Egy régi, magyar-latin misszálé ezt írja a mai ünnepről: „Az Egyház nem akar az Isten látására jutott lelkek közül egyet sem figyelmen kívül hagyni. Ezért szentel egy ünnepet Mindenszentek tiszteletének, tehát azoknak is, akiknek nevét egyedül csak Isten ismeri.” Ezen a napon tehát a diadalmas Egyház áll a liturgia középpontjában; ahogy 1898-ban elhangzott szentbeszédében Prohászka Ottokár fogalmazott: „Fölvonul ezen a napon az Úr serege.” Mindenszentek estéje már halottak napja vigíliája; most már a szenvedő Egyházra tekintünk, azokért a halottainkért imádkozunk, akiknek lelke még a tisztítótűzben szenved.
Prohászka Ottokár sokszor írt a diadalmas és a szenvedő Egyház ünnepéről. Gondolatai Jézus szavaiból indulnak ki:
„Atyám házában sok hajlék van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra?”
[Jn 14,1-2]
A szentek serege a példa, hogy a földi zarándokútján járó Egyház tagjai is eljussanak az Atya házába. Mindenszentek ünnepe után a szenvedő lelkekért imádkozunk; ahogy Prohászka fogalmazott egyik utolsó, 1927 tavaszán elhangzott lelkigyakorlatos beszédében: „Egyesülj az ő tisztuló lelkével! Ez a helyes gondolkodás.” Mindkét ünnep az Isten felé „törtető” életre ösztökéli az embert. Halottak napján ugyanis annak tudatában imádkozunk elhunyt szeretteinkért, hogy tudjuk: mi is oda igyekszünk, ahol ők vannak; hogy földi életünk csak prelúdiuma a több, a végtelen életnek.
Az alábbiakban néhány gondolatot idézünk Prohászka írásaiból és beszédeiből.
„Mindenszentek napja az anyaszentegyház egyik legfényesebb napja! Úrnak napja? Nem! Urak napja, úri lelkek napja! Apotheózis és apológia! Apotheózis, mert az emberből nevel szentet, hőst, s apológia, mert ezt a felséges képet megmutatta annak a zúgó, zajgó tömegnek, mely csak kritizál, és kihívta, mondván: Én ezt bírom, hát te mit tudsz? /…../
Csak az evangélium, csak az nevel, az teremt szenteket és hősöket; az alkotja meg a nem közönséges, a válogatott lelkek országát, amelynek programja a hegyi beszéd, a nyolc boldogság. S ez országból nincs kizárva senki; jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok s terhelve vagytok; jöjjetek! /…/ Neked is így kell tenned, neked is a szentek közösségében kell élned, úgy hogy a mindenszentek napja egyszer majd a te ünneped is legyen! Ha a kalendáriumba nem is lesz fölvéve neved, de zengjék a te dicséretedet is a mindenszenteknek, az úri lelkeknek ünnepén! Ez felmagasztaló gondolat! Ez meleg, boldogító érzet! E gondolattól ragadtatva küzdök én is, hogy úr legyek.”
[Prohászka Ottokár prédikációja Esztergomban – 1901, Mindenszentek ünnepe]
„Dolgozni kell. Munkálkodjatok, operamini, negotiamini. Az Isten országa az erőszak jegyében áll. Aki magát nem gyúrja és nem zúzza, aki magát nem töri, nem finomítja, az nem hódítja meg az Isten országát. Aki a szép gondolatot hajhássza, de azt át nem éli; aki a jó feltételt megcsinálja, de abból jó életet nem sző, azé nem lesz az Isten országa. Aki sok festéket s ecsetet rakásra halmoz, de nem dolgozik, abból nem lesz művész. Aki a kendert elveti úgy, hogy erdővé nő, de azt nem töri, nem szövi, nem fehéríti napsugárral és friss vízzel, az nem öltözik soha a maga vásznába. Azért ne felejtsétek el soha, hogy aki az Isten országába hív minket, az azt is mondja: dolgozzál, törekedjél, törd magadat s ne röstelkedjél, s elsősorban nem azért a mennyországért ott fenn, hanem azért itt lenn, mert az a fönt levő öledbe hull, ha megalakítod mennyországodat szívedben. Ha a mag kikel s szépen feslett szét levele, ne féltsd, annak meglesz a virága és a gyümölcse. Az örök dicsőség, az is: „caetera adjicientur vobis”, azt megkapod örök ráadásul.”
[Prohászka Ottokár prédikációja Esztergomban – 1904, Mindenszentek ünnepén]
„Ma is élnek szentek közöttünk. Nem találjuk őket? Mert hallgatnak. Az ‘én’ szó nehezen hagyja el ajkukat. És mert egészen eltűnnek Krisztusukban, eleven Istenközelséget hordoznak magukkal. Csak akit szavaik, tetteik szent hálójába fognak, az ismeri meg őket. Lelkek halászai, mint az apostolok. Hol vannak? Krisztus tanítványai, barátai között. Keressük, ismerjük fel őket. Krisztus szeretete, mint szent ragály adódik lélekről lélekre. Hacsak nem vagyunk minden nemessel szemben megérdesültek, egy igazán mélyen Istenszerető lélek közelsége belénk oltja, vagy lassan belénk szivárogtatja szíve kincsét.”
[Prohászka Ottokár: Élő vizek forrása. Bp., 1927, 115. o.]
*
„Ez a három gondolat jellemzi a túlvilág komoly hangulatát: a halhatatlan lét, az Isten igazságossága és a szenvedés. Az elköltözöttek lelkei ott vannak, s a mienk odakerül. Gondozzuk az övékét s szeressük a magunkét. Minél jobban szeretjük meg saját magunk lelkét, annál jobban buzgólkodunk a tisztítótűzben szenvedő lelkekért; minél jobban értjük meg a végtelen Istennek szívtisztaságra s tökéletességre támasztott igényeit, annál nagylelkűbben áldozunk mindazért, ami lelki tökély. /…/ Térjünk jól s minél mélyebben bele a gondolatba, hogy nekem örökkévaló nyugalmat kell megteremtenem. Istenem, ami örök, az aligha készül hamar és könnyen. Igaz, hogy az ember minderre önmagától sohasem volna képes, hisz erre Krisztus segít; de az embertől kívánja közreműködését. Az Úr Jézus kegyelme helyez minket az örök világosságba, s akarja, hogy az örökkévalóság végtelensége rendítsen meg minket. Imádkozzunk tehát buzgón a lelkekért, tegyünk minél több jót értük, s legyünk meggyőződve, hogy a legnagyobb haszon nem az övék lesz, hanem a mienk. Ebben a buzgalomban válunk igazán buzgókká és okosakká, mert amit nekik adunk, azt már százszorosan lefoglaltuk magunk számára.”
[Prohászka Ottokár prédikációja Esztergomban -1898, halottak napja]
„A lélek abban a pillanatban, melyben a világból kilép, belátja egész valóját, tökéletlenségeit, rovásait. Félelmes fölségben emelkedik föl előtte az Isten szentsége, mellyel szemben a Szent Szűz tisztasága is csak árnyék; ha nem is sötét árnyék, de olyan, mint az akácfa gyenge árnyéka. Érzi, hogy itt a végleges leszámolás órája, s szívéből kitör a legideálisabb bánat, mely reá száll, mint ahogy sűrű felhő száll virágos hegycsúcsra. Lát akadályokat önmaga és Isten közt, melyeket csak a tisztító tűz elégtétele háríthat el, s magára veszi a fájdalmat, melyet Isten ró ki rá, hogy eleget tegyen mindenért. Szívesen szenvednek, s az imát, a szentmiséket, a jócselekedeteket is, melyeket értük fölajánlunk, Isten kezei közé teszik; szenvednek, míg neki tetszik. Ó vértanúi lelkek, ti már szert tettetek arra a nagylelkű érzésre, mely magát felejti Istenért; tanítsatok rá minket is; akkor mi sem felejtünk el titeket.”
[Prohászka: Elmélkedések az evangéliumról. Róma, 1952, 679. p.]
„Mit keresek ezen a földön, mikor egy más élet felé tartok? Mit? Ezen a földön is több életet. Többet, örök életet, és nem hagyom magamat elkeseríteni, nem hagyom a lelkemet a földi életre sem besavanyítani, nem engedem, hogy rám nehezedjenek azok az elviselhetetlenségek, amelyek annyira próbára teszik a lelkemet. Itt a mécsesem. Ennek világánál mind kevesebb ereje lesz velem szemben a mulandóság komor képeinek. Nem. Én tudom, hogy a több életért vagyok itt, mert Jézus is a több életért jött ide. És itt is hagyta a több életnek lehetőségét. Én ezért a több életért élek. Ezt akarom. Életet, feltámadást. Megyek életutamon azzal a fenséges tudattal, hogy ez az élet kevesebb, de ezen, ez életen kell megvásárolnom a több életet. Hiszen én eddig is éreztem, hogy nem idevaló vagyok, én ezeknél a rövid napoknál több vagyok, én örök vagyok, én a végtelenségre születtem! Tudom, hogy van halál, van temető, van sír, és van e földön keserves, gyötrő elszakadás, de nem félek. A halál is az életet hirdeti, s ha átélem, megyek Hozzád, Uram!”
[Prohászka Ottokár elmélkedése Pápán – 1927. március 17.]
