„Erősítsétek az elernyedt kezeket, és a roskadozó térdeket szilárdítsátok meg! Mondjátok a csüggedt szívűeknek: »Bátorság! Ne féljetek!…Akkor megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog.«”
Ritkán hallhatunk ilyen bátorító, biztató szavakat az életben. Ahol minden a pénzről szól, ahol minden az ügyeskedésről, a tisztességtelenségről, a törvények kijátszásáról, ott nagyon hamar bekerít bennünket a szorongó félelem.
Életünkben egyre kevesebb a megbízható tájékozódási pont. Egyre többen bizonytalanodnak el és ilyenkor szoktak egyesek hasítani. Vagyis szélsőséges irányba elmozdulni, kizárólagosságokat keresni. Szent Pál korában ők voltak a törvénytudók. Ma ők a fundamentalista katolikusok, akik „megszűrik a szúnyogot, a tevét meg lenyelik” (Mt,23) Szerintük, ha egy légy rászáll az oltárra, nem érvényes a szentmise.
A másik szélsőség az elvárásoknak való megfelelés. Nem a saját életünket éljük, hanem környezetünk elvárásáét. Mint a viharos tengeren hánykolódó hajó, céltalan lesz az életünk. Amikor pedig már önmagunkkal szemben is elvárásokat támasztunk, lelkileg meghalunk. Ez a földi pokol.
A világ egyik alattomos elvárása velünk és elsősorban a fiatalokkal szemben, hogy valamik legyenek. Muszáj valamivé lenned! Legyél mérnök, tanár, orvos, jogász, közgazdász, informatikus! És mi ezt elhisszük és egész életünket rátesszük erre a mézesmadzagra.
Mert nem valamivé kell válnod, hanem valakivé!
Az embert személynek teremtette Isten. Egyszeri és pótolhatatlan valakivé. Nincs társadalom, nincs dolgozó nép, nincs emberiség!
Ember van. Személy van. Az ember szellemi lélek. Egyedi, pótolhatatlan teremtmény. Isten szemében minden teremtett ember végtelenül drága kincs.
Jézus nem az emberiségért halt meg a keresztfán, hanem érted személyesen, és értem, mindannyiunkért.
Ne valami legyél! Légy valaki! Férfi vagy? Apának kell lenned.
Nőnek teremtett az Úr? Édesanyának kell lenned! Édesanyának, aki saját testével táplálja kisbabáját. Mint Krisztus, aki az Eucharisztiában önmagát adja értünk.
Mindezek mellett természetesen lehetsz orvos, mérnök, informatikus, tanár, bármilyen remek szakember, de ne felejtsd, te személy vagy.
Nem kell mindenkinek, minden alkalommal magyarázkodnunk. Nem kell elnézést kérni azért, hogy élünk.
Keresztelő János a mai evangélium tanítása szerint, börtönben raboskodván, elküldi tanítványait Jézushoz, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” No nem Keresztelő János bizonytalanodott el, hiszen ő tudta kicsoda Jézus. Erre az útra a tanítványoknak volt szükségük.
És ebben a szituációban szinte magától értetődik korunk emberének, hogy megmagyarázza bizonyítványát. Hogy hivatalos papírokkal, bizonyítványokkal igazolja kilétét. Milyen nevetséges lett volna, ha Jézus ilyeneket mond a tanítványoknak:
„Természetesen én vagyok. Van róla papírom is az Atyától. Megkérdezhetitek az írástudókat is, ők már akkor tudták ki vagyok, amikor először találkoztam velük. Ezért is törnek a vesztemre.”
Jézus pedig nem magyarázkodott. Soha. Senkinek.
Így válaszolt nekik:
„Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak mindazt, amit láttok és hallotok: a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt, az evangéliumot.”
– Mit tegyek még, hogy higgyetek?
Tudjuk, ez nem kevés, de a hatalomnak ez is sok volt. Jézusnak meg kellett halnia azért, amiért még csak nem is kellett neki magyarázkodnia, annyira nyilván való volt, hogy kicsoda is Ő.
Isten, a Mennyei Atya úgy döntött, hogy amikor eljön az idők teljessége, egyszülött Fiát adja nekünk, hogy el ne vesszünk. Maga az Isten az Aki megtestesült a Szentlélektől és megszületett Karácsony éjjelén, Szűz Máriától. Mária saját Teremtőjének adott emberi életet Betlehemben.
Jézus növekedett szeretetben és bölcsességben, három éven át tanított, közben mindenkivel jót tett, betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, visszaadta sokak emberi méltóságát, és ez kevés volt az. Keresztre feszítették.
Még egy idézet a mai evangéliumból: „Amikor azok elmentek, Jézus Jánosról kezdett beszélni a tömegnek: „Mit mentetek ki látni a pusztába? Széltől hajladozó nádat? Vagy mit mentetek ki látni? Finom ruhába öltözött embert? Aki finom ruhában jár, királyi palotában lakik. Miért mentetek ki?”
A kérdés nekünk is szól. Kicsit másként. Mit vársz az Egyháztól? Relaxációs programokat hétvégére, ahol fő, hogy jól érezd magad? Szauna és ebéd között egy kis szentmise, amiről rendszerint elkésünk és fogalmunk sincs, hogy mi hangzott el a szentleckében és az evangéliumban? Olyan prédikációkat várunk, amelyekben azt halljuk, amit hallani szeretnénk? Mondjuk igazolást a bűneinkre? Hogy nem kell törekedni az életszentségre, nem fontos, hogy egyszerűen, fegyelmezetten élj, hiszen Isten szeret és elnézi azt is, ha te nem vagy hajlandó betartani a parancsait.
„Miért mentetek ki?” Olyan sokszor megkérdezem, már ha találkozom velük, néhány, bérmálás előtt álló gyerek szüleitől, hogy miért olyan fontos nektek a bérmálás? Még egyszer sem láttalak benneteket a templomban. Nektek nem fontos Jézus, nem fontos az Egyház. Nem fontos az üdvösség. Akkor milyen alapon vannak feltételeitek?
Lehetne sorolni ezeket a kérdéseket a végtelenségig, de nem érdemes. Imádkoznunk kell identitásukat veszített testvéreinkért és gyermekeikért, akik a legkevésbé tehetnek mindenről.
Utolsó kérdés:
Elég nekünk Jézus? Vagy mást várjunk?
Mit kellene tennie még Jézusnak, hogy megtérjünk végre? Hogy szeressünk? Hogy megbocsássunk? Hogy megismerjük és megtartsuk parancsait?
Hogy elkezdjünk úgy élni, ahogy meghagyta nekünk?
Hogy életünkön lássák az emberek, krisztusi emberek lettünk.
Uram irgalmazz!
Dióssy Iván, plébános
