férfi az asszony feje, ami nem az asszony alárendeltségének dicsőítése, hanem sokkal inkább egy misztikus párhuzamot fejez ki a házastársi viszony és a Krisztus és Egyháza közötti egységről. Ugyanilyen jellegű kijelentést találhatunk az Efezusiaknak írt levélben, amit nem szabad kiemelni a levél egészéből, ez dicséri a férfi és az asszony közös hivatását „követni a szeretetet, Krisztus példájára”, kölcsönös alárendeltségben („Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből”, Ef 5,21). Ezek a szövegek kettősen értelmezhetők és ürügyül szolgálhattak nőgyűlölő magatartásra bizonyos keresztények részéről. Meg kell azonban állapítani, hogy ugyanakkor erős elképzelést alapoztak meg a férfi és nő egyenlő méltóságán alapuló házasságokról is.

Egy berögzült legenda

Az Egyház soha nem állította, hogy a nőknek nincsen lelke. A híres mâconi zsinat 486-ban egy etimológiai problémával foglalkozott: lehet-e egy nőt, „muliert” „homo-nak, embernek nevezni, ugyanúgy, mint a „virt” – a férfit. A zsinat egyik püspöke majdnem belebonyolódott a latinjába, de a kérdést, amint ezt Grégoire de Tours egy századdal később meséli, hamarosan elvetették: „A Homo (ember) szó ugyanúgy jelent nőt, mint férfit. Isten tehát ugyanúgy minősítette mindkettőjüket az ember elnevezéssel. Egyébként az Úr Jézust „Ember Fiának nevezték”, mert egy szűznek a Fia, vagyis egy nőé.” A vita tétje tehát nem az volt, hogy a nők osztoznak-e az emberi természetben, hanem az, hogy a „homo” szó nem korlátozódik kizárólag a „vir” (férfi) megjelölésére. Ez azonban mellékes epizód, amit egy kánonjogi munka sem jegyez fel. De a kérdés hirtelen felbukkan újra a Felvilágosodás Enciklopédiájában a 18. században, és azóta is felkapta az antiklerikális propaganda, anélkül hogy a forrásokat kritikus módon vizsgálta volna.

Egy ilyen állásfoglalásnak semmi értelme sem lett volna a középkori keresztény számára. Ugyanúgy, mint a korai Egyház, a középkori Egyház is az asszonyokra támaszkodott a hitterjesztés és a hit megerősítése terén. Az asszonyok térítették meg férjeiket, építettek monostorokat és oktatták gyermekeiket. Az Egyház szentnek nyilvánított volna lélek nélküli teremtményeket? És az apátnők sem hiányoztak: Szent Benedek mellett ott volt nővére, Szent Skolasztika, Assisi Szent Ferenc mellett Szent Klára. Két asszony, Svédországi Szent Brigitta és Sziénai Szent Katalin volt az, akik rábírták a pápát, hogy visszatérjen Avignonból Rómába.

Megosztott vélemények

Számos középkori egyházi személy írásaiban kevéssé rokonszenvesen nyilatkozik az asszonyokról, de ezt a nézetet nem osztotta mindenki. Ezen férfi szerzők mentségére szolgáljon, hogy a kor, amelyben éltek, nehezen viselte a nők testi működését, amely az élet titokzatos átadásával függött össze. A meg nem értéstől a félelemig, majd a félelemtől az alsóbbrendűség gondolatáig csak egy lépés van, amelyet gyorsan meglépnek azok, akik a nőknek tulajdonítják koruk minden baját. De ez a felfogás nem kizárólagos. A kathár (albigens) eretnekséggel szemben, amelyet az alapjában nőgyűlölő gnosztikus dualizmus jellemez, más egyházi személyek jóindulatú látásmódot közvetítenek a nőkkel kapcsolatban, így például a 13. századi nagy kolduló rendek (ferencesek, domonkosok), akik elismerték a nők jogait és különleges adottságait. Aquinói Szent Tamás értéket tulajdonít a házasságon belüli házastársi aktusnak és úgy véli, hogy az eredendő bűn nélkül a házastársak közötti szexuális öröm sokkal intenzívebb lehetett volna és sokkal harmonikusabban simult volna be a természet rendjébe.

Szűz Mária kiemelkedő helye

Mária kiemelkedő szerepet töltött be Fiának, mint emberré lett Istennek megnyilvánulásában. Asszonyként és egyetlen olyan emberként a történelem során, akit az eredeti bűn nem érintett meg, ő volt a megtestesítője a tökéletességnek. Mária az az asszony, aki nélkül az emberiséget nem lehetett volna megmenteni: Isten azt akarta, hogy az ő „Úgy legyen”-jétől függjön az üdvösségünk. Az Ószövetségben az Úr férfiakkal lépett szövetségre, az Új Szövetséget viszont egy fiatal názáreti lánnyal pecsételte meg (lásd II. János Pál enciklopédiáját, Mulieris Dignitatem, n. 11). Máriát illeti ezentúl az első hely az angyalok és emberek között. A középkor felismerte és magasztalta ezt a helyet: ekkor jelentek meg a Szent Szűz iráni rendkívüli tiszteletet mutató imák és képi ábrázolások. ”Tenger Csillagaként” és „Bűnösök Menedékeként” így lépett be Mária akkor a keresztények mindennapi életébe, mint asszony, feleség és anya.

Egy asszony, aki első rangú a szentek között

Mária mint női minta ugyanakkor bizonyos korlátokat tár elénk: szüzessége és az Isten tervében játszott egyedülálló szerepe által különleges asszonnyá vált, aki örökre különbözik a többi nőtől. Bizonyos mértékben ugyanakkor a Mária-tisztelet pozitív értelemben módosította a nőkkel szembeni magatartásokat, visszaadta nekik jogos helyüket az Üdvtörténetben és rávilágított jellegzetesen női tulajdonságaikra. „Mária által minden nő boldoggá lett”, írta Proclus, az 5. századi konstantinápolyi püspök. A kereszténység piedesztálra emelte Máriát, első helyen a szentek között. Ha úgy véljük, hogy a kereszténység szándékosan alakított ki nőgyűlölő magatartásformákat, akkor félre kell söpörni ezt a súlyos tényt, és el kell felejtenünk a nép és az elit körében kialakult kegyes vallásosságot.

Összehasonlíthatatlan szabadság a középkor idején

A középkort tárgyaló értekezések, amelyek megkísérlik azt a kort és különösen az Egyházat haladásellenesnek bemutatni, sötét színekkel festik meg a nők sorsát ebben az időszakban. Pedig a ránk maradt források teljesen más valóságot mutatnak: egy olyan női társadalmat, amelyik az Egyház életén belül megtalálta kibontakozását. Számos apátnő így például olyan tekintélynek örvendett, mint a feudális nagyurak, hatalmas területeket kezeltek, és fogadták hűbéreseik hódolatát. A Fontevraud apátsággal, 1101-ben a középkor alapította meg, sikerrel, a kettős vagy vegyes zárdát, amit nő vezetett. A zárdák voltak általában azok a helyek, ahol a leányok tanítása megtörtént, és virágzottak bennük a vallási és világi tudományok, példa erre a híres Bingeni Hildegard vagy Héloise.

Az Egyház szívügyének tekintette a nők védelmét a világi életben. Mivel az akkori idők erőszakosságaival szemben fizikailag sérülékenyebbek voltak, mint a férfiak, abba a kategóriába tartoztak,akiket az Egyház igyekezett védeni az Evangéliumból egyenesen levezetett elvek szerint. Tiltva volt nekik nehéz munkát végezni, és a népesség olyan csoportjába lettek sorolva, amit az Egyház tilalma szerint háború esetén ugyanúgy nem lehetett megtámadni, mint a zarándokokat és az egyházi személyeket. De érdekeik védelme a házassággal kapcsolatos kánonjogi cikkelyekben haladt előre a legtöbbet.A keresztény házasság valóban a két házasfél egyenlőségén alapul.

Az Egyház harcolt azért, hogy szükség legyen a fiatal leány szabad beleegyezésére házasságkötése vagy zárdába lépése esetén. A kényszerített házasságok ellen egyre nagyobb következetességgel, elvből vették fel a harcot. Az érvénytelenség kimondása egyre gyakoribb lett, és az Egyház biztosította, sőt törekedett a kierőszakolt kapcsolatok felbontására. A 8. századtól kezdve a házasulandó felek kölcsönös beleegyezése az esküvő kulcsfontosságú elemévé válik, a szülők beleegyezése a második helyre kerül. A 12. században ezeket a szabályokat teológusok és kánonjogászok (egyházjogi szakemberek) öntötték hivatalos formába. A nő már nem volt örökös kiskorú, nem a férfi tulajdona volt, mint az ókori Rómában: a keresztény házasságban egyenlővé vált férjével.

A válás és az újraházasodás megtiltása tovább segítette erőfeszítéseiket, hiszen mindaddig az asszony volt a váláskor a károsodott fél. A középkorban az Egyház jogszabályozása visszatartotta a férfiakat attól, hogy hűtlenségüket ürügyül felhasználva elbocsássák a feleségüket. Az akkori társadalomban a nők egymagukban semmiféle olyan foglalkozást nem űzhettek, ami becsületesen fedezte volna szükségleteiket. Így ha az elbocsátott asszonynak (főként a férj újraházasodása esetén) nem volt szüleitől örökölt saját vagyona, magára maradt és nyomor várt rá, sokszor gyermekeivel együtt. A válás tiltása tehát a védelem eszköze volt a szociálisan gyenge helyzetű személyek számára.

Visszaesés a reneszánsz korban

A reneszánsz kor, amit a művészeti és irodalmi virágzás korának ismernek, nem volt kedvező időszak a nőknek, akiket örökös kiskorúaknak tekintettek, épp úgy, mint a római jog idejében. A 16. századtól kezdődően a társadalom mind a világi, mind a felszentelt állapotú nőket örökös kiskorúaknak tekintette, a házas asszonyokat pedig jogi cselekvőképtelenség sújtotta. Az ilyen változások oka részben a római joghoz való visszatérés. Ezért azután a tulajdonközösség rendszerét, ami a középkorban fennállt a férfi és nő között, felváltotta a házastársi javak feletti férfiúi ellenőrzés megerősítése. Az asszony ettől az időszaktól kezdve csökkent önállósággal rendelkezett ahhoz képest, mint ami a középkorban fennállt. Az önállóságnak elvesztését magyarázza a kereszténység számára kulturálisan idegen jogalkotás növekvő súlya, mely nem fogadta be a kereszténységnek a nemtől függetlenül a személyre vonatkozó előremutató értékeit. Mindenesetre a Trienti Zsinat Tametsi dekrétuma (1563) szándékosan és tudatosan elhallgatja a szülői beleegyezést a házasságkötés érvényességének kritériumaként[1], ami eltávolodást jelent az akkori társadalomban érvényes római jogi patriarkális irányzattól.

De a 17. század különlegesen gazdag időszak volt a női spiritualitás számára, és éppen az Egyház volt az, ami a nőknek teret nyitott a felelősségvállalásra és a szabadságra. Igaz, a katolikus reform egyes szabályokat megszigorított: a zárt életmód ezentúl vonatkozott a szerzetesnőkre, és számos megszentelt formájú világi életmód eltűnt. A keresztény nők viszont nagy szellemi és hitbeli találékonyságnak adták tanújelét és együttműködtek a férfiakkal új szerzetesrendek alapításában. Gondolhatunk például Avilai Szent Terézre vagy Madame Acarie-ra, más néven a Megtestesülésről nevezett Boldog Máriára[2], akik a Karmel elterjedésében működtek Spanyolországban, majd Franciaországban is, vagy Chantal Frémiot Szent Jankára, aki a szegények ügyének szentelte magát Szalézi Szent Ferenccel együtt; az Irgalmas nővérekre, Páli Szent Vince munkatársaira, vagy akár a Port-Royal-i párizsi apátság hölgyeire, akik szívvel-lélekkel vettek részt a 17-18. századi lángoló teológiai vitákban a janzenizmussal kapcsolatban.

A nők a XIX. század kereszténységhez való visszatérésének apostolai

Ez a női találékonyság új erőre kapott a 19. században, amikor az Egyházzal szemben ellenségesség alakult ki. Franciaországban a felvilágosodás, az 1789-es forradalom és a 19. századi tudományos irányzatok olyan kultúrát teremtettek, amely jellegzetesen egyházellenes volt. Ilyen környezetben fejlődött ki az Egyház feminizálódása. A férfiak attól kezdve kisebbségben voltak a plébániákon, az Egyház tevékeny tagjai az akkori időkben a nők lettek. A forradalom utáni időkben hatalmas munkát végeztek a vallás újbóli térhódítása terén mind a városokban, mind vidéken.

Az 1840-es években kontemplatív szerzetes közösségek jöttek létre, engesztelő imaéletre. A szerzetesnők a kórházakban és az oktatásban is jelen voltak, a gyermekek iskoláztatásának fejlesztését elősegítve. 1850-ben a szerzetesnők kétharmada az oktatásban működött. A 20. század kezdetén számos nő segítette az Egyház missziós törekvéseit a világ minden részén: említsük a Sacré-Coeur nővéreket (1801) Szent Madeleine Sophie Barat alapításában vagy a Cluny Szent József nővéreket (1805), Anne-Marie Javouhey alapításában. A Lyon-i Pauline Jaricot, aki Franciaország egész területén gyűjtött a tonkini misszionárius férfiak és nők javára, létrehozta a Hit Terjesztésének Szervezetét (1822). Az ázsiai országokban a nők karitatív tevékenysége nyomán terjedt el a kereszténység. Kínában a Szent Gyermekség árvaházai fogadták be azokat a leánygyermekeket, akikre halál várt abban a kultúrában, ahol gyakori volt a kislányok elpusztítása.

Az Egyház a nőknek felkínálja az emancipáció útját

Ez a feminizáció az Egyházon belül akkor nyeri el igazi értelmét, ha belehelyezkedünk a 19. század gondolatvilágába, amely könyörtelen volt a nőkkel szemben. Akkor, amikor a polgári társadalom a férjes asszonyokra háttérbe szorított, beszűkített szerepet kényszerített, az ipari forradalom pedig a munkásnőknek kemény sorsot juttatott, az Egyház világszerte megmutatta az emancipáció útját a nőknek, akik fontos szerepet játszottak a karitatív és szociális alapítványokban is.

Korunk Egyházában a nők felelős tevékenységet folytatnak és nagy a cselekvési szabadságuk, ugyanakkor olyan menedékhelyet találnak, ahol méltóságukat elismerik. Teológiát oktatnak és fontos pozíciókban dolgoznak (jóval feljebb a recepciós és titkárnői pozícióknál), éspedig nem csupán a plébániákon és az oktatási és szociális intézményekben, hanem az egyházmegyékben, a nemzeti püspöki konferenciáknál és még a Vatikánban is, ahogyan ezt nemrég kívánta Ferenc pápa. A nők katolikusként bekapcsolódnak a polgári életnek a különféle társadalmi szociális kérdésekről szóló vitáiba is.

 A pápák újraértékelik a nők egyedülálló hivatását

Több nő elnyerte az Egyházdoktor címet, azonos rangban a legnagyobb szerzetesekkel és teológusokkal: köztük volt Avilai Szent Teréz és Sienai Szent Katalin VI. Pál pápa idején 1970-ben, Lisieux-i Szent Teréz és Bingeni Szent Hildegárd XVI. Benedek pápa kezdeményezésére 2012-ben. A II.Vatikáni zsinat buzdítja „az Evangélium szellemével átitatott nőket”, hogy „segítsék az emberiséget” „a mélyreható változás” e periódusában. Az Egyház számára messze nem ismeretlen a nők kérdése, tudja, hogy nem csupán a fenyítés feladata vár rá: az Egyház ezért a 20. században új módon vette figyelembe a nők hivatását az Egyházon belül és a világban.

1965-ben a II. Vatikáni zsinat kimondja: ”Ez az idő, amikor a nők a városban befolyáshoz jutnak, olyan kisugárzásuk és hatalmuk lesz, amilyent eddig soha nem értek el. Ezért most, amikor az emberiség ilyen mély változáson megy át, az Evangélium szellemével átitatott nők segíteni tudnak az emberiségen, nehogy az teljesen elbukjon”. De az igazi referenciaszöveget a Mulieris dignitatem enciklika jelenti, 1988-ból, amelyben II. János-Pál pápa magas rangra helyezte a nők nagyságát és méltóságát.

A Mulieris dignitatem enciklika

„Krisztus üzenete nem mond-e eleget az Egyháznak a nők méltóságáról és hivatásáról?” Ez a kérdés a bevezetője Szent II. János Pál pápa alapvető elmélkedésének a nők méltóságáról. Mária egyedülálló helye az Üdvtörténetben ennek a szövegnek vezérfonala, amit először is újra megerősít. Ezután egy hosszú bibliai áttekintés következik, ami magába foglalja és magyarázza a nőkkel kapcsolatos nagy bibliai nyilatkozatokat, kezdve az első bűnbeeséstől egészen a feltámadás Mária Magdolnának történt bejelentéséig. Szent II. János Pál szerint a Genezis mély értelme nem annyira az állítólagos női bűnösség (Éváé), hanem a mélységes sérülés a férfi és nő közötti viszonyban, ami az eredeti bűnhöz kötődik és elszakította az emberiséget Istentől. Éva személyében a férfi és a nő együtt esik bűnbe, de a férfi uralma a nő fölött az erkölcsi rend romlását jelenti, és az eredendő bűn következménye. II. János Pál pápa tanítása rámutat, hogy a kereszténységtől távol esik a nők alacsonyabb rendűségének támogatása, a kereszténység hitelesen felszabadítja őket, megadva nekik méltóságukat és hivatásukat. Ennek alapján mutat fel az Egyház egyedülálló női hivatást a házasságban, az anyaságban, a szüzességben.

XVI. Benedek pápa átveszi elődjétől a kereszténység „hősies asszonyai” iránti forró tiszteletet. Egy általános audiencia alkalmával, 2007. február 14-én arról beszélt,milyen önzetlenül segítettek a nők Jézus igehirdetésekor és az Ősegyházban. Tanításában figyelemmel volt a nők felelősségének kérdésére az Egyházon belül. A Szentírásra támaszkodva érvelt, hogy előmozdítsa a nők megújuló részvételét az intézmény vezetésében, anélkül azonban, hogy érintette volna a pappászentelés kérdését (ahogyan mindezt megerősíti több alkalommal utóda, Ferenc pápa is. A szerk. megj.).

Írta: Aubrée David-Chapy
Fordította: Dr. Seild Ambrusné
Forrás: Aleteia


[1] A házasságkötés formájáról szóló, 1907-ig érvényben lévő zsinati határozat szerint a felek házasságkötési nyilatkozatának a plébános és két tanú előtt kell elhangzania.

[2] Barbe Acarie (1566-1618) hatgyermekes családanya, férje halála után kármelita apáca lett, VI. Pius boldoggá avatta 1791-ben.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű