fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Tanítás

Munkamánia vagy Istenélmény? Adni vagy befogadni?…

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: thepreachersword.com

Ilyenkor nyáron javában zajlik a turistaszezon. Az emberek mint megbolydult méhkas útra kerekednek, különbnél különb egzotikus helyeket keresnek fel, legyen az hegy, tengerpart, távoli szigetek csendje, romantikája. Nyilván már hónapokkal előtte lefoglalják a szállodaszobát, nemcsak azért, mert olcsóbb, hanem mert biztonságosabb is egyben, és így garantált a kényelem, a szabadság kellemes eltöltése. Sok helyütt nálunk is külön szobákat rendeznek be az alkalmi vagy előre bejelentkező szállóvendégeknek, és ha pénzbe is kerül a szolgáltatás, a vendégszeretetnek, a minőségi hazai termékeknek, a mama receptjeinek igazán jó csengése, sőt vendégcsalogató ereje van.

A mai szentírási olvasmányok is – Ábrahám találkozása a három idegennel, Jézus vendégsége Mária és Márta házában – jó lehetőséget kínálnak, hogy az igazi vendégszeretetre figyeljünk. Ahogyan az irgalmas szamaritánus története, úgy a Máriáról és Mártáról szóló rész is Lu­kács sajátja. És ahogyan az előző történetben a cselekvő szeretetet emeli ki, ebben az esetben mintha az ellenkezőjéről lenne szó. Jézus helyreutasítja Mártát, aki az asztalterítéssel szorgoskodik, és nem rá figyel, mint testvére Mária: – Márta, Márta, sok mindennel törődsz, sok minden nyugtalanít… Pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszik el tőle soha…

Akkor most nem kell cselekedni, csak imádkozni? Elég a Szentírás olvasása, és tettek nem szükségesek hozzá? Milyen furcsa. Az kapja a szidást, aki dolgozik. És az dolgozik, Márta, akinek a neve azt jelenti: úrnő. Tegyük a szívünkre kezünket: tényleg, mi az igazán fontos? Amikor Jézust vendégül látjuk, lehet nála fontosabb? Vajon nem azért vagyunk olykor stresszesek, idegesek, mert dolgozunk, pihenés helyett, és tennivalókba menekülünk elcsendesedés helyett? Jézus a helyes sorrendre hívja fel a figyelmet: első az Isten országa, a vele való együttlét. Persze lehet munka közben is imádkozni, de az nem ugyanaz, mint az Istennek teret, időt, figyelmet szentelő tudatos “semmit tevés”… Sokszor az imádságban sem tudunk elmélyülni, mert figyelmünket a tennivalók, a kütyük, a külsőségek, hajszoló vágyaink kötik le és cibálják szét.

Minden esetben az igazi vendéglátó maga Isten. Amint ez Ábrahámtól kezdve minden ember életében kiderül. Ő sokkal többet tesz, mint azt egy szokványos vendégtől várni lehetne. Felkeresi portánkat, bekéredzkedik életünkbe. Belép mindennapjainkba, reményt ad, átformálja életünket, és tulajdonképpen ő ajándékoz meg túlcsorduló mértékben. Talán épp egy váratlanul betoppanó vendég személyében, aki nem arra kíváncsi, hogy mit sütöttünk-főztünk neki hirtelen, és nem zavartatja magát azért sem, mert egy csapásra áthúzta terveinket, hétköznapjaink nyugalmát. Ne legyünk elfoglaltak, mert akkor nem tud velünk szóba állni…

Ilyenkor inkább üljünk le és beszélgessünk vele. Hallgassuk őt. Engedjük megnyílni, mert akkor épp ő az Isten küldöttje. Lépjünk ki a vendéglátói szerepből, és figyeljünk arra, valójában mit szeretne a másik ember. Talán így az is kiderül, mi nyomja szívünket, miért vagyunk foglaltak, miért temetkezünk munkába, miért álcázzuk belső nyugtalanságunkat a túlzott aktivitással. Gyakran úgy tűnik, valójában nem is akarunk elcsendesedni és leülni Jézus lábához, mert bezárkóztunk problémáinkba, és nem érdekel, mit mond ő. Ezért nem hatékonyak imáink sem, mert nem hallgatjuk meg, mit akar nekünk mondani. Mártaként elnyomjuk a bennünk levő Máriát.

A vendéglátás lelki találkozás. A közös asztal új családdá alakít. Csak az tud a templomi közösségben is az Úr asztalához ülni, aki családi asztalánál is szívesen látja őt. Azok alkotják az egyházat, akik készek mindig „tétlenül” hallgatni az Úr szavát, hogy aztán hitükből tevékeny szeretet fakadjon.

Jézus azért jön, hogy adjon: a legszükségesebbet. Az üdvösséget. Ezt akarja elmondani újból és újból, ahányszor vendég érkezik a házba. Amikor Urunk velünk van, ne legyünk nyugtalanok, ne nézzünk az órára, nem az a fontos, hogy mivel kínáljuk, és hogy mi sül a lerben. Ott ő a fontos. Igazából ő lesz a vendéglátó. Egyre kevésbé vendég, egyre inkább útitárs, családtag, családfő szeretne lenni életünkben. Ő békíti ki a bennünk hangoskodó és szorgos Mártát, a csendesebb Máriával. Adjunk esélyt és teret neki. Az utolsó ítéleten is erről ismer fel minket: vendég voltam, s befogadtatok. Az eukarisztia asztalánál pedig saját testével táplál.

Minden tevékenységünket, lázas munkánkat, érte, ügyéért, egyházáért, családunkért hozott áldozatunkat előzze meg az Ige hallgatása. Legyen időnk elcsendesedni, lábaihoz ülni, és hallgatni őt. Hogyan akarjuk teljesíteni Isten akaratát, ha nem akarjuk meghallani, amit mond? A munkában való pörgésünk ne váljék önigazolássá, és ne szolgáljon rossz lelkiismeretünk megnyugtatására.

Nincs tehát ellentét a szemlélődő és a tevékeny élet között. Imádság és munka kiegészítik egymást. Az Istennel együtt töltött időt érdemes értékelni, mert az odafigyelés jobb, mint a cselekvés. Nem semmittevés ez, hanem szolgálat.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Tanítás

Krisztus feltámadása-e a történelem legjelentősebb eseménye?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Lancrey-Javal atya, a párizsi Könyörületes Szűz templom plébánosa magyarázza Húsvét vasárnapjának evangéliumát (Jn 20, 1-9). Krisztus feltámadása volt az az esemény, amely Isten szerető arcának felfedésével megváltoztatta az egész világot, de életünknek a Krisztussal való találkozás ad értelmet.

Egy nagyapa, sőt dédapa, akinek – hasonlóan a százhúsz éves Mózeshez – „szeme sem tört meg, frissessége megmaradt”, (MTörv 34, 7), a minap megkérdezte már felnőtt, 25-30 éves unokáitól, hogy mi volt az az esemény, amely (jelenleg) a leginkább kihatott az életükre? E megkeresztelt emberek közül egyikük sem válaszolta azt, hogy „a Feltámadás”, és ez bizony sajnálatos Húsvét napján. Mindnyájan a Covidot jelölték meg. Ugyanezt a kérdést tettem fel barátoknak a templom előtti téren. Két dologban állapodtak meg, egyforma hangsúllyal. Az egyik a New York-i ikertornyok elleni 2001. szeptember 11-i támadás. A látvány rémisztő és hihetetlen volt! Ugyan ki hitte volna, hogy a tornyoknak ütköző két repülőgép az összeomlásukat okozza? A másik, más módon megdöbbentő lökőhullám a mi amerikanizált európai generációink számára a berlini fal leomlása volt 1989. november 9-én.

A történelem során voltak még talán nagyobb visszhangot kiváltó események is: a jeruzsálemi templom két lerombolása: az első alkalommal Kr. e. 587-ben a babilóniaiak által, második alkalommal pedig Kr. u. 70-ben, amelynél már jelen voltak az első keresztények, akik visszaemlékeztek Jézusnak a templomot csodálókhoz intézett figyelmeztetésére:

„Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, nem hagynak követ kövön, mind lerombolják.”

(Lk 21, 6)

E szavak vezetik be az evangéliumban azt az apokaliptikus beszédet, amelyben Jézus bejelenti visszajövetelét a dicsőségben:

„Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.”

(Lk. 21, 36)

A Templom pusztulása elképzelhetetlen lelki megrázkódtatást okozott, annál is inkább, mivel az elsőt követte a babiloni fogság, míg a második után még ennél is szörnyűbb megpróbáltatás következett: Isten hallgatása. Egyetlen próféta sem szólt azóta Isten megbízásából, ami számunkra keresztények számára logikus, hiszen a Kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban valósult meg: Ő jelenti a Kinyilatkoztatás teljességét azzal, hogy feltámadt és felment a mennybe, ahol az Atya jobbján ül.

Hogyan lehetséges tehát az, hogy Krisztus feltámadását nem annak látjuk, ami valójában, hogy nem tűnik számunkra még a történelem legfontosabb eseményénél is nagyobb horderejű történésnek: olyan eseménynek, amely értelmet ad a történelemnek, olyan eseménynek, amely még ma is aktuális és amelyet megjelenítünk minden egyes szentmisén?  Valóban feltámadt! A Feltámadás által válaszolható meg az emberiségnek a saját identitására, eredetére és céljára vonatkozó három kérdése: Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? Húsvét napja ezekre más módon ad sokkal biztosabb válaszokat, mint Paul Gauguin képe, amely többé-kevésbé ugyanezt a címet viseli, de módosított sorrendben, hogy megfeleljen a Szentháromságnak. „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová tartunk?” – ezt a címet adta Gauguin, aki tudta, hogy az Atyától jövünk, a Fiú testvérei vagyunk, és elfogadjuk a Lélek vezetését.

Kik vagyunk? Isten gyermekei, örökbefogadott fiai mindazok számára, akik hiszik, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, az élet, teremtésünk és üdvösségünk szerzője. Honnan jövünk? A hazugság sötétségéből mindazok számára, akik látták a fényt, éppúgy, mint az a szent Mária Magdolna Húsvét napján, akit Jézus megszabadított démonjaitól. Hova tartunk? Az Atya házába, amelyhez Krisztus a kapu és az út. A Királyság kapuit annak a Krisztusnak a feltámadása és mennybemenetele nyitotta meg, aki a mennyország kulcsait, a bűnök megbocsátásának kulcsait egyházára bízta.

Találkozás Krisztussal

Krisztus feltámadása ad értelmet a történelemnek. Ez az esemény változtatta meg az egész világot azzal, hogy felfedte Krisztus szeretetének arcát, de életünk értelmét a Krisztussal való találkozás adja meg. Jézus az, akihez tanítványai eljönnek a sírhoz, ő az, az élő és feltámadt Jézus, aki megmutatja magát nekik, szenvedésének dicsőséges nyomait viselve. Kapcsolatunk Krisztussal szívünk tüze, Isten szeretetének tüze, amely lángol bennünk, mint az égő csipkebokor, anélkül, hogy felemésztene. „Ti szomjazók, gyertek a vizekre mind, és bár nincsen pénzetek, siessetek ide! Vegyetek ingyen gabonát és egyetek, vegyetek pénz nélkül bort és tejet.” (Iz 55, 1) „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11, 28)

Én vagyok a világ világossága, mondja Jézus. „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.” (Mt 5, 14-15) El voltunk veszve. Krisztus eljött, hogy teljes valónkban feltárja nekünk emberségünket és életünk értelmét: élni Isten szeretetéből, isteni, örökkévaló és legszentebb Háromságában. Minden alkalommal, amikor keresztet rajzolunk magunkra, a szeretetnek ez a kiáltása lángol bennünk: feltámadt! Azért, hogy Isten szeretetének tüzéből élhessünk.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

Elitista nárcizmus – Korunk nagy betegsége

Közzétéve

Szerző:

Miért tűnik úgy, hogy politizálok? Mert valóban azt teszem. Úgy hívják ezt, hogy „működöm a rendszerben”. És a rendszer, amelytől országunk helyzete függ, az nagyrészt a politika. Ha a politika nem szól bele a hitembe, akkor majd én is távol tartom magam a politikától. Önök törvényessé akarják tenni a gyermekgyilkosságot? Akkor „Kezdődjék a műsor!”

Nos, ne értsenek félre. Természetesen Isten hatalma és mély hitünk az egyedüli hatalom, hogy legyőzzük a gonoszt. És én mindent megteszek, amit tudok, hogy szoros kapcsolatban maradjak Istennel, és mindent megteszek azért, hogy segítsek másoknak is ugyanígy tenni. IGEN, az imádsággal kell kezdenünk. De nem ám akármilyennel, hanem olyan imával, amely azt kiáltja Istennek: „Mi nagyon komolyan gondoljuk ezt!”

Nagy Szent Vazul így írt:

„Ha néha kértél és nem kaptál, az azért van, mert rosszul kértél, következetlenül, vagy túl könnyedén, vagy olyasmit kértél, ami nem lett volna neked jó, vagy azért, mert felhagytál a kéréssel.”

Ezért hiszek az Egyesült Államokban működő “Ima Hadtestben” és segédkezem annak vezetésében. Egyszerűen szólni kell Istenhez a lehető legnagyobb buzgósággal, hogy gyógyítsa meg országunkat (lásd Jónás és Ninive történetét).

Az imádságon kívül azonban van komoly „munka” itt a földön is, mégpedig a rendszeren belül. Számomra ez nem azt jelenti, hogy a választási irodákban dolgozom, vagy reklámtáblákat állítok. Számomra, úgy hiszem, azt jelenti, hogy kihívom a gonoszt, és mindent megteszek azért, hogy mindannyiunkat arra motiváljam, hogy „szavazzuk ki a gonoszt a hatalomból”.

Ezért akarok nagy erővel rávilágítani arra a legnagyobb gonoszságra, amellyel korunkban szembenézünk. Ez a gonosz minden gonoszak közül a legrégebbi, és a leginkább jellemző magára a Sátánra: a zavaros büszkeség, az önelégültség, vagy más szóval az elitista nárcizmus.

Elitista nárcizmus – önelégültség

Már kisgyermekkorban felfedezi az ember azt, amit én „játszótéri politikának” nevezek. Gyakran viccelődöm ezzel, amikor egy társadalmi eseményen csatlakozom a felnőttek egy csoportjához. Valami ilyesmit mondok: „a laza srácokkal akarok lógni”. Gyakorlatilag nincs olyan játszótér vagy iskolai aula, amely immunis lenne azoknak a fiataloknak a csoportjától, akik a „laza srácok” közé vágynak tartozni. És melyik gyermek ne tapasztalta volna meg egyszer-egyszer a kirekesztettség érzését, vagy azt, hogy kilóg a népszerűek csoportjából? Talán csak a népszerű gyerekek nem élték ezt át.

Ezzel azt akarom mondani, hogy a „játszótéri politika” annyira mindennapi, hogy sokan már természetesnek veszik, valami olyasminek, mint az „erősebbek fennmaradása”. Ez a fajta kirekesztés azonban sokaknál neurózishoz vezet.

Ugorjunk a gyerekkorból a felnőttkorba. Mindannyian tudjuk, hogy ugyanaz a játszma zajlik a felnőttek körében is, mint ami a gyermekkorban kialakult – csak másképp hívjuk: „elitista nárcizmus”. Túl sokan akarnak a népszerűek, a „bennfentesek” csoportjába tartozni.

Az ALPF Medical Research honlapja az „elitista nárcizmust” így írja le:

„ … ezek az egyének hamis képet alakítanak ki magukról, olyat, amely még tovább erősíti amúgy is felsőbbrendű énképüket, nem pedig olyat, amely kompenzálná a komoly kisebbségi érzésüket. A félelmük nem az, hogy alkalmatlannak találják őket, hanem hogy átlagosnak. Sokan annyira lenézik a hétköznapi embereket, hogy az már a szadista ember személyiségjegyeire utal. Míg az elitista nárcisztikus személy azt is élvezi, ha a hatalmát fitogtathatja, durván és exhibicionista módon kérkedhet intellektuális képességeivel is, vagy a felhalmozott javaiból adódó előjogaival. Sokféleképpen lehet agresszív magabiztosságtól felfuvalkodni. Ezek az egyének a legnevesebb iskolákba és egyetemekre járnak, exkluzív klubok tagjai, és csak a saját társadalmi osztályukkal barátkoznak.”

Én „Kennedy-katolikusként” nőttem fel. Abban az időben ez azt jelentette, hogy együtt éltünk a „munkásosztállyal”, lojálisak voltunk az országgal, hűségesek voltunk vallásgyakorlásunkban, figyeltünk a körülöttük élők szükségleteire, különösen a szegényekére. Nem sokkal később úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal. A Demokraták teljesen beleszerelmesedtek a „mi tudjuk, mi a legjobb mindenkinek” gondolatába, üldözték a háborúból visszatért katonákat, gonosznak állították be a rendőrséget: valami olyan szocializmust erőltettek, amelyben a „kormány a főnök”, és ahogy az évek múltak, észrevettem, hogyan manipulálják a szegényeket – főleg úgy, hogy teljes függőségben tartják őket – azért, hogy az elitista Demokraták hatalomban maradhassanak. Ez undorító!

Ez lassan átalakult az „öntelt elit ideológiájává”, amely kidobta a keresztény értékeket és az Alkotmányt, valahányszor csak ebből előnye származott. Igazságügyi ideológusok, akik „jobban tudják, mint mi, szánalmas kisemberek”, annyira „haladó” gondolkodásúak lettek, hogy elhitték, hogy haladnunk kell, és az elmúlt 49 évben 60 millió ártatlant meg kell ölnünk. Most pedig újra kell értelmeznünk a házasságot a civilizáció során először, sőt, felnőtt férfiak közösen használhatnák a mosdót kislányokkal. Mi pedig, a „köznép”, csak üljünk nyugodtan, és fogjuk be a szánkat, mert az elit „jobban tudja”, mert ők ugyebár „haladók”.

Ami nekik a „haladás”, azt mi „megtérésnek” nevezzük. A különbség annyi, hogy ők – elitista nárcizmusukban, önelégültségükben, magukat felsőbbrendűnek gondolva – túllépnek az Alkotmányon, sőt még Istenen is. Amikor mi „új életre emelkedünk”, meghajolunk Teremtőnk előtt… ezt hívjuk „megtérésnek”.

A Navarrai Biblia így kommentálja a Korintusiaknak írt első levelet:

„A lelki ember Isten kegyelméből újjászületett keresztény; a kegyelem növeli képességeit, hogy olyan tetteket hajtson végre, amelyek természetfölötti értékkel bírnak – a hit, a remény és a szeretet cselekedeteit. Az az ember, aki a kegyelem állapotában van, képes érzékelni az Isteni dolgokat, mert vele van a Lélek, a krisztusi értelem és a krisztusi magatartás „Nincs választásunk,” – tanítja Szent Josemaria Escriva – „csak két lehetséges módja van a földi életnek: vagy a természetfölötti szerint élünk, vagy úgy, ahogy az állatok. Ti és én csak Isten életét élhetjük, a természetfölöttit.” (Friends of God- Isten barátai) (Részlet a Church Militant Field Manual c. könyvből – Kézikönyv terepen dolgozó egyházi aktivistáknak)

A Sátán taktikája az, hogy belénk tölti a büszkeséget; ifjúkorunk játszótéri „nárcisztikus elitizmusát”. Vannak, akik képesek eljutni a „megtéréshez”, míg mások egész életen át beleragadnak ebbe a felsőbbrendű, fennhéjázó viselkedésbe.

Mindez pedig megfertőzte a valaha (jó értelemben vett) büszke „Kennedy katolikus” pártot. Ezt a harcot vívjuk ma. Ez a kígyó feje, amiért Miasszonyunkhoz könyörgünk, hogy eltapossa.

Írta: Richard Heilman atya
Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Roman Catholic Man

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

A nőt, aki letörölte Jézus arcát, nem Veronikának hívták

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

A február 4-én ünnepelt Veronika alakja nem szerepel a bibliai szövegekben. Pedig ma Veronika szerves részét képezi Krisztus szenvedéstörténetének, hiszen megjelenik a keresztút hatodik állomásánál. De akkor kicsoda ő?

A hagyomány szerint egy jámbor, fiatal jeruzsálemi nő, telve együttérzéssel, aki dacolt a tömeggel, hogy letörölje Jézus arcát, ahogyan ment a Golgotára. Kendőjére mentette így a «Szent Arc» képét. Valójában az evangéliumok nem említik ezt az epizódot. Veronika alakja csak a VII. században jelent meg az Újszövetséggel és az azt körülvevő időszakkal kapcsolatos beszámolókban. Gyakran összekeverték a Nikodémosz (5.század) apokrif evangéliumában idézett másik szereplővel is, Berenikével, akit Krisztus vérzéseiből gyógyított meg, és akinek a neve etimológiailag ugyanaz, mint Veronikáé.

«Igaz ikon»

A 15. századtól Veronika olyan népszerűvé vált, hogy a hívek elkezdték igazán tisztelni, olyannyira, hogy beépítették a szenvedéstörténetbe, és ezáltal természetes módon a keresztút hagyományos alakjává vált. Legendás a története, legendás a neve is. Eredetileg csak «jeruzsálemi jámbor asszony» megnevezéssel említik, majd pedig «Veronikaként», hogy megkönnyítsék megnevezését. Ez a keresztnév természetesen a kendő epizódjára emlékeztet, hiszen Veronika «igaz ikont» jelent (vera icona).

A keresztény ikonográfiában Szent Veronikát általában a kendőt kezében tartva ábrázolják, amelyen Krisztus arcának lenyomata van. A világon már sokan állították, hogy ennek a kendőnek egy ereklyedarabja a birtokukban van, de a leghitelesebbnek tartott ereklyét a római Szent Péter bazilikában őrzik. IV. Szergiusz pápa említette 1011-ben, majd 1200-ban III. Ince pápa ismét megemlítette. Egyes történészek ezzel szemben a manopellói (Olaszország) kendőt látják Veronika valódi kendőjének. Ezt 1506-ban hozta volna Manoppellóba egy zarándok, aki átadta egy Leonelli nevű embernek, majd eltűnt. A kendő ezután egy évszázadig a leszármazottai kezében maradt, aztán eladták egy közjegyzőnek, majd 1638-ban átengedték a kapucinusok kolostorának, ahol még mindig őrzik.

Példakép a keresztények számára

Noha Szent Veronika létezése nem is bizonyított, minden év február 4-én ünnepelt alakja erősen szimbolikus üzenetet hordoz. Ő az, aki Krisztus létének legnehezebb pillanataiban került közel hozzá. A keresztényeket ezért arra hívják, hogy példaképet lássanak benne, hogy napról napra közelebb kerüljünk mi is a gyengékhez és a szerencsétlenekhez. Mert ahogy az Evangélium mondja:

„Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.”

(Mt 25, 35-36)

Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű