fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Nem a németek feladata a magyarok politikai nevelése

Közzétéve

Manuel Neuer, a német futballválogatott csapatkapitánya - Fotó: Getty Images

„Neuer úr*, hol marad a Németországban százezer számra abortált gyerekek, a keresztényüldözés, a nők és a kisebbségek ellen irányuló és az arabok lakta területeken folyó diszkrimináció elleni tiltakozást kifejező csapatkapitányi szalag?

Jürgen Henkel írása a kath.net portálon.

A foci a többi sportághoz hasonlóan az embereket, népeket hivatott összekötni. Éppen a határokon és véleménykülönbségeken túl kellene a nemzetközi versenyeken sportolókat, de a csapatokat is összehozni, hogy azok sportszerűen és fair módon mérhessék össze a képességeiket és ezzel is a népek barátságát szolgálják. A sportban csak a felkészültség, a sportteljesítmény és az eredmények számítanak. Más nem, vagy legalább is eddig ezt hittük.

Sajnos a sporttal gyakran éltek vissza, amikor a politikai propaganda céljaira használták. Gondoljunk csak az 1936-os berlini olimpiára, amely Adolf Hitler politikai showműsorává és magamutogatásává süllyedt. Mindig vannak országok, amelyek politikai okokból nem vesznek részt valamely nemzetközi versenyen, például ilyen volt az 1980-as moszkvai olimpia bojkottja. Pedig a sport és a politika élesen elválik egymástól, és egyik sem tudja a szerepét betölteni, ha összekeverik őket.

Mint tudjuk, jelenleg Németország, jobban mondva a nagy többségben lévő önjelölt baloldali zöld elit és a médiában, a kultúra és tudomány világában és a társadalom egyes csoportjaiban jelen lévő szövetségeseik a gender, a sokszínűség, a szabad bevándorlás és az abortusz oldalán vívják kultúrharcukat, sőt ezt a jobboldal és a rasszizmus ellen vívott harc üzemmódjában teszik. Hogy a közvéleménykutatások szerint a németek kétharmadát, és a nők messze több mint felét nem érdekli a szép, új, queer és sokszínű világ ideológiája, a kutyát sem zavarja. Az igazi ideológusok még sohasem zavartatták magukat, amiért nemes beállítottságuk és meggyőződésük eltér olyan banális dolgoktól, mint a tények és az emberek véleménye.

A labdarúgó Európa-bajnokság valósággal vonzza a modern időkkel konform, politikailag korrekt megnyilvánulásokat. Egy ilyen, egészen bátor megnyilvánulás az is, amikor a német futballcsapat kapusa és egyben csapatkapitánya szivárványszínű kapitányi szalagot visel az LMBTQ ideológiával való egyetértése jeleként. Elismerésünk, Neuer úr, a bátorságáért, amit az Európában és a nyugati féltekén élő homoszexuális és nemileg sokszínű emberek súlyos elnyomatása idején tanúsít! Igen komoly vallomás, ha valaki ilyen nagyszerű példát mutat ezekben a homofób időkben és ebben a homofób társadalomban, amelyben élünk, és ilyen merészen jelét adja a queerkultúra nyálvonala iránti elkötelezettségének!

De Neuer úr, hol marad a Németországban százezer számra abortált gyerekek elleni tiltakozást kifejező csapatkapitányi szalag? Hol van a karszalag, amellyel tiltakozását fejezi ki az iráni és az arabok lakta területeken dúló keresztényüldözés, a vallás- és véleményszabadság megvonása, a nőkkel és a kisebbségekkel szembeni diszkrimináció ellen? A világon és Németországban is jelenlévő iszlám merénylők és terroristák elleni karszalag? És a kínai, az észak-koreai kommunista hóhérkormányok ellen? Hogy is volt az, hogy a futball szponzorai csak „kristálytiszta demokráciákból” jöhetnek?? És mikor tiltakozik karszalaggal a szélsőbalosok ellen, akik az utóbbi 10 évben rendőrök tucatjait sebesítették meg?

Hol marad a kapitányi szalag a harcias, Izrael-ellenes közel-keleti bevándorlók ellen, akik a német utcákon antiszemita jelszavakat kiáltoznak és a zsidókat a gázkamrába kívánják? De álljunk meg egy pillanatra! Ez az utolsó kérdés ellentmond a sokszínűségnek, és önmagában is rasszista, dehát mindenért mindig az öreg fehér férfiak a hibásak.

Neuer szivárványos karszalagjánál csak egy ötlet volt még ostobább, pimaszabb és provokálóbb: München városának és Dieter Reiter főpolgármesternek az az ötlete, hogy a magyarok elleni mérkőzésen a magyarországi „homofób” politika és Orbán Viktor kritikájaként az Allianz arénát a szivárvány színeiben világítsák ki. Ez az arrogancia a téveszmék, a nagyképűség és az elbizakodottság csúcsa, és éppen a német politikai véleményformáló „elitkör” részéről, akik például a saját morális felsőbbrendűségükről való szilárd meggyőződésükben magas lóról tiltottak meg a leghatározottabban minden külföldről érkező kritikát és ellenvéleményt Merkel 2015 óta folytatott bevándorlási politikájával kapcsolatban. Németország a világot a történelem folyamán mindig vagy páncélosokkal fenyegette, vagy felemelt mutatóujjal kioktatta.

A szerencsére az UEFA által elítélt, tipikus német tanítóbácsis eset nem mutat mást, mint a vendégszeretet hiányát és a tiszteletlenséget mind a magyar csapattal szemben, amely az edző és nem a miniszterelnök vezetése alatt áll, mind pedig a magyarok irányában, akik a mérkőzésre kiutaztak. Ráadásul ez egy másik ország és másik nép belső ügyeibe való beavatkozás. Nem a németek feladata a magyarok politikai nevelése. Főleg nem ilyen olcsó szimbólumokkal.

A szivárványszínű Allianz-aréna valóban bátor jelzés a budapesti „diktátor” ellen, aki annak ellenére még mindig uralkodik, hogy az ország választóinak csak alig kétharmada választotta meg újra.

Orbán kiáll a keresztény családmodellnek megfelelően egy férfiből és nőből álló család mellett, ellenzi az azonos neműek házasságát, a gender ideológiát és az abortuszt, az országába irányuló muszlim bevándorlást (amely ország évszázadokig szenvedett az idegen oszmán-muszlim uralom alatt), és egy olyan politikát folytat, amely teljesen egyértelműen saját népének érdekeire összpontosít. A németek az ilyen politikától Merkel kancellár 16 éve alatt elszoktak. A német baloldal, a zöldek, a gender- és queer-politika képviselőinek kedélye azonnal felizzik, ha csak Orbán neve elhangzik. A törvényjavaslatait Németországban már akkor kritizálják és darabokra szedik, amikor az angol vagy német fordítása még el sem készült. A hangulati és kampányzsurnalizmus egyszerűen szórakoztató, és az erkölcsi felsőbbrendűség érzetet kelti.

A törvényjavaslatot követően a média össztüze ennek megfelelően lángolt fel. A baloldali zöld queer-kultúra minden képviselője lelkesen ragadta meg az alkalmat, hogy a „sokféleség”, az „elfogadás” és a „tolerancia” iránti elkötelezettségében részt vegyen a gonosz Orbán elleni küzdelemben. Pedig a sokféleséget, az elfogadást és a toleranciát éppen Magyarországon lehet megtapasztalni. Ott ugyanis, Németországgal ellentétben nem támadják meg, nem molesztálják és nem szidalmazzák a zsidókat, ott nem támadják meg és nem festik össze a zsinagógákat, a zsidó temetőket, a zsidó intézményeket. Aki ma egy európai nagyváros élményét akarja megtapasztalni, annak bizony Budapestre kell mennie. Ott jobban megtapasztalhatja Európát, mint némely német nagyváros bizonyos különleges „negyedeiben”.

A katolikus Egyház különben még szerencsésnek mondhatja magát, hogy a határozott véleménnyel rendelkező, keresztény meggyőződésű Orbán Viktor nem katolikus, hanem református. Ha ez nem így lenne, a Német Demokratikus Szövetségi Köztársaságban a médiában még nagyobb csinnadratta lenne, hiszen akkor Orbánnal együtt rögtön a katolikus egyházat is pellengérre állíthatnák, és megindíthatnák a harcot ellene, mint ezt Lengyelországban is tették a hatalom képviselői esetében.

Az állami és a kereskedelmi csatornákon a hírolvasók, újságírók, riporterek és kommentátorok csaknem könnyes szemmel és az együttérzéstől remegő hangon bírálták az UEFA döntését, amelyben megtiltotta a müncheni szivárványos világítást. A helyi és a regionális újságok is benne voltak a kioktató müncheni világtanítók, bocsánat világtanító*nők* kórusában, akik jól meg akarták Orbánnak mutatni.

Ebben az ideológiai kotyvalékban, amit Magyarországra akarnának zúdítani, kevés szó esik a futballról és a sportról. Mintha a német faj akarná a világot újjáépíteni, itt a klímapolitikától fogva a sokszínűségig bezárólag minden területen egyszerűen bárki önelégülten és önigazoltan ünnepelheti saját magát, mint aki a világot német módra teszi boldoggá. Ha a német baloldali és zöld politika és média értelmisége úgy szeretné, akkor a magyar népnek másként kell választania. És ha a gonosz magyarok ezt nem veszik észre, akkor kizárjuk őket az uniós pénzekből. Bizony Európa a legjobb úton halad az „1984” és Huxley szép új világa felé.

Nagy kár, hogy a sportolók hagyják, hogy felhasználják őket a pillanatnyi kultúrharcokban, és segédkeznek a sport átpolitizálásában, holott korábban ugyanezt Katharina Witt és más NDK-beli sportnagyságok szemére vetették. Most még kérdéses, hogy ma a sportolók képesek-e felfogni és áttekinteni e kulturális háború történelmi és politikai hátterét és dimenzióit. Ha viszont a német csapat elbukik az Európa-bajnokságon, akkor elégedetten veregetheti saját magát vállon azért, hogy legalább megfelelő politikai hozzáállást és meggyőződést tanúsított, és az erkölcsi győzelmet megszerezte.

Írta: Jürgen Henkel
Fordította: Frick József

Forrás: kath.net

*Manuel Neuer, a német futballválogatott csapatkapitánya. (ford. megj.)

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Az igazi világjárvány

Közzétéve

Szerző:

A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa terjed. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés.

Nemrég megfigyelhettük, ahogy egy újabb járvány alakul ki körülöttünk csendben és titokban, miközben a koronavírus szinte teljesen eluralkodott rajtunk. Mert bizony nem csak ez utóbbi járvány van jelen, hanem az önzés, a hatalomvágy vírusa is, amely a lehető legrosszabb arcát mutatja. A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés. Lesz-e valaha is olyan igazolás, amely megerősíti, hogy már átestünk ezen a víruson, és immunisak vagyunk? Hogy beoltattuk magunkat ez ellen a vírus ellen, és ezért már semmi sem fenyeget minket? Keressük-e egyáltalán ennek a vírusnak a gyógymódját, mivel úgy tűnik, hogy minden korábbi gyógymód kudarcot vallott?

Nemrég találtam egy idézetet Don Boscótól, amely ugyan elég régi, mégis tökéletesen ráillik a mai helyzetünkre:

“A lélek betegségei legalább annyi kezelést kívánnak, mint a testé.”

És valóban, kétségtelenül a beteg lélekből ered, ha az ember ember ellen támad. Ahogy a Covid is szerényen és csak helyben kezdődött, úgy a nagy háborúk is kicsiben kezdődnek, mégpedig az emberi szívben:

„A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert. Az, hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert.”

(Mt 15,19-20)

Mennyire aktuálisak ma is az evangélium e szavai! Milyen folyamatosan elhanyagoljuk a szívünket… még az elmúlt hónapokban is, amikor olyannyira a testi egészségünkre koncentráltunk, közben pedig az üdvösségünk a háttérbe szorult, és közülünk alig valaki vette észre, hogy a gyűlölet járványa mennyire terjed. A testi nyomorúságtól való puszta félelmünkből nemcsak hogy kerültük a templomot és a gyóntatószéket, de egyenesen be is zártuk őket, megkurtítottuk a másokkal való kapcsolatainkat, az ismerőseinktől talán teljesen el is szakadtunk, mert a test épségét helyeztük minden egyéb fölé, ami pedig addig oly értékes volt számunkra. A világjárvány nagyon is kimutatta a hitünk állapotát, és hogy milyen gyorsan hajlandóak vagyunk lemondani az igaz életről is a földi “életünkért” cserébe.

Néha tényleg maszkot kellene viselnünk. De nem a másoktól, hanem az önmagunktól való védelem érdekében. Hogy ne mondjunk ki olyan szavakat, amelyek másoknak fájdalmat okoznak. Mert

„ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert”.

(Mk 7,20)

Szerencsénkre azonban a megelőzésre létezik gyógyszer, és súlyos esetben is van elég gyógymód a lélek betegségei ellen.

Olyan oltásra van szükségünk, amely szeretettel tölti tele a szívünket, és immunissá tesz minket minden kísértéssel szemben. Mindennapi vitaminokra van szükségünk az Istennel való jó és szilárd kapcsolat, az imádság, az Eucharisztia, a Szentírás formájában, hogy minden külső hatással szemben fel legyünk vértezve, és hogy a járvány idején új reményt tudjunk vinni a magukba zárkózó embertársainknak. A béke egy mosollyal kezdődik, mondta Teréz anya, a háború pedig a tisztátalan szívből ered. Néha el sem tudjuk képzelni, hogy milyen mértékben függhet egy másik ember, egy egész nép, de akár az egész világ sorsa a szívünktől.

Fordította: Frick József
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű