fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Életmód

Öngyilkos gondolatok – ne a földre nézzünk, hanem az Égre

Közzétéve

Fotó: Shutterstock

Alain Quilici atya üzenete mindazoknak, akik öngyilkosságról hallanak vagy akikben felmerülhet az öngyilkosság gondolata.

Lehetséges, hogy egy öngyilkosságról szóló hír ne kavarjon fel bennünket? Van benne valami szörnyűséges, és a fájdalmat csak fokozza az a mély titokzatosság, amely ezt a tettet övezi. Még ha a téma nehéz is, kettős megközelítésből kell beszélni róla. Először azok szemszögéből, akik hallanak egy öngyilkosságról. Másodszor pedig azokhoz szólva, akikben felmerülhet az öngyilkosság gondolata. Igen, beszélni kell róla, annak ellenére, hogy többszörösen is kockázatos ilyen veszélyes és kényes témákat tárgyalni. De ne dugjuk a fejünket a homokba: ha mi nem beszélünk erről a témáról, majd beszélnek mások, éspedig mindenféle gátlás nélkül.

Csak Isten tudja, mi zajlik a körülöttünk élők szívében

Amikor egy öngyilkosságról hallunk, mindenekelőtt tartózkodjunk mindenféle kategorikus véleménynyilvánítástól. Soha nem tudhatjuk, mi történhetett annak az embernek az életében, szívében, elméjében, aki meghozta azt a szörnyű döntést, hogy véget vet az életének. Nem tudjuk, milyen kétségbeejtő helyzetet élt át, milyen hirtelen reménytelenség kerítette hatalmába, vagy milyen kihívást akart vállalni. Lehet, hogy abban reménykedett, hogy a végén felébred, mint egy rossz álomból. Szüntelenül imádkozni kell, hogy a legnagyobb kísértések pillanatában az Úr mindenkihez elküldje vigasztaló angyalát. Ezért kérjük az Üdvözlégy Máriában a Szűzanyát, hogy imádkozzon érettünk halálunk óráján, mert abban a pillanatban szükségünk lesz arra, hogy egy angyal jöjjön segítségünkre a végső küzdelemben, ahogyan az Úr Jézusnak is segített (Lk 22, 43).

Nagy titok az embernek az Istenhez való viszonya, ugyanúgy, mint az embernek a halálával kapcsolatos viszonya. Mindannyian egyedül vagyunk ebben a szemtől szembeni találkozásban. Ugyan ki mondhatja el, hogy ismeri az emberi szívet, és tudja, mi zajlik benne? Sajnos, túl gyakran látunk olyan drámákat, amelyeknek még az első szavát sem ismerjük. És mi magunk is átélünk néha olyan örömöket és bánatokat, amelyeket nem tudunk bizalmasan elmondani senkinek. Ezért kell fáradhatatlanul imádkoznunk egymásért, mert egyedül Isten tudja, mi történik azoknak a szívében, akikkel együtt élünk.

Akkor is bízzunk Istenben, ha nem látjuk, hogy milyen utakon vezet bennünket

Ha az Egyház feltétlenül elítéli és a legsúlyosabb bűnök közé sorolja az öngyilkosságot, az nem célszerűségi okokból történik. A bibliai kinyilatkoztatás azt tanítja, hogy minden emberi élet Isten ajándéka, és nem vagyunk urai születésünk vagy halálunk időpontjának. Nem egyszerű tiltásról van szó, amelyről azt gyaníthatnánk, hogy az óvatosság diktálja. Valóban tiltás, de nem szabad elfednie a Kinyilatkoztatás másik oldalát: Isten különleges szeretettel van mindannyiunk iránt. Amikor Izajás próféta megkapja Istentől az ő népéhez szóló igéket: „Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek”(Iz 43,4), akkor azt hirdeti, amit az Úr Jézus véglegesen meg fog erősíteni: Isten különleges szeretettel vigyáz mindannyiunkra. Mindannyiunk felé olyan különleges figyelemmel fordul, amilyenről nekünk, akik barátságainkban oly szeszélyesek és állhatatlanok vagyunk, fogalmunk sincs.

Leginkább arra van szükségünk, hogy emlékezzünk: mekkora szeretetet kapunk és mennyire kell bíznunk Istenünkben, még ha nem is látjuk jól, hogy milyen utakon vezet minket. Amikor Jézus azt mondja: “Imádkozzatok szüntelenül”, azzal azt akarja mondani, hogy “Gondoljatok szüntelenül Istenetekre. Ő a reátok vigyázó Atya, és ha Ő vigyáz a mező füvére, amely oly szép, és az ég madaraira, amelyek oly kicsinyek, mennyivel inkább vigyáz reátok, akik az Ő annyira szeretett gyermekei vagytok. Először Isten barátságát kell keresni. Minden más ezen felül van!”

Másodsorban mindenkinek leginkább arra van szüksége, hogy legyen kivel beszélgetnie. Nem a felszínes csevegés kedvéért, hanem a szívből jövő, igaz párbeszédért. Aki megtalálja ezt a beszélgetőpartnert, az a legboldogabb embernek tekintheti magát. A túl sok magány elviselhetetlen. Az ember nem arra való, hogy egyedül éljen. Melegre van szüksége, éspedig sürgősen. Létfontosságú számára, hogy valódi testvéri közösségekre találjon. Még a létfontosságúnál is erősebb, elemi szükségletről van szó, amely nélkül védtelenek vagyunk a kétségbeesés ellen.

A nézőpontjaink sokszor túlságosan földhözragadtak

Túlságosan is elfelejtettük, hogy a sorsunk örökkévaló. Nem gondolunk eleget arra, amit pedig Krisztus olyan gyakran elismétel, nevezetesen, hogy a nekünk adott földi idő a másik életre való felkészülés ideje: az a másik élet örökké tart, akár Istenben, akár Isten nélkül. Ez a választás viszont rajtunk múlik. Nem szabad elrontanunk az esélyeinket. Isten természetesen irgalmas, de nem száll szembe azzal a döntésünkkel, hogy örökre nélkülözzük Őt. Ha tudatosan és önként véget vetünk az életünknek, akkor úgy döntünk, hogy véglegesen kívül maradunk az isteni jelenléten. Ennél pedig semmi sem rosszabb. Tévedés lenne azt gondolni, hogy az öngyilkossággal valaki sietteti a mennybe jutását. Nem vagyunk az idő urai. Isten atyai kezében vagyunk, egyedül Ő tudja, hogy mire van szükségünk.

Sokak életében az egyetlen horizont a földön való megtelepedés, a tisztán anyagi jólét. A reklámhadjárat révén a védtelen tömegeket beoltják a siker szabványos eszményképével, amely nélkül az életet, mint mondják, már nem is érdemes élni. Egy modellt erőltetnek ránk, és meggyőznek arról, hogy ezen a modellen kívül már nem is létezünk. Mivel a horizont ily módon korlátozott, a jövő pedig el van zárva, az ember kétségbeesik. Ha nincs sikerünk a földön, ha nincs ilyenfajta sikerünk, akkor “nemlétezőnek” ítéltetünk.

A földi élet csak az első szakasza egy olyan kalandnak, amelynek lényege elkerüli a szemünket. A mi horizontunk a Mennyország, az Istennel való együttlét. Jézus azt ígérte nekünk, hogy az Atya mellett az örökkévalóságig osztozunk isteni életében. Számunkra semmi sem fontosabb és sürgősebb, mint hogy ne mulasszuk el ezt a találkozót.

Ha az öngyilkosság gondolata kísért, az azt jelenti, hogy kételkedünk ebben az örökkévaló sorsban. Azt gondoljuk, hogy megszabadulhatunk az élet gondjaitól vagy a súlyos szomorúságtól, ha mindent egy csapásra eltörlünk. Ez olyan, mintha azt gondolnánk, hogy nincs túlvilág, és hogy a halál megoldás lehet. De ez csak akkor lenne igaz, ha a halál valóban végpont lenne. De ki tudja ezt megmondani? Mindenesetre az Úr Jézus épp az ellenkezőjét mondja. Amikor megígéri a vele együtt haló tolvajnak, hogy vele lesz a paradicsomban (Lk 23, 43), megerősíti azt, amit mindig is mondott: „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek.” (Jn 14, 1-4).

Mindazoknak, akiknek sötét gondolataik vannak

Ha az öngyilkosság gondolata merül fel benned, mert túlságosan szomorú vagy, esetleg a gondok túlontúl nyomasztják a szívedet, bízd magadat az Úr Jézusra. Ő maga is átélte ennek a magánynak a drámáját, átélte, hogy barátai elhagyják, lejáratják, nincs többé emberi reménye. De Atyjára hagyatkozott. Teljes mértékben megbízott benne. Engedte, hogy vezesse Őt rettenetes szorongásában. Mert tudta, hogy a mennyei Atya nem hagyja el gyermekét, hanem megvigasztalja, megnyugtatja, segíti őt.

Gondolj a mennyországra, gondolj arra a helyre, amelyet neked tartott fenn az Úr, és majd neked ad, amikor eljön a te órád. Hívd segítségül Szűz Máriát. És ahelyett, hogy kitartóan, folyton csak magadra gondolnál, fordítsd el tekintetedet magadról és nézz másokra, akiknek szükségük van rád. Talán arra várnak, amire te is: egy mosolyra, egy gesztusra, egy jelenlétre, egy egyszerű és igaz szóra… Emeld fel tekintetedet, ne a földre nézz, hanem az Égre. A szíved nagy, sokkal nagyobb, mint gondolnád. Isten számára készült. Az örökkévalóságra készült, éspedig a boldog örökkévalóságra, amelybe belépsz majd az Úr által kiválasztott órában.

Írta: Alain Quilici atya
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Életmód

A mai generáció jelszava: „Én döntök”

Elkerülhetjük a szabad döntéssel járó aggodalmakat és csalódásokat, ha egy dolgot megtanulunk:: hálásan elfogadni azt, amit kapunk.

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Rengeteg tintát pazaroltak a nevezetes X, Y, Z vagy Alfa generációkra. Úgy is nevezték őket, hogy ők a „nekem-jogom-van-rá nemzedékek”, most pedig kialakul az „Én döntök” generáció. Kiskorukban mindenben kikérték véleményüket: milyen sütit kérnek, milyen színű legyen az új kocsi, akarnak-e egy kistestvért. Minden sorra került, vagy majdnem minden. Semmit sem volt szabad erőltetni: nem lesz a gyerekből orvos vagy pék, mint az apja vagy nagyapja volt, csak ha nagy kedve van rá. Nem keresztelik meg, csak ha egy napon úgy dönt, hogy akarja, vagy majd máskor, vagy még akkor sem. Természetes, hogy most egy olyan világra vágynak, ahol minden a szabad választásukon múlik: férfiakat vagy nőket szeressenek, katalógusból rendeljenek maguknak gyereket vagy sem, meghatározzák-e saját haláluk idejét, váltsanak-e teljes könnyedséggel az egyik nemről a másikra, inkább állatnak érezzék-e magukat, mintsem embernek. Mindenki lássa maga, hol töri át a határokat: próbáljuk meg előbb, azután majd meglátjuk.

Ismerjük el, Jean-Paul Sartre egy megvilágosodott pillanatában levonta ennek a választási szabadságnak a következményeit: ez a következmény pedig az aggodalom, a szorongás! Az „Én döntök” generációnak szembe kell néznie a saját döntés aggodalmával. Hogyan legyen képes 16 évesen komolyan dönteni egy iskolai szakosodásról, amikor, tiszteletben tartva a kötelező szabadságot, felszólítják választásra a számtalan lehetőség között? Hogyan lehetne nemet választani, férfi-e vagy nő? Mindenki tudja, hogy ez egy képtelen ötlet, nem lehet „kipróbálni” egy teljes férfi életet, majd egy nőit, vagy egy olyan életet, amelyben állandóan átjárkálunk az egyikből a másikba, és úgy gondoljuk meg és döntjük el, hogy melyik állapot a legkedvezőbb. Hogyan képes valaki meghatározni a legjobb pillanatot a meghaláshoz, amikor még él és tudja, hogy döntése visszafordíthatatlan? Hogyan lehet egy kisbabát beprogramozni? A vágy csak illúzió, a valóság kegyetlen: a meddő párok száma egyre csak növekszik…. bizonyítékául annak, hogy a gyermekek nem érkeznek parancsszóra. Nem lehet az emberi életeket egyfelől úgy kezelni, mint valami anyagot, amit kémcsövekben állítanak elő, tesztelnek és agyondiagnosztizálnak a terhesség során, mint valami kenyérpirító szerkezet prototípusát vagy mint a próbapadokon átfutó autókat, alaposan megvizsgálva a körülményeket. vajon joguk van-e meglátni a napvilágot, egy pontosan és egyoldalúan meghatározott napon … másfelől viszont álszentül abban a hitben nevelni őket, hogy igenis elősegítjük növekedésüket, amikor fáradhatatlanul avval bombázzuk őket, hogy „Te döntesz”!

Fogadjuk el mindazt, amit kaptunk

Elkerülhetik az aggódást és a csalódásokat, elkerülhetik a mélységes kifáradást mindazok, akik megtanultak egy dolgot: hálával elfogadni azt, amit kaptunk. Beleegyezni például a testünkbe, ami a sajátunk: annak alakjába, morfológiájába, színébe, nemébe. A test határai, húsból-csontból való anyagi felépítése adja meg annak állagát, nehézkességét vagy báját. Kegyelmi ajándék egy leánytestet kapni, ami asszonyi alakká válik majd, testté, ami vérét ontja, mutatván, hogy az élet mindig visszatér és egy ajándékba kapott lehetőség, olyan titok, amit egy életen át nem lehet kimeríteni. Kegyelmi ajándék férfitestet kapni, amit lüktetések hatnak át, olyan testet, amelynek pulzálása azt hirdeti, hogy az erő egy esély, lehetőség, támasz lehet: olyan titok ez is, aminek megfejtéséhez egy élet nem elég.

Mielőtt arra gondolnánk, hogy átváltoztassuk testünket, tanuljunk meg támaszkodni rá: belegyökereztet minket ebbe a világba. Határaink, korlátaink, mindaz, amit nem mi választottunk, képezik szabadságunk alapanyagát: felajánlanak nekünk egy utat, anélkül hogy előírnák sorsunkat. Tudjuk, hogy egyszer eljön a halál és úgy gyűjt be minket, mint az érett gyümölcsöt. Korainak találjuk majd? Ha a gyümölcs lehull, az azt jelenti, hogy megérett.

Az igazi szabadság

Az élet szeretete, a szabadság, az elköteleződés azt feltételezi, hogy értelmünket arra irányítjuk, hogy megértsük annak értékét, amit kaptunk. Hogy merjük bátran állítani, hogy a jót és a rosszat nem lehet összetéveszteni, és hálát adjunk azért, hogy úgy születtünk, amilyenek vagyunk ebben a világban. Meglepő módon a szabadságra való tanítás nem abban áll, hogy „Te határozol”, hanem abban, hogy minden órában fohászkodunk: ”Mondjunk köszönetet együtt az Égnek mindazért, amik vagyunk”. Az igazi szabadság abban áll, hogy rendületlenül hiszünk abban, hogy minden megélt óra lehetőség arra, hogy a legjobbat adjuk magunkból.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné

La génération “C’est moi qui décide !” (aleteia.org)

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Mit bánnak meg az emberek leggyakrabban a halálos ágyukon?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Getty Images

Kevés olyan ember van, aki, ha eljön az utolsó órája, azt bánja, hogy nem töltött több időt munkával. Jóval többen vannak, akik azt sajnálják, amit tettek, vagy főleg amit nem tettek meg.

Senki nem mondja azt a halálos ágyán:, hogy «bárcsak több időt töltöttem volna a munkában». Igazából a megbánás a leggyakrabban arra vonatkozik, «amit tettem és amit elmulasztottam». Egy kolumbiai domonkos testvér, Nelson Medina listát állított össze arról, mit bántak meg a leggyakrabban azok a személyek, akik mellett ott lehetett életük utolsó szakaszában.

Biztosan ismerősen csengenek ezek a gondolatok. Akkor hát miért ne végeznénk ezek alapján a szokásostól egy kicsit eltérő lelkiismeret-vizsgálatot? Elég lenne azt követően imádkozni, és kérni azt a kegyelmet, hogy az életünk olyanná váljon, hogy ne kelljen ezt a bűnbánat-listát megismételnünk a halálunk óráján.

  1. Bánom, amikor rossz példát mutattam, és mások követték a rossz példámat.
  2. Bánom, amikor közömbös voltam a felebarátom szenvedése láttán.
  3. Bánom, amikor nem sikerült elég dicsérő, elismerő és bátorító szót mondanom azoknak, akik megérdemelték vagy szükségük volt rá.
  4. Bánom, amikor a sikereimet magamnak tulajdonítottam, de a bukásaimért a körülményeket okoltam.
  5. Bánom, amikor elmulasztottam tisztelni egy ember ártatlanságát vagy szétzúztam egy másik álmait.
  6. Bánom, amikor olyan dolgokra költöttem pénzt, amikre nem volt szükségem, és soha nem is használtam őket.
  7. Bánom, amikor túl sokáig halogattam a megbocsátást, és nem tettem elég erőfeszítést, hogy ténylegesen meg is bocsássak.
  8. Bánom, amikor kihasználtam azokat, akik szerettek, hogy önző módon valamihez jussak
  9. Bánom, amikor nem jól kormányoztam azokat, akiket a legjobb tudásom szerint kellett volna nevelnem, mielőtt még túl késő lett volna.
  10. Bánom, amikor nem látogattam eleget felebarátomat, vagy nem töltöttem elég időt vele, mert nem tartottam elég érdekesnek, okosnak vagy hasznosnak.
  11. Bánom, amikor elfecséreltem annyi időt lényegtelen dolgokra…Ez örökre elvesztegetett idő.
  12. Bánom, amikor a hízelgésben leltem örömömet, még ha tudatában voltam is, hogy az hamis.
  13. Bánom, hogy jóval gyakrabban panaszkodtam, mint köszönetet mondtam volna.
  14. Bánom, amikor gonosz, durva vagy sértő szavak hagyták el a számat.
  15. Bánom, amikor részt vettem Istent, a hitet vagy az Egyházat gúnyoló beszélgetésekben.
  16. Bánom, amikor túl sokszor távolodtam el a kereszttől.
  17. Bánom, amikor nem váltottam be az ígéreteimet.
  18. Bánom azokat az alkalmakat, amikor többet lehetett volna és kellett volna imádkoznom, és főleg jobban szeretnem.
  19. Bánom, amikor nem vettem tudomást Jézusról.
  20. Bánom, amikor fájdalmat okoztam valamilyen módon felebarátomnak.
  21. Bánom, amikor elmulasztottam szeretni. Sokkal jobban kellett volna szeretnem Istent és felebarátaimat.

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Útravaló évközi 29. hétre

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Denver Catholic

Elterjed a hír, hogy Teréz anya Rómába érkezik, és fogadja őt II. János Pál pápa. Nagyon sokan összegyülnek a szentmisére, de nem látják Teréz anyát a pápa mellett. Aztán kiderül, hogy Teréz anya ott van a szentmisén, de hátul áll a bejáratnál. Mindenki elől keresi, de ő hátul van. Teréz anya úgy válik ismertté, hogy a szívében élő Isten egyre nagyobb uralomra kerül. Ezért magasztalja fel őt Isten!

Jakab és János apostolok kéréssel fordulnak Jézus felé. Isten országában egyikük a jobb, másikuk a bal oldalon szeretne helyet foglalni. A többi apostol ezért neheztel rájuk. Jézus ismét tükröt tart nemcsak a két apostolnak, hanem a többi tíznek is: „nem tudjátok, mit kértek” (Mk 10,38)!

Nagyon visszataszító az, amikor valaki Isten nevét gyakran dicsőíti, sokat hivatkozik Istenre és akár hajlamos másokat ki is oktatni Isten dolgairól, közben pedig nem engedi, hogy szívét a szerető Isten uralja. Az ilyen emberre mondja Jézus Izajás prófétát idézve: „ez a nép ajkával tisztel engem, de szíve távol van tőlem” (Mk 7,6).

Isten országa nem kívül van, hanem szívben akar növekedni. Aki beengedi szívébe Őt, rátalál azokra, akik szintén beengedik szívükbe és így – egymásra találva együtt építik azt. Nem egymással versengve, hanem vállvetve és a szíveket összekapcsolva építik azt az uralmat, amelyben odaát mindannyian részesülhetünk.

Ha odateszem szívemet és vállamat…, egész lényemet!

Áldott hetet!

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű