fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Tanítás

Nyiredy Maurus OSB: Jézust elérni az Egyházon keresztül lehet

Közzétéve

Fotó: Tihanyi Bencés Apátság

Nagyböjtben Nyiredy Maurus OSB plébánoshelyettes, a balatonfüredi Kerektemplom igazgatója konferenciabeszédeket tart a 11 órás szentmise keretében. A Tihanyi Bencés Apátsággal együttműködve, a Katolikus.ma is közli Maurus atya beszédeit.

Maurus atya nagyböjti konferenciabeszéd-sorozata az Egyházról – 1. beszéd

A Szentírás az Egyházról

A Szentírás nem határozza meg Istent, de mégis megfogalmaz olyan valóságokat, amelyek szinte definíciói lehetnek Istennek. Ezek között a valóságok között a legfontosabb a szeretet. Szent János apostol első levelében olvassuk: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten szeretet” (1Jn 4,7-8). A szeretetben két valóság van jelen: a sokaság és az egység. Most nem kívánok belemenni abba, hogy ez Istenben hogyan van jelen, mert akkor a Szentháromságról kellene beszélnem, és ez pillanatnyilag messze vinne bennünket. De azzal mindannyian egyetérthetünk, hogy a szeretetnek mindig az a célja, hogy többeket, sokakat eggyé tegyen, egyesítsen. Isten a teremtésben is önmagát adja. Amikor megteremtette az első embereket, már akkor közösséget hozott létre, és állandó célja az emberiség történelmének, hogy a megszámlálhatatlan sokaság minél inkább eggyé váljon a szeretetben. Isten megtehette volna, hogy egyénenként üdvözítse az embereket, megtehette volna, hogy minden emberrel külön kapcsolatot létesítsen, de nem ezt tette, hanem „úgy tetszett Neki, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg, és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgál neki.” (A Zsinat gondolatait a következőképpen idézem: A dokumentum címe latinul: „Lumen gentium”, magyarul „A népek világossága”, rövidítve így szoktak rá hivatkozni: „LG” és a szám, amely alatt az idézet található. A mostani idézet tehát: LG 9. pont). A III. eucharisztikus imádság bevezetőjében is elhangzik Istenről: „Népet gyűjtesz magad köré szüntelen, hogy napkelettől napnyugatig tiszta áldozatot mutasson be neked.” Isten népet teremtő tevékenységének a történelemben két fontos eseménye van. Az egyik a zsidóság kiválasztása. A Szentírás hangsúlyozza, hogy a zsidóságot nem a hatalmasságuk vagy nagy számuk miatt választotta ki, hanem mert szerette őket. Egyben küldetést is adott nekik: a Közel-Kelet világában a bálványimádó népek között legyen az élő Isten tanúja. Isten népét a próféták által vezette, egyre gazdagabban nyilatkoztatta ki magát nekik, míg el nem érkezett az üdvösség történetének csúcspontja, az Ő Fiának emberré születése Jézus Krisztusban. Jézus is meg akarta valósítani Isten szeretet voltát az emberek között, ezért Ő is népet hozott létre, az Egyházat. Az emberek között működve, egyre többen gyűltek Jézus köré. Ezeket nevezik az evangéliumok tanítványoknak. Közülük tizenkettőt választott ki apostolainak. Ez volt a legbenső kör. A zsidóság Jákob tizenkét fiának utódaiból alakult ki tizenkét törzzsé, majd nemzetté. Azzal, hogy Jézus éppen tizenkét tanítványát tette az Ő népének, az Egyháznak alapjaivá, jelezte, hogy Istennek népében elkezdett története folytatódik az Egyházban.

Ez az Egyház, Isten végleges népe mindig is ott volt a történelemben. „A világ kezdete óta előképek jelezték, Izrael népének története és az Ószövetség előkészítette, a végső időben Jézus Krisztus megalapította, a Szentlélek kiáradásakor nyilvánvalóvá lett, s az idők végén dicsőségesen be fog teljesedni: Isten földi népéből születik meg az egyetemes Egyház, az Isten országa (LG 2. pont).

A Zsinat meghatározta az Egyházat. Hogy ezt a meghatározást megértsük, szükséges tisztáznunk, hogy hogyan is ismerhetjük meg Istent. Isten nem ennek a világnak a része. Egész mivoltában túlhaladja a világot. Ezért evilági módokon, fogalmakkal Őt nem ismerhetjük meg. Viszont vannak jelek, amelyek Istenre utalnak. A jelek egész emberi életünkben nagyon fontosak. Jelek vesznek körül egész életünkben. A közlekedésünket jelek (közlekedési táblák) szabályozzák. Emberi kapcsolatainkat is jelek révén éljük meg. A kézfogás jel, amely a barátságot, a szövetséget jelképezi. Az ölelés, a csók, sőt maga a szexualitás is jel, amely a szeretetet, az összetartozást jelzi, fejezi ki. És a beszédünk is jel, amellyel gondolatainkat, érzéseinket, élményeinket közöljük egymással. Azt, hogy mi van bennünk, mit élünk meg, mit gondolunk, mások csak ezek révén a jelek révén ismerhetik meg, mert szellemi mivoltunk miatt nem láthatunk bele egymásba.

Istennel is így vagyunk. Őt érzékelni nem tudjuk, fogalmainkkal sem tudjuk igazán kifejezni, Vele kapcsolatban is jelekre szorulunk. Istennek két nélkülözhetetlen jele van. Az egyik a teremtett világ. Ennek az értelmessége, szépsége, titokzatossága jelzi a Teremtőt, utal rá. Ezért szokták azt mondani, hogy a világ „Isten nyoma”. Berzsenyi Dániel „Fohászkodás” című versét ezekkel a sorokkal indítja: „Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, / Csak titkon érző lelke óhajtva sejt, / Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet.” Istennek ennél még fontosabb, igazi jele közöttünk Jézus Krisztus. Az Ő élete, egész személyisége, tanítása a tulajdonképpeni igazi Út, amelyen Istent felfedezhetjük, sőt elérhetjük. Az Istent közvetítő jeleket a teológiában szentségeknek mondják. A szentség jel, amely jelzi, mutatja, de közvetíti is Istent, az Ő kegyelmét. Jézus Krisztust látva Istent látjuk, Ő közvetíti számunkra Istent, az Ő felénk forduló szeretetét, más szóval kegyelmét. Jézus az a Forrás, amelyen keresztül Istennel érintkezésbe juthatunk, Őt elérhetjük. Ezért mondja magát szőlőtőnek, de kenyérnek, világosságnak, sőt élő víznek is. De ha bele gondolunk, Jézussal kapcsolatban is szükségünk van egy jelre, hiszen feltámadása, megdicsőülése következtében már nem láthatjuk, nem érzékelhetjük Őt. Jézus jele ebben a világban az Egyház. Az apostolokra épített Egyházat hitelesíti Jézus, Vele azonosul, az Egyházon keresztül juthatunk élő kapcsolatba vele.

Jézus tehát Isten jele, szentsége. Az Egyház Jézus jele, szentsége. Hogy Jézusnak ezt a mindent megalapozó jel, szentség voltát kifejezzék, a teológusok Jézust „ősszentségnek” hívják. Jézust elérni az Egyházon keresztül lehet, ami ugyancsak jel, szentség. A történelem végéig Jézust elérni az Egyházban, az Egyházon keresztül lehet. De hogy az Egyház jel, szentség voltát megkülönböztessék Jézus ősszentség voltától, a teológusok az Egyházat „gyökérszentségnek” mondják. Az Egyháznak ez a Jézust közvetítő szentség volta éppen az által a hét szentség által valósul meg, amelyeket Jézus alapított és hagyott ránk, mint Isten kegyelmét ábrázoló és közvetítő jeleket. Az Egyház ezt a Jézust és rajta keresztül Istent közvetítő szentség voltát a történelemben az által éli meg, hogy hirdeti az evangéliumot, de tanúságot is tesz róla a hitnek, a reménynek és a szeretetnek a megélésével, a szegények, rászorulók segítésével, ünnepli az Eucharisztiában Jézus halálát és feltámadását és a többi szentséget is kiszolgáltatja. Mindezt el kellett mondanom, hogy idézhessem a Zsinatnak az Egyházat meghatározó mondatait. Kétszer is előfordul a „szentség” szó az Egyházzal kapcsolatban. „Az Egyház Krisztusban szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek, és az egész emberi nem egységének” (LG 1. pont). És a másik szöveg: „Isten összehívta azokat, akik hittel tekintenek Jézusra, az üdvösség szerzőjére, az egység és béke forrására, és Egyházat alkotott belőlük, hogy ez az Egyház legyen minden egyes ember számára ennek az üdvöt hozó egységnek a látható szentsége.” Hogy Isten szereti az emberiséget és boldogítani, üdvözíteni is akarja a világ lehetőségeit végtelenül túlhaladó módon, annak megtapasztalása Jézus Krisztus, illetve az Egyház által lehetséges a történelem végéig.

Már az eddigiekből is kiderülhet, hogy az Egyház Isten akaratából létezik. Épp annyira szükséges valósága a világnak, mint ahogy szükségesek az égitestek, az élőlények, a vizek, az országok, a nemzetek. Az Egyházhoz tartozni nemcsak hogy rangot jelent, emberségünk emelkedettebb szintjét, de szükséges is az Egyházhoz tartozni. Isten örök életre, üdvösségre szánt minket, ami az Ő életében való személyes részesedés. Az üdvösség a végtelen Szeretet-Istennel való életközösség. Ez pedig nem emberségünkből következő jog, járandóság, hanem ajándék, a mi szóhasználatunkban – kegyelem. Isten, a mi Atyánk ezt az ajándékot, kegyelmet, mint az Ő végtelen szeretetének jelét, Jézus Krisztuson, illetve az Egyházon keresztül akarja nekünk adni. Karl Rahner, 20. századi neves hittudós fogalmazása szerint „Isten kegyelme ebben a világban történelmivé Jézus Krisztus és az Egyház által lett.” Ha pedig ez az isteni kegyelem ennek a világnak, a történelemnek eleme, akkor mi mindannyian kell, hogy hozzájussunk, illetve azon az úton jussunk hozzá, amelyen ezt Isten nekünk adni akarja. Ezért a Jézusban való hit és az Egyházhoz tartozás üdvösségünk feltétele.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a médiában hajlamosak arra, hogy minden vallási közösséget egyháznak nevezzenek. Az egyház elnevezés egy nagy kalap, amibe minden vallási közösség belefér. Mi csak a Jézus Krisztus által alapított keresztény közösséget nevezzük Egyháznak. Szerintünk minden más vallási közösséggel kapcsolatban ez az elnevezés helytelen, nem hiteles, tehát nem is használható. Zárójel bezárva. A Szentírás tehát az Egyházat Isten népének mondja. Ez a „nép” kifejezés azt is érzékelteti, hogy az Egyház a világban van, következésképpen van szervezete, helyi közösségei, tisztségviselői, elérhetősége, feltételek, amelyek által tagjává lehet válni, vagyis intézmény is. Manapság sokan ezért utasítják el. Természetesen nem csak intézmény. Eddig a Szentírásnak arról a kijelentéséről beszéltünk, hogy az Egyház Isten népe. A továbbiakban arról lesz szó, hogy a Szentírásnak az Egyházról szóló másik kijelentése éppen ezt az intézmény jelleget relativizálja, múlja fölül, amikor Szent Pál apostolt idézve ezt mondja: „Ahogy a test egy, és sok tagja van, de valamennyi a test tagja, és bár sokan vannak, mégis egy test. Ugyanígy Krisztus is. Ti Krisztus teste vagytok, egyenként pedig tagjai” (1Kor12,12-27). Szoktuk használni ezzel kapcsolatban a „titokzatos”, illetve „misztikus” jelzőt. Ezek a szavak azt érzékeltetik, hogy az Egyház nem közönséges testi, fizikai kapcsolatban van Jézus Krisztussal, hanem lelki, kegyelmi kapcsolatban. Szent Pál a test képét a latin irodalomból vette. Ahogy a testnek feje van, tagjainak sokasága van, szerves és egységes létező, ez nagyon is találóan alkalmazható Krisztus és az Egyház viszonyára, de természetesen csak hasonlatként. Az Egyház élő kapcsolatban van Jézus Krisztussal. Ő az Egyház Feje. Belőle, mint Főből áradnak a tagokba a kegyelmi hatások, az ösztönzések. Az Egyház egész létének az alapja és értelme ez a krisztussal való kapcsolat. Hallatlanul lelkesítő és örömteli valóság, hogy mi mindnyájan, akik a hit és a keresztség révén Jézus Krisztus híveivé válhattunk, ennek a csodálatos kapcsolatnak a részesei lehetünk. Valóban jó lenne, ha ezt a tényt el is hinnénk, illetve magunkat, nemcsak keresztény, de egész emberi létünket ebben a Jézus Krisztussal való bensőséges kapcsolatban néznénk, látnánk, és egész életünket ehhez a kapcsolathoz igazítanánk. Ha az Egyház test, akkor nem csak arról van szó, hogy a tagok a Főhöz, Krisztushoz tartoznak, de arról is szó van, hogy a tagok egymással is kapcsolatban vannak, hatnak egymásra. Nagyon is fontos lenne, hogy az Egyháznak, mint testnek tagjaiként valóban egészséges tagok akarnánk lenni, akik a többiekre gyakorolt hatásukkal, a többiekkel való együttműködésükkel valóban előre vihetik, életerőssé tehetik a test életét. Éppen ebben az értelemben buzdítja Szent Pál a római keresztényeket: „Az Úrnak szolgáljatok! Legyetek a reményben örvendezők, a nyomorúságban béketűrők, az imában állhatatosak! A szentek szükségleteiben vállaljatok közösséget! Gyakoroljátok a vendégszeretetet! Örvendezzetek az örvendezőkkel, sírjatok a sírókkal!… Ne hagyd, hogy legyőzzön a rossz, hanem jóval győzd le a rosszat!” (Róm 12,9-21).

Az Egyháznak ez a Jézus Krisztussal való misztikus, kegyelmi kapcsolata a Szentlélek által valósul meg. Jézus Krisztus éppen azért küldi a maga feltámadott, megdicsőült volta helyettesítésére a Szentlelket, hogy Jézus Krisztus általa legyen jelen az Egyházban, és a Szentlélek elevenítse meg, és tegye egyre inkább Jézust tükröző közösséggé az Egyházat. És itt óhatatlanul meg kell emlékeznünk arról, hogy a Szentlélek különféle képességekkel „fegyverzi fel” az Egyházat, hogy valóban Jézus tanúja lehessen a világban. Ezeket a képességeket nevezzük karizmáknak. Minden keresztény részese valamilyen módon a karizmáknak. Mindenki kap valamit, hogy a közösséget szolgálni tudja. A karizmák között szoktunk rendkívüliekről és hétköznapiakról beszélni és az utóbbiak sem fölöslegesek, sőt! A rendkívüliek között Szent Pál felsorol ilyeneket: apostolság, a hit tanítása, gyógyítás, csodatevő erők, vezetésre való képesség (Vö. 1Kor 12,28-36). A hétköznapi karizmák tulajdonképpen megszokott emberi képességek, de bennük úgy érvényesül a Szentlélek hatása, hogy ezeket egészen rendkívüli módon, rendkívüli hatékonysággal tudják az illetők megélni a közösségen belül. Gondolhatunk itt különös képességekkel rendelkező, a gyerekeket hallatlanul megszólítani és vezetni képes pedagógusokra, vagy éppen olyan orvosokra, akik rendkívüli módon hatékonyak a gyógyításban, de olyan politikusokra is, akik tudnak fölvázolni egy víziót a jövő alakítására. Nagyon is fontos lenne, hogy fölfedezzük magunkban azokat a karizmákat, amelyeket a Szentlélek éppen nekünk adott, hogy a területünkön szolgálni tudjuk az embereket, közösségeinket. Ez valóban örömmel, és jó értelemben vett öntudattal is megajándékozhatna bennünket. Így vagy úgy senki sem fölösleges az Egyházban, én sem, általam is épülhet, hitelesebbé válhat, gazdagodhat az Egyház és az élet. Fontos megjegyzés: „E karizmákat, akár a legragyogóbbakat, akár az egyszerűbbeket és gyakoribbakat, mivel az Egyház szükségleteihez igazodók és nagyon hasznosak, hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk” (LG 12. pont).

A Zsinat a karizmák között említi a hitérzéket. Ezzel kapcsolatban olvassuk: „A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van, a hitben nem tévedhet, és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki” (Uo.). Ez azt jelenti, hogy kétségeink és nehézségeink tudatában annak is tudatában kell lennünk, hogy a katolikus hitükben nem tévedhetünk. A hitérzék azt jelenti, hogy a Szentlélek képesít bennünket a hitre, és éppen ezáltal a legegyszerűbb hívőben is megvan az a képesség, hogy ha nem is tudja talán megfogalmazni, de erős sejtés van benne abban a tekintetben, hogy mi felel meg, illetve mi nem felel meg a katolikus hit igazságának. Ennek a hitérzéknek a segítségével fogyatkozás nélkül ragaszkodunk a hitünkhöz, és egyre inkább elmélyülünk benne és alkalmazzuk az életünkben.

Első beszédünket a Zsinat szavaival zárjuk: „Az Egyház a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette járva zarándokútját, az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön. Megerősíti a feltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, jóllehet árnyékszerűen, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg teljes világosságában megmutatkozik” (LG 8. pont). Ámen.

M E G F O N T O L Á S U L :

  1. Isten közösségben, népeként akar üdvözíteni. Ez a közösségi vonás egész életünkben je ember legyek? Várom a közösséget vagy építem a közösséget?
  2. Mennyire élem meg, hogy nem elkülönült magányos ember vagyok Istennel való kapcsolatomban, hanem Krisztus Testének, az Egyháznak tagja vagyok? Keresem-e a kapcsolatot keresztény testvéreimmel? Téma-e a kereszténység egymással való beszélgetéseinkben? Tudatában vagyunk-e, hogy nélkülünk nem lenne ugyanaz az Egyház? Több lesz-e az Egyház általunk? Izgat-e, hogy a hétköznapokban hogyan élhetem meg az egyháztagságomat?
  3. Felfedeztem-e már, hogy milyen karizmával, karizmákkal ajándékozott meg a Szentlélek? Átélem-e, hogy ezt, ezeket a többiek szolgálatára kaptam?
  4. Örömmel tölt-e el, hogy katolikus keresztény hitemben tévedhetetlen vagyok? Ebben a hitben biztosan sikeres lesz az életem. Igyekszem-e a hit iránti érzékemet fejleszteni?

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Tanítás

Krisztus feltámadása-e a történelem legjelentősebb eseménye?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Lancrey-Javal atya, a párizsi Könyörületes Szűz templom plébánosa magyarázza Húsvét vasárnapjának evangéliumát (Jn 20, 1-9). Krisztus feltámadása volt az az esemény, amely Isten szerető arcának felfedésével megváltoztatta az egész világot, de életünknek a Krisztussal való találkozás ad értelmet.

Egy nagyapa, sőt dédapa, akinek – hasonlóan a százhúsz éves Mózeshez – „szeme sem tört meg, frissessége megmaradt”, (MTörv 34, 7), a minap megkérdezte már felnőtt, 25-30 éves unokáitól, hogy mi volt az az esemény, amely (jelenleg) a leginkább kihatott az életükre? E megkeresztelt emberek közül egyikük sem válaszolta azt, hogy „a Feltámadás”, és ez bizony sajnálatos Húsvét napján. Mindnyájan a Covidot jelölték meg. Ugyanezt a kérdést tettem fel barátoknak a templom előtti téren. Két dologban állapodtak meg, egyforma hangsúllyal. Az egyik a New York-i ikertornyok elleni 2001. szeptember 11-i támadás. A látvány rémisztő és hihetetlen volt! Ugyan ki hitte volna, hogy a tornyoknak ütköző két repülőgép az összeomlásukat okozza? A másik, más módon megdöbbentő lökőhullám a mi amerikanizált európai generációink számára a berlini fal leomlása volt 1989. november 9-én.

A történelem során voltak még talán nagyobb visszhangot kiváltó események is: a jeruzsálemi templom két lerombolása: az első alkalommal Kr. e. 587-ben a babilóniaiak által, második alkalommal pedig Kr. u. 70-ben, amelynél már jelen voltak az első keresztények, akik visszaemlékeztek Jézusnak a templomot csodálókhoz intézett figyelmeztetésére:

„Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, nem hagynak követ kövön, mind lerombolják.”

(Lk 21, 6)

E szavak vezetik be az evangéliumban azt az apokaliptikus beszédet, amelyben Jézus bejelenti visszajövetelét a dicsőségben:

„Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.”

(Lk. 21, 36)

A Templom pusztulása elképzelhetetlen lelki megrázkódtatást okozott, annál is inkább, mivel az elsőt követte a babiloni fogság, míg a második után még ennél is szörnyűbb megpróbáltatás következett: Isten hallgatása. Egyetlen próféta sem szólt azóta Isten megbízásából, ami számunkra keresztények számára logikus, hiszen a Kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban valósult meg: Ő jelenti a Kinyilatkoztatás teljességét azzal, hogy feltámadt és felment a mennybe, ahol az Atya jobbján ül.

Hogyan lehetséges tehát az, hogy Krisztus feltámadását nem annak látjuk, ami valójában, hogy nem tűnik számunkra még a történelem legfontosabb eseményénél is nagyobb horderejű történésnek: olyan eseménynek, amely értelmet ad a történelemnek, olyan eseménynek, amely még ma is aktuális és amelyet megjelenítünk minden egyes szentmisén?  Valóban feltámadt! A Feltámadás által válaszolható meg az emberiségnek a saját identitására, eredetére és céljára vonatkozó három kérdése: Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? Húsvét napja ezekre más módon ad sokkal biztosabb válaszokat, mint Paul Gauguin képe, amely többé-kevésbé ugyanezt a címet viseli, de módosított sorrendben, hogy megfeleljen a Szentháromságnak. „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová tartunk?” – ezt a címet adta Gauguin, aki tudta, hogy az Atyától jövünk, a Fiú testvérei vagyunk, és elfogadjuk a Lélek vezetését.

Kik vagyunk? Isten gyermekei, örökbefogadott fiai mindazok számára, akik hiszik, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, az élet, teremtésünk és üdvösségünk szerzője. Honnan jövünk? A hazugság sötétségéből mindazok számára, akik látták a fényt, éppúgy, mint az a szent Mária Magdolna Húsvét napján, akit Jézus megszabadított démonjaitól. Hova tartunk? Az Atya házába, amelyhez Krisztus a kapu és az út. A Királyság kapuit annak a Krisztusnak a feltámadása és mennybemenetele nyitotta meg, aki a mennyország kulcsait, a bűnök megbocsátásának kulcsait egyházára bízta.

Találkozás Krisztussal

Krisztus feltámadása ad értelmet a történelemnek. Ez az esemény változtatta meg az egész világot azzal, hogy felfedte Krisztus szeretetének arcát, de életünk értelmét a Krisztussal való találkozás adja meg. Jézus az, akihez tanítványai eljönnek a sírhoz, ő az, az élő és feltámadt Jézus, aki megmutatja magát nekik, szenvedésének dicsőséges nyomait viselve. Kapcsolatunk Krisztussal szívünk tüze, Isten szeretetének tüze, amely lángol bennünk, mint az égő csipkebokor, anélkül, hogy felemésztene. „Ti szomjazók, gyertek a vizekre mind, és bár nincsen pénzetek, siessetek ide! Vegyetek ingyen gabonát és egyetek, vegyetek pénz nélkül bort és tejet.” (Iz 55, 1) „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11, 28)

Én vagyok a világ világossága, mondja Jézus. „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.” (Mt 5, 14-15) El voltunk veszve. Krisztus eljött, hogy teljes valónkban feltárja nekünk emberségünket és életünk értelmét: élni Isten szeretetéből, isteni, örökkévaló és legszentebb Háromságában. Minden alkalommal, amikor keresztet rajzolunk magunkra, a szeretetnek ez a kiáltása lángol bennünk: feltámadt! Azért, hogy Isten szeretetének tüzéből élhessünk.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

Elitista nárcizmus – Korunk nagy betegsége

Közzétéve

Szerző:

Miért tűnik úgy, hogy politizálok? Mert valóban azt teszem. Úgy hívják ezt, hogy „működöm a rendszerben”. És a rendszer, amelytől országunk helyzete függ, az nagyrészt a politika. Ha a politika nem szól bele a hitembe, akkor majd én is távol tartom magam a politikától. Önök törvényessé akarják tenni a gyermekgyilkosságot? Akkor „Kezdődjék a műsor!”

Nos, ne értsenek félre. Természetesen Isten hatalma és mély hitünk az egyedüli hatalom, hogy legyőzzük a gonoszt. És én mindent megteszek, amit tudok, hogy szoros kapcsolatban maradjak Istennel, és mindent megteszek azért, hogy segítsek másoknak is ugyanígy tenni. IGEN, az imádsággal kell kezdenünk. De nem ám akármilyennel, hanem olyan imával, amely azt kiáltja Istennek: „Mi nagyon komolyan gondoljuk ezt!”

Nagy Szent Vazul így írt:

„Ha néha kértél és nem kaptál, az azért van, mert rosszul kértél, következetlenül, vagy túl könnyedén, vagy olyasmit kértél, ami nem lett volna neked jó, vagy azért, mert felhagytál a kéréssel.”

Ezért hiszek az Egyesült Államokban működő “Ima Hadtestben” és segédkezem annak vezetésében. Egyszerűen szólni kell Istenhez a lehető legnagyobb buzgósággal, hogy gyógyítsa meg országunkat (lásd Jónás és Ninive történetét).

Az imádságon kívül azonban van komoly „munka” itt a földön is, mégpedig a rendszeren belül. Számomra ez nem azt jelenti, hogy a választási irodákban dolgozom, vagy reklámtáblákat állítok. Számomra, úgy hiszem, azt jelenti, hogy kihívom a gonoszt, és mindent megteszek azért, hogy mindannyiunkat arra motiváljam, hogy „szavazzuk ki a gonoszt a hatalomból”.

Ezért akarok nagy erővel rávilágítani arra a legnagyobb gonoszságra, amellyel korunkban szembenézünk. Ez a gonosz minden gonoszak közül a legrégebbi, és a leginkább jellemző magára a Sátánra: a zavaros büszkeség, az önelégültség, vagy más szóval az elitista nárcizmus.

Elitista nárcizmus – önelégültség

Már kisgyermekkorban felfedezi az ember azt, amit én „játszótéri politikának” nevezek. Gyakran viccelődöm ezzel, amikor egy társadalmi eseményen csatlakozom a felnőttek egy csoportjához. Valami ilyesmit mondok: „a laza srácokkal akarok lógni”. Gyakorlatilag nincs olyan játszótér vagy iskolai aula, amely immunis lenne azoknak a fiataloknak a csoportjától, akik a „laza srácok” közé vágynak tartozni. És melyik gyermek ne tapasztalta volna meg egyszer-egyszer a kirekesztettség érzését, vagy azt, hogy kilóg a népszerűek csoportjából? Talán csak a népszerű gyerekek nem élték ezt át.

Ezzel azt akarom mondani, hogy a „játszótéri politika” annyira mindennapi, hogy sokan már természetesnek veszik, valami olyasminek, mint az „erősebbek fennmaradása”. Ez a fajta kirekesztés azonban sokaknál neurózishoz vezet.

Ugorjunk a gyerekkorból a felnőttkorba. Mindannyian tudjuk, hogy ugyanaz a játszma zajlik a felnőttek körében is, mint ami a gyermekkorban kialakult – csak másképp hívjuk: „elitista nárcizmus”. Túl sokan akarnak a népszerűek, a „bennfentesek” csoportjába tartozni.

Az ALPF Medical Research honlapja az „elitista nárcizmust” így írja le:

„ … ezek az egyének hamis képet alakítanak ki magukról, olyat, amely még tovább erősíti amúgy is felsőbbrendű énképüket, nem pedig olyat, amely kompenzálná a komoly kisebbségi érzésüket. A félelmük nem az, hogy alkalmatlannak találják őket, hanem hogy átlagosnak. Sokan annyira lenézik a hétköznapi embereket, hogy az már a szadista ember személyiségjegyeire utal. Míg az elitista nárcisztikus személy azt is élvezi, ha a hatalmát fitogtathatja, durván és exhibicionista módon kérkedhet intellektuális képességeivel is, vagy a felhalmozott javaiból adódó előjogaival. Sokféleképpen lehet agresszív magabiztosságtól felfuvalkodni. Ezek az egyének a legnevesebb iskolákba és egyetemekre járnak, exkluzív klubok tagjai, és csak a saját társadalmi osztályukkal barátkoznak.”

Én „Kennedy-katolikusként” nőttem fel. Abban az időben ez azt jelentette, hogy együtt éltünk a „munkásosztállyal”, lojálisak voltunk az országgal, hűségesek voltunk vallásgyakorlásunkban, figyeltünk a körülöttük élők szükségleteire, különösen a szegényekére. Nem sokkal később úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal. A Demokraták teljesen beleszerelmesedtek a „mi tudjuk, mi a legjobb mindenkinek” gondolatába, üldözték a háborúból visszatért katonákat, gonosznak állították be a rendőrséget: valami olyan szocializmust erőltettek, amelyben a „kormány a főnök”, és ahogy az évek múltak, észrevettem, hogyan manipulálják a szegényeket – főleg úgy, hogy teljes függőségben tartják őket – azért, hogy az elitista Demokraták hatalomban maradhassanak. Ez undorító!

Ez lassan átalakult az „öntelt elit ideológiájává”, amely kidobta a keresztény értékeket és az Alkotmányt, valahányszor csak ebből előnye származott. Igazságügyi ideológusok, akik „jobban tudják, mint mi, szánalmas kisemberek”, annyira „haladó” gondolkodásúak lettek, hogy elhitték, hogy haladnunk kell, és az elmúlt 49 évben 60 millió ártatlant meg kell ölnünk. Most pedig újra kell értelmeznünk a házasságot a civilizáció során először, sőt, felnőtt férfiak közösen használhatnák a mosdót kislányokkal. Mi pedig, a „köznép”, csak üljünk nyugodtan, és fogjuk be a szánkat, mert az elit „jobban tudja”, mert ők ugyebár „haladók”.

Ami nekik a „haladás”, azt mi „megtérésnek” nevezzük. A különbség annyi, hogy ők – elitista nárcizmusukban, önelégültségükben, magukat felsőbbrendűnek gondolva – túllépnek az Alkotmányon, sőt még Istenen is. Amikor mi „új életre emelkedünk”, meghajolunk Teremtőnk előtt… ezt hívjuk „megtérésnek”.

A Navarrai Biblia így kommentálja a Korintusiaknak írt első levelet:

„A lelki ember Isten kegyelméből újjászületett keresztény; a kegyelem növeli képességeit, hogy olyan tetteket hajtson végre, amelyek természetfölötti értékkel bírnak – a hit, a remény és a szeretet cselekedeteit. Az az ember, aki a kegyelem állapotában van, képes érzékelni az Isteni dolgokat, mert vele van a Lélek, a krisztusi értelem és a krisztusi magatartás „Nincs választásunk,” – tanítja Szent Josemaria Escriva – „csak két lehetséges módja van a földi életnek: vagy a természetfölötti szerint élünk, vagy úgy, ahogy az állatok. Ti és én csak Isten életét élhetjük, a természetfölöttit.” (Friends of God- Isten barátai) (Részlet a Church Militant Field Manual c. könyvből – Kézikönyv terepen dolgozó egyházi aktivistáknak)

A Sátán taktikája az, hogy belénk tölti a büszkeséget; ifjúkorunk játszótéri „nárcisztikus elitizmusát”. Vannak, akik képesek eljutni a „megtéréshez”, míg mások egész életen át beleragadnak ebbe a felsőbbrendű, fennhéjázó viselkedésbe.

Mindez pedig megfertőzte a valaha (jó értelemben vett) büszke „Kennedy katolikus” pártot. Ezt a harcot vívjuk ma. Ez a kígyó feje, amiért Miasszonyunkhoz könyörgünk, hogy eltapossa.

Írta: Richard Heilman atya
Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Roman Catholic Man

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

A nőt, aki letörölte Jézus arcát, nem Veronikának hívták

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

A február 4-én ünnepelt Veronika alakja nem szerepel a bibliai szövegekben. Pedig ma Veronika szerves részét képezi Krisztus szenvedéstörténetének, hiszen megjelenik a keresztút hatodik állomásánál. De akkor kicsoda ő?

A hagyomány szerint egy jámbor, fiatal jeruzsálemi nő, telve együttérzéssel, aki dacolt a tömeggel, hogy letörölje Jézus arcát, ahogyan ment a Golgotára. Kendőjére mentette így a «Szent Arc» képét. Valójában az evangéliumok nem említik ezt az epizódot. Veronika alakja csak a VII. században jelent meg az Újszövetséggel és az azt körülvevő időszakkal kapcsolatos beszámolókban. Gyakran összekeverték a Nikodémosz (5.század) apokrif evangéliumában idézett másik szereplővel is, Berenikével, akit Krisztus vérzéseiből gyógyított meg, és akinek a neve etimológiailag ugyanaz, mint Veronikáé.

«Igaz ikon»

A 15. századtól Veronika olyan népszerűvé vált, hogy a hívek elkezdték igazán tisztelni, olyannyira, hogy beépítették a szenvedéstörténetbe, és ezáltal természetes módon a keresztút hagyományos alakjává vált. Legendás a története, legendás a neve is. Eredetileg csak «jeruzsálemi jámbor asszony» megnevezéssel említik, majd pedig «Veronikaként», hogy megkönnyítsék megnevezését. Ez a keresztnév természetesen a kendő epizódjára emlékeztet, hiszen Veronika «igaz ikont» jelent (vera icona).

A keresztény ikonográfiában Szent Veronikát általában a kendőt kezében tartva ábrázolják, amelyen Krisztus arcának lenyomata van. A világon már sokan állították, hogy ennek a kendőnek egy ereklyedarabja a birtokukban van, de a leghitelesebbnek tartott ereklyét a római Szent Péter bazilikában őrzik. IV. Szergiusz pápa említette 1011-ben, majd 1200-ban III. Ince pápa ismét megemlítette. Egyes történészek ezzel szemben a manopellói (Olaszország) kendőt látják Veronika valódi kendőjének. Ezt 1506-ban hozta volna Manoppellóba egy zarándok, aki átadta egy Leonelli nevű embernek, majd eltűnt. A kendő ezután egy évszázadig a leszármazottai kezében maradt, aztán eladták egy közjegyzőnek, majd 1638-ban átengedték a kapucinusok kolostorának, ahol még mindig őrzik.

Példakép a keresztények számára

Noha Szent Veronika létezése nem is bizonyított, minden év február 4-én ünnepelt alakja erősen szimbolikus üzenetet hordoz. Ő az, aki Krisztus létének legnehezebb pillanataiban került közel hozzá. A keresztényeket ezért arra hívják, hogy példaképet lássanak benne, hogy napról napra közelebb kerüljünk mi is a gyengékhez és a szerencsétlenekhez. Mert ahogy az Evangélium mondja:

„Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.”

(Mt 25, 35-36)

Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű