Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Ne szimulálj!

Közzétéve

Fotó: Getty Images

Próbálom élvezni a meccset. Agyam, szívem csak úgy issza a szemet gyönyörködtető passzokat, beíveléseket, a váratlan ellentámadásokat, a szebbnél szebb kombinációkat és labdakezeléseket, bele sem merek gondolni, hogy bizony a 114 km/h-val száguldó pontrúgásokat egyáltalán hogy lehet kivédeni. Megértük azt is, hogy van már Suarez-harapás, negyedik cserejátékos, videóbíró, s azt is, hogy a brazilok már annyira katolikusok, hogy egymás érzékenységére való tekintettel már nem is szabad keresztet vetniük.

De azért van egy „primadonnájuk” Z-generációs frizurával, tetkókkal, akinek elbűvölő játéka eltörpül a mellett, hogy ő a nebántsvirág, hogy ő mindent megengedhet magának. Rájátszik arra, hogy a nimbusza már az egeket súrolja. Van benne lópor bőven. Azt hiszi, bolondját járatja az ellenféllel, a bíróval, holott csak saját magát teszi nevetségessé. Úgy tud a pályán szenvelegni, olyan gyönyörűen fetreng percekig, az ember azt hinné, már rég a sürgősségen kellene lennie, hogy életet leheljenek belé. Még messze a döntő, de már ellenszenvessé vált. Bizony, Neymarról van szó, nem másról. Akinek pólóján még nem olyan rég „100 % Jézus” felirat virított. Ki is akadt rá a mexikói edző, de még a fiatal dán kapus édesapja, Peter Smeichel is rendesen. Egyenesen a FIFÁ-nak üzenték: elég már a bohóckodásból!

Azokért a gyermekekért is húzták meg a vészharangot, akik ott vannak a lelátókon, vagy a tévé előtt izgulnak, mert életük ideálja, példaképük ez a csodaszámba menő labdazsonglőr, mert rádöbbenhetnek, talán túl idejekorán, hogy a király meztelen… Hogy a nagy sztárság és zsenialitás mellett, vagy inkább mögött mennyi pénz, mi több: hátsó szándék, színészi mutatvány rejtőzik. Igaz, hogy a pályán nem kereshetünk erkölcsöt, no de mégis. Meddig lehet elmenni az alakoskodásban? Amikor bolhából elefántot csinálunk, amikor valójában nem az van a való életben, amit a tévén keresztül látsz. Akkor már gyermekeink is egy világméretű átverés áldozatai. Eszembe jut a gyermekkoromban, orosz órán tanult mese a képeskönyvből, melyben egy róka, mikor észrevette, hogy egy halász jön arrafelé, szánjában tele halakkal, döglöttnek tettette magát, a bácsi feldobta a halak közé, aztán a róka szép csendesen kidobálta a halakat és lelépett. Mire a paraszt visszanézett, a szán üres volt: se róka, se hal.

A színlelés, a szimulálás ősi emberi képesség. Talán a vadászattal függ össze, talán a túléléssel, talán a szabad, rosszra hajló akarattal – talán mindegyikkel –, tény, hogy bennünk van. S ha átveszi a kezdeményezést, személyiségünket annyira szétroncsolja, hogy csak. Igaz, hogy léteznek tudományos kísérletek, ahol valós helyzeteket szimulálva méréseket végeznek, következtetéseket vonnak le, hogy tanuljunk belőlük, megelőzzük a nagyobb bajt, elkerüljük a veszélyt, felkészüljünk a még rosszabbra, tapasztalatokat gyűjtsünk a túléléshez, de itt az erkölcsi alapállásról van szó.

Neymar imádkozik – Fotó: couriermail.com

Egyházi törvénykönyvünkben is ezért szerepel házassági akadályként. Az utóbbi évtizedekben gyártottak már marihuána hatásait szimuláló szemüveget, modelleztek már számítógépes csillagok háborúját, szimuláltak élethűre sikeredett bankrablást, terrortámadást, repülőszerencsétlenséget, atomrobbantást, meteor-becsapódást, javarészt természettudományos alapon, és hát a kísérletezés újabb és újabb fázisaiból jószerével mindig tanulhatunk valamit. De amikor az ember, mint erkölcsi lény, szabad akarattal megteheti és meg is teszi a rosszat, rájátszva a többség általános értékítéletére, kihasználva a bizalmat, akkor azzal nem elősegíti, hanem hátráltatja a közösség javát. Akkor visszaél helyzetével, hisz csak mímel, utánoz, imitál. Önmagáról egy hazug képet mutat, és ezzel megtéveszt másokat is. Príma alakítás: mintha eredendően jót tenne, közben mégiscsak csal. Az igazságot hazugsággal leplezi. Sőt fordítva még durvább: a hazugságot igazságnak állítja be… A képmutatóknak sokszor szemébe mondta Jézus: olyanok vagytok, mint a fehérre meszelt sírok, belül tele vagytok rothadással…

Ha elharapódzik a sunyiság, ha mindig csak megúszni akartunk, ha a dolgoknak folyton csak a könnyebbik oldalát keressük és kibújunk a felelősség alól, ha csak az a fontos, hogy sajnáltassuk magunkat, vagy előnyt kovácsoljunk abból, hogy a másik jóhiszeműségét kihasználtuk, sőt azzal visszaéltünk, – akkor hol van a lelkiismeret? El lehet ugyan altatni, ki lehet magyarázni, de benn, mélyen, tudom, hogy ez hazugság volt. Istent azonban nem lehet átverni sem önsajnálattal, sem látszólagos jócselekedetekkel. Ő átlát rajtunk. Azt szeretné, ha mi is áttetszőek lennénk. Hogy a gondolat-szó-tett passzoljon egymáshoz. Akkor sírjak, ha valóban indokolt, akkor örüljek, amikor tényleg okom van rá. Ne trükközzek, csak azért, hogy a látszatot fenntartsam, hiszen a tükör úgysem hazudik.

Neymar fekszik a földön a 2018-as Labdarúgó-világbajnokságon a Brazília és Mexikó között zajló mérkőzésen Fotó: AFP PHOTO / Kirill KUDRYAVTSEV

Istennek akarjak tetszeni, ne az embereknek.

A brazil focista esete pont azt példázza, hogy a bizalommal, az egyértelmű szeretettel, a segítségnyújtással, a jóhiszeműséggel való visszaélés társadalmi méretű sebeket ejthet. Emiatt inog meg a tekintélytisztelet. Evégett válik mindenki gyanakvóvá, emiatt nem tudunk nyugodt szívvel örülni sem a magunk, sem mások sikerének. Mert ha felkorbácsoljuk a bennünk lappangó rosszindulatot, hátsó szándékot, becsvágyat, akkor nemcsak a fair play, a tiszta játék értelme kérdőjeleződik meg, hanem egymással való kommunikációnk is hazug, becstelen lesz. Csoda-e, ha politikai, gazdasági téren gyakran keressük a mögöttes összeesküvés-elméleteket?

A sátán a hazugság atyja. Állandóan bővíti a hazugság, az álszenteskedés, a mímelés, a megjátszás repertoárját. Ránk terelődik a figyelem, még a videóbíró is elhiszi, hogy tényleg megrúgtak, tényleg nagyon fáj. Aztán röhög a markába, hogy a másik így kapott egy sárgát… Az ilyen áron szerzett dicsőség hamar megkeseredik. És az utókor nem a szép játékra fog emlékezni, hanem arra, micsoda színészi teljesítményt nyújtott ez a sportember, majdnem kigurult a pályáról.

Neymar és a hozzá hasonló focisták művi vonaglásai erkölcsi érzékünket is tesztelik. Hiszen az ilyen látszatszenvelgések legalább annyit ártanak a szép játéknak, a sport tisztaságának, mint a durvaság, vagy a pénz. Egyfajta társadalmi lakmuszpapír ez: alázat nélkül szánalmas, nevetséges bohóccá válik még az is, aki úgy érzi, ennyi pénzért már több mindent megengedhet magának.

Pedig kár lenne érte, s a fociért is.

A szerző római katolikus pap. A cikk eredetileg itt jelent meg.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...
Olvasás folytatása
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Reflexió

Homofóbként kirekesztve

Közzétéve

Budapest Pride - Korábbi felvétel FORRÁS: ORIGO
Újabb posztmodern varázsige. Ha valaki ilyen minősítést kap, bújhat el az ujja mögé, „monnyonle[1], nincs mit keresnie a közéletben. Hát, amikor egy egész közösség, nemzetrész, ne ’adjisten vallás kap ilyen minősítést, megbélyegzést? Mindezt a toleranciát bőszen hirdetők, a haladást és a fejlődést, az abszolút erkölcsi értékek, igazságok, elvek átlépésével, arrogáns agresszivitással, képviselők szájából hallva, egyszerűen disszonáns, fület-lelket-értelmet zavaró, visszatetsző, mondhatni hazug álláspont.

Azt állítják, hogy azért akarunk népszavazni, hogy ez által toljuk a PSD szekerét, lepaktáljunk a magyarellenes Koalíció a Családért szervezettel, több százmillió lejt elpocsékoljunk e fölösleges szavazósdira. Mert különben is ez a szavazás csak éket ver, kárt okoz, elmélyíti a társadalmi szakadékot, kisebbségeket ugraszt egymásnak, meleg-ellenes, nem oldja meg sem a családosok, sem a család nélküliek problémáját, meg hát demagóg, maradi, haladás-ellenes és egyebek. De a legfőbb „érvük” mindezek felett, hogy azért nem szavaznak, mert aki igennel voksol, az kirekesztő és homofób… Ők meg nem akarnak ilyenek lenni: sértené a liberális politikai ízlésdiktatúra önérzetét.

Vagyis a keresztény ember,  – aki a normalitást vallja, az Isten által teremtett világban, a  férfi és nő által kötött házasságban, az erre alapuló családi életben, – a hímnemű férj és a nőnemű feleség, valamint az általuk nemzett, elfogadott és nevelt gyermekekben testesíti meg a társadalmat is fenntartó legkisebb közösséget. Nos, ők, a keresztények, akik vallják a családi élet szentségét, félnek, betegesen irtóznak a nemi eltévelyedésektől, sőt utálják azt.

Ezzel szemben a felvilágosult, szabadelvű, posztmodern, nemcsak hogy gőgösen vállalja „másságát”, feszít, tüntet azzal a nyilvános tereken, de a normálisabb többség torkán mindenáron lenyeletné a békát, mert ugye „ez a 21. század”. Mi az, hogy minket „elnyomnak”? Inkább átműtteti magát, hiszen  neki mindenhez joga van. Nemcsak kvázi, valóságosan is olyan akar lenni, mint a többiek, miközben ő más… Halkan jegyzem meg, hogy az ellenérdekeltek remélik: egyre többen lesznek majd, akik e „jogokért” harcolnak. De mondja már meg valaki, a számszerű növekedés az igazság megszületésének velejárója? Attól, hogy egy hazugságot egyre többen szajkóznak, abból igazság lesz? Az igazság, az abszolút értékek, a természeti törvények, a teremtett világ szabályai nem változnak meg tüntetések és parlamenti szavazások eredményeképp. Ezt csak olyan elvetemültek gondolják, akik azt hiszik: uralják az életet.

Magyarán, attól, hogy ők egyre többen lesznek, attól a bűn erény lesz? Még a törzsfejlődés során sem lett minőségi ugrás, csak egyesek szerették volna. A Napból nem lett Hold és fordítva.  És ők nem nevezik a bűnt bűnnek, bagatellizálnak, elkennek, hígítanak, viszonylagossá tesznek örök, napnál világosabb értékeket vagy szelektálnak a bűnök között, csak azért, mert az ő szívük joga eldönteni, mi a bűn és mi nem?  Akkor mi alapján szavaznak lelkiismeretük szerint, ha az nem Isten szava? Különben is a népszavazás nem valami ellen, hanem valamiért lesz. Hogy egyértelműsítsünk egy fogalmat. Hogy félreérthetetlenül azt jelentse, ami: nem házasfelek, hanem férfi és nő közös döntése. Ezen alapszik a család.

Ugyanez áll a divatos kirekesztés szóra is.

Mert ezek szerint Isten is kirekesztő, amikor a Sátánt nem engedi a mennyországba, és a sas is kirekesztő, amikor a fiókáit szó szerint kilöki a fészekből, hogy zuhanva tanuljanak meg önállóan repülni, és a mozigépész is kirekesztő, amikor leoltja a villanyt, és nem enged be senkit, amikor már megkezdődött a filmvetítés, és a munkaadó is kirekesztő, mert csak azzal köt szerződést, aki dolgozik, és nyugdíjat is csak annak biztosít, sőt, az iskola is kirekesztő, mert ha nem jár valaki iskolába, nem kaphat arról bizonyítványt, hogy elvégezte a nyolc általánost.

Tehát az is kirekesztés, ha az alkotmány nem jogosít fel házasságra olyanokat, akik nem is köthetnek ilyen szövetséget, hiszen nem felelnek meg a feltételeknek?

Jézus Krisztus azt mondja:

Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket és a nyomomban járnak. […] A béres ellenben béres, elszalad, amikor jön a farkas, mert nem pásztora a juhoknak, csak béres. Én vagyok a Jó pásztor. […] Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” (Jn 10,11-17)

És ő azt szeretné, ha az akolon kívül bóklászók is nyájához tartoznának.

De elsősorban azokat védi, akik követik őt, és ha kell, meghal értük.

Hogy ők éljenek.

 

[1] Értsd: mondjon le!
peterpater.com

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...
Olvasás folytatása

Reflexió

Hazavándorlók

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: SHAUN CURRY / AFP FILES / AFP

Mozgásban a világ. Mobilis lett a román társadalom (is). Az erdélyi magyar szintúgy. Exodus, kivándorlás, migránsok. Ezek a fő címek a médiában. Aki csak teheti, az elhúz innen, mint ősszel a vadlúdak, jobb életszínvonal, magasabb bérek, kiszámíthatóbb jövő reményében. Csak Angliában a legóvatosabb becslések is háromszázötvenezerre teszik az ottani magyarok számát. A legújabb statisztikák szerint csak tavaly mintegy 130 ezren hagyták el az országot, zömében 18 és 44 év közöttiek. Száz magyar munkavállalóból 55 férfi. Csak Londonban 2017-ben 28 ezer magyar munkavállalót regisztráltak hivatalosan. Lenne okunk keseregni, volna is amiért. De minek. Azzal nem szolgáljuk sem közösségünk javát sem Isten akaratát.

A média által gerjesztett világunk azért a valóságban sokkal árnyaltabb. És reménykeltőbb. Hiszen bár nincs hírértéke, de vannak sokan olyan magyarok vagy külföldiek is, akik visszajönnekHazajöttek. Talán a nagyszüleiket űzte el a világháború, talán az 56-os forradalom miatt, talán a kommunizmus elől disszidáltak, de mostanra elegük lett a kolbásszal kerített Nyugatból, és hazajöttek. Felmenőik hazáját választották, immár évtizedek óta. Itt vannak itthon, és nem bánták meg egy percig sem, hogy otthagyták a kánaánt őseik földjéért. Ahogy egy nemrég kezembe került tanulságos könyv címe[1] jelzi: visszidáltak. Ők a visszidensek… Nincsenek százezren, de száznál biztos többen. Visszajöttek, hazavándoroltak, vagy éppen Magyarországon, neadjisten Erdélyben találtak új, befogadó hazát. Nem színes bőrű, fehér talpúak ők, hanem a mieink, véreink. Akik őseink hamuban sült pogácsájával felvértezve talentumaikat kamatoztatták és hazajöttek. Hogy együtt, itthon maradt és rekedt kalandvágyó honfitársaikkal építsék az új hazát. Visszaadják nekünk az életbe vetett hitünket, kilátásainkat megvilágosítják, megerősítenek sokat becsmérelt értékeinkben, igazságunkban, hitünkben.

Az ő példájuk jelzi, hogy ez nem afféle fehér holló-jelenség, hanem erjesztő, élesztő, tudatébresztő tendencia. Érdemes lenne jobban figyelni rájuk, hiszen bár számuk arányaiban nem tűnik számottevőnek, mégis, az „elmenni innen, mindenáron” – életunt, megkeseredett, kiégett, vagy éppen csak pislákoló, nosztalgiázó, de semmit önerőből mozdítani nem képes fiainkkal-lányainkkal ellentétben, nem a megcsömörlött, hazától szabadulni akaró szemléletet sugározzák, hanem a reménnyel teli, pozitív gondolkodást, érett hitet, bátorságot, életkedve és életerőt mutatják fel számunkra. Legtöbben azt vallják, ők csak ideiglenesen voltak kint, így az emigráns szó nem is találó, nem is fontos, nem is igaz. Többnyire másod-vagy harmadgenerációs magyarok, akikben szüleik, őseik, anyaszentegyházunk – pl. az amerikai cserkészeten vagy a nyugati szerzetesiskolákon keresztül – még az emigráció nyomása alatt is elültették a magyar öntudatot, azt a lelki-szellemi-kulturális többletet, amivel felvértezve nem kellett beolvadniuk, nem volt szükség arra, hogy asszimilálódjanak, felszívódjanak a semmiben, az arctalan tömegben.

Az imént említett könyv ezeknek a magyaroknak életútját követte nyomon és szedte csokorba, tucatnyi interjú formájában. Felüdülés volt olvasni.

Van köztük perui, argentinai, venezuelai, braziliai, Egyesült Államokbeli, kanadai magyar, hollandból lett magyar. Tudós, mérnök, katona, orvos, táncházszervező, hegedűművész, – többnyire értelmiségi, jó magyar emberek. Lett belőlük itthon privatizációs miniszter, wasshingtoni nagykövet, utazási irodavezető, vállalatmenedzser, gyermekorvos, akinek Jókai Mór a nagyapja nagyapja volt, de akad olyan is, aki a Nemzeti Bank élére került.

Legtöbbjük oroszlánrészt vállalt a 89-ben felszabadult Magyarország nemzetközi kapcsolatainak kiépítésében, legyen szó diplomáciáról, gazdaságról, kulturális szolgálatról. Mondhatni ők voltak az ország, a nemzet jószolgálati követei. Hazatértüket vagy Magyarországra költözésüket kegyelmi állapotnak fogták fel, élték meg, és nem az számított, milyen a fogadtatás, vagy, hogy „bezzeg, milyen előbbre vannak nyugaton”… Tenni akartak valamit a hazáért, s itthon tudták ezt a legjobban. Nemcsak külföldön öregbítették hazánk hírnevét, hanem bármivel foglalkoztak, a magyarság tiszteletét, a befogadó állam megbecsülését vívták ki, és ezt itthon gyümölcsöztették. A háborúk, a menekülések, a kommunizmus, de a kapitalizmus sem törte meg őket. Nem nyavalyognak, nem, azt nézik, hogy mit nem lehet, hanem azt, hogy hogyan kell másként hozzáállni, hogy itt, most, ilyen körülmények közt is előbbre lépjen a nemzet.

Minden kommentár nélkül, kóstolóként megidézem néhányukat.

Habsburg György:

Nem azért dobog másként a szívem, mert azt gondolom, hogy ez az enyém, hanem mert tudom, hogy itt van a korona, és tudom, hogy ez mindannyiunk számára fontos. […] Mert ha valaki kastélyban lakik, az a legrosszabb, ami csak történhet vele. Néhány nappal ezelőtt meglátogattam az egyik nagybácsit, akinek kastélya van Németországban, és tizenegy hektár méretű a tető. […] A Schönbrunni kastélyban soha nem éreztem, hogy ott kéne lakni, […] nincsenek bennem olyan érzések, hogy ezeket birtokoljam. Egyetlen dolgot nem teszek meg elvi okokból: én nem veszek belépőt a Schönbrunni kastélyba. […] Egy Habsburg mikor ismer egy országot? Amikor nemcsak a politikusokat ismeri, hanem azok édesapját. Amikor édesapám élt, (Habsburg Ottó, szerk. megj.) ő nemcsak az apát, hanem a nagyapát is ismerte. Én ma már abban a helyzetben vagyok, hogy nemcsak a politikusokat, hanem az édesapjukat is ismerem. Ezáltal jobban megismerem ezt az országot is.”

Jókay Kinga, gyermekorvos:

Megálltuk a helyünket, de amerikai magyarként. Nem is próbáltunk »beilleszkedni«. Ha valami annyira nem tetszett valakinek, az az ő baja, nem az enyém. […] Burg Kastl-ban egészen más hozzáállással találkoztam, mert Európában főleg akkor másként tanítottak. Sokkal nagyobbra nyílt a szemem. A szobában aludtunk, volt egy svájci, holland, argentin, én, mint amerikai, délvidéki, és két német diák. Csakhogy mindenki magyar volt. Ez is multikulturalizmus. […] Az első menyasszonyi ruhára, amit felpróbáltam, rávágtam, hogy ez az. Az első pasi, akivel találkoztam, ez az. Az első pálya, amit kitaláltam, az orvosi volt, és meg is maradtam ennél […] Itt (Magyarországon, szerk. megj.) sokkal kevesebbet keresek, de jobban élek, mert ami számomra fontos, az itt jobban elérhető, mint Amerikában. Ott az emberek inkább azzal foglalkoznak, hogy két autó legyen, meg nagy autó és garázs, meg tizenöt farmernadrág. Nekem nem a tárgyak a fontosak, hanem az élmények. Itt például sokkal könnyebben és olcsóbban lehet színházba, koncertekre járni, vagy utazni. […] Chicagóban az ember beül az autóba, és csak vezet és vezet. Már hat órát mentem, jobb oldalon kukorica, baloldalon kukorica, és két óra múlva ugyanez a látvány. Itt annyival színesebb, szélesebb spektrumú a kulturális élet, hogy össze sem lehet hasonlítani.”

Kraft Péter, az első Orbán-kormány turisztikai h. államtitkára, volt perui nagykövet:

Szüleim nem emigráltak, hanem számkivetettek voltak, épp úgy, mint Kossuth, vagy Rókóczi. Nem másik hazát kerestek, hanem olyan helyet, ahol ideiglenesen élhetnek, addig, amíg ők vagy leszármazottaik visszajöhetnek. […] Számomra életem legnagyobb szomorúsága, hogy nem Magyarországon születtem. Édesapám háromhetes hajóút után érkezett Buenos Airesbe. Csak magyarok voltak a hajón. Úgy saccolják, hogy akkor nagyságrendileg 3000 család jutott el Argentínába, ez közel 10 000 ember. Érkezésükkor, 1948 decemberében, semmijük nem volt. A kikötő mellett volt egy emigrációs szálló, ott helyezték el őket. Három héten keresztül kaptak ellátást, majd útjukra bocsátották őket. […] Édesapám katolikus ember volt, vasárnap elment a déli magyar misére, ott látott egy hölgyet, Edit nénit, akit Budapestről ismert. Edit néni egy fiatal hölggyel beszélgetett, […] megkérdezte mivel foglalkozik. Azt felelte: varrónő. Ez fantasztikus, válaszolta, mert éppen most vásárolt három inget, amelyeknek fel kellene tűrni az ujját. […] Álom nagy szerelem keveredett. […] Az 56-os emigráció más volt, mint az 1948-49-es. […] Ez olyan, mint amikor valaki esőben felvesz egy esőkabátot. Nem ázik meg, de azért átszivárognak a cseppek. Akik éveket töltöttek el a kommunizmus legrosszabb éveiben, azok már mások, mint akik előtte kijöttek. […] Miközben a nemzeti emigráció úgy gondolta, van egy remény arra, hogy valamikor visszamenjenek, bizonyos 56-osok inkább úgy voltak ezzel, hogy ők már annyit szenvedtek otthon, hogy most, miután kijutottak, az új hazájukban szeretnének karriert befutni. Leszámoltak Magyarországgal. Sok ilyennel találkoztam később az Egyesült Államokban is, voltak akik még gyerekeikkel is angolul beszéltek…

Miska János, író, újságíró, könyvtáros:

Kanadában a skandinávokhoz, a szlávokhoz, a germánokhoz viszonyítva rólunk, magyarokról szinte semmit sem tudnak. Én ezen megdöbbentem, mert szerintem nagyon fontos, hogy a befogadó ország ismerje, milyen nemzetek tagjait fogadja be, és azoknak milyen a kultúrája. […] A magyarok már 1886–87-ben templomot építettek Kanadában. Kultúrházak voltak, magyar nyelvű újságokat adtak ki, volt magyar nyelvű rádió, társaságok jöttek létre […] és ott voltak a festők, képzőművészek is. Nem volt Kanadában olyan egyetem, ahol ne lett volna legalább egy magyar. Úgy éreztem, ezt tudatni kell nemcsak a kanadaiakkal, hanem a magyarokkal is. Victoriában élt egy csomó nyugalomba vonult erdőmérnök (az 1956-ban kollektívan Magyarországot elhagyó soproni évfolyam, szerk. megj.). Írtam róluk a Magyar tavasz Kanadában című könyvben. Volt egy méhész, Szabó Tibor, aki korszakalkotót hozott létre. Albertában a kemény fagyok miatt a méhészek késő ősszel legyilkolták a méheiket, és tavasszal hozattak újakat Kaliforniából. Ez az ember olyan méheket tenyésztett ki, amelyek túlélték a telet. Egy másik a szút vizsgálta, ő is híres tudós lett. […] Összegyűjtöttem, hogy milyen országokból, kik élnek Kanadában. 67 nemzetiség 75 nyelvű irodalmát dolgoztam fel. […] Megmondtam, a kanadaiaknak is, hogy magyar vagyok. Szeretem ezt az országot, hálás vagyok, amiért befogadott, de én magyar maradok. És ezt szerették bennem. Voltak, akik lebecsülték a befogadó nép előtt hazájukat, rosszat mondtak róla, és a kanadaiak nem szerették ezt, mert tudták, hogy az ilyen emberekben nem lehet megbízni…

Papp Keve, veterán katona:

Nagyanyám nem tanult meg angolul. Konyhanyelven beszélt, így tudott egy kicsit kommunikálni.. Ennek ellenére egy gyerekmegőrzőt szervezett, vigyázott a pelenkás csecsemőkre, de kisdiákok is betértek hozzá leckét írni. Az élet furcsasága, hogy miközben nem beszélt angolul, egy-két gyerek megtanult magyarul, ugyanis magyar énekeket tanított nekik. […] Háromnyelvűek vagyunk. […] Számomra az az anyanyelv, amelyiken a szülőkkel beszélek. Ilyen értelemben a magyar az anyanyelvem, ugyanakkor angolból jobb a helyesírásom, franciából pedig szebb a kiejtésem. A három nyelv között nincs erősorrend. Béla öcsémmel például angolul beszélek, bár ez mindig attól függ, hogy éppen milyen témáról van szó. […] Számomra a magyar, az angol és a francia egyforma, mindhárom nyelven vakon gépelek, és ha olykor nem jut eszembe egy szó, általában beugrik valamelyik más nyelven. […] Tízévesen még az ember nincs tisztában az állampolgársággal, a kulturális és nemzeti identitás közötti átjárhatósággal. Szóval amerikai állampolgár vagyok, és most már magyar is. Kulturális értelemben francia vagyok, és kicsit magyar, de a magyart csak otthonról kaptam. Egyszer olyan büntetést adtak, hogy a magyar ábécé minden betűjéhez írnom kellett egy-egy szót. Az alma, a béka még ment, de a hosszú magánhangzókkal küzdöttem, mert az angolban ilyen nincs, így erre a tulajdonképpen egyszerű feladatra ráment az egész délutánom. […] Négy különböző ország, három különböző nyelv, és hét különböző iskola. […] Nekem minden iskolába be kellett illeszkednem. Mindig, mindenhol én voltam az új. […] El tudtam mondani, hogy én bezzeg harmadikban Lenint éltettem, a második világháborúban pedig a nevelőapám a te apádat lőhette. Ilyenkor csak néztek rám és azt mondták: Menj vissza az országodba! Erre büszkén replikáztam: Én is amerikai vagyok, mert itt születtem, ugyanúgy lehetek az Egyesült Államok elnöke, mint te. Nekem nem kellett kérnem az amerikai állampolgárságot, szóval milyen országba menjek vissza, ha egyszer itthon vagyok?! Ez a válasz mindig hatásosan véget vetett a vitáknak. […] Nagyon sajnálom, hogy a nagymama nem érhette meg, amikor a dédunokája megszületett. […] A nagymama elment a gyermekeivel, az unoka visszajött, a dédunokája pedig már itt született,– úgy éreztem, hogy a kör bezárult. […] Úgy látom, hogy a magyarok többsége a problémákon keresztül közelít meg egy-egy feladatot. Számukra az elérendő feladat egy problémahalmaz. […]Ez azonban negatív gondolkodást eredményez, mert az ilyen ember mindig a problémákkal foglalkozik. Az amerikai szerint egy feladatot azért végzünk el, hogy legyen valami hozzáadott érték – vagyis az eredmény pozitív üzenetet hordoz. […] Én mindig hazamegyek, és mindig ott van a haza, ahol éppen nem vagyok. Most az USA-ba nem megyek haza. Édesanyám meghalt… Amikor nála voltam, éreztem, ideje hazajönnöm, vagyis vissza Budapestre. Mikor mentek haza? Kérdezte édesanyám, és akkor Magyarországról beszélt…”

 

[1] Gyuricza Péter: Visszidensek, Magyarország Barátai Alapítvány, Budapest, 2017.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...
Olvasás folytatása

Reflexió

Ferenc pápa, imádkozunk érted!

Közzétéve

Fotó: catholicireland.net

Tudatosítom magamban, kimondom: Ferenc a Szentlélek ajándéka, Krisztus helytartója. Róma püspöke, „primus inter pares”, első az egyenlők között. Hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen. „Ahol Péter, ott az Egyház… aki nincs a pápával, nincsen Istennel, aki Istennel kíván lenni, az a pápával kell, hogy legyen”. Ezeket a szavakat Lucia nővér mondta a Fatimai jelenéseket értelmezve.

Ferenc pápa Szent Péter utódjaként szikla, amelyre Krisztus Egyházát építi (Mt 16,18). Szent Péter az, aki Krisztustól hitben való tévedhetetlenséget kapott, és akit az Egyház vezetésével és irányításával megbízott. Szent Péter alapította és szentelte meg vértanúságával a római püspöki székhelyet. Ezért van Szent Péter összes utódjának elsőbbsége az egész Egyház fölött.

Ferenc pápa integet – Fotó: AP Photo/Andrew Medichini

Ferenc. Egy ember, nem egy angyal. Pillanatnyilag lehet fáradt, nyilatkozatában egy repülőgép fedélzetén lehet hiányos vagy zavaros. Stílusa lehet vitatható. De őt választotta a Szentlélek.

Ferenc. Bátor volt megváltoztatni Róma szigorú protokollját, az egyszerűség útjára lépett. A Vatikán vendégházába költözött, egy egyszerű szobát elfoglalva, elkerülte a luxust és a palotákat. Bárányszagú pásztor, mert látogatja a plébániákat, börtönöket, koldusokkal reggelizik, tusolókat állít fel, borbély műhelyeket nyit a Szent Péter tér közelében. Megcsókolta a beteg, a haldokló homlokát. Elfogadja az emberek egyszerű ajándékát. Asztalhoz ülteti és párbeszédet folytat a világ vezető politikusaival. Mindenkit arra kér, hogy imádkozzanak érte.

A bűnt bűnnek nevezi, a bűnöst megtérésre szólítja. A bűn vagy bűncselekmények elfedezését nem tűri. A bűncselekmény elkövetésével vádolt személyeket, köztük egyháziakat is legszigorúbb eljárással kivizsgálja, és mindig csak a biztos bizonyítékok feltárása után felfüggeszti, büntetés végrehajtó szerveknek átadja. A mások által elkövetett bűncselekmények áldozatait felkeresi, mint jó pásztor és vezető, mintegy mások bűnei miatt is ő vállal felelősséget, ő kér bocsánatot az áldozatoktól, fájdalmat érez mások bűnei miatt.

Vatikánváros, 2015. május 20.
Ferenc pápa a hazájában, Argentínában rendkívül népszerû italt, matét kortyol egy hívõ által adott pohárból heti szokásos audienciáján a vatikánvárosi Szent Péter téren 2015. május 20-án. (MTI/Fabio Frustaci)

Ma, hitben megújítom egységemet Ferenc pápával, püspökeimmel, elöljáróimmal. Megújítom egységemet közvetlen társaimmal, közösségemmel. A Szentlélek, az egység Lelke arra indít, hogy együtt érezzek Egyházammal, közösen hordozzuk a fájdalmat, a bűnök okozta sebeket. Csak a fegyvertelen, alázatos szeretet útja követendő számomra.

Elhatárolódok a bűntől, bűncselekményektől, irgalmat kérek mindenkinek, aki észt, kontrollt veszítve rosszul használta szabadságát, hatalmát, fékevesztett ösztöneinek terrorjával sokakat megsebesített. Elhatárolódok a média túlzó, egyoldalú információitól. Hitben, Szentlélekben az egységért imádkozom. A pünkösd Szentlelke járja át az egész Egyházat, hogy egy test és egy lélek legyünk Krisztusban.

„Élő Isten! Jöjj, tedd lelkünket Lelked templomává! Kereszteld meg tűzzel egész egyházadat, hogy megszűnjön benne minden megoszlás, és úgy jelenjék meg a világ előtt, mint igazságod oszlopa és alapja. Add mindnyájunknak Szentlelked gyümölcseként a testvéri szeretetet, az örömöt, a békét, a türelmet, a jóakaratot, a hűséget. Szentlelked szóljon szolgáid ajkával, amikor igédet hirdetik itt és mindenütt… Teremts Lelked erejével egyetértést” (Roger Schütz).

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...
Olvasás folytatása

Népszerű