fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Tanítás

Nyiredy Maurus OSB: A szentségekkel élve azt valljuk, hogy egész életünket Istennel való közösségben éljük meg

Közzétéve

Maurus atya nagyböjti konferenciabeszéd-sorozata az Egyházról – 2. beszéd

A “Vasárnapi gondolatok” c. evangéliummagyarázat helyett Nagyböjtben Nyiredy Maurus OSB atyának az Egyházról szóló hosszabb tanítását közöljük – 5 részletben. Ezek a konferenciabeszédek Nagyböjt 5 vasárnapján a balatonfüredi Kerektemplomban a 11 órás szentmisén hangzanak el.

Az Egyház és az emberiség

Jézus Krisztus az Egyházat arra küldi, hogy az idők végezetéig, és a föld végső határáig hirdesse az evangéliumot, ajánlja fel mindenkinek Isten üdvösségre vezető kegyelmét és természetesen hiteles életével is tegyen tanúságot Jézus Krisztus mellett. Az emberiségnek különböző rétegei eltérő módon viszonyulnak az Egyházhoz, de ennek a viszonynak megfelelően és ebből kiindulva az Egyház az egész emberiséggel keresi és ápolja a kapcsolatát.

Természetesen ez a kapcsolat a legszorosabb azokkal, akik keresztségük révén az Egyház tagjai. A keresztények egyháztagságukat három területen élhetik, helyesebben kell megélniük. Ezek közül az első a hitvallás. A hitvallás tartalmazza hitünk leglényegesebb igazságait. A hitvallást elfogadva tesz a hívő ember elsősorban tanúságot arról, hogy az Egyházban Jézus Krisztussal él kapcsolatban. A hitvallásnak két formáját ismerjük. A vasárnapi és ünnepi szentmiséken a hosszabbat mondjuk el.

Ez a Nicea-Konstantinápolyi Zsinat hitvallása, ami 381-ben keletkezett. Ez bővebben fejti ki a Szentlélek szerepét az Egyházban. Ezt a hitvallást, a nem katolikus keresztények is elfogadják és mondják. A rövidebb hitvallás, az ún. apostoli hitvallás az első egyetemes zsinaton, Nikaia-ban fogalmazódott meg 325-ben. Természetesen nagyon fontos, hogy a hitvallás ne csak szövegében legyen ismerős és tudott, hanem a tartalmát is elsajátítsuk gondolkodásunkban, és életünket ennek a szellemében éljük. A hitvallás eredetileg a kereszteléskor hangzott el, hiszen a keresztség az Egyházba való belépés, nagyon is aktuális ekkor az Egyház hitének a megvallása. Természetesen a mai keresztelési szertartásban is szerepel a hitvallás kérdés-felelet formájában. Mivel napjainkban általában csecsemőket keresztelünk, a hitvallást a szülők mondják el, akik vállalják, hogy gyermeküket ennek a hitvallásnak a szellemében nevelik. Ugyanezen a módon hangzik el a hitvallás a húsvéti vigílián, Nagyszombat éjszakáján az egész hívő közösség részéről.

A katolikus életben kikerülhetetlen és hallatlanul fontos a Szentlélekkel való kapcsolat. A megdicsőült Jézus azért árasztotta ki a Szentlelket az Egyházra, hogy a történelem végégig Ő tegye jelenvalóvá Jézust az Egyházban, Ő biztosítsa, hogy az evangélium és a keresztény élet fönnmaradjon, és kovászként áthassa az egész emberiséget. Ezért mondja Jézus Krisztus a Szentlelket élő víznek. A víz életet ad, termékennyé tesz. Ezzel a víz hasonlattal együtt Jézus azt is mondja, hogy ez a víz a hívő emberek szívéből fakad. Ezzel azt hangsúlyozza, hogy a Szentlélek benső kapcsolatban áll a hívővel, aki a Szentlélek által, de teljesen a sajátjaként éli meg kereszténységét. Szent Pál egyenesen azt hangsúlyozza, hogy mi még azt sem tudjuk, hogy hogyan kell helyesen imádkozni. De „a Lélek is erőtlenségünk segítségére siet, mert nem tudjuk, hogy valójában mit is kell kérnünk, de maga a Lélek esedezik értünk szavakba nem foglalható sóhajtozással” (Róm 8,26). Merném ajánlani napi imádságunkként: „Jöjj, Szentlélek! Teremtsd újjá a föld arculatát! Végy lakást szívünkben! Gyújtsd lángra bennünk szereteted tüzét! Taníts minket imádkozni! Segítsd fel gyöngeségünket! Vigasztalj minket jelenléteddel! Adj nekünk tiszta és őszinte szívet! Állj mellettünk minden szorongattatásban! Vezess minket Isten útjain! Mutasd meg, mire küldesz minket! Erősítsd meg az Isten országáért égő buzgóságot! Vezess minket Isten gyermekeinek szabadságára! Egyesítsd a kereszténységet! Szenteld meg az Egyházat! Teljesítsd be, amit műveltél bennünk!” Fentebb a bővebb hitvallással kapcsolatban mondtuk, hogy az a hangsúlyt a Szentlélek szerepére teszi. Megkapó, amit egy német – bérmálkozásra előkészítő – könyv ír a Szentlélekről: „Szentlélek – TE az Isten ajándéka! TE az élet lehelete! TE tűz az égből! Te a keresztények Vigasztalója! TE segítőnk az imádságban! TE a megváltás záloga!” A hitvallás éppen abban segít, hogy az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel minél személyesebb, bensőségesebb kapcsolatban éljünk.

A hitvallás után a keresztény mindennapi élet fontos tényezői a szentségek. Ezek Isten kegyelmének Jézus által alapított jelei. Érdekes módon ezek az emberi élet fontos fázisaihoz kapcsolódnak, a születéshez, a táplálkozáshoz, a növekedéshez, a gyógyuláshoz, a házassághoz, a közösség vezetéséhez. A szentségekkel élve éppen azt valljuk meg, hogy egész életünket Istennek való odaszenteltségben, a Vele való közösségben éljük meg.

A harmadik terület az egyházi közösség. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy a Zsinat az Egyházat a Szentháromság felől határozza meg. Hitünk alapja az, hogy az egyetlen Isten Szeretet, és mint szeretet Közösség is. Az egyetlen Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek közössége. Jézus Krisztus ebből a közösségből jött közénk. Ezért az ő számára a legfőbb érték a szeretet. Ezért alapítja meg az Egyházat, amelynek a Szentháromság mintájára, abból eredően szeretetközösségnek kell lennie. Ezért, a Zsinat számára a Szentháromság az Egyház modellje. Ezért mondják a Zsinatnak az Egyházról szóló teológiáját communio, azaz közösség teológiának. A Zsinat számára a lelkipásztorkodás lényegében a közösségre irányul. A plébániának a hivatalból egyre inkább közösséggé kell válnia, amelyben a keresztények ismerik egymást, tudnak egymásról és az egymás iránti szeretetben élik az életüket. A plébániának kisebb közösségekből kell felépülnie. Ezek lehetnek biblia-körök, énekkar, karitász közösség, hitoktatók közössége, ministránsok, hittanosok közösségei, imaközösségek, házaspárok, családok közösségei, a közösséget vezető képviselő testület, és még sorolhatnánk. Tudok olyan plébániáról, ahol például gyöngébb teljesítményű gyerekek korrepetálásával foglalkozó közösség is van. Természetesen a plébániát felszentelt pap, a plébános vezeti, de a plébánia beletartozik a püspök által vezetett egyházmegyébe, amely a pápa által vezetett nagy, világméretű közösség része. Ennek a közösségnek megnyilvánulásai a zarándoklatok, de a különböző kirándulások, egyházközségi bálok is. Van hazánkban olyan plébánia is, ahol létezik egy keresztény színész-vértanúról, Szent Genesiusról elnevezett színjátszó kör, amely keresztény szellemű darabok előadásával építi, de képzi is a közösséget. A próbák és az előadások a gyerek, serdülő, felnőtt és idősebb szereplők, résztvevők között is élő, élményszerű közösséget jelentenek.

Katolikus keresztényként az emberiség nagy együtteséből természetesen a legközelebbi kapcsolataink azokkal vannak, akik ugyan keresztények, de a történelem folyamán különböző okok miatt elszakadtak a római katolikus Egyháztól. Ezek között a szakadások között szerepel az Egyház keleti, Bizánc központtal rendelkező részétől való elválás 1054-ben. Különösen is fájdalmas a nyugati egyházszakadás, amely Luther Mártontól indult el, de aztán Kálvin János és mások révén egymással is feszültségben levő keresztény közösségeket hoztak létre. Természetesen a Zsinat annak is tudatában volt, hogy ezek a szakadások a katolikus Egyházban meglevő állapotok, illetve egyházi személyek magatartása következtében jöttek létre. A Zsinat tudatában van ezért a katolikus Egyház felelősségének ezek miatt a szakadások miatt. Magának a Zsinatnak is célja volt, hogy a keresztények közötti közösséget előmozdítsa. Ezért a Zsinatra például az azt kezdeményező és megnyitó Szent XXIII. János pápa minden közösségből megfigyelőket hívott meg, akik jelen voltak a zsinati üléseken és fültanúi voltak az előadásoknak, hozzászólásoknak, vitáknak. Több alkalommal katolikus teológusokkal is folytattak párbeszédet. A Zsinat után érezhetően változott a légkör a katolikus Egyház és a különböző keresztény közösségek között. Ezt éljük meg évente a keresztények egységéért való imahét folyamán is, amikor egymás templomaiban összejövünk, együtt imádkozunk, és egy másik egyházi közösség lelkipásztorától hallunk igehirdetést. Hallatlanul pozitív visszhangja volt az elmúlt évben a környékbeli közösségvezetők és a tihanyi bencés apátság által szervezett balatoni hajókirándulásnak, amelyen ugyancsak alakalom volt a közös imádságra, igehirdetések meghallgatására, de az egymással való ismerkedésre, beszélgetésre is. Több százan vettek részt ezen a hajókiránduláson katolikusok, evangélikusok, reformátusok.

Az emberiség nagy részét teszik ki a nem keresztény vallások követői. A Zsinat nagyon fontosnak tartotta a velük való kapcsolat értékelését is. Itt elsősorban a nagy világvallásokkal való kapcsolatról volt szó. Ezek között kell megemlítenünk a hinduizmust, buddhizmust, az iszlámot és a zsidóságot. A Zsinat külön dokumentumban foglalkozott velük. Ennek a címe: „Nyilatkozat az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról”, latinul: „Nostra aetate”, rövidítve: „NAe”. A dokumentumot ezekkel a szavakkal indokolja meg a Zsinat: „Az összes nemzetek egy közösséget alkotnak, mert közös az eredetük, hiszen Isten tette az egész emberi nem lakóhelyévé az egész földkerekséget, s közös a végső céljuk is, Isten, kinek Gondviselése, jósága és üdvözítő terve mindenkire kiterjed mindaddig, amikor majd a választottak együtt lesznek a szent Városban, melyet Isten fényessége fog megvilágítani és a nemzetek az Ő világosságában fognak járni” (NAe 1. pont).

A Zsinat általánosságban a következő megállapítást teszi a nem keresztény vallásokkal kapcsolatban: „A katolikus Egyház semmit nem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert. De szüntelenül hirdeti és hirdetnie kell Krisztust, aki < az út, az igazság és az élet >, akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával” (NAe 2 pont). A nem keresztény vallások kívül állnak a kinyilatkoztatás terén. Az a tény, hogy az Egyház mégis felfedezheti bennük az igazságnak egy-egy sugarát, abból következik, hogy az ember teremtettségénél fogva Istenre irányuló, és ezért istenkereső lény. Igazi önmagát csak Istenben találhatja meg. Ebből az eredendő istenkeresésből aztán eljuthat bizonyos felismerésekre, amiket az Egyház éppen a kinyilatkoztatásból fedezett fel, és ezért tud tisztelettel tekinteni ezekre a vallásokra.

A hinduizmus és buddhizmus inkább filozófiák, mint vallások. Nézzék el nekem, hogy most ezekkel külön nem foglalkozom. Az iszlámnak is külön alkalmakat kellene szentelni. Egy-két gondolatot a zsidósággal kapcsolatban fogalmaznék meg, mert kezdettől fogva a zsidóság és a kereszténység feszült, sőt ellenséges viszonyban élt egymás mellett. Sokak szerint a keresztény antiszemitizmusnak a gyökere az, hogy a zsidóság kivégeztette Krisztust. Ezt az állítást mindenképpen pontosítani és helyesbíteni kell. A Zsinat így fogalmaz: „Jóllehet a zsidó hatóságok követőikkel együtt Krisztus halálát követelték, mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül. Az Egyház ugyan Isten új népe, a zsidókat mégsem lehet úgy tekinteni, mintha az következne a Szentírásból, hogy Isten a zsidókat elvetette magától, vagy átkozottak volnának. Ezért mindenki ügyeljen arra, hogy sem a hitoktatásban, sem Isten igéjének hirdetésében ne tanítsanak semmi olyat, ami nem egyeztethető össze az evangéliumi igazsággal és Krisztus szellemével. Ezenkívül az Egyház – elutasítva minden üldözést, bárkit is érjen –, megemlékezvén a zsidókkal közös örökségről, nem politikai megfontolásoktól, hanem evangéliumi vallásos szeretettől indítva fejezi ki sajnálatát a gyűlölet, az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről érték a zsidókat. Az Egyház – mint Krisztus lelkületétől idegen dolgot – elítéli az emberek faj, bőrszín, társadalmi helyzet vagy vallás alapján történő bármilyen diszkriminációját” (NAe 4-5. pont).

Természetesen ezeken a nagy világvallásokon kívül létezik sok vallási elgondolás, itt talán az afrikai törzsi vallásokra érdemes gondolni, amelyekben a Zsinat szerint „árnyékokban és képekben keresik az ismeretlen Istent. Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az Ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az üdvösséget.”
Valószínűleg az emberiség nagy részét teszik ki azok a tömegek, akik keresztény szemmel nézve hitetlenek, de jó emberek, és igyekeznek becsületesen élni. Velük kapcsolatban így fogalmaz a Zsinat: „Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra való előkészületnek értékeli az Egyház és Isten adományának tartja, aki megvilágosít minden embert, hogy végül élete legyen” (LG 16. pont).

Ahogy a Zsinat nagy nyíltsággal és a szolidaritás érzésével megfogalmazza az Egyháznak az egész emberiséghez fűződő kapcsolatát, azt sokan a koncentrikus körökhöz hasonlítják. A legbelső mag nyilván az Egyház Jézus Krisztusban hívő tagjai, akik a hitvallás, a szentségek és a keresztény közösség révén élik meg hitüket. Ahogy kifelé haladunk ebből a legbelső körből, magból, szembesülünk a Jézus Krisztusban hívő, megkeresztelt, de az Egyházzal való teljes közösségtől elszakadtakkal, még inkább kifelé haladva találkozunk a természetfölötti valóságban, Istenben hívő emberek tömegével, akik a maguk vallásának szemléletében és a lelkiismeretük szavában keresik emberi sorsuk megoldását, értelmét. Még tovább haladva, a következő koncentrikus kör az árnyékokban és képekben Istent keresők köre, míg végül az utolsó kör az Isten kifejezett ismeretére el nem jutottak, de becsületes életre törekvők köre.

Természetes ezeknek a koncentrikus köröknek igazában egyetlen hatalmas körré kellene válniuk. Végül is minden vallás, minden kultúra akkor teljesedik be, jut el a teljes tökéletességre, ha a Jézus Krisztus által, éppen az ő feltámadása által vereséget szenved minden Isten- és emberellenes rossz, és Krisztus átadhatja az Atyának a megdicsőült teremtést, hogy így Isten legyen minden mindenben (vö. 1Kor 15,20-28).

„Az Egyház az evangélium hirdetésével hitre és a hit megvallására szólítja fel hallgatóit, előkészíti őket a keresztségre, kiragadja a tévedés szolgaságából, beépíti őket Krisztus testébe, hogy a szeretet által felnőjenek hozzá egészen a teljességig. Munkájának eredménye, hogy bárhol bármi érték található meg elhintve az emberek szívében és elméjében vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak el nem vész, hanem rendezetté lesz, megnemesedik és tökéletesedik Isten dicsőítésére, a sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára. Az Egyház úgy imádkozik és dolgozik, hogy Isten népébe, az Úr testébe és a Szentlélek templomába bejusson az egész világ teljessége, és a mindenség Teremtője és Atyja Krisztusban, mindenek Fejében megkapjon minden tiszteletet és dicsőséget” (LG 17. pont). Ámen.

M E G F O N T O L Á S U L :

  1. A mai világban sok keresztény automatikusan áldozik gyónás nélkül. Természetesen nem kell minden áldozás előtt gyónni, de annak tudatában kell lennünk, hogy a bűnbánat, amelynek fontos eszköze a kiengesztelődés szentsége (gyónás), hozzá kell, hogy tartozzék az életünkhöz. A pszichológusok szerint három hónapnál hosszabb időre nem igazán tudunk visszaemlékezni. De így befödi az életünket a feledés pora. Normális lenne az, ha három havonta elvégeznénk a szentgyónásunkat, így évente legalább négyszer gyónnánk. Ez nagy segítség lenne a lelki életben való fejlődésünkhöz.
  2. Törekszem-e arra, hogy a szentáldozásaimban Jézussal átélt egységemet a mások iránti szeretetembe is belevigyem?
  3. Van-e kapcsolatom más közösség(ek)hez tartozó keresztényekkel? Tudom-e képviselni feléjük a katolikus tanítást? Tudom-e, hogy miben vagyunk mások, illetve, hogy keresztény voltuk miben tér el a hiteles keresztény tanítástól? Mi a véleményem erről a mondatról, amit különböző közösségekbe tartozó keresztények szoktak mondani, bagatellizálva a köztünk levő különbségeket: „Hiszen mindannyian ugyanazt az Istent imádjuk!” Tényleg?
  4. Ismerem-e a plébániámat? Részt veszek-e ott valamelyik közösség életében. Saját karizmámmal tudom-e gazdagítani?
  5. Van-e bennem ellenérzés, félelem netán gyűlölet, megvetés más vallások (zsidóság, iszlám) híveivel szemben?
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Tanítás

Krisztus feltámadása-e a történelem legjelentősebb eseménye?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Lancrey-Javal atya, a párizsi Könyörületes Szűz templom plébánosa magyarázza Húsvét vasárnapjának evangéliumát (Jn 20, 1-9). Krisztus feltámadása volt az az esemény, amely Isten szerető arcának felfedésével megváltoztatta az egész világot, de életünknek a Krisztussal való találkozás ad értelmet.

Egy nagyapa, sőt dédapa, akinek – hasonlóan a százhúsz éves Mózeshez – „szeme sem tört meg, frissessége megmaradt”, (MTörv 34, 7), a minap megkérdezte már felnőtt, 25-30 éves unokáitól, hogy mi volt az az esemény, amely (jelenleg) a leginkább kihatott az életükre? E megkeresztelt emberek közül egyikük sem válaszolta azt, hogy „a Feltámadás”, és ez bizony sajnálatos Húsvét napján. Mindnyájan a Covidot jelölték meg. Ugyanezt a kérdést tettem fel barátoknak a templom előtti téren. Két dologban állapodtak meg, egyforma hangsúllyal. Az egyik a New York-i ikertornyok elleni 2001. szeptember 11-i támadás. A látvány rémisztő és hihetetlen volt! Ugyan ki hitte volna, hogy a tornyoknak ütköző két repülőgép az összeomlásukat okozza? A másik, más módon megdöbbentő lökőhullám a mi amerikanizált európai generációink számára a berlini fal leomlása volt 1989. november 9-én.

A történelem során voltak még talán nagyobb visszhangot kiváltó események is: a jeruzsálemi templom két lerombolása: az első alkalommal Kr. e. 587-ben a babilóniaiak által, második alkalommal pedig Kr. u. 70-ben, amelynél már jelen voltak az első keresztények, akik visszaemlékeztek Jézusnak a templomot csodálókhoz intézett figyelmeztetésére:

„Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, nem hagynak követ kövön, mind lerombolják.”

(Lk 21, 6)

E szavak vezetik be az evangéliumban azt az apokaliptikus beszédet, amelyben Jézus bejelenti visszajövetelét a dicsőségben:

„Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.”

(Lk. 21, 36)

A Templom pusztulása elképzelhetetlen lelki megrázkódtatást okozott, annál is inkább, mivel az elsőt követte a babiloni fogság, míg a második után még ennél is szörnyűbb megpróbáltatás következett: Isten hallgatása. Egyetlen próféta sem szólt azóta Isten megbízásából, ami számunkra keresztények számára logikus, hiszen a Kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban valósult meg: Ő jelenti a Kinyilatkoztatás teljességét azzal, hogy feltámadt és felment a mennybe, ahol az Atya jobbján ül.

Hogyan lehetséges tehát az, hogy Krisztus feltámadását nem annak látjuk, ami valójában, hogy nem tűnik számunkra még a történelem legfontosabb eseményénél is nagyobb horderejű történésnek: olyan eseménynek, amely értelmet ad a történelemnek, olyan eseménynek, amely még ma is aktuális és amelyet megjelenítünk minden egyes szentmisén?  Valóban feltámadt! A Feltámadás által válaszolható meg az emberiségnek a saját identitására, eredetére és céljára vonatkozó három kérdése: Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? Húsvét napja ezekre más módon ad sokkal biztosabb válaszokat, mint Paul Gauguin képe, amely többé-kevésbé ugyanezt a címet viseli, de módosított sorrendben, hogy megfeleljen a Szentháromságnak. „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová tartunk?” – ezt a címet adta Gauguin, aki tudta, hogy az Atyától jövünk, a Fiú testvérei vagyunk, és elfogadjuk a Lélek vezetését.

Kik vagyunk? Isten gyermekei, örökbefogadott fiai mindazok számára, akik hiszik, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, az élet, teremtésünk és üdvösségünk szerzője. Honnan jövünk? A hazugság sötétségéből mindazok számára, akik látták a fényt, éppúgy, mint az a szent Mária Magdolna Húsvét napján, akit Jézus megszabadított démonjaitól. Hova tartunk? Az Atya házába, amelyhez Krisztus a kapu és az út. A Királyság kapuit annak a Krisztusnak a feltámadása és mennybemenetele nyitotta meg, aki a mennyország kulcsait, a bűnök megbocsátásának kulcsait egyházára bízta.

Találkozás Krisztussal

Krisztus feltámadása ad értelmet a történelemnek. Ez az esemény változtatta meg az egész világot azzal, hogy felfedte Krisztus szeretetének arcát, de életünk értelmét a Krisztussal való találkozás adja meg. Jézus az, akihez tanítványai eljönnek a sírhoz, ő az, az élő és feltámadt Jézus, aki megmutatja magát nekik, szenvedésének dicsőséges nyomait viselve. Kapcsolatunk Krisztussal szívünk tüze, Isten szeretetének tüze, amely lángol bennünk, mint az égő csipkebokor, anélkül, hogy felemésztene. „Ti szomjazók, gyertek a vizekre mind, és bár nincsen pénzetek, siessetek ide! Vegyetek ingyen gabonát és egyetek, vegyetek pénz nélkül bort és tejet.” (Iz 55, 1) „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11, 28)

Én vagyok a világ világossága, mondja Jézus. „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.” (Mt 5, 14-15) El voltunk veszve. Krisztus eljött, hogy teljes valónkban feltárja nekünk emberségünket és életünk értelmét: élni Isten szeretetéből, isteni, örökkévaló és legszentebb Háromságában. Minden alkalommal, amikor keresztet rajzolunk magunkra, a szeretetnek ez a kiáltása lángol bennünk: feltámadt! Azért, hogy Isten szeretetének tüzéből élhessünk.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

Elitista nárcizmus – Korunk nagy betegsége

Közzétéve

Szerző:

Miért tűnik úgy, hogy politizálok? Mert valóban azt teszem. Úgy hívják ezt, hogy „működöm a rendszerben”. És a rendszer, amelytől országunk helyzete függ, az nagyrészt a politika. Ha a politika nem szól bele a hitembe, akkor majd én is távol tartom magam a politikától. Önök törvényessé akarják tenni a gyermekgyilkosságot? Akkor „Kezdődjék a műsor!”

Nos, ne értsenek félre. Természetesen Isten hatalma és mély hitünk az egyedüli hatalom, hogy legyőzzük a gonoszt. És én mindent megteszek, amit tudok, hogy szoros kapcsolatban maradjak Istennel, és mindent megteszek azért, hogy segítsek másoknak is ugyanígy tenni. IGEN, az imádsággal kell kezdenünk. De nem ám akármilyennel, hanem olyan imával, amely azt kiáltja Istennek: „Mi nagyon komolyan gondoljuk ezt!”

Nagy Szent Vazul így írt:

„Ha néha kértél és nem kaptál, az azért van, mert rosszul kértél, következetlenül, vagy túl könnyedén, vagy olyasmit kértél, ami nem lett volna neked jó, vagy azért, mert felhagytál a kéréssel.”

Ezért hiszek az Egyesült Államokban működő “Ima Hadtestben” és segédkezem annak vezetésében. Egyszerűen szólni kell Istenhez a lehető legnagyobb buzgósággal, hogy gyógyítsa meg országunkat (lásd Jónás és Ninive történetét).

Az imádságon kívül azonban van komoly „munka” itt a földön is, mégpedig a rendszeren belül. Számomra ez nem azt jelenti, hogy a választási irodákban dolgozom, vagy reklámtáblákat állítok. Számomra, úgy hiszem, azt jelenti, hogy kihívom a gonoszt, és mindent megteszek azért, hogy mindannyiunkat arra motiváljam, hogy „szavazzuk ki a gonoszt a hatalomból”.

Ezért akarok nagy erővel rávilágítani arra a legnagyobb gonoszságra, amellyel korunkban szembenézünk. Ez a gonosz minden gonoszak közül a legrégebbi, és a leginkább jellemző magára a Sátánra: a zavaros büszkeség, az önelégültség, vagy más szóval az elitista nárcizmus.

Elitista nárcizmus – önelégültség

Már kisgyermekkorban felfedezi az ember azt, amit én „játszótéri politikának” nevezek. Gyakran viccelődöm ezzel, amikor egy társadalmi eseményen csatlakozom a felnőttek egy csoportjához. Valami ilyesmit mondok: „a laza srácokkal akarok lógni”. Gyakorlatilag nincs olyan játszótér vagy iskolai aula, amely immunis lenne azoknak a fiataloknak a csoportjától, akik a „laza srácok” közé vágynak tartozni. És melyik gyermek ne tapasztalta volna meg egyszer-egyszer a kirekesztettség érzését, vagy azt, hogy kilóg a népszerűek csoportjából? Talán csak a népszerű gyerekek nem élték ezt át.

Ezzel azt akarom mondani, hogy a „játszótéri politika” annyira mindennapi, hogy sokan már természetesnek veszik, valami olyasminek, mint az „erősebbek fennmaradása”. Ez a fajta kirekesztés azonban sokaknál neurózishoz vezet.

Ugorjunk a gyerekkorból a felnőttkorba. Mindannyian tudjuk, hogy ugyanaz a játszma zajlik a felnőttek körében is, mint ami a gyermekkorban kialakult – csak másképp hívjuk: „elitista nárcizmus”. Túl sokan akarnak a népszerűek, a „bennfentesek” csoportjába tartozni.

Az ALPF Medical Research honlapja az „elitista nárcizmust” így írja le:

„ … ezek az egyének hamis képet alakítanak ki magukról, olyat, amely még tovább erősíti amúgy is felsőbbrendű énképüket, nem pedig olyat, amely kompenzálná a komoly kisebbségi érzésüket. A félelmük nem az, hogy alkalmatlannak találják őket, hanem hogy átlagosnak. Sokan annyira lenézik a hétköznapi embereket, hogy az már a szadista ember személyiségjegyeire utal. Míg az elitista nárcisztikus személy azt is élvezi, ha a hatalmát fitogtathatja, durván és exhibicionista módon kérkedhet intellektuális képességeivel is, vagy a felhalmozott javaiból adódó előjogaival. Sokféleképpen lehet agresszív magabiztosságtól felfuvalkodni. Ezek az egyének a legnevesebb iskolákba és egyetemekre járnak, exkluzív klubok tagjai, és csak a saját társadalmi osztályukkal barátkoznak.”

Én „Kennedy-katolikusként” nőttem fel. Abban az időben ez azt jelentette, hogy együtt éltünk a „munkásosztállyal”, lojálisak voltunk az országgal, hűségesek voltunk vallásgyakorlásunkban, figyeltünk a körülöttük élők szükségleteire, különösen a szegényekére. Nem sokkal később úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal. A Demokraták teljesen beleszerelmesedtek a „mi tudjuk, mi a legjobb mindenkinek” gondolatába, üldözték a háborúból visszatért katonákat, gonosznak állították be a rendőrséget: valami olyan szocializmust erőltettek, amelyben a „kormány a főnök”, és ahogy az évek múltak, észrevettem, hogyan manipulálják a szegényeket – főleg úgy, hogy teljes függőségben tartják őket – azért, hogy az elitista Demokraták hatalomban maradhassanak. Ez undorító!

Ez lassan átalakult az „öntelt elit ideológiájává”, amely kidobta a keresztény értékeket és az Alkotmányt, valahányszor csak ebből előnye származott. Igazságügyi ideológusok, akik „jobban tudják, mint mi, szánalmas kisemberek”, annyira „haladó” gondolkodásúak lettek, hogy elhitték, hogy haladnunk kell, és az elmúlt 49 évben 60 millió ártatlant meg kell ölnünk. Most pedig újra kell értelmeznünk a házasságot a civilizáció során először, sőt, felnőtt férfiak közösen használhatnák a mosdót kislányokkal. Mi pedig, a „köznép”, csak üljünk nyugodtan, és fogjuk be a szánkat, mert az elit „jobban tudja”, mert ők ugyebár „haladók”.

Ami nekik a „haladás”, azt mi „megtérésnek” nevezzük. A különbség annyi, hogy ők – elitista nárcizmusukban, önelégültségükben, magukat felsőbbrendűnek gondolva – túllépnek az Alkotmányon, sőt még Istenen is. Amikor mi „új életre emelkedünk”, meghajolunk Teremtőnk előtt… ezt hívjuk „megtérésnek”.

A Navarrai Biblia így kommentálja a Korintusiaknak írt első levelet:

„A lelki ember Isten kegyelméből újjászületett keresztény; a kegyelem növeli képességeit, hogy olyan tetteket hajtson végre, amelyek természetfölötti értékkel bírnak – a hit, a remény és a szeretet cselekedeteit. Az az ember, aki a kegyelem állapotában van, képes érzékelni az Isteni dolgokat, mert vele van a Lélek, a krisztusi értelem és a krisztusi magatartás „Nincs választásunk,” – tanítja Szent Josemaria Escriva – „csak két lehetséges módja van a földi életnek: vagy a természetfölötti szerint élünk, vagy úgy, ahogy az állatok. Ti és én csak Isten életét élhetjük, a természetfölöttit.” (Friends of God- Isten barátai) (Részlet a Church Militant Field Manual c. könyvből – Kézikönyv terepen dolgozó egyházi aktivistáknak)

A Sátán taktikája az, hogy belénk tölti a büszkeséget; ifjúkorunk játszótéri „nárcisztikus elitizmusát”. Vannak, akik képesek eljutni a „megtéréshez”, míg mások egész életen át beleragadnak ebbe a felsőbbrendű, fennhéjázó viselkedésbe.

Mindez pedig megfertőzte a valaha (jó értelemben vett) büszke „Kennedy katolikus” pártot. Ezt a harcot vívjuk ma. Ez a kígyó feje, amiért Miasszonyunkhoz könyörgünk, hogy eltapossa.

Írta: Richard Heilman atya
Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Roman Catholic Man

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

A nőt, aki letörölte Jézus arcát, nem Veronikának hívták

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

A február 4-én ünnepelt Veronika alakja nem szerepel a bibliai szövegekben. Pedig ma Veronika szerves részét képezi Krisztus szenvedéstörténetének, hiszen megjelenik a keresztút hatodik állomásánál. De akkor kicsoda ő?

A hagyomány szerint egy jámbor, fiatal jeruzsálemi nő, telve együttérzéssel, aki dacolt a tömeggel, hogy letörölje Jézus arcát, ahogyan ment a Golgotára. Kendőjére mentette így a «Szent Arc» képét. Valójában az evangéliumok nem említik ezt az epizódot. Veronika alakja csak a VII. században jelent meg az Újszövetséggel és az azt körülvevő időszakkal kapcsolatos beszámolókban. Gyakran összekeverték a Nikodémosz (5.század) apokrif evangéliumában idézett másik szereplővel is, Berenikével, akit Krisztus vérzéseiből gyógyított meg, és akinek a neve etimológiailag ugyanaz, mint Veronikáé.

«Igaz ikon»

A 15. századtól Veronika olyan népszerűvé vált, hogy a hívek elkezdték igazán tisztelni, olyannyira, hogy beépítették a szenvedéstörténetbe, és ezáltal természetes módon a keresztút hagyományos alakjává vált. Legendás a története, legendás a neve is. Eredetileg csak «jeruzsálemi jámbor asszony» megnevezéssel említik, majd pedig «Veronikaként», hogy megkönnyítsék megnevezését. Ez a keresztnév természetesen a kendő epizódjára emlékeztet, hiszen Veronika «igaz ikont» jelent (vera icona).

A keresztény ikonográfiában Szent Veronikát általában a kendőt kezében tartva ábrázolják, amelyen Krisztus arcának lenyomata van. A világon már sokan állították, hogy ennek a kendőnek egy ereklyedarabja a birtokukban van, de a leghitelesebbnek tartott ereklyét a római Szent Péter bazilikában őrzik. IV. Szergiusz pápa említette 1011-ben, majd 1200-ban III. Ince pápa ismét megemlítette. Egyes történészek ezzel szemben a manopellói (Olaszország) kendőt látják Veronika valódi kendőjének. Ezt 1506-ban hozta volna Manoppellóba egy zarándok, aki átadta egy Leonelli nevű embernek, majd eltűnt. A kendő ezután egy évszázadig a leszármazottai kezében maradt, aztán eladták egy közjegyzőnek, majd 1638-ban átengedték a kapucinusok kolostorának, ahol még mindig őrzik.

Példakép a keresztények számára

Noha Szent Veronika létezése nem is bizonyított, minden év február 4-én ünnepelt alakja erősen szimbolikus üzenetet hordoz. Ő az, aki Krisztus létének legnehezebb pillanataiban került közel hozzá. A keresztényeket ezért arra hívják, hogy példaképet lássanak benne, hogy napról napra közelebb kerüljünk mi is a gyengékhez és a szerencsétlenekhez. Mert ahogy az Evangélium mondja:

„Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.”

(Mt 25, 35-36)

Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű