Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Öltözzünk be Halloweenre!

Közzétéve

Ez az év azon időszaka, amikor elárasztják a világhálót a különböző Halloween-álarcok ötleteivel. Mindenki a legkreatívabb, legmeghökkentőbb megoldást keresi, természetesen akad több ízléstelen és rémisztő próbálkozás is. Keresztényként, római katolikusként mi lehet a válaszunk Halloweenre?

Gyermekkoromban, három évtizeddel ezelőtt még nem volt Halloween-ünnep. Nem is nagyon hallottunk róla, csupán egy bejegyzés volt a rongyosra lapozott lexikonban. De volt vidáman vigyorgó, a gyertyák melegétől illatos töklámpás és egy kis borzongás is azokon a gyorsan sötétülő őszi estéken, amikor a kapulábra tűzve világított a faragott tök. Aztán a töklámpások hangulatát elnyomta a halottak napján gyújtott gyertyák fénye.

Mi, emberek, mindannyian vágyunk az ünnepre. Az olyan pillanatokra, mozzanatokra, amikor lelassulunk és megállunk, találkozunk és összekapaszkodunk, emlékezünk és együtt vagyunk – magunkkal, egymással és azokkal, akik előre mentek.

Az ünnep az emberi lét egyetemes értéke, ősi része, közös pontja. A keresztény ünnepek ráadásul mindig valamiért, hálaképp születnek. Harmóniát, reményt hordoznak.

Ebbe a harmóniába „tenyerel bele” évről évre a piacra törő idegen „ünnep”. Igen, így idézőjelben, mert az ünnepnek a felszabadult örömről kellene szólnia és a Halloween pont nem az.

Nem a tengerentúli változatával van bajom, több millió amerikai gyerek jól szórakozik a „Csokit vagy csínyt!” házalások során, ott már kialakult egy megszelídített változata az ünnepnek. Bár érdemes bepillantani a jópofává szelídült hagyomány kulisszái mögé és látni annak gyökereit: az európai kelták természetimádó papjai, a druidák által gyakorolt halottkultuszt, és a „halál istenének” Crom Cruach-nak szentelt időnként emberáldozatokat is követelő ősi szertartásokat.

A Halloween-hullám vidékeinken divatba jött, művérbe mártogatott, ördögálarcos horror-változata a sötét oldalt erősíti. Már több iskolában is szerveznek Halloween-osztálybulikat, és a „pótfarsangra” ezúttal szétroncsolt arcú, megkéselt fejű zombi-gyerekek, műbaltát lóbáló vigyorgó rémbohócok, véres arcú vámpírok érkeznek.

Az év ezen időszakában egy-egy családban komoly fejtörést okozhat, hogy milyen maskarába öltözzenek a gyerekek, még néhány keresztény szülőknek is komoly lelkiismereti problémát jelent, hogy hogyan döntsenek, mert nem szeretnék, ha csemetéjük lemaradna az osztálytársaitól.

Egy édesanya nemrég a közösségi oldalon osztotta meg az alábbi párbeszédet:

– Anya, minek öltözzek Halloweenkor?
– Miért, a többiek minek öltöznek?
– Van aki kaszás halálnak, más csontváznak, démonnak, félfejű zombinak…
– Szerintem te menj a szokásos hétköznapi öltözetedben – mondta rövid gondolkodás után az édesanya.
– Hogyhogy? S mit mondjak, mi vagyok? – kérdi meglepődve a gyerek.
– Mondjad, hogy te kereszténynek öltöztél. Te leszel a legvagányabb az egész osztályban – zárta rövidre a vitát az anyuka.

Mi a keresztény szülők, nevelők feladata ezekben a helyzetekben? Hogy ragaszkodjanak az alaphoz, Krisztushoz, a Kősziklához. Lehet, hogy megkapják érte a „maradi”, „középkori”, „fundamentalista” jelzőket, de nem baj! Mi tudjuk, kinek hiszünk!

A ruhát, a különböző öltözeteket általában hordjuk, magunkra öltjük, de közben viseljük is. Ezért bármilyen aranyosak legyenek az ördögmaskarák, vagy játékosak a vámpírálarcok, ne adjuk rá azokat a gyermekeinkre! Egyszerűen csak mondjuk azt:

mi nem ünnepeljük a sötétséget! Mi a világosság fiai vagyunk, a világosságot szeretjük, és azt ünnepeljük. Szeretjük Istent és Őt szeretnénk ünnepelni!

Úgy tűnik, hogy az emberiség elveszítette a látását és elfelejtette, hogy a sátántól és minden őt dicsőítő teremtményből származik a világ minden gonoszsága és a pusztulása.

Pál apostol így figyelmeztet:

„Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket.” (Ef 5,10-11)

Halloweenkor és nemcsak ezen az „ünnepen” mi, keresztények is öltözzünk be! Az apostollal együtt mondjuk:

„mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen.” (Ef 6,12-13)

 Vegyük fel Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassunk a gonoszság erőivel szemben!

 „Úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazságossággal, s öltsétek magatokra a megigazulás vértjét! Lábatok saruja legyen a béke evangéliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét. Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imádságban és könyörgésben, s őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentért.” (Ef 6,14-18)

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Kertész Tibor vagyok, Kézdivásárhelyen élek feleségemmel és három gyermekünkkel. A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye Családpasztorációs Központjának munkatársaként dolgozom az erdélyi, székelyföldi családok szolgálatában.

Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Reflexió

Add nekem!

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: Scripture for Today

Gyermekkorom anekdotája jut eszembe. A székely bácsit ellenőrzi otthon a felesége a vasárnapi mise után: – Miről prédikált a pap? – A bűnről, mondja János bácsi szemrebbenés nélkül. – S hát aztán, mit mondott róla? És jön a flegma válasz: – Erőst ellene vót…

De egy fészbukos karikatúra képe is előjön. Gyónást végez egy mai fiatal: – Atyám, vétkeztem. Mire a pap: – Tudom fiam, olvastam a fészbukon…

Milyen könnyen elbagatellizáljuk, elmaszatoljuk a bűn súlyát. Már azzal, ahogyan kétségbe vonjuk létjogosultságát. Már egy első osztályos gyerek is így beszél: Szerintem… Hiszen ez nem is bűn volt, csak tévedés, gyengeség, meggondolatlanság.

Kimagyarázzuk, kicsinyítjük, relativizáljuk. Nem érzünk felelősséget iránta, nem vesszük komolyan következményeit, miközben érezzük. Inkább hárítunk, kibeszéljük, elpszichologizáljuk, felmentjük magunkat. És közben hívőnek tartjuk magunkat. Intim szféra, nem tartozik másra, majd lerendezzük. De nem neveztük nevén, nem tartottuk annak, ami. Isten szeretete, irgalma, haragja és szigora között ingadozunk, trükközünk. Ha nem bocsát meg, akkor kegyetlen zsarnok, szeszélyes ítélőbíró, ha meg túl könnyen megbocsát, elnéz nekünk mindent, akkor csak egy jóságos, de inkább ártalmatlan nagyapa, akivel mindent meg lehet tenni, akivel könnyű packázni, játszani, mint egérnek a macskával.

Azzal védekezünk, hogy csak a nagy bűnök a bűnök, a többi csekélység, sóder. Elnyomjuk lelkiismeretünk szavát, már nem gyónunk, mert az ciki, ahhoz őszinteség és jó szándék, sőt, erős elhatározás kell a megtérésre. Könnyebb a felszínen maradni, és saját magunkat isteníteni. Ne mondja meg senki, rajtunk kívül, mi a bűn. Így könnyebb hazudni, a másikat kihasználni, áskálódni ellene, meglopni, és egyáltalán minden parancsot könnyedén megszegni. Nem nagy tételben, csak úgy, apránként. S ha szükség, támadunk: ne sulykolja belé az egyház, a vallásos szülő a gyermekbe a bűntudatot… Ugyanakkor meg…, hogy sikítunk, ha állatvédelemről, jogainkról, a különféle vélt erőszakról hallunk, vagy annak veszünk egy fegyelmező szót, egy tanítást. A rossz szokások lassan hatalmukba kerítenek, bűnös állapotba kerülünk, szinte állandó jelleggel abban tobzódunk, mint, amikor a vírus hetekig vagy évekig ott lappang a szervezetben, s csak a kedvező körülményekre vár, hogy felemészthesse.

A böjti időszak arra is alkalmas, hogy szembesítsen bűneinkkel. Arra kényszerít, hogy hallgassunk belső vészjelző rendszerünkre, s javítsuk ki a „hibákat” addig, amíg nem késő. Ha a Lélek szavára hallgatva bemerészkedünk lelkünk pusztájába, nem csak a kísértő acsarkodását halljuk, hanem bűneink is lelepleződnek. Ezt pedig igenis akarni kell. Orvos nélkül nincs gyógyulás.

„Doktor úr, itt fáj!” Uram, beismerem, én vétkeztem, ezt és ezt tettem, vagy elmulasztottam. Csak a saját kényelmemet néztem, meggondolatlanul kibeszéltem más hibáját, évekig hazudtam férjemnek, feleségemnek, barátomnak, gyermekemnek, előítélettel szemléltem egyházamat, kritikátlanul átvettem a szóbészedet másokról, szórakozásba, munkába menekültem előled, szüneteltettem a veled való kapcsolatot, magamat másoknál jobbnak tartottam, csak azért dolgoztam hétvégén is, hogy több pénzem legyen, kínoztam, zsaroltam családtagjaimat: szóval, türelmetlenségemmel, szennyeztem a környezetemet, pazaroltam, visszaéltem mások jóindulatával, szeretetével, lusta voltam és elhanyagoltam kötelességeimet…

A megtérés a bűn beismerésével kezdődik. Innen jön a fordulat: a szív megrendülése, a bocsánatkérés. Rá merem bízni magam Istenre: Uram, vedd el önzésemet, szabadíts meg önközpontúságomtól! Szereteted égesse ki szívemből a bűn minden foltját. Add, hogy jobban bízzam benned, mint magamban, mert te jobban ismersz engem.

Gyónás közben… – Fotó: Pinterest

A beismerés ekkor már hálává, eukarisztiává magasztosul. Ő hamarabb megbocsát, mint, ahogy egy anya kimentené tűzben égő gyermekét. Ő, amikor a bocsánatáért könyörgök, már előre széttépi a hitelszerződést, amit még alá sem írtam, mert azt mondja: valaki már kifizette helyetted, a kereszten… És jöhetnek a bánat könnyei. Csak így indulhatok el Krisztus útján. Egyetlen más vallásban sincs bűnbánat, csak a Krisztuséban. Ez az evangélium sajátja. Ez a keresztény örömhírünk. Ezért jó megfürödni Isten irgalmában, hiszen ekkor éljük át, hogy megváltottak vagyunk. Ezért jó a szentgyónásban kipakolni lelkünk szemetét, és engedni, hogy eldobja, hogy szeretetének patyolatruhájába öltöztessen, újra.

Szent Jeromosról írják, hogy amikor az ifjú, jóképű, öntelt tudós egzegéta, a római hölgyek nagy hírű lelki vezetője lett, hogy önzését féken tartsa, és némi alázatra tegyen szert, önként elvonult a Júdeai sivatagba, hogy ott remeteként éljen. A gyümölcsök azonban várattak magukra. Rájött, sokat kell még tanulnia. Özönvízszerűen támadtak rá a kísértések, és minden bátorságát, önbizalmát földbe döngölték. Ekkor egy kiszáradt fa ágai között észrevett egy feszületet. A földre vetette magát, és ószövetségi szokás szerint ünnepélyesen verni kezdte a mellét: Uram, könyörülj rajtam!

A csendet Jézus törte meg: – Jeromos, mit adsz nekem? – A magányt, Uram, amivel küzdök. – Ez szép tőled, de tudnál-e valami többet is adni? – Természetesen Uram, válaszolta a szerzetes: a böjtjeimet, az éhségemet, a szomjúságomat. – Kiváló, Jeromos, van-e még valami más, amit nekem tudsz adni? Jeromos gondolkodóba esett. Eszébe jutottak a zsoltárfordítások, a Biblia hűséges tanulmányozása, az éjjel-nappali imádságok, a cölibátusa, a szegénysége, az alkalmatlankodó vendégek, a nap melege, az éjszaka hidege. Jézus ezekhez mind gratulált, s értékelte, hogy Jeromos mennyire igyekszik, de tovább faggatta: – Jeromos, tudsz-e még ennél is többet adni nekem? Jeromos megszeppent, bátortalanul csak ennyit tudott mondani: – Uram, már mindent odaadtam, most már valóban nincs semmim, amit neked adhatnék. Ekkor Júda egész sivatagában olyan csend lett, mint a barlangban, ahol Jeromos feküdt.

Jézus utoljára azt mondta neki:

– Nem, Jeromos, egyvalamit elfelejtettél: add nekem bűneidet is, hogy meg tudjam őket bocsátani…!

A bűnbánatban Isten Báránya a mi vállunkról is leveszi a terhet. A világ rendje helyreáll. Amit elvesztettünk, visszakaptuk.

peterpater.com

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

“Kedves Júdás!” – egy bíboros levele

Közzétéve

Júdás csókkal köszönti és árulja el Jézust a római katonáknak - Kép forrása: Hulton Archive/Getty
Kedves Júdás!

Csak némi habozás után írok neked; eddig attól féltem, hátha környezetemben ez félreértéseket szül. Gondolom, minden évben a nagyhét idején egész zsák haragos levelet kapsz. Hiszen már az evangélium sem bánik kesztyűs kézzel veled. János tolvajnak nevez (Jn 12,6), sőt még maga Jézus is ezt mondja: „jobb lett volna neked, ha meg sem születtél volna” (Mk 14,21). Egyszerűen azért írok ma neked, mert továbbra is a testvérem vagy, és rejtélyedet nem tudom átlátni. Időnként arra riadok fel, hogy ugyanazt kérdezem Krisztustól, mint az apostolok, miután ő nekik – a te neved nélkül – megmondta, hogy egyikük majd elárulja őt: „Én vagyok-é az Uram?” (Mt 26,22)

Ugyan ki vagy te, Júdás, aki, mint a többi apostol, mindent otthagyott, hogy Jézust kövesse?! Úgy véled talán, Jézus kiválasztott volna, és az örömhír hírnökeként maga mellett tartott volna téged, ha javíthatatlan gazembernek ítél? Ha olyan pénzsóvár voltál, hogyan tartottál ki 3 évig ilyen szegény társaságban egy mesterrel, akinek „nem volt hová fejét lehajtani” (Mt 8,20)? Hogyan moshatta meg Jézus a vacsoránál a lábadat, azzal a kézzel, amelyet másnap, árulásod folytán majd szögek fúrtak át? Miért árultad el olyan nyomorultul? Egyáltalán szükség volt arra, hogy barátodat eladjad egy marék pénzért, melyet megszerezhettél volna továbbra is a tizenkettetek közös kasszájából? Mondd, talán a nélkülözhetetlen kis fogaskerék voltál a megváltás gépezetében, amint e szavakat hallottad: „Amit cselekedni akarsz, tedd meg hamar” (Jn 13,27).

Mondd Júdás, valóban elveszett vagy?

Bizony a Gonosz, az előre elrendelés és a szabadság, az ítélet és az üdvözülés egész problémáját a te életed és halálod élezi ki a végletekig.

Nem vagy-e mindenekelőtt az önnön elhagyatottságod áldozata? Neked nem volt meg a Péter szerencséje, aki miután harmadszor tagadta meg, Jézus elé lépett, hogy keservesen sírva fakadhasson. Te nem hallottad a kakas kukorékolását, és neked senki sem segített sírni. Egyedül voltál és „éjszaka volt” (Jn 13,30), vagy inkább a Sátán költözött beléd (Jn 13,27), és te nem tudtál megférni ezzel a rettenetes útitárssal. Sokkal hamarabb megundorodtál a Sátántól semhogy visszatérhettél volna Jézushoz, a gonosz sokkal gyorsabban vált benned elviselhetetlenné, mint a jó… Szegény Júdás, hát miért hagytad jeges magányodban, hogy az utolsó szó, melyet Jézus hozzád intézett visszacsengjen füledben, az átható szó, amely széttéphette volna kétségbeesésed sötétségét: „barátom…” (Mt 26, 50)?

Hallod-e még ezt a szót, barátom?

Saját életedtől akartál megszabadulni, és felakasztottad magad egy fára – nem tudtad, hogy Isten kezébe hullva végtelen szeretetének zsákmánya lettél volna? Mert ő, aki kinyilvánította, hogy senki sem veszett el azok közül, akiket rábíztak, „csak a kárhozat fia” (Jn 17,12), még odafentről a keresztről is Atyja bocsánatáért kiáltott minden ember számára. Ezzel az utolsó imával Jézus lezárja minden vétkes perét, és így kivonja az ügyet az emberi igazságszolgáltatás hatálya alól; ettől kezdve csak az isteni irgalom számít. Bár az egyház csorbítatlanul átvette, átörökítette a pokol titokzatos dogmáját, de sohasem engedte meg magának, hogy akár csak egy elkárhozottat is név szerint megemlítsen.

Ezért én sem tudom, Júdás, hol fog téged levelem elérni, így „post restante” küldöm.

Most arra a színdarabra kell gondolnom, amelyet Marcel Pagnol szentelt neked, és amelyben ő a kínzó kérdésre: „ Júdás a pokolban van?”, magával Krisztussal adatja meg a választ: „nem tudok válaszolni a kérdésetekre…, mert az emberek kihasználnák az elnézésemet.”…

Isten hozzád, Júdás!

Roger Etchegaray
Marseille ny. érseke, bíboros

*(Fordította: Törőcsik András, Forrás: IGEN folyóirat <Sebestyén Péter magánkönyvátárból>)

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

A pápát a liberális EU díjazza? – elemzés

Közzétéve

Szerző:

Ferenc pápa látogatása az Európai Parlamentben 2014. november 24-én - Fotó: europarl.europa.eu

A pápa elleni támadások okait kutatva több vizsgálat megállapította, hogy az ellene irányuló politikai indítékú támadások is gyakoribban, mint elődjei alatt.

Giuseppe Savagnone professzor könyvet írt a pápa politikai megnyilatkozásainak újdonságáról, ilyen címmel: „Egy próféta, aki felrázza a lelkiismeretet”.[1] – Elődjeihez hasonlítva a pápát, így fogalmaz: „Woytila vagy Benedek pápa politikai megnyilatkozásai körülhatároltabbak voltak, bizonyos értelemben jobban visszavezethetőek az egyház szociális tanításának elveire. Mindazok, akik nem voltak maffiózók egyetérthettek vele, és nem érezték érintve magukat.” Ferenc pápa viszont nemcsak a maffiózókat és a fegyvergyárosokat nevezi meg felelősnek a világ romlásáért, hanem mindnyájunkat lelkiismeretét is fel akarja rázni. Kijelenti – valójában az egyház szociális tanítását követve, – hogy mindannyian felelősek vagyunk a szegényekért és a nyomorért. Amikor a világszegénységről hallunk, sok keresztényt már nem zavar a hír. Ha utcán fekvő hajléktalant látunk, legfeljebb azt mondjuk „szegényke”, és továbbmegyünk. A közömbösség globalizációjával állunk szembe, mely együtt jár a lelki kiüresedéssel. Pedig Isten mindannyiunkhoz szól: „Kain, hol van a testvéred? Testvéred vére az égre kiált.” Ébresszen fel minket álmunkból Istennek és lelkiismeretünknek szava, és fedezzük fel saját felelősségünket és feladatunkat: hogy mit tehetünk a szegények felemeléséért. – „Az igazi próféták nemcsak a jövőről szólnak – vonja le a következtetést a szerző -, s nem is csak a történelem eseményeinek megvilágításáról, hanem azok megváltoztatásáról. Ahogyan Ferenc pápa is mondja, az ő küldetése, hogy felébressze lelkiismeretünket, hogy ki tudjunk lépni legrosszabb megszokásainkból, és rálépjünk az evangéliumi testvériség útjára.”

Jellemző történet volt viszont a politikai hamisított kritikák terén, amikor a pápának az EU vezetői a legjelentősebb európai kitüntetést, a Nagy Károly díjat felajánlották, és ő azt nem utasította vissza. Az EU vezetők egy római tanácskozásukhoz kapcsolták a díj átadását, így a pápának nem is kellett elutazni, hogy átvegye azt. – A pápa ellenes csoportok kórusa azonnal szavalni kezdett: Nem szégyelli magát, hogy egy ilyen gyilkosan liberális EU-tól és vezetőségétől (akik az abortuszt, az eutanáziát, a meleg házasságot, gender ideológiát stb. stb. támogatják) elfogad egy díjat. Micsoda pápa ez?! – Azt elfelejtették, hogy korábban Roger Schutz taizé-i prior és Szent II. János pápa is vettek át ilyen díjat. – A józanabb megfigyelők viszont várták, hogyan fogja kihasználni a pápa a találkozást, hogy bölcsen elmondja véleményét e fórumon is, amint ezt más esetekben is tette.

Ferenc pápa átveszi a Nagy Károly díjat Aachen Marcel Philipptől (balra) és Juergen Lindentől, a Nagy Károly díj bizottságának elnökétől. 2016. május 6-a, Vatikán. – Fotó: EPA/L’OSSERVATORE ROMANO

A díj átvétele után a pápa néhány mondatban megköszönte az elismerést, mint amely – mondta – az Evangélium lelkületének szól. Majd megdicsérte az EU létrejöttét, az európai történelmi hagyomány, valamint a világháború utáni talpra állás értékeit. E bevezetés után a találkozás célját abban jelölte meg, hogy most „ragadjuk meg az alkalmat arra, hogy együtt új és bátor nekirugaszkodást kívánjunk e szeretett földrésznek.” Ettől kezdve 20 perces kemény beszédben elemezte az európai erkölcs és gazdaság helyzetét: „Európa megfáradt és megöregedett, nem termékeny és nincs életereje… Az Európát egykor lelkesítő nagy eszmék elvesztették vonzerejüket… Mi történt veled, humanista Európa, az emberi jogok, a demokrácia, a szabadság egykori szószólója? Mi történt veled, népek és nemzetek anyja, nagy férfiak és nők anyja, akik meg tudták védeni testvéreik méltóságát, és képesek voltak életüket is adni érte?” – Majd a jövő felé fordult felhívásával: „Emlékezet-átömlesztést kell végrehajtani. Távolságot kell egy kicsit vennünk a jelentől, hogy meghalljuk elődeink hangját. Az emlékezés nemcsak azt teszi lehetővé, hogy ne kövessük el újra a múlt hibáit, hanem hozzáférést ad mindahhoz a tapasztalathoz, amely segítette népeinket abban, hogy pozitívan haladjanak át a rájuk váró történelmi útkereszteződéseken.” A jövő egyetlen valós lehetőségeként jelölte meg a visszatérést a keresztény-humán értékekhez.[2] – A díj átadása után a józan politikai sajtó a legteljesebb elismeréssel szólt a pápa beszédéről és magatartásáról. – De voltak olyan támadó lefebvrista és un. katolikus lapok, amelyek változatlanul szidták Ferenc pápát mondva, hogy volt képe nemcsak átvenni egy díjat e korrupt vezetőségről, hanem még dicsérte is őket: és idézték a pápának az Európa múltját dicsérő bevezető szavait. – A liberális, illetve tőke-érdekelt sajtó természetesen a maga felfogásának megfelelően támadta a pápa beszédét.

– A pápa több esetben nevezte a korunk piacgazdaságát „gyilkos rendszernek”, a „gazdaság diktatúrájának”, amelynek „nincsenek emberséges céljai.” Megfelelő összefüggésben kijelentette, hogy ma sincs vége a rabszolgaságnak, s a legcivilizáltabb országban is újjáéled annak számos formája, mint a szervkereskedelem, a szexuális rabszolgaság vagy a migránsok rabszolgasága (Vö. EG 53-57).[3]

– Politikai támadások érték a pápát akkor is, amikor kereste a párbeszédet a muzulmánokkal, és elutasította, hogy az iszlámvallást, és annak minden követőjét embertelenek bélyegezzék. De amikor felemelte szavát a nyugati fegyverkereskedelem ellen, amely az Iszlám keresztényüldözést támogatja, s kijelentette, hogy háborúval nem lehet legyőzni a rosszat, egyesek ebben is tudtak találni kifogásolnia valót: hogy Bergoglio pápa kapcsolatba lép a muzulmánokkal, ahelyett, hogy harcra buzdítana az üldözött keresztények védelmében. (Szomorú, hogy e vád nem csupán a politikai oldalról hangzott el, hanem több támadó keresztény lapban is megjelent.)

– A pápa kapcsolatot keresett Kínával, hogy az ottani katolikus egyház stabilizációját támogassa. Hamarosan megjelent a vád – ismét nem csak a politika oldaláról, hanem a pápát támadó lapokon is -, hogy párbeszédet keres Pekinggel, ahelyett, hogy védené a keresztények szabadságát Kína súlyosan keresztényüldöző tevékenységével szemben.  (A pápa párti újságírók ebben az összefüggésben is rámutattak, hogy létezik egy érdekszövetség az USA, Hong-Kong és európai jobboldal között, és őket bántja a pápa mindennemű lépése Kína felé.).

– Ferenc pápa új világossággal szólt a „felszabadítás teológiájáról” is. [4]  E teológia Dél-Amerikában született, azzal a céllal, hogy az Evangélium szellemében az ottani nyomor elleni tiltakozásra és az elnyomottak védelmére hívja az egyházat. Mivel akadtak dél amerikai teológusok, akik marxista elemeket kevertek ebbe (mint az osztályharc és az erőszak), a Vatikán és maga Szent II. János Pál pápa is először elítélte azt. A Vatikán azonban rövidesen pontosította álláspontját, mely szerint az egyház sokszorosan leszögezte már, hogy a szegények oldalán áll, és ez a küldetése Dél-Amerikában is (csupán a marxista szemléletet utasították el).  Sokak számára azonban máig sem tisztázódott teljesen, mi az egyház hivatalos véleménye a „felszabadítás teológiájáról”. Ezért volt súlya annak, amikor Ferenc pápa fogadta Gustavo Gutiérrez perui teológust, a felszabadítás teológiájának atyját, és kijelentette, hogy e teológiai irány helyes úton jár, mert a keresztények felelősek az elnyomottak felszabadításáért (bár a mi utunk nem az „osztályharc”). – A témához kapcsolódó tette volt Oscar Romeronak,  San Salvador vértanú érsekének boldoggá majd szentté avatása. Az érseket a diktatúra katonái ölték meg, éppen a szegényekért való kiállás miatt.  A boldoggá avatást II. János Pál pápa kezdte el, de az valamiképpen elakadt (feltehetően éppen a szegényekért való kiállást elutasító politika nyomására). Most Ferenc pápa befejezte azt, s 2015-ben boldoggá, majd 2017-ben szentté is avatta Romerot (a szentté avatáshoz szükséges csodák után). – A salvadori vértanú születésének centenáriumán a pápai követ úgy fogalmazott, hogy Romero érsek örökségét a nép számára mindenkinek hirdetnie kell, aki békében és harmóniában akar élni. – A pápának ez az üzenete a dél-amerikai diktatórikus rezsimek képviselőiben ismét felszította a „marxista pápa” vádat (de sajnálatos, hogy ismét nemcsak e hatalmak képviselői nevezte őt így, hanem a pápát támadó, vagy magukat katolikusnak nevező lapok, blogok is.)[5]

– A szentatya többször felhívta az egyházakat és az országokat, egyházközségeket és keresztényeket, hogy nekik is cselekedniük kell a világ-szegénység csökkentéséért, legalább egy-egy üldözésből vagy nyomorból menekülőnek befogadásával. Jó hallani, hogy hazánk vezetősége komoly segítséget nyújt az ISIS által elpusztított vidékek és népek támogatására. Sajnálatos, hogy a pápa szavai, a fogyasztói társadalom sok egyháza és kereszténye körében kevés megértés fogadta. Voltak, akik inkább a pápát kritizálták „téves migráns-politikája” miatt, s nem néztek utána a pápa több és árnyaltabb nyilatkozatának e kérdésben. Ezekben ő is kijelenti, hogy a menekültek befogadásának terén az egyes országoknak maguknak van joguk megítélni, hány személyt képesek befogadni, illetve a pápa is természetes feltételnek tartja, hogy a jövevények azonosuljanak a helyiek kultúrájával.

Laudato Si kezdetű, az ökológiával foglakozó enciklikájában – az ökológia témában világviszonylatban elsőként– megfogalmazza, hogy az ökológiai katasztrófa első károsultjai nem egy-egy kihaló növény- vagy állatfaj, hanem a harmadik világ nyomorban élő népei. Az európai Nyugat országainak szemére veti e világnak múltbeli és jelen kizsákmányolását, s felhívja őket, hogy kötelességük elengedni a harmadik világra terhelt tartozásaikat, illetve segíteni őket a talpraállásban.[6] – Miközben világszerte a Laudato Si enciklikának is hatalmas pozitív visszhangja volt, megjelentek vádak is, hogy marxista, kommunista, pauperista, vagy hogy nem tiszteli a keresztény Európa értékeit, és csak vádlóan szól erről a kultúráról stb.

 

Ferenc pápa nyilatkozatait és magatartását a világ püspökeinek, teológusainak és katolikusainak nagy többsége, és a nem katolikus világ többsége is, csodálja és tiszteli. Sokan tartják őt nemcsak az egyházi megújulás-, hanem a társadalmi megújulás prófétájának is.

 

[1] Giuseppe Savagnone: “Un profeta che scuote le coscienze”. CulturaSemi di Speranza 2013

[2] Ferenc pápa beszéde a Nagy Károly-díj átvételekor. MK 2016. május 7.

[3] Vö. Andrea Tornielli, Giacomo Galeazzi: Ferenc pápa – Ez a gazdaság öl. Jezsuita kiadó, 2015

[4] Gustavo Gutiérrez és Gerhard Ludwig Müller „A szegények oldalán – A felszabadítási teológia”. Új Ember kiadó, 2016. 

[5] A felszabadítás teológia témához vö. https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/12771372

[6] Laudato Si – Ferenc pápa enciklikája az ökológiáról

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Népszerű