fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Nem a németek feladata a magyarok politikai nevelése

Közzétéve

Manuel Neuer, a német futballválogatott csapatkapitánya - Fotó: Getty Images

„Neuer úr*, hol marad a Németországban százezer számra abortált gyerekek, a keresztényüldözés, a nők és a kisebbségek ellen irányuló és az arabok lakta területeken folyó diszkrimináció elleni tiltakozást kifejező csapatkapitányi szalag?

Jürgen Henkel írása a kath.net portálon.

A foci a többi sportághoz hasonlóan az embereket, népeket hivatott összekötni. Éppen a határokon és véleménykülönbségeken túl kellene a nemzetközi versenyeken sportolókat, de a csapatokat is összehozni, hogy azok sportszerűen és fair módon mérhessék össze a képességeiket és ezzel is a népek barátságát szolgálják. A sportban csak a felkészültség, a sportteljesítmény és az eredmények számítanak. Más nem, vagy legalább is eddig ezt hittük.

Sajnos a sporttal gyakran éltek vissza, amikor a politikai propaganda céljaira használták. Gondoljunk csak az 1936-os berlini olimpiára, amely Adolf Hitler politikai showműsorává és magamutogatásává süllyedt. Mindig vannak országok, amelyek politikai okokból nem vesznek részt valamely nemzetközi versenyen, például ilyen volt az 1980-as moszkvai olimpia bojkottja. Pedig a sport és a politika élesen elválik egymástól, és egyik sem tudja a szerepét betölteni, ha összekeverik őket.

Mint tudjuk, jelenleg Németország, jobban mondva a nagy többségben lévő önjelölt baloldali zöld elit és a médiában, a kultúra és tudomány világában és a társadalom egyes csoportjaiban jelen lévő szövetségeseik a gender, a sokszínűség, a szabad bevándorlás és az abortusz oldalán vívják kultúrharcukat, sőt ezt a jobboldal és a rasszizmus ellen vívott harc üzemmódjában teszik. Hogy a közvéleménykutatások szerint a németek kétharmadát, és a nők messze több mint felét nem érdekli a szép, új, queer és sokszínű világ ideológiája, a kutyát sem zavarja. Az igazi ideológusok még sohasem zavartatták magukat, amiért nemes beállítottságuk és meggyőződésük eltér olyan banális dolgoktól, mint a tények és az emberek véleménye.

A labdarúgó Európa-bajnokság valósággal vonzza a modern időkkel konform, politikailag korrekt megnyilvánulásokat. Egy ilyen, egészen bátor megnyilvánulás az is, amikor a német futballcsapat kapusa és egyben csapatkapitánya szivárványszínű kapitányi szalagot visel az LMBTQ ideológiával való egyetértése jeleként. Elismerésünk, Neuer úr, a bátorságáért, amit az Európában és a nyugati féltekén élő homoszexuális és nemileg sokszínű emberek súlyos elnyomatása idején tanúsít! Igen komoly vallomás, ha valaki ilyen nagyszerű példát mutat ezekben a homofób időkben és ebben a homofób társadalomban, amelyben élünk, és ilyen merészen jelét adja a queerkultúra nyálvonala iránti elkötelezettségének!

De Neuer úr, hol marad a Németországban százezer számra abortált gyerekek elleni tiltakozást kifejező csapatkapitányi szalag? Hol van a karszalag, amellyel tiltakozását fejezi ki az iráni és az arabok lakta területeken dúló keresztényüldözés, a vallás- és véleményszabadság megvonása, a nőkkel és a kisebbségekkel szembeni diszkrimináció ellen? A világon és Németországban is jelenlévő iszlám merénylők és terroristák elleni karszalag? És a kínai, az észak-koreai kommunista hóhérkormányok ellen? Hogy is volt az, hogy a futball szponzorai csak „kristálytiszta demokráciákból” jöhetnek?? És mikor tiltakozik karszalaggal a szélsőbalosok ellen, akik az utóbbi 10 évben rendőrök tucatjait sebesítették meg?

Hol marad a kapitányi szalag a harcias, Izrael-ellenes közel-keleti bevándorlók ellen, akik a német utcákon antiszemita jelszavakat kiáltoznak és a zsidókat a gázkamrába kívánják? De álljunk meg egy pillanatra! Ez az utolsó kérdés ellentmond a sokszínűségnek, és önmagában is rasszista, dehát mindenért mindig az öreg fehér férfiak a hibásak.

Neuer szivárványos karszalagjánál csak egy ötlet volt még ostobább, pimaszabb és provokálóbb: München városának és Dieter Reiter főpolgármesternek az az ötlete, hogy a magyarok elleni mérkőzésen a magyarországi „homofób” politika és Orbán Viktor kritikájaként az Allianz arénát a szivárvány színeiben világítsák ki. Ez az arrogancia a téveszmék, a nagyképűség és az elbizakodottság csúcsa, és éppen a német politikai véleményformáló „elitkör” részéről, akik például a saját morális felsőbbrendűségükről való szilárd meggyőződésükben magas lóról tiltottak meg a leghatározottabban minden külföldről érkező kritikát és ellenvéleményt Merkel 2015 óta folytatott bevándorlási politikájával kapcsolatban. Németország a világot a történelem folyamán mindig vagy páncélosokkal fenyegette, vagy felemelt mutatóujjal kioktatta.

A szerencsére az UEFA által elítélt, tipikus német tanítóbácsis eset nem mutat mást, mint a vendégszeretet hiányát és a tiszteletlenséget mind a magyar csapattal szemben, amely az edző és nem a miniszterelnök vezetése alatt áll, mind pedig a magyarok irányában, akik a mérkőzésre kiutaztak. Ráadásul ez egy másik ország és másik nép belső ügyeibe való beavatkozás. Nem a németek feladata a magyarok politikai nevelése. Főleg nem ilyen olcsó szimbólumokkal.

A szivárványszínű Allianz-aréna valóban bátor jelzés a budapesti „diktátor” ellen, aki annak ellenére még mindig uralkodik, hogy az ország választóinak csak alig kétharmada választotta meg újra.

Orbán kiáll a keresztény családmodellnek megfelelően egy férfiből és nőből álló család mellett, ellenzi az azonos neműek házasságát, a gender ideológiát és az abortuszt, az országába irányuló muszlim bevándorlást (amely ország évszázadokig szenvedett az idegen oszmán-muszlim uralom alatt), és egy olyan politikát folytat, amely teljesen egyértelműen saját népének érdekeire összpontosít. A németek az ilyen politikától Merkel kancellár 16 éve alatt elszoktak. A német baloldal, a zöldek, a gender- és queer-politika képviselőinek kedélye azonnal felizzik, ha csak Orbán neve elhangzik. A törvényjavaslatait Németországban már akkor kritizálják és darabokra szedik, amikor az angol vagy német fordítása még el sem készült. A hangulati és kampányzsurnalizmus egyszerűen szórakoztató, és az erkölcsi felsőbbrendűség érzetet kelti.

A törvényjavaslatot követően a média össztüze ennek megfelelően lángolt fel. A baloldali zöld queer-kultúra minden képviselője lelkesen ragadta meg az alkalmat, hogy a „sokféleség”, az „elfogadás” és a „tolerancia” iránti elkötelezettségében részt vegyen a gonosz Orbán elleni küzdelemben. Pedig a sokféleséget, az elfogadást és a toleranciát éppen Magyarországon lehet megtapasztalni. Ott ugyanis, Németországgal ellentétben nem támadják meg, nem molesztálják és nem szidalmazzák a zsidókat, ott nem támadják meg és nem festik össze a zsinagógákat, a zsidó temetőket, a zsidó intézményeket. Aki ma egy európai nagyváros élményét akarja megtapasztalni, annak bizony Budapestre kell mennie. Ott jobban megtapasztalhatja Európát, mint némely német nagyváros bizonyos különleges „negyedeiben”.

A katolikus Egyház különben még szerencsésnek mondhatja magát, hogy a határozott véleménnyel rendelkező, keresztény meggyőződésű Orbán Viktor nem katolikus, hanem református. Ha ez nem így lenne, a Német Demokratikus Szövetségi Köztársaságban a médiában még nagyobb csinnadratta lenne, hiszen akkor Orbánnal együtt rögtön a katolikus egyházat is pellengérre állíthatnák, és megindíthatnák a harcot ellene, mint ezt Lengyelországban is tették a hatalom képviselői esetében.

Az állami és a kereskedelmi csatornákon a hírolvasók, újságírók, riporterek és kommentátorok csaknem könnyes szemmel és az együttérzéstől remegő hangon bírálták az UEFA döntését, amelyben megtiltotta a müncheni szivárványos világítást. A helyi és a regionális újságok is benne voltak a kioktató müncheni világtanítók, bocsánat világtanító*nők* kórusában, akik jól meg akarták Orbánnak mutatni.

Ebben az ideológiai kotyvalékban, amit Magyarországra akarnának zúdítani, kevés szó esik a futballról és a sportról. Mintha a német faj akarná a világot újjáépíteni, itt a klímapolitikától fogva a sokszínűségig bezárólag minden területen egyszerűen bárki önelégülten és önigazoltan ünnepelheti saját magát, mint aki a világot német módra teszi boldoggá. Ha a német baloldali és zöld politika és média értelmisége úgy szeretné, akkor a magyar népnek másként kell választania. És ha a gonosz magyarok ezt nem veszik észre, akkor kizárjuk őket az uniós pénzekből. Bizony Európa a legjobb úton halad az „1984” és Huxley szép új világa felé.

Nagy kár, hogy a sportolók hagyják, hogy felhasználják őket a pillanatnyi kultúrharcokban, és segédkeznek a sport átpolitizálásában, holott korábban ugyanezt Katharina Witt és más NDK-beli sportnagyságok szemére vetették. Most még kérdéses, hogy ma a sportolók képesek-e felfogni és áttekinteni e kulturális háború történelmi és politikai hátterét és dimenzióit. Ha viszont a német csapat elbukik az Európa-bajnokságon, akkor elégedetten veregetheti saját magát vállon azért, hogy legalább megfelelő politikai hozzáállást és meggyőződést tanúsított, és az erkölcsi győzelmet megszerezte.

Írta: Jürgen Henkel
Fordította: Frick József

Forrás: kath.net

*Manuel Neuer, a német futballválogatott csapatkapitánya. (ford. megj.)

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Reflexió

Ima vagy oltás?

Közzétéve

Fotó: Pixabay

Azt a címet is adhattam volna: „amikor ég a ház,” „a tudomány csődje,” vagy „antivaxerek kíméljenek!”

Mert amikor ég a ház, akkor nem elég filozofálni, bűnbakot keresni, hanem menteni kell a menthetőt.

Már nem bizalmi kérdés ez, hanem közegészségügyi. Olthatod magad ötször is, ha a többség nem hajlandó. Mert a vírus pimasz. Csak azért is támad, pláne ott, ahol rést talál.  És te oltva is továbbadod, ha van kinek. Mert a szervezeted elkényelmesedett. A tápos városi életmódban nagy a nyüzsgés, sok az interakció, jobban terjednek a mérgek, a mérgezők is.

A falusi csendes idill esetleg hétvégére jó, de már zavar a harangszó, a kakaskukorékolás, a trágyaszag, a poros mellékutca, a kinti vécé, a csorda kolompja. Persze marha se lesz mihamarabb, mert már nem éri meg. De sebaj, majd lesz importból.  És majd a futár hozza a petrezselymet, mert se friss nincs a kertben, se szárított a kamrában. Minek?  Minek? Úgyis kapsz étrendkiegészítőt a patikában.

Mondják: bűnbak az egyház is, mert tudatlanságban tartja híveit. Bűnbakok az oltatlanok, mert ellehetetlenítik az „egészségesek” mozgását, jogait.  Hibásak az oltottak, mert nem voltak eléggé meggyőzőek a kommunikációban.

De a tudomány nem kér bocsánatot. S a gyógyszerbiznisz sem. Olvasom, hogy a mai felnőtt nemzedék megszületésének éveiben, úgy kb. 60 évvel ezelőtt történt meg az orvostudomány legmegrázóbb tévedése. 1958 és 1962 között egy németországi gyógyszergyártó mintegy 15 tonna gyógyszert adott el, hogy csökkentsék a várandós édesanyák émelygés-tüneteit. Ennek eredményeképpen több mint 10 ezer torzszülött látott napvilágot és mind a mai napig szenvednek tőle. A Contergan tablettát a gyártó mégsem vonta ki forgalomból csak átkeresztelte, és pozitív hatásait a lepra illetve a rákkezelésben hasznosítják. A gyártó  a botrány miatt ugyan nem tudta törzskönyveztetni a gyógyszert, de később, más néven, Amerikában azóta is gyártják. Sem bírósági döntés nem született, sem bocsánatot nem kért senki. A cég is csupán csak – holmi filantróp szándékkal – egy közös alapba csurgatott néhány millió dollárt. Az Egészségügyi Világszervezet meg finoman felhívta az Európai Gyógyszerügynökség figyelmét, hogy alkalmazáskor majd jól olvassák el az apróbetűs részeket a mellékhatásokról…

Az egyház többször bocsánatot kért a bűneiért, a „civil” társadalom, a politika soha. A „hivatalos” média úgy semleges, hogy mikor egyik, mikor másik álláspontot szajkózza. Mert nincs egyetértés. Nincs összhang, nincs konszenzus. Minek is – hiszen demokrácia van. Egyébként is mindenki azt olvas, amit akar. Majd eldönti, mi az igaz. A nyolc osztályos szakmunkás szavazata is annyit ér, mint a frissen doktorált filozófusé.

Közben ekkora nyomás alatt az egészségügyi rendszer a szemünk láttára omlik össze. Nyilván, ez fáj a hatalomnak, nem az egyén élete, helyettesíthetetlen méltósága, örök értéke.

Talán az utóbbi hetek legszimpatikusabb érve: azért nem oltatják magukat az emberek, mert előbb imádkoznak, mint orvoshoz menjenek. Pedig hát az orvosok is Isten gyermekei. Feladatuk, hivatásuk a gyógyítás. A baj az, ha ők is megbetegszenek. Főként, ha nincs annyi kórház, hogy a lakosságnak legalább a fele elférjen benne, ha a szükség úgy hozza. És pénz sincs erre, mert a biztosító sem fizeti ki a teljes autót, akármekkora a kár a balesetnél.

Vagyis eljutottunk a pénzhez.

Hogy mindent ki lehet számítani pénzben: megéri, vagy nem? Ráfizetős vagy nyereséges? Az élet pedig… Háát, ennyi volt. Meghaltál, eltemetnek, három napig tart a csoda. Ha nem támadtál fel, jön a következő hír, ember, esemény, cunámi, járvány, kormány, mozgalom, s megy az élet tovább, nélküled.

Te mennyit érsz? Mert annyit biztosan nem, mint amennyit a nagy focisták a nagy kluboknál. Mert nincs annyi nyereség utánad. Még az adód sem fedezi az egészséged, életed értékét.

Pénz vagy élet?

Úgy tűnik, inkább a pénz?! Hiszen azt lehet csak számszerűsíteni. A halálod, csak a pénzzel való rossz gazdálkodás mellékterméke. Sima biológia, így aztán simán mész a süllyesztőbe, csak majd talán a rokonaid, barátaid emlékeznek rád, amíg élnek, hiszen te is úgy vagy velük, mint ők veled.

Igen, az ember testbe zárt halhatatlan lélek. De ez az Isten Lelke által átlelkesített test is üdvösségre van teremtve. Felruházva értelemmel és szabad akarattal. S most kiderült, hogy a tudományt, civilizációt, gazdaságot istenítettük, és mégis milyen törékeny. Múlandó. Mert a testet elszakította a spiritualitástól. Elidegenítette az embert önmagától. Így aztán könnyebben lerongyolódott és sebezhetővé vált. A legjobb „szakit”, a sátánt kérte fel, hogy segítsen belerondítani Isten tervébe, segítsen meghekkelni a jó szándékot, segíteni akarást, hiszen csatolt áruként kapta vele a kapzsiságot, a hataloméhséget, a becsvágyat is.

Az evilág elért a saját határaihoz.

Ha kiölte az emberből a halhatatlan isteni csírát, már istenként viselkedne, de megállítja őt saját keze alkotása. A torzszülött fattyú, amit a tudás gőgjével produkált.

És akkor keresi a bűnbakot. Hirtelen áldozati pózban kezdi sajnáltatni magát, s mindenütt tolvajt kiált. Pedig egyszerűen csak hisztizik, mert saját magát fojtotta meg, levágta magáról az isteni lélegeztetést.

Önállóan akart lélegezni, s kiderült, hogy Isten lehelete nélkül csak remeg, s aztán összerogyik. Jó lenne, ha az Istenbe vetett személyes és közösségi hitünk-vallásosságunk segítene megtartani józan eszünket, hívő szívünket.

Jó lenne, ha az embernek, ebben a végső kapkodásban, még lenne ereje legalább az imában Isten után nyúlni és mélyet szippantani Belőle.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A fájdalmam – papként

Közzétéve

Szerző:

Egy pap számára nagy fájdalmat jelent az egyházon belül elkövetett szörnyű bűnök súlyosságának felfedezése – vallja az Aleteia cikkírója, Vivarès atya, a párizsi Saint-Paul templom plébánosa. Ha vállaljuk, hogy hordozzuk ezt a keresztet, az azt is jelenti, hogy hisszük: az egyház nem önmagában létezik.

Október 5-én, kedden időt szántam arra, hogy megnézzem a KTO televízióban a CIASE-bizottság jelentése (az előterjesztő elnök neve alapján másképpen Sauvé-jelentés) benyújtásáról szóló híradást. Aztán gondosan elolvastam magát a jelentést, mint ahogyan egy beteg felkészül egy fájdalmas, de szükséges műtétre, mint ahogy az ember elmegy a fogorvoshoz, hogy kihúzassa a korhadt fogát, de közben tudja, hogy milyen fájdalom fog rá várni. Ezt a fájdalmat már megéltem Írországban, amikor 1996-ban teológushallgató voltam, és lavinaként hetente követték egymást a médiában a különböző történetek, egyik borzalmasabb, mint a másik, anélkül, hogy el lehetett volna fordítani a tekintetünket.

Ezt a fájdalmat átéltem 2000-ben is, Pican püspök ügyében, aki épp akkor helyezett át egy papot, aki maga is beismerte, hogy éveken át pedofil bűncselekményeket követett el, s akit ezután tizennyolc évnyi börtönbüntetésre ítéltek. Ugyanezt a fájdalmat tapasztaltam meg a Preynat-ügy felpereseivel együtt 2016-tól 2020-ig, amikor megtudtuk, hogy három lyoni bíboros érsek – Barbarin atya kivételével – tizenöt éven át nem tett semmit. És ott voltak még a nemzetközi ügyek Chilében, a Krisztus Légiósainak ügyei és még sok minden más.

Hol van az én egyszerű helyem, mint emberé?

Egyesek talán nem találják helyénvalónak, hogy Krisztushoz hűséges papként megosztom a fájdalmamat, és úgy gondolják, csak az áldozatok fájdalmáról, az összetört életekről, a felnőtté vált gyerekek öngyilkosságairól kellene szólnom, ezekről a gyerekekről, akik olyan terhet cipelnek, amelyet senki sem tud levenni róluk. Nem kívánom azonban a politikailag korrekt vagy a médiában megkövetelt magatartást és beszédet követni, nem kívánom megítélni, hogy mit illik vagy mit nem illik mondani, és ma este szívesen vállalom, hogy ne az Aleteia rendszeres krónikásaként nyilvánuljak meg, hanem egyszerű emberként foglaljam el a helyemet.

A kitüntetésnél, csodálatnál, utánzásnál vagy jutalmazásnál is jobban, mindenekelőtt azt szeretnénk, ha tisztelnének bennünket. Akármi legyen is a foglalkozásunk, a társadalomban elfoglalt helyünk, családi vagy társadalmi funkciónk, mindenekelőtt arra a tiszteletre törekszünk, amelyet egyszerű emberi mivoltunknak köszönhetünk, arra a tiszteletre, amelyet mindennapi cselekedeteink egyszerű erkölcsisége kell kiváltson. Huszonöt éven keresztül féltem attól, és ma még inkább félek, hogy nem fognak majd emberként tisztelni, csupán annál az oknál fogva, hogy pap vagyok. Attól féltem, hogy papi állapotom lesz az erősebb ok a megítélésemben, nem pedig emberi méltóságom, egy olyan emberé, aki csak azért felelős, amit meg tudott tenni. „Jézus csak ennyit mondott: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat. Ha meg jól, akkor miért ütsz?” (Jn 18, 23) Nos, a tanítvány nem nagyobb a mesterénél, és ha a Krisztusnak mint embernek kijáró tiszteletet sárba tiporták, noha ő Isten, akkor ugyan én, bűnös ember, milyen tiszteletet követelhetek?

Mindent elfogadni

Azonban az utcán a római galléromra vetett tekintet, a misén rám vetett tekintet, amikor papi kötelességeimet teljesítem, a gondolatok, amelyek akkor ébrednek bennem, amikor elolvasom az aláírásomat az e-mailjeim végén: “Pierre Vivarès atya, a Saint-Paul – Paris IV plébánosa” – mindez felkelti benne a tisztelet hiányától való félelmet. Igen, attól félek, hogy a szabadon elfogadott és megélt papi állapotom összemosódik azok jogos elítélésével, akik – hozzám hasonlóan, papi állapotban – bűnöket követtek el.

Ha értelmesen végiggondolom, könnyű lenne azzal győzködnöm magamat: “Dehát azok ők, és nem én vagyok”, – de ha az ember egy testhez tartozik, akkor az értelem nem tud az évtizedes azonosulás érzésének helyébe lépni. Könnyű lenne azt mondanom, hogy elöljáróink vallottak kudarcot, és olyan reformokat szorgalmaznom, amelyek végrehajtásához sem küldetést nem érzek, sem képességeim nincsenek. Gyáva dolog lenne letámadni és főbe lőni az egyházat, amely szintén emberi intézmény, de amely az anyám, és amelynek az életemet, növekedésemet és mai létemet köszönhetem. Mindent el kell fogadnom.

A keresztre feszítettség állapotában

Talán éppen ez az egyház misztériuma. Nincs olyan emberi intézmény, legyen az politikai, mint a köztársaság vagy a monarchia, filozófiai, mint a gondolkodás vagy a tudomány iskolái, legyen az családi intézmény vagy társulás, közülük egyetlen egy sem hordozza, nem foglalja magában az őt alkotók bűneinek súlyát és egyúttal a megszabadulást attól, ami bennünket terhel.

Könnyű elhagyni egy olyan emberi intézményt, amelynek csak önmaga jelenti létezésének az alapelvét. Nem így áll a helyzet az egyházzal, amely Istentől származik és Istenhez vezet. „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” (Jn 6, 68). Ez keresztre feszít minket, és mivel megfeszít, felismerem itt Annak az örök gesztusát, aki megmentett minket. Krisztusét, akit az emberek elárultak, és akit Isten megmentett. Mindez engem is a megfeszítettség állapotába helyez. De én a Reményben akarok élni és halni, hordozván ennek a keresztnek a súlyát, és ha ezzel a kereszttel enyhíthetem az áldozatok szenvedését, akkor szívesen felajánlom nekik.

Írta: Père Pierre Vivarès
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Áremelkedés! Útban a hiányok felé

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutteerstock

Gáz, villany, kőolaj, zöldségfélék, hús, gabonafélék … a nyersanyagok árai folyamatos inflációs emelkedést mutatnak, ami együtt jár hiányokkal is. Oka ennek a gazdaság újraindulása két évi lelassulás után, amit részben a lezárások, de bizonyos szektorokban a strukturális problémák is okoztak.

Senki nem ússza meg az inflációt, ami a világ összes nyersanyagára vonatkozik, és világméretekben jelentkezik. A tisztán konjunkturális tényezőkhöz járulnak a strukturális tényezők, köztük nem utolsó helyen az Európai Központi Bank pénzügyi politikája. A lezárások, amiket a föld csaknem minden országa elrendelt, 2020 márciusa óta búra alá helyezték és leállították a termelést. Most, hogy a kereskedelemre megint van mód, a gazdaság újraindul.

Ez jó dolog, de idő kell arra, hogy az üzemek és a világ logisztikája újra rátaláljon szokásos működésére. A kereslet nagyobb, mint a kínálat, a hiányok megmutatkoznak, ami az árak emelkedését okozza. Ez a túlfűtött állapot időleges kell legyen, amíg a gazdaság szereplői újra megtalálják a munka ritmusát, de addig is megakadályozza a világ kereskedelmének megfelelő újraindulását, és blokkolja egyes termelési láncok működését.

A sajtót például érinti a papírhiány, ez emeli ennek az elsődleges fontosságú cikknek árát, és egy már amúgy is sérülékeny iparág teherbíró képességének határait súrolja. Szűkösség mutatkozik az élelmiszerek terén, amit fokoz, hogy Európa-szerte nagyon esős volt a tavasz és a nyár. A gabonafélék hozama Franciaországban nem mutatkozik valami jónak, ami hátrányt jelent mindazok számára, akik a francia termelőktől vásárolnak gabonát.

Stratégiai zsákutca

Ehhez a konjunkturális áremelkedéshez hozzájárul még, erősen aggasztó módon, egy strukturális hiányosságok által okozott infláció is. Ez pedig az energia esete, különösen az áramé. Az egyes európai országok által választott megoldás – az atomenergiával termelt áram mennyiségének csökkentése – az áramtermelés visszaesését okozza, amit a szélkerekek képtelenek pótolni. Németország az orosz gázra számít, mint elsődleges energiaforrásra, amit részben szélenergiával akar kiegészíteni. Azonkívül, hogy ez magával hozza az Oroszországtól való függést, a nukleárisan termelt energia kiesését még nem pótolja a moszkvai gáz. Az Északi Áramlat 2 gázvezeték még nem működőképes, pedig a Gazprom a munkák befejezését szeptember 10-én már bejelentette. Olaszország is nagy hiányokkal néz szembe. Október 1-jével a gázárak 15 %-kal, az áramárak 30 %-kal fognak emelkedni. Rossz hír ez a magánszemélyek számára, de az egész termelői lánc, különösen az ipar számára is.

Franciaország ugyanezekkel a nehézségekkel szembesül. A fessenheimi erőmű bezárását még nem kompenzálták. Az országnak Németországtól kell majd gázt vásárolnia, hogy ezt a termeléskiesést ideiglenesen áthidalja, ami Moszkvától és Berlintől való függőséget eredményez. Még akkor is, ha az áramszüneteltetést éppen csak hogy sikerült elkerülni 2020-2021 telén, nem biztos, hogy ez sikerülni fog ebben az évben. A gazdasági tevékenység újraindítására vonatkozó összefogás, amelyhez az energiatermelés csökkentése társul, a téli időszak során zavarok fellépését vetíti előre. A zavarok annál is valószínűbbek, mivel a gázzal és szélerőművekkel termelt áram drágább, mint a nukleáris úton történő előállítás, annak ellenére, hogy a szélerőművek jelentős támogatásokat kapnak. Az energiahiányt viszont a gazdaság egész termelési láncolata megsínyli. A mezőgazdaság, az ipar, a kórházak, a szolgáltatások, mind érintettek. A generátorok telepítése csak növelni fogja az energiaszámlájukat.

Pénzügyi infláció

Hogy megkísérelje a gazdaságot lendületbe hozni, az Európai Központi Bank olyan monetáris politikába kezdett, amelyben a kamatlábak csökkentésével kívánja bátorítani a hitelfelvételt és növelni a forgalomban levő pénz mennyiségét. Jelenleg hatalmas mennyiségű pénz van forgalomban, ami rövid távon boldoggá teszi a beruházókat, akik készek olyan tervekbe belemenni, melyek egy része nem állja meg a helyét. De ez is hozzájárul az infláció emelkedéséhez. A könnyelmű komolytalan beruházási tervek, amelyek azonnali hozama magas, igen csábítóak, míg a komoly és költséges, távoli hozamot ígérő befektetések nehézségekkel küzdenek. Pedig ezek a komoly ipari beruházások, akár az energiatermelés vagy az informatika területén, nélkülözhetetlenek a jövő termelése számára.

A kamatlábak alacsony volta az ingatlanok árának érzékelhető emelkedését vonja maga után Franciaországban. Ez persze jó olyanok számára, akik el kívánják adni lakásukat, sokkal kellemetlenebb azoknak, akik be akarnak lépni az ingatlanpiacra. A világ nagyvárosai versenyben vannak a nagy befektetések tekintetében, ez a jelenség európai és nyugati viszonylatban egyaránt megfigyelhető. Jelenleg a hiányok és az áremelkedések még nem járnak komoly nehézségekkel a mindennapi életben és a gazdaság működésében, de nehézségekre lehet számítani egyrészt a téli hónapok érkeztével, másrészt a normális gazdasági működésre való visszatéréssel. A gazdaság távolról sem dematerializált és nem valami felhőben (cloud) létezik, hanem valóban valamiféle anyagi dolog, ami kézzelfogható dolgokon alapul, és olyan eseményektől függhet, amelyek más országokban történhetnek. Energia, élelmiszer, feldolgozóanyagok, mindezek nélkülözhetetlenek a társadalmak működéséhez.

Írta Jean-Baptiste Noé történész, geopolitikus
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű