Lépj kapcsolatba velünk

Múltidéző

Mindszenty József és az írástudó árulása

Közzétéve

1949. július 9-én hirdette ki a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) a másodfokú, jogerős ítéletet Mindszenty József és társai ügyében. Köztudott, a magyar prímást a Budapesti Népbíróság Olti Vilmos vezette különtanácsa 1949. február 8-án életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte. Az ítélethirdetés után Alapy Gyula ügyész fellebbezett: halálos ítélet kimondását kérte a NOT-tól. A prímás tehát több hónapig a lehetséges halálos ítélet árnyékában élt a Kozma utcai börtön egyik cellájában.

Hogy miként töltötte napjait a két ítélet között Mindszenty József, arról Balogh Margit 2015-ben megjelent monumentális Mindszenty-monográfiája alapján ma már sokat tudunk. A prímás „a házirendnek megfelelően viselkedett, a fegyelmi rovatba nem jegyeztek fel róla semmilyen fegyelemsértést”. (Balogh: Mindszenty József. Bp., 2015, 943. o.) Fizikailag és lelkileg is megszenvedte ezeket a hónapokat, 1949. május 4-én, az igazságügyi miniszterhez írt levelében így fogalmazott: „Testre már csak csont-bőr vagyok.” (I.m. 944. o.) Közel száz levelet küldött ezekben a hónapokban a hatalom embereinek, s „életösztöne és türelmetlensége” (i.m. 955. o.) egyszer arra indította, hogy keressen valakit, aki püspöktársaihoz írt levelét kicsempészi. A kiszemelt „csempész” azonban épp az Államvédelmi Hatóság embere volt…

A meghurcolt bíborost teljesen elzárták a világtól, semmilyen sajtótermék nem került a kezébe. Így nem tudhatta meg, hogy februári elítélése mekkora fölzúdulást váltott ki a nyugati világban. Ahogy arról sem értesülhetett, hogy akadtak olyan világhírű értelmiségiek, akik nem mellette emelték föl a szavukat, hanem éppen a koncepciós pert megrendező kommunista hatalomnak mondtak köszönetet. Ezek közé tartozott a világhírű francia író-filozófus, Julien Benda (1867-1956).

Benda világhírnevét 1927-es könyve, Az írástudók árulása alapozta meg. A könyv magyarul csak 1945-ben jelent meg, de idehaza a széles közvélemény Babits Mihály híres, 1928-as tanulmányából értesült a francia szerző gondolatairól. Idézzük föl, mit talált a „hegyi költő” a legfontosabbnak Benda gondolatmenetében:

„Párthoz vagy csoporthoz tartozni – szeretni azt és harcolni érte – ez maga még nem elárulása a Szellem princípiumának. A régi korok írástudói is pártokhoz tartoztak, s harcolták azok harcait, néha nagyon is szenvedélyesen. De óh szegény naiv ’régi írástudó’! neki még eszeágába sem jutott, hogy ezt a szenvedélyt máshogy is lehessen indokolni, akárcsak önmaga előtt is, mint meggyőződésével és az igazsággal. Büszkén hangoztatta – még ha nem úgy volt is -, hogy egyetlen célja és mindenekfölött való ösztönzője az Igazság, s csak ennek felsőbbségével képzelte igazolhatni ügye érdekeit. Vajon ugyanígy beszél a modern ’írástudó’ is? Távolról sem. Ő arra büszke, hogy ’egynek érzi magát csoportjával’ – nemzetével, fajával vagy a proletariátussal -, ’annak érdekeit mindenek fölé helyezi’, nyíltan hangoztatja, hogy nem ismer erkölcsöt annak javán kívül s nem is kutatja, hogy igaza van-e? ha nincs, annál rosszabb az igazságra nézve. Ez az, amit Benda egészen új jelenségnek érez a Szellem birodalmában, és méltán.”

(Babits: Ezüstkor. Bp., 1938, 181-182. o.)

A Bendát kommentáló Babits úgy fogalmaz: az Írástudó (így, nagy kezdőbetűvel) a Szellem embere, az általánosra néz, mindig felülemelkedik az esetlegességek hálóján, túllát az ösztönein, mert az örök értékekre, ha úgy tetszik, az Igazságra figyel.

Babits után idézzük Julien Bendát:

„Az a készség, és hogy úgy mondjam, fegyelmezettség, amivel a modern írástudók hajlandók a körülöttük harcoló világnézetek egyikének katonáivá szegődni – jobbra vagy balra állni -, s a választott világnézet elveinek véletlen és történelmileg lerakódott komplexumát legalább főbb részeiben és egész összefüggésében kritika nélkül elfogadni: újabb és eklatáns példája az ’írástudók árulásának’. Akinek az Igazság a fontos, egyenként vonja vizsgálat alá az elveket, s egyiket elfogadja, a másikat elveti, aszerint, amint igaznak vagy hamisnak tetszenek előtte. De a modern írástudónak nem az Igazság a fontos, hanem a ’világnézet’: vagyis a harc, a párt. /…./

Az igazi írástudó hivatása épp az, hogy /…/ ébren tartsa e földön a tiszta erkölcs és logika tekintélyét és tudatát.”

(Benda: Az írástudók árulása. Bp., 1997, 52-53. o.)

Az a Julien Benda, aki 1927-es könyvében még a „pártkatonává” süllyedt, a Szellemet eláruló írástudókat ostorozta, két évtized múltán – fura fintora a sorsnak – maga is áruló lett.

A Mindszenty-per idején a nyugati sajtóban a francia filozófus nem a koncepciós per kiagyalóit támadta, hanem az áldozatot. Több mint egy hónappal az elsőfokú ítélet után a hazai sajtó is hírt adott Benda állásfoglalásáról. „A rosszindulat valóságos orgiáját rendezte a nyugati sajtó egy része a Mindszenty-üggyel kapcsolatban” – írta egy francia lapban (Parallele 50) Julien Benda. A filozófus szerint – idézzük az egyik korabeli magyar lapból – „a per folyamán a tárgyalást vezető tanácselnök olyan tárgyilagosságról tett tanúságot, amelyet nem mindig lehet látni a nyugati bíróságoknál. Benda szerint a demokrácia ellenségeit nem illeti meg a szabadság, őket szigorúan meg kell büntetni.” (Szabad Szó 1949. március 19., 1. o.)

Julien Benda persze nem írta körül, számára mit jelent a demokrácia, amelyet ő a sztálini rezsimmel és a szovjet érdekszférában létező ún. „népi demokráciákkal” azonosított. A francia filozófus úgy vélte, a Magyarországon szovjet erővel hatalomra segített Rákosi-rezsim az igazi demokrácia, s aki ezzel szemben az egyetemes emberi jogokat, közöttük a vallás, az Egyház szabadságát védi – azt meg kell büntetni.

Néhány hónap múlva Julien Benda Magyarországra látogatott; a kommunista sajtó természetesen ünnepelte a sztálini Szovjetuniót és a kommunista blokkot dicsőítő filozófust. Ekkor már lezajlott az 1949-es év másik nagy koncepciós pere is, amelyben Rajk Lászlót és néhány társát halálra ítélték.

1949. október másodikán, vasárnap érkezett Magyarországra Julien Benda, erről szinte minden hazai lap beszámolt, kiemelve, hogy a Mindszenty-ügy idején a francia filozófus kiállt a kommunista hatalom mellett. A Magyar Nemzet munkatársa, az elkötelezett kommunista Sós Endre, interjút készített Bendával, ebből a cikkből idézünk néhány részletet (Magyar Nemzet 1949. október 6., 3.o.).

Benda többek között azt mondta, hogy „a kommunisták harcolnak mindenütt a legeredményesebben a békéért”, majd hozzátette:

„Egyébként pedig ami Franciaországot illeti, a Kommunista Párt az egyetlen örököse a francia forradalom eszméinek.”

Benda a francia forradalomnál csak egy jelentősebb eseményt talált a történelemben: az orosz bolsevikok 1917-es puccsát, Lenin és társai hatalomra kerülését. A francia filozófus méltatta a frissen született halálos ítéleteket is, nem is akárhogyan:

„Köszöntöttem és köszöntöm a magyar kormányt, amely leszámolt a köztársaság ellenségeivel. Rajk és társai a magyar népi demokrácia esküdt ellenségei s a magyar népi demokráciának meg kell semmisítenie az árulókat.”

Ismételjük meg: „meg kell semmisíteni”. Mondta ezt a Szellem egykori embere, a pártkatonává züllött, áruló írástudók egykori ostorozója.

A honi kommunista párt másik országos napilapja – amelynek ekkor a későbbi Nobel-díjas író, Kertész Imre is munkatársa volt – szintén közölte Benda véleményét a koncepciós perekről, s itt már Mindszenty bíboros neve is említődik:

„Már a Mindszenty-per kapcsán több cikket írtam a francia sajtóban, amelyekben rámutattam, hogy ’a demokráciának nemcsak joga, de erkölcsi kötelessége megvédeni önmagát és megsemmisíteni azokat, akik ellenük törnek”. Rajk és társai, akárcsak Mindszenty, a magyar népi demokrácia esküdt ellenségei, s a magyar népi demokráciának kötelessége, hogy megvédje önmagát és megsemmisítse az árulókat”.

(Világosság 1949. október 6., 5. o.)

Világosság 1949.10.06., 5. oldal

Látjuk, a francia filozófus nemcsak jogosnak, hanem egyenesen kötelességnek is nevezte mindazt a bűnt, törvénytelenséget, amelyet a kommunista hatalom elkövetett. Néhány nappal később Benda hosszabb cikket írt a Magyar Nemzetbe (Jegyzetek a Rajk-perről. Magyar Nemzet 1949. október 14., 3.), amelyben megint azt fejtegette, hogy a demokráciának joga és kötelessége a politikai ellenfelek fizikai megsemmisítése. Benda szavai olvastán érdemes elgondolkodni Babits Mihály idézett dolgozatának egyik részletén. A költő kérdéseket sorjáz. Mit tegyen például az írástudó, ha fölismeri, hogy a világ egyetlen princípiuma a Harc, s egyetlen morálja az Erő? Végül a záró kérdés: „Avval kezdje hivatásához való hűségét s az Igazság vállalt megőrzését, hogy elköveti a Szentlélek ellen való bűnt, a megismert igazságot gyáván és álnokul elálcázva?” (Babits: i.m. 202. o.)

Szentlélek… Babits, köztudott, katolikus volt, más volt az értékrendje és a nézőpontja, mint az ateista Bendának. Ahogy 1925-ös, Sziget és tenger című verskötetének bevezető „hitvallás”-ában írta:

„Én katholikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló katholikus igazságban! Más szóval: hiszek az igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein.”

Mindszenty József bíboros is az egész világnak szóló katolikus igazságot hirdette – megalkuvás nélkül. Mert tudta, hogy Jézus szavai igazak: „Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múlnak.” Több mint egy évvel letartóztatása előtt, 1947. november 8-án, a Budavári Nagyboldogasszony templomban elhangzott beszédében így fogalmazott:

„Amikor a völgyben hirdetik nektek, hogy a vallás magánügy, nézzetek fel ide a várra, erre az égbemeredő sudár toronyra és Boldogasszony templomára. Ezek adták meg századok válaszát a feleresztett szappanbuborékokra: a vallás közügy volt és az marad mindenkor.”

Mindszentyt éppen ezért börtönözte be a kommunista diktatúra: a bíboros védte az Egyház jogait, „a vallás magánügy” ma is divatos szlogenjével szemben az Egyház igehirdetési, nevelési szabadságához ragaszkodott. Ahhoz a joghoz, amelyet minden, valóban demokratikus államnak tiszteletben kell(ene) tartania.

Mindszenty bíboros és társai ügyét másodfokon 1949. július 6-án tárgyalta a NOT, az ítéletet július 9-én hirdette ki a Jankó Péter vezette tanács. (Jankó Péter néhány évvel később, a koncepciós perek felülvizsgálata idején, öngyilkos lett.) Balogh Margit idézett monográfiájából tudjuk, hogy a tárgyalásvezető bíró már június 28-án megkapta a kommunista párt vezetőitől az utasítást: „A jövő héten tárgyalja le a NOT a Mindszenty-ügyet és hozzon helybenhagyó ítéletet”. Így is történt. A tárgyaláson a vádlottak nem lehettek jelen, s az ítéletet sem kapták meg. Jóval később, 1949. augusztus 16-án az elsőfokú bíróság hirdette ki az ítéletet Mindszenty és társai előtt a budapesti Gyűjtőfogházban. (Balogh: i.m. 961-962. o.)

Mindszentyt tehát, Julien Benda óhajával ellentétben, nem „semmisítette meg” a diktatúra. Julien Bendát viszont erkölcsi értelemben megsemmisítette az, amit ő maga nevezett az „írástudók árulásá”-nak.

Szalay László

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű