A Biblia utat mutat nekünk ahhoz, hogy egész biztosan csak annyit fogyasszunk, amennyire szükségünk van.
Fel kéne tegyük magunknak azt a kérdést, milyenek is a fogyasztói szokásaink. Amikor a világon sokezer ember pusztul éhen, hogyan alakíthatnánk át életmódunkat és fogyasztásunkat? Az alábbiakban Olivier Lebouteux atya, szentírásprofesszor néhány válaszát közöljük.
Sok-sok kiló ételt dobunk minden évben. Mi ennek a gondatlanságnak az oka?
Az ételpocsékolás valószínűleg abból ered, hogy egyre kevésbé vagyunk tudatában a dolgok értékének. Amikor Jézus a hűtlen intézőről szóló példabeszédet mondja (Lk 16, 1-18), azt szeretné, ha a hallgatói elgondolkodnának a pénzhez fűződő viszonyukról. Az intéző feladata, hogy mások javait kezelje. A hűtlen intéző azonban elherdálja ezeket a javakat, ami arra mutat, hogy nem ismeri az igazi értéküket. Amikor a gazda magyarázatot kér és elbocsátja őt, azon tűnődik, vajon mi egyebet tudna csinálni (dolgozni vagy koldulni), de úgy véli, egyikre sem alkalmas. Ezért visszatér eredeti tevékenységéhez, az intézőséghez, hiszen most már ismeri a termékek, a nehéz munkával előállított olaj és búza értékét.
Hasonló következtetést találunk a tékozló fiúról szóló példabeszédben „Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát.” (Lk 15, 13) Mivel örökségéhez különösebb fáradozás nélkül jutott hozzá, nem becsülte az értékét és elherdálta. A tékozló természet arra is mutathat, hogy nem bízunk az Atyában, aki viszont pontosan tudja, mire van szükségünk. Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ezért mondom nektek, ne aggódjatok megélhetésetek miatt, hogy mit esztek, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök. A lélek több mint az eledel, s a test több mint a ruha.” (Lk 12, 22-23)
Ha mélyebbre tekintünk, a pazarlás gyakran onnan ered, hogy felhalmozunk, mert attól tartunk, nincsen valamiből elegendőnk. Azaz: a jövőtől félünk, ami végső soron a haláltól való félelem. Gondolkodjunk el az ilyen fajta viselkedésen, próbáljunk meg uralkodni a félelmeinken – nem is annyira a bátorság révén, mint inkább Istenbe vetett bizodalmunk segítségével.
Mi a kapcsolat a jövőtől való félelmünk és a pazarlás között?
A gyűjtögetés, a felhalmozás. Jézus ezt is illusztrálja egy példabeszéddel, éspedig azzal a gazdag emberrel, aki egyre nagyobb és nagyobb csűrt épít, hogy abban raktározza az élelmiszereket. Ez az ember így szól magában: „Ember, van annyid, hogy sok évig elég! Pihenj, egyél, igyál, s élj jól! – Ám az Isten így szól hozzá: Esztelen, még az éjjel visszakérik tőled lelkedet. Amit gyűjtöttél, kire marad?” (Lk 12, 16-21) Nem is annyira azért „bolond” ez az ember, mert nem veszi figyelembe a saját halálát – ugyan ki tudná előre megmondani a napot? – hanem azért, mert nem fogja tudni élvezni, amit birtokol, és másoknak sem juttat belőle.
Ezért kell új perspektívából néznünk birtokolt javainkat: egy napon mindent itt kell hagynunk. Ez sokkal nagyobb súlyt ad az életnek, amelyre nem holmi bizonytalan tervek felől tekintünk, hanem a jelen pillanat erejével, mindenekelőtt Isten királyságát keresve.
Dehát ha túl sok mindenünk van, igazán megérthető, ha kidobunk belőle, nem?
Nem! A pazarlás botrányos, különösen a legszegényebbek szemszögéből. Elfogadhatatlan, hogy bármit is kidobjunk, amíg mások éheznek. Az első kenyérszaporítás történetében (Mt 14, 13-21) az a tény, hogy a maradékot összeszedték, azt bizonyítja, hogy Jézus nem akarta elpocsékolni, kidobni a megmaradt kenyereket és halakat. Az a tizenkét kosár, illetve a második kenyérszaporításnál (Mt 15, 37) említett hét kosár arra utal, hogy Isten bőséges ajándékát tovább kell adni és meg kell osztani olyanokkal, akik nem voltak jelen, vagy akik később érkeznek. Jézus gesztusa onnan ered, hogy észleli a tömeg szükségletét. Nem akarja hazaküldeni ezeket az embereket üres hassal, és csodát tesz azzal, amennyi van és azonnal elérhető.
Ezt a szükségletet, ezt a hiányt megtapasztalhatjuk akkor is, amikor úgy döntünk, hogy böjtölünk. A szándékos, önkéntes lemondással fogékonyabban, érzékenyebben megértjük azoknak a szükségleteit, akik a legfontosabb dolgokat nélkülözik. A lemondás megnyitja tudatunkat és akaratunkat, hogy megosszuk másokkal, amink van. És segít meglátni azt, hogy milyen gyakran fogyasztunk a szükségesnél többet.
Ha valamire szükségünk van, vagy ha éhesek vagyunk, az nem katasztrofális, de a pocsékolás komoly dolog. Mindannyiunk felelőssége, hogy változtassunk a dolgokon, ha a Föld 9 milliárd ember táplálására képes, de még mindig vannak emberek, akik éhen halnak. Kétségtelen, ez fokozott figyelmet kíván, és lesz, amiről majd le kell mondanunk, de ez az Evangélium útja. Az élelmiszerrel végzett erőfeszítés már önmagában is karitatív cselekedet: a böjtölés mindig kapcsolódik az alamizsnálkodáshoz.
A pazarlás elleni harc tehát az egyén tudatos odafigyelésével kezdődik?
Igen. Fölösleges a társadalmat, a különféle struktúrákat vagy szabályokat hibáztatni. Való igaz, hogy a társadalom és az állam szintjén is cselekedni kell, de minden egyes kereszténynek személyesen is el kell köteleznie magát: „Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni.” (Mt 23, 23)
Át kell alakítsuk életmódunkat és fogyasztási szokásainkat. A pocsékolás olyan beteges fogyasztási mód, amely orvoslásra szorul. A tudatosság a leglényegesebb ponton, mindennapi étkezéseinknél kezdődik. Aztán elgondolkodhatunk azon is, hogyan használjuk a vizet és az áramot, de akár a többi fogyasztási cikket is (új műszaki cikkek, bútorok stb.). A pazarlás elleni harc nem is olyan bonyolult, nem kell a teljes életmódunkon változtatni, csak figyelmesnek kell lennünk.
Kezdjük tehát a kenyérfogyasztásunkra fordított figyelemmel. A kenyér a világ étkezésében alapvetően fontos elem, és sajnos túl sokszor kerül a kukába. Határozzuk el szilárdan, hogy ezentúl nem dobunk el kenyeret. Legyen ez egy egész életre szóló, visszavonhatatlan döntésünk. Lehet, hogy egy napon kemény, száraz kenyeret fogunk enni, de legalább nem pocsékoltuk el.
Az interjút Bénédicte de Saint Germain készítette
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia
