Ezt a cikket egy olyan élményemről akartam írni, amely nemrégiben Cincinnatiben történt velem. Szokásom szerint betértem egy helyi templomba, ahol van egy kis szentségimádási kápolna, hogy ott csöndben, békében egy kis időt töltsek Jézussal.
Amikor beléptem a kápolnába, észrevettem egy fiatal nőt. Ahogyan odaléptem egy térdeplőhöz, rámosolyogtam. Egy pillanat múlva a nő halkan odasúgta nekem: „Ne nyugtalankodjon, ha sírni lát. Rossz dolgok történtek mostanában az életemben. Bocsássa meg a könnyeimet.”
Nem tudtam, mit is válaszoljak neki gyorsan, hiszen nem számítottam arra, hogy egy megtört szívű emberrel találkozom. Miközben csendesen sírt, biztosítottam imáimról, és megpróbáltam együttérzésemet kimutatni azzal, hogy megemlítettem saját szenvedéseimet, amelyet az emlékezetvesztés okoz. Néhány percig beszélgettünk, és a végén megállapodtunk abban, hogy imádkozunk egymásért. Amikor hazamentem a sógornőmékhez, pár jegyzetet emlékeztetőül beírtam a laptopomba, mert tudtam, hogy el fogom felejteni.
Aztán néhány héttel ezelőtt, amikor egy egészen másik fájlt keresgéltem a számítógépemen, észrevettem a „Lisa” elnevezésű fájlt. Hát persze, ez volt a fiatal nő Cincinnatiban! Rossz mappába tettem a jegyzeteimet, aztán pedig elfeledkeztem róluk.
Ma meg akartam nyitni a Lisa nevű dokumentumot, és rájöttem, hogy üres. Bizonyára az történt, hogy létrehoztam egy új fájlt, de elfelejtettem átvinni a jegyzeteimet, majd töröltem az eredetit. Csalódott voltam, mert rájöttem, hogy ha erről a Lisával történt találkozásról akarok írni, akkor emlékezetből kell írnom, közben pedig jól tudom, hogy az emlékeim gyakran már szertefoszlottak.
Mivel mostanra már alig emlékszem Lisára és a történetére, úgy döntöttem, hogy a cikkírást inkább arra használom, hogy bepillantást nyújtsak az emlékezetvesztés világába. Ami egykor olyan sürgetőnek tűnt, mára könnyen feledésbe merül. Bármennyire is szerettem volna visszatérni Lisához a cincinnati szentségimádási kápolnába, el kell fogadnom, hogy nincs visszaút. És ez nagyon fáj.
De hát mit tehetek? Ha rágódom rajta, az veszélyes. Nagyon könnyen bele lehet zuhanni a mély szomorúság vermébe.
Isten segítségével elfogadom, hogy vannak olyan napok, amelyek rémisztőek és borzalmasak, más napokon ijesztő kieséseim vannak, amelyeket én hiányzó daraboknak nevezek. Imádkozással és hitem gyakorlásával tudatában maradok annak, hogy még a rossz napokon is ott vannak az unokák, akiket megölelhetek, megfoghatom Jennifer kezét, aki 38 éve asszonyom, és lehetőségem van elgondolkodni azon, milyen sokféle módon áldotta meg Isten az életünket.
Azt remélem, azért imádkozom, hogy ameddig csak lehet, írásaim bátorítsanak másokat, akik szenvednek, és azokat a szeretteiket is, akik velük vannak. Olyan vagyok, mint azok a tudósítók, akik mindenféle olyan helyekre mennek tudósítani, ahová nem akarnak. Ugyanígy én sem akarok ott lenni, ahol most vagyok. Ehelyett vissza szeretnék jutni oda, ahol biztonságban voltam, ahol a mindennapjaimat éltem, ahol férj és apa voltam, és ahol, időnként bukdácsolva, de legalább emlékeztem arra, ami az előző napon történt.
Nem tudok egészen visszajutni, mert az emlékezetvesztés elvette tőlem mindazt, ami az enyém volt. Új helyen vagyok, szerencsére nem egyedül, mert abban az áldásban részesültem, hogy vannak szeretteim, akik velem vannak ezen az úton. de egyedül vagyok abban az értelemben, hogy ami most van, az nem sokáig lesz így, mert túl gyorsan elmúlik.
Néha elgondolkodom az elképzelhetetlenről: mi lesz, ha arra a pontra jutok, hogy már Istenre sem emlékezem? Hogyan folytatnám utamat, ha már nem vágyakoznék a Mennyország után, mert azt is elfelejtettem, hogy létezik? Elég csak erre gondolni, hogy egy felnőtt ember sírásra fakadjon. Ez túlságosan szörnyű.
Miközben azt próbálom elmondani, mi is lakik az elmémben és a szívemben, egy vigasztaló gondolat kilöki onnan a félelmet. Csupán ennyi: mivel Isten maga a jóság, a szeretet és a hatalom, meg fogja találni a módját, hogy mindig velem legyen. Még ha én el is jutnék arra a pontra, amikor már nem emlékszem arra, hogy ki az Isten, bízom abban, hogy Isten nem felejt el engem.
Írta: Harry McAvoy
Solymosi Ferenc orgonaművész emlékére fájdalommal fordította: Solymosi Judit
Forrás: catholicregister.org
