Lépj kapcsolatba velünk

Interjú

Nincs vírus? Van, és komolyan kell venni! – interjú Kovács Gergely érsekkel

Közzétéve

Kovács Gergely gyulafehérvári érsek 2020 októberében - Fotó: Szőcs Csaba / RomKat.ro

Tíznapos kezelés után térhetett haza Kovács Gergely gyulafehérvári érsek, s az orvosa szerint hosszú időbe, akár hónapokba is kerülhet, mire teljesen felépül, ha sokat pihen és rendszeresen mozog, sétál, és betartja az orvosi előírásokat. A főpásztor otthonában fogadta Szőcs Csaba atyát, a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület igazgatóját, aki állapotáról, kórházi tapasztalatairól, Áron püspökről, az elmúlt hónapokban szerzett főpásztori tapasztalatairól és a prioritásokról kérdezte.

Első kérdésem az, ami sokak kérdése volt az elmúlt hetekben: Érsek úr, hogy van?

Köszönöm szépen, egyre jobban vagyok, egyre inkább érzem visszatérni az erőm. A tüdőgyulladás és a vírusfertőzés következtében nagyon nehéz tíz nap kórházi kezelés után jöttem haza. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb tapasztalatom: rádöbbenni arra, hogy nincs erőm. Hazatérésem után még egy hét izoláció következett, de a hónap elejétől az irodában is próbálok fokozatosan egyre többet dolgozni, visszatérni a rendes munkarendhez. Eleinte a szobámban miséztem, majd egyedül a kápolnában, most már az érsekség papi közösségébe is visszatérhettem. De érzem azt, hogy fáradok, és lassan tudok igazán visszatérni.

Folyamatosan érdeklődtek a papok és hívek a főpásztor egészségi állapotáról, sokan imádkoztak és imádkoznak továbbra is az érsek úrért, de minden betegért, az ápolókért és döntéshozókért. Milyen ennek a másik oldala, amikor az ember azt tapasztalja, hogy mások próbálják hordozni imádságban?

Egész végig éreztem ezt. Az érdeklődést is, telefonon is nagyon sokan hívtak, sok üzenetet kaptam. Ezekre, főleg az első napokban, erőm se volt válaszolni, egyszerűen még a beszélgetés is nehéz volt, hangom is alig… Jó volt érezni a közelséget, de a legtöbb erőt az ima adta. A kórházban a kórtermi társaimnál is láttam, hogy mindenki imádkozik, hogy az ima nekik is mennyi erőt ad. Az ápolók és orvosok engem nem kellett meggyőzzenek, de a többieknek mondták, hogy értsék meg: akarjanak meggyógyulni, higgyenek benne! A hit, a remény erősítése nagyon-nagyon jólesett nekem, és egy külön szép gesztus volt, hogy még egy kis verseskötetet is kaptam, amit az egyik asszisztensnő írt, közös pénzen adták ki, s ezt a betegeknek ajándékozzák. Nagyon hálás vagyok és nagyon köszönöm mindenkinek a rengeteg imát! Továbbra is imádkozzunk, a járványban elhunytakért, a betegekért, hozzátartozókért és az orvosokért, ápolókért! Nagyon nehéz nekik: maszk, szemüveg, három kesztyű, és így még találja el, hogy hol van a vénád… Ők is alig kapnak levegőt, de végzik a munkájukat. Értük is kell imádkozni mindenképpen!

Végre itthon… • Fotó: Szőcs Csaba

Személyes életútján volt-e más kórháztapasztalata? A mostani tíz nap hasonlítható a korábbi kórházi kezelésekhez?

Eddigi kórháztapasztalataim Rómához kötődnek. Óriási különbség van a körülmények tekintetében, egyszemélyes kórtermek, felszereltség… A mostani egy másfajta próbatétel volt, de én azért is hálás vagyok, hogy másokkal voltam együtt, ahol meg kellett tapasztalnom, hogy az egyik beteg éjjel mászkál, a másik társnak más baja van, a televízióban olyan adó megy, ami engem nem érdekel, sőt néha zavar. Ilyenkor engedelmességet lehet tanulni. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a jó Isten megfogott, egy kicsit megrázott: „Te nem vetted észre, hogy február óta, mint az őrült, reggeltől estig dolgozol? Nagyon szép, de túl sok!” Tényleg úgy érzem, hogy sokkal jobban oda kell figyelnem, be kell osztanom a dolgokat, hogy ne vállaljam túl magam. Inkább egy picivel kevesebbet, mert akkor úgy jobb lesz. Miután bementem a kórházba, az első két napon megfordult gondolataimban, hogy nem biztos, hogy ki is jövök… Azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire vagyok felkészülve? Személyesen, lelkileg, talán igen, de vajon a munkatársaimnak hátrahagytam-e mindent világosan, hogy tudják tovább folytatni a munkát? Ilyen szempontból a kórház, a betegség mindenképpen neveli az embert és tanítja.

Mennyiben fizikális és mennyiben lelki feladat vagy kihívás egy ilyen vírusfertőzésen átmenni?

Mindkettő. Az orvosokban feltétlenül megbíztam, valóban próbálom most is betartani azt, amit a háziorvosom mond. A másik pillér az Istenbe vetett hit, a remény. De az embernek is akarni kell küzdeni. Fontos, hogy én akarjam a gyógyulást, mert még céljaim vannak, s ha a jó Isten mégis úgy dönt, hogy ennyi, akkor… De nagyon fontos a helyes személyes hozzáállás: hinni, akarni, küzdeni. A kórházban szembesültem a helyzet sokrétűségével más szempontból is. Bent volt egy férj, aki kétségbe volt esve, hogy otthon maradt a felesége karanténban… Ki fog most neki bevásárolni? Aztán hallottam, hogy telefonált a péknek, hogy legyen szíves, vigyen kenyeret, de ne menjen be, csak akassza be a kapun belülre, hogy az asszonynak legalább kenyere legyen. Nem tudom, a plébániáinkon mennyire figyelnek oda a hasonló esetekre a plébánosok, az egyháztanácsosok? Helyenként fel van osztva a falu vagy városrész zónákra, amelynek felelőse van. Máshol a Caritas működik. De lehet, hogy vannak helyek, ahol nincs semmilyen szociális gondoskodás. Ezekre különösen oda kell figyelnünk. A szociális érzékenységet erősíteni sürgős feladat. Mi, az érsekségen, most például az idős nyugdíjas papoknak a gyógyszereihez próbálunk egy kis anyagi segítséget nyújtani. A járvány okozta helyzetben plébániáinknak is egyre nehezebb lesz. Nekem úgymond „könnyű volt”, hazajöttem s itt gondoskodtak rólam, de akik egyedül vannak, azok sem maradhatnak magukra!

Kovács Gergely érsek rezidenciája udvarán, a háttérben Márton Áron püspök szobra • Fotó: Szőcs Csaba

Márton Áron püspök személye nagyon fontos volt az Ön számára az elmúlt években, hisz posztulátorként mozgatta a boldoggá avatási ügyét. Érseki kinevezésének dátuma egybeesik Áron püskök kinevezési napjával (december 24.), mindkettőjük püspökké szentelése februárban volt. De lehet folytatni a párhuzamot kevésbé örömteli elemekkel is: Áron püspök felszentelése után nagyot változott a világ, hiszen kitört a második világháború 1939 szeptemberében. Hatalmasat változott a világ ebben az évben is a koronavírus elterjedésével. Istennek hála, nem lőnek, de sok minden nincsen úgy, ahogyan néhány hónappal ezelőtt volt… Áron püspök évekig börtönben és palotafogságban élt, s az Ön közel nyolc hónapnyi főpásztori ideje alatt többször külföldi és itthoni önkéntes karanténra, kórházra, elkülönítésre kényszerült… Mindezeket megélve, hogyan tekint Márton Áron püspökre?

Áron püspök urat nagyon szeretem, de soha nem is éreztem erre késztetést, hogy keressem a párhuzamokat. Arra viszont igen – ami nagyon nehéz –, hogy Áron püspök úrtól valóban tanuljak! Könnyű azt mondani, hogy tanulni kell tőle. Más volt a helyzet akkor, és más most. Azonban mégis lehet tanulni, pont úgy, mint ahogy az idős, „nagy papjainktól”, akire felnézünk, akik egy életen át munkálkodva hagytak maguk után valamit. Ezt a magatartást kellene valamiképpen megtanulni! Valójában a vírus elterjedésével egy időben indult a püspökségem, és ez egy teljesen új helyzetet hozott. Most nem „csak” az a feladat, hogy dolgozzunk a megszokott keretekben zajló egyházi élet jobbá tételén, annak föllendítésén, hanem egy teljesen új helyzet állt elő. Áron püspök úr ebben volt nagy, az idő igazolta őt, hogy rendkívüli helyzetekben jó döntéseket hozott. Most például nagyon nehéz, hogy amikor azt mondjuk, hogy maszkot kell viselni, van olyan, aki azzal jön, hogy nincs is vírus, vagy kijelenti, hogy a maszk a személyes szabadságát korlátozza. Sajnos én megtapasztaltam, hogy igenis van vírus, és nagyon komolyan kell venni! Ez csak egy dolog a sok közül. Áron püspökkel mi „beszélgetünk”, megszólítom, kérem a közbenjárását, s érzem, hogy rendszeresen „intézkedik”, csak éppen kérni kell.

Milyen tervek vannak, legközelebb mikor és hol láthatják-hallhatják a hívek a főpásztort?

Nehéz számomra, de a székesegyház búcsújára és a teológiai évnyitóra sem mehettem el. Amint mondtam, én ebben az orvosomra hallgatok, és szerinte az év végéig is elhúzódhat teljes felépülésem, mert a tüdőm nagyon meggyengült, így egyelőre konkrét dátumok és alkalmak nincsenek kilátásban, de remélem, hamarosan lesznek.

Visszatekintve erre a néhány intenzív hónapra, melyben intenzív egyedüllétek is voltak, miben volt a legtöbb öröme és mi volt a legnehezebb?

A legnagyobb kihívás az, hogy közel 30 év távollét után jöttem haza. Mielőbb meg kell ismernem minden egyes papomat, a plébániákat, adott rengeteg intézmény, a szerzetesrendek, alapítványok… Ez az ismerkedés, tanulás még el fog húzódni. Főleg az elején a másik nehézség az volt, hogy még nem volt körülöttem egy csapat. Mostanra ez megváltozott. Örömöm rengeteg van, hála Istennek. Úgy látom, hogy számos téren sikerült lépéseket tenni. Ebben az egyik a nyári papi áthelyezések, amikor kb. 40 pap kapott új megbízást. Az örömök közé sorolom a papokkal való beszélgetéseket, a papi szenátus ülését. Sikerült növelni a pályázati lehetőségeket, a külföldről érkező támogatásokat. Több területen vannak olyan kezdeményezések, amelyeknek csak hónapok vagy egy-két év múlva lesznek érezhető eredményei. Ilyen például papjaink állandó és folyamatos teológiai képzése, a plébániák világi munkatársainak kiképzése és felkészítése. A járvány is új utakra kényszerít. Kispapjainknak csak egy része térhetett vissza Gyulafehérvárra, a többiek számára innovatív megoldást kellett létrehoznunk „miniszemináriumok” formájában. Erősítenünk kell az online kommunikációt és ügymegoldást, ehhez előbb korszerűsítenünk kell az infrastruktúrát, amellyel jól haladunk. Mindez örömet jelent számomra, mert van rá nyitottság, hozzáállás, közös gondolkodás.

Délutáni egyeztetés az Érseki Hivatal munkatársaival • Fotó: Szőcs Csaba

Igen, kell egy csapat…

Valóban. Kell a közvetlen munkatársak kis csapata, de az egész főegyházmegye egyetlen csapat. Van háromszáznál több pap, s én még személyesen sokakat nem ismerek. Rengeteg rejtett értékünk, kincsünk van! Papok, akik szerényen végzik a munkájukat, kiváló emberek, akiknek tudását még jobban lehet és kell kamatoztatni. A csapatfelállításnál a legelső az volt, hogy akit ismertem és alkalmasnak láttam, azt választottam. Számomra fontos, hogy a központ tudjon jól működni, szervezettebben, hogy a munkánkat hatékonyabbá tehessük. Emberi hozzáállásban is, de az elektronikai felszereltség korszerűsítése által is, hogy könnyebben, gyorsabban és hatékonyabban tudjuk a hozzánk fordulókat kiszolgálni. Mi az egyházmegyéért vagyunk, ezért álljunk az egyházmegye rendelkezésére ilyen szempontból is. Ezt a kört szeretnénk mielőbb tágítani, a főesperesi központokon keresztül minden plébániára kiterjesztve.

A csapat ugyanakkor egy új segédpüspökkel is bővült, Kerekes László személyében, akit augusztus 29-én szentelt püspökké Csíksomlyón…

Örülök annak, hogy olyan segédpüspököm van, aki óriási pasztorális tapasztalattal rendelkezik, aki plébániáról jött, amit én nem mondhatok el magamról. Évfolyamtársak voltunk, évtizedek óta ismerjük egymást, kapcsolatunk mindig jó volt, az őszinteség jellemezte. Mi, a gyulafehérvári csapat, akkor tudunk jól dolgozni, ha kiegészítjük egymást, és értékeinket a közös célért összefogva kamatoztatjuk. Egy finom tortához is különféle összetevők szükségesek, és együttesen adják az ízharmóniát.

Kerekes László segédpüspökkel Csíksomlyón, a püspökszentelési szentmise után • Fotó: Dezső László

Nyilván nem véletlen, hogy érsek úr a papi szenátus pasztorális bizottságának vezetésével a segédpüspököt bízta meg, mondhatni, személyében is ő képviseli az érseki hivatalban, az egyházmegyei hatóságnál a pasztorális szempontot. Van-e, lesz-e még esetleg valami különleges feladata?

A legfontosabb szempont a lelkipásztorkodás. László püspök a plébániáján nagyon aktív volt, a cserkészek, a ministránsok csoportjával, de minden téren rengeteget dolgozott, nagy a munkabírása is. Építő, gyümölcsöző, közösségteremtő tevékenységét az egyházmegye szintjén tudja most már folytatni. Számomra a mindennapos találkozás is fontos. Első perctől fogva így képzeltem el, hogy a segédpüspök legyen mellettem. Az is jó szempont, hogy Székelyföldön székeljen, vagy lehetne Kolozsváron vagy valahol szórványban, s akkor megerősítené Isten népének azt a részét. Ezek is mind fontos szempontok, de úgy érzem, hogy az egész egyházmegye érdekében és javára az a legfontosabb, hogy mi minden nap tudjunk leülni és a dolgokat átbeszélni.

Pár hónapos főpásztori szolgálata idején tehát már püspököt is szentelhetett, de az jutott eszembe, hogy érsek úr vajon bérmált-e? Legtöbbször bérmálások alkalmával lehet találkozni a püspökökkel, az idei bérmálásokat azonban a járvány miatt el kellett halasztani. Mik a kilátások?

Még nem bérmáltam. Jelen helyzetben maga a tény is gond, hogy sok ember összegyűljön, gyakran a biztonsági távolság betartásának lehetősége nélkül. Adott a gesztus, hogy a püspök megérinti egymás után a bérmálkozókat. A Szentszék kiadott bizonyos szempontokat, például hogy szabad használni kesztyűt, a megkenéshez vattát, egyszeri használattal. Igyekeznünk kell visszatérni a bérmálásokhoz, viszont a járványhelyzet súlyosbodása, egyre több papunk és hívünk megbetegedése bizonytalanná teszi egy konkrét időpont kitűzését.

Már volt szó a papi szenátusról, amelynek testületei között találunk egy izgalmas nevű, szórvány és átszervezési bizottságot is. Mit akar ez jelenteni, a főpásztor szándéka szerint mi várható akár rövid távon e tekintetben?

Egy szenátusi bizottság gondolkodik, ötletel, hogy a rábízott kérdésben javaslatot tegyen a főpásztornak, közvetítve a papság véleményét is. Ezért biztatom őket, hogy vegyék komolyan. A bizottságoknál vannak újítások, az egyik valóban a szórvány és az egyházmegye átszervezése. Az elmúlt 30 évben az egyházmegye struktúrája változatlan maradt. A körülmények függvényében apró igazítások történtek, de lassan ott tartunk, hogy ha megnézzük papjaink életkorát és a hivatások számát, sürgősen lépni kell. A struktúrát újra kell gondolni, plébániákat és filiákat átcsoportosítani, átszervezni, egyrészt mert kevesebb a pap, másrészt figyelembe kell venni azt is, hogy a hívek száma is csökken… S ott vannak a templomaink, épületeink az elnéptelenedő vidékeken is. Ezeket mind át kell gondolni – ez lenne annak a bizottságnak a szerepe. Fontos, hogy legyenek átfogó szempontjaink, és ez hosszú időt fog felvenni. Csak strukturálisan nem szabad gondolkodni: nem az egyházat kell „megmenteni”, hanem a hívek hitét kell megerősíteni, imádkozni, s ebből jön a megújulás. Ebben már a ministráns és hivatásápoló, valamint az ifjúságpasztorációs bizottság szerepe kerül előtérbe, hogy minél hamarabb tegyünk azért, hogy jobban megszólítsuk a fiatalokat.

Az egyházmegye életét nézve sikerült-e prioritásokat felállítani a tennivalói tekintetében?

Említettem, hogy zajlik az ismerkedési folyamat. A munka jó része a halasztást nem tűrő napi ügyek intézését jelenti. A prioritások között szerepel, hogy a papok érezzék jól magukat szolgálatukban, és érezzék azt, hogy odafigyelek rájuk. Vannak, akik szórványban szolgálnak és alapvető egzisztenciális gondokkal küzdenek. Fontos, hogy segítsünk nekik. Prioritás a hivatások kérdése is: megszólítani, motiválni a fiatalokat, többet tenni a hivatásokért. Az iskolák kérdése egy következő pont, aztán az épületek, a felelős gazdálkodás.

A kinevezése utáni első interjút lapunknak adta, amelyben a dialógus és a konfliktuskezelés kérdését is érintette. Milyen tapasztalatai vannak az elmúlt hónapokban ezen a téren?

Összességében mindenképpen pozitívak, s ezt főleg a papi áthelyezéseknél tapasztaltam meg. Mindenkihez igyekeztünk elmenni személyesen, kevesen voltak, akikkel csak telefonon tudtunk egyeztetni. Óriási élmény volt számomra elmenni és találkozni a papokkal. Bevallom, volt olyan, akihez azzal a szándékkal mentem, hogy megmondom neki: szeretném elhelyezni. Amikor elkezdtünk beszélgetni a helyzetéről, az életéről, mindenről, én már a kérdést fel se hoztam, mert rájöttem, hogy nem aktuális most a változtatás. Volt ahol nehezebb volt, de úgy éreztem, hogy ezek a személyes találkozások alapjában véve pozitívak voltak. Fontosnak tartom a személyes találkozást és beszélgetést, elengedhetetlennek a konfliktuskezelésben.

László Attila főesperes-plébános beiktatásán Kolozsváron • Fotó: Rohonyi D. Iván

Mondjuk azért nem mondható általános gyakorlatnak, hogy a főpásztor a világ minden táján személyesen intézi ezeket a dolgokat…

Ez függ attól is, hogy mekkora az illető egyházmegye. A miénk is nagy. Volt ahova a helynök ment vagy az irodaigazgató, őket kértem meg, de mindenképpen azt szerettem volna, hogy személyes találkozásra kerüljön sor a dispozíciók megbeszélésekor.

A prioritások között szóba kerültek az iskolák is. Nagy és folyamatosan változó kérdéskör az oktatás, s ezen belül a hitoktatás is, különösen is ebben a járványhelyzetben…

A hittan most nagyon nehéz kérdés, sok plébános megkeresett, főleg a plébániai hitoktatással kapcsolatosan. Az a fontos, hogy a plébánosok és katekéták az adott helyhez, helyzethez, a körülményekhez képest a legjobb megoldást keressék meg. Faluhelyen más a helyzet, városon megint más, de ragaszkodjunk a plébániai hitoktatáshoz, hacsak egyszer lehetséges! De azt is meg kell érteni, hogy sok helyen most átmenetileg nem lehet hitoktatni. Általános érvényű szabályozás helyett most kreatív helyi megoldásokra van szükség, de be kell tartani a járványügyi előírásokat, mindannyiunk érdekében.

Forrás: RomKat.ro

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű