Lépj kapcsolatba velünk

Tanítás

Nyiredy Maurus OSB: A szentségekkel élve azt valljuk, hogy egész életünket Istennel való közösségben éljük meg

Közzétéve

Maurus atya nagyböjti konferenciabeszéd-sorozata az Egyházról – 2. beszéd

A “Vasárnapi gondolatok” c. evangéliummagyarázat helyett Nagyböjtben Nyiredy Maurus OSB atyának az Egyházról szóló hosszabb tanítását közöljük – 5 részletben. Ezek a konferenciabeszédek Nagyböjt 5 vasárnapján a balatonfüredi Kerektemplomban a 11 órás szentmisén hangzanak el.

Az Egyház és az emberiség

Jézus Krisztus az Egyházat arra küldi, hogy az idők végezetéig, és a föld végső határáig hirdesse az evangéliumot, ajánlja fel mindenkinek Isten üdvösségre vezető kegyelmét és természetesen hiteles életével is tegyen tanúságot Jézus Krisztus mellett. Az emberiségnek különböző rétegei eltérő módon viszonyulnak az Egyházhoz, de ennek a viszonynak megfelelően és ebből kiindulva az Egyház az egész emberiséggel keresi és ápolja a kapcsolatát.

Természetesen ez a kapcsolat a legszorosabb azokkal, akik keresztségük révén az Egyház tagjai. A keresztények egyháztagságukat három területen élhetik, helyesebben kell megélniük. Ezek közül az első a hitvallás. A hitvallás tartalmazza hitünk leglényegesebb igazságait. A hitvallást elfogadva tesz a hívő ember elsősorban tanúságot arról, hogy az Egyházban Jézus Krisztussal él kapcsolatban. A hitvallásnak két formáját ismerjük. A vasárnapi és ünnepi szentmiséken a hosszabbat mondjuk el.

Ez a Nicea-Konstantinápolyi Zsinat hitvallása, ami 381-ben keletkezett. Ez bővebben fejti ki a Szentlélek szerepét az Egyházban. Ezt a hitvallást, a nem katolikus keresztények is elfogadják és mondják. A rövidebb hitvallás, az ún. apostoli hitvallás az első egyetemes zsinaton, Nikaia-ban fogalmazódott meg 325-ben. Természetesen nagyon fontos, hogy a hitvallás ne csak szövegében legyen ismerős és tudott, hanem a tartalmát is elsajátítsuk gondolkodásunkban, és életünket ennek a szellemében éljük. A hitvallás eredetileg a kereszteléskor hangzott el, hiszen a keresztség az Egyházba való belépés, nagyon is aktuális ekkor az Egyház hitének a megvallása. Természetesen a mai keresztelési szertartásban is szerepel a hitvallás kérdés-felelet formájában. Mivel napjainkban általában csecsemőket keresztelünk, a hitvallást a szülők mondják el, akik vállalják, hogy gyermeküket ennek a hitvallásnak a szellemében nevelik. Ugyanezen a módon hangzik el a hitvallás a húsvéti vigílián, Nagyszombat éjszakáján az egész hívő közösség részéről.

A katolikus életben kikerülhetetlen és hallatlanul fontos a Szentlélekkel való kapcsolat. A megdicsőült Jézus azért árasztotta ki a Szentlelket az Egyházra, hogy a történelem végégig Ő tegye jelenvalóvá Jézust az Egyházban, Ő biztosítsa, hogy az evangélium és a keresztény élet fönnmaradjon, és kovászként áthassa az egész emberiséget. Ezért mondja Jézus Krisztus a Szentlelket élő víznek. A víz életet ad, termékennyé tesz. Ezzel a víz hasonlattal együtt Jézus azt is mondja, hogy ez a víz a hívő emberek szívéből fakad. Ezzel azt hangsúlyozza, hogy a Szentlélek benső kapcsolatban áll a hívővel, aki a Szentlélek által, de teljesen a sajátjaként éli meg kereszténységét. Szent Pál egyenesen azt hangsúlyozza, hogy mi még azt sem tudjuk, hogy hogyan kell helyesen imádkozni. De „a Lélek is erőtlenségünk segítségére siet, mert nem tudjuk, hogy valójában mit is kell kérnünk, de maga a Lélek esedezik értünk szavakba nem foglalható sóhajtozással” (Róm 8,26). Merném ajánlani napi imádságunkként: „Jöjj, Szentlélek! Teremtsd újjá a föld arculatát! Végy lakást szívünkben! Gyújtsd lángra bennünk szereteted tüzét! Taníts minket imádkozni! Segítsd fel gyöngeségünket! Vigasztalj minket jelenléteddel! Adj nekünk tiszta és őszinte szívet! Állj mellettünk minden szorongattatásban! Vezess minket Isten útjain! Mutasd meg, mire küldesz minket! Erősítsd meg az Isten országáért égő buzgóságot! Vezess minket Isten gyermekeinek szabadságára! Egyesítsd a kereszténységet! Szenteld meg az Egyházat! Teljesítsd be, amit műveltél bennünk!” Fentebb a bővebb hitvallással kapcsolatban mondtuk, hogy az a hangsúlyt a Szentlélek szerepére teszi. Megkapó, amit egy német – bérmálkozásra előkészítő – könyv ír a Szentlélekről: „Szentlélek – TE az Isten ajándéka! TE az élet lehelete! TE tűz az égből! Te a keresztények Vigasztalója! TE segítőnk az imádságban! TE a megváltás záloga!” A hitvallás éppen abban segít, hogy az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel minél személyesebb, bensőségesebb kapcsolatban éljünk.

A hitvallás után a keresztény mindennapi élet fontos tényezői a szentségek. Ezek Isten kegyelmének Jézus által alapított jelei. Érdekes módon ezek az emberi élet fontos fázisaihoz kapcsolódnak, a születéshez, a táplálkozáshoz, a növekedéshez, a gyógyuláshoz, a házassághoz, a közösség vezetéséhez. A szentségekkel élve éppen azt valljuk meg, hogy egész életünket Istennek való odaszenteltségben, a Vele való közösségben éljük meg.

A harmadik terület az egyházi közösség. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy a Zsinat az Egyházat a Szentháromság felől határozza meg. Hitünk alapja az, hogy az egyetlen Isten Szeretet, és mint szeretet Közösség is. Az egyetlen Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek közössége. Jézus Krisztus ebből a közösségből jött közénk. Ezért az ő számára a legfőbb érték a szeretet. Ezért alapítja meg az Egyházat, amelynek a Szentháromság mintájára, abból eredően szeretetközösségnek kell lennie. Ezért, a Zsinat számára a Szentháromság az Egyház modellje. Ezért mondják a Zsinatnak az Egyházról szóló teológiáját communio, azaz közösség teológiának. A Zsinat számára a lelkipásztorkodás lényegében a közösségre irányul. A plébániának a hivatalból egyre inkább közösséggé kell válnia, amelyben a keresztények ismerik egymást, tudnak egymásról és az egymás iránti szeretetben élik az életüket. A plébániának kisebb közösségekből kell felépülnie. Ezek lehetnek biblia-körök, énekkar, karitász közösség, hitoktatók közössége, ministránsok, hittanosok közösségei, imaközösségek, házaspárok, családok közösségei, a közösséget vezető képviselő testület, és még sorolhatnánk. Tudok olyan plébániáról, ahol például gyöngébb teljesítményű gyerekek korrepetálásával foglalkozó közösség is van. Természetesen a plébániát felszentelt pap, a plébános vezeti, de a plébánia beletartozik a püspök által vezetett egyházmegyébe, amely a pápa által vezetett nagy, világméretű közösség része. Ennek a közösségnek megnyilvánulásai a zarándoklatok, de a különböző kirándulások, egyházközségi bálok is. Van hazánkban olyan plébánia is, ahol létezik egy keresztény színész-vértanúról, Szent Genesiusról elnevezett színjátszó kör, amely keresztény szellemű darabok előadásával építi, de képzi is a közösséget. A próbák és az előadások a gyerek, serdülő, felnőtt és idősebb szereplők, résztvevők között is élő, élményszerű közösséget jelentenek.

Katolikus keresztényként az emberiség nagy együtteséből természetesen a legközelebbi kapcsolataink azokkal vannak, akik ugyan keresztények, de a történelem folyamán különböző okok miatt elszakadtak a római katolikus Egyháztól. Ezek között a szakadások között szerepel az Egyház keleti, Bizánc központtal rendelkező részétől való elválás 1054-ben. Különösen is fájdalmas a nyugati egyházszakadás, amely Luther Mártontól indult el, de aztán Kálvin János és mások révén egymással is feszültségben levő keresztény közösségeket hoztak létre. Természetesen a Zsinat annak is tudatában volt, hogy ezek a szakadások a katolikus Egyházban meglevő állapotok, illetve egyházi személyek magatartása következtében jöttek létre. A Zsinat tudatában van ezért a katolikus Egyház felelősségének ezek miatt a szakadások miatt. Magának a Zsinatnak is célja volt, hogy a keresztények közötti közösséget előmozdítsa. Ezért a Zsinatra például az azt kezdeményező és megnyitó Szent XXIII. János pápa minden közösségből megfigyelőket hívott meg, akik jelen voltak a zsinati üléseken és fültanúi voltak az előadásoknak, hozzászólásoknak, vitáknak. Több alkalommal katolikus teológusokkal is folytattak párbeszédet. A Zsinat után érezhetően változott a légkör a katolikus Egyház és a különböző keresztény közösségek között. Ezt éljük meg évente a keresztények egységéért való imahét folyamán is, amikor egymás templomaiban összejövünk, együtt imádkozunk, és egy másik egyházi közösség lelkipásztorától hallunk igehirdetést. Hallatlanul pozitív visszhangja volt az elmúlt évben a környékbeli közösségvezetők és a tihanyi bencés apátság által szervezett balatoni hajókirándulásnak, amelyen ugyancsak alakalom volt a közös imádságra, igehirdetések meghallgatására, de az egymással való ismerkedésre, beszélgetésre is. Több százan vettek részt ezen a hajókiránduláson katolikusok, evangélikusok, reformátusok.

Az emberiség nagy részét teszik ki a nem keresztény vallások követői. A Zsinat nagyon fontosnak tartotta a velük való kapcsolat értékelését is. Itt elsősorban a nagy világvallásokkal való kapcsolatról volt szó. Ezek között kell megemlítenünk a hinduizmust, buddhizmust, az iszlámot és a zsidóságot. A Zsinat külön dokumentumban foglalkozott velük. Ennek a címe: „Nyilatkozat az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról”, latinul: „Nostra aetate”, rövidítve: „NAe”. A dokumentumot ezekkel a szavakkal indokolja meg a Zsinat: „Az összes nemzetek egy közösséget alkotnak, mert közös az eredetük, hiszen Isten tette az egész emberi nem lakóhelyévé az egész földkerekséget, s közös a végső céljuk is, Isten, kinek Gondviselése, jósága és üdvözítő terve mindenkire kiterjed mindaddig, amikor majd a választottak együtt lesznek a szent Városban, melyet Isten fényessége fog megvilágítani és a nemzetek az Ő világosságában fognak járni” (NAe 1. pont).

A Zsinat általánosságban a következő megállapítást teszi a nem keresztény vallásokkal kapcsolatban: „A katolikus Egyház semmit nem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert. De szüntelenül hirdeti és hirdetnie kell Krisztust, aki < az út, az igazság és az élet >, akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával” (NAe 2 pont). A nem keresztény vallások kívül állnak a kinyilatkoztatás terén. Az a tény, hogy az Egyház mégis felfedezheti bennük az igazságnak egy-egy sugarát, abból következik, hogy az ember teremtettségénél fogva Istenre irányuló, és ezért istenkereső lény. Igazi önmagát csak Istenben találhatja meg. Ebből az eredendő istenkeresésből aztán eljuthat bizonyos felismerésekre, amiket az Egyház éppen a kinyilatkoztatásból fedezett fel, és ezért tud tisztelettel tekinteni ezekre a vallásokra.

A hinduizmus és buddhizmus inkább filozófiák, mint vallások. Nézzék el nekem, hogy most ezekkel külön nem foglalkozom. Az iszlámnak is külön alkalmakat kellene szentelni. Egy-két gondolatot a zsidósággal kapcsolatban fogalmaznék meg, mert kezdettől fogva a zsidóság és a kereszténység feszült, sőt ellenséges viszonyban élt egymás mellett. Sokak szerint a keresztény antiszemitizmusnak a gyökere az, hogy a zsidóság kivégeztette Krisztust. Ezt az állítást mindenképpen pontosítani és helyesbíteni kell. A Zsinat így fogalmaz: „Jóllehet a zsidó hatóságok követőikkel együtt Krisztus halálát követelték, mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül. Az Egyház ugyan Isten új népe, a zsidókat mégsem lehet úgy tekinteni, mintha az következne a Szentírásból, hogy Isten a zsidókat elvetette magától, vagy átkozottak volnának. Ezért mindenki ügyeljen arra, hogy sem a hitoktatásban, sem Isten igéjének hirdetésében ne tanítsanak semmi olyat, ami nem egyeztethető össze az evangéliumi igazsággal és Krisztus szellemével. Ezenkívül az Egyház – elutasítva minden üldözést, bárkit is érjen –, megemlékezvén a zsidókkal közös örökségről, nem politikai megfontolásoktól, hanem evangéliumi vallásos szeretettől indítva fejezi ki sajnálatát a gyűlölet, az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről érték a zsidókat. Az Egyház – mint Krisztus lelkületétől idegen dolgot – elítéli az emberek faj, bőrszín, társadalmi helyzet vagy vallás alapján történő bármilyen diszkriminációját” (NAe 4-5. pont).

Természetesen ezeken a nagy világvallásokon kívül létezik sok vallási elgondolás, itt talán az afrikai törzsi vallásokra érdemes gondolni, amelyekben a Zsinat szerint „árnyékokban és képekben keresik az ismeretlen Istent. Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az Ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az üdvösséget.”
Valószínűleg az emberiség nagy részét teszik ki azok a tömegek, akik keresztény szemmel nézve hitetlenek, de jó emberek, és igyekeznek becsületesen élni. Velük kapcsolatban így fogalmaz a Zsinat: „Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra való előkészületnek értékeli az Egyház és Isten adományának tartja, aki megvilágosít minden embert, hogy végül élete legyen” (LG 16. pont).

Ahogy a Zsinat nagy nyíltsággal és a szolidaritás érzésével megfogalmazza az Egyháznak az egész emberiséghez fűződő kapcsolatát, azt sokan a koncentrikus körökhöz hasonlítják. A legbelső mag nyilván az Egyház Jézus Krisztusban hívő tagjai, akik a hitvallás, a szentségek és a keresztény közösség révén élik meg hitüket. Ahogy kifelé haladunk ebből a legbelső körből, magból, szembesülünk a Jézus Krisztusban hívő, megkeresztelt, de az Egyházzal való teljes közösségtől elszakadtakkal, még inkább kifelé haladva találkozunk a természetfölötti valóságban, Istenben hívő emberek tömegével, akik a maguk vallásának szemléletében és a lelkiismeretük szavában keresik emberi sorsuk megoldását, értelmét. Még tovább haladva, a következő koncentrikus kör az árnyékokban és képekben Istent keresők köre, míg végül az utolsó kör az Isten kifejezett ismeretére el nem jutottak, de becsületes életre törekvők köre.

Természetes ezeknek a koncentrikus köröknek igazában egyetlen hatalmas körré kellene válniuk. Végül is minden vallás, minden kultúra akkor teljesedik be, jut el a teljes tökéletességre, ha a Jézus Krisztus által, éppen az ő feltámadása által vereséget szenved minden Isten- és emberellenes rossz, és Krisztus átadhatja az Atyának a megdicsőült teremtést, hogy így Isten legyen minden mindenben (vö. 1Kor 15,20-28).

„Az Egyház az evangélium hirdetésével hitre és a hit megvallására szólítja fel hallgatóit, előkészíti őket a keresztségre, kiragadja a tévedés szolgaságából, beépíti őket Krisztus testébe, hogy a szeretet által felnőjenek hozzá egészen a teljességig. Munkájának eredménye, hogy bárhol bármi érték található meg elhintve az emberek szívében és elméjében vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak el nem vész, hanem rendezetté lesz, megnemesedik és tökéletesedik Isten dicsőítésére, a sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára. Az Egyház úgy imádkozik és dolgozik, hogy Isten népébe, az Úr testébe és a Szentlélek templomába bejusson az egész világ teljessége, és a mindenség Teremtője és Atyja Krisztusban, mindenek Fejében megkapjon minden tiszteletet és dicsőséget” (LG 17. pont). Ámen.

M E G F O N T O L Á S U L :

  1. A mai világban sok keresztény automatikusan áldozik gyónás nélkül. Természetesen nem kell minden áldozás előtt gyónni, de annak tudatában kell lennünk, hogy a bűnbánat, amelynek fontos eszköze a kiengesztelődés szentsége (gyónás), hozzá kell, hogy tartozzék az életünkhöz. A pszichológusok szerint három hónapnál hosszabb időre nem igazán tudunk visszaemlékezni. De így befödi az életünket a feledés pora. Normális lenne az, ha három havonta elvégeznénk a szentgyónásunkat, így évente legalább négyszer gyónnánk. Ez nagy segítség lenne a lelki életben való fejlődésünkhöz.
  2. Törekszem-e arra, hogy a szentáldozásaimban Jézussal átélt egységemet a mások iránti szeretetembe is belevigyem?
  3. Van-e kapcsolatom más közösség(ek)hez tartozó keresztényekkel? Tudom-e képviselni feléjük a katolikus tanítást? Tudom-e, hogy miben vagyunk mások, illetve, hogy keresztény voltuk miben tér el a hiteles keresztény tanítástól? Mi a véleményem erről a mondatról, amit különböző közösségekbe tartozó keresztények szoktak mondani, bagatellizálva a köztünk levő különbségeket: „Hiszen mindannyian ugyanazt az Istent imádjuk!” Tényleg?
  4. Ismerem-e a plébániámat? Részt veszek-e ott valamelyik közösség életében. Saját karizmámmal tudom-e gazdagítani?
  5. Van-e bennem ellenérzés, félelem netán gyűlölet, megvetés más vallások (zsidóság, iszlám) híveivel szemben?
Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hírdetés Élő szentmise közvetítések

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű