fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Öt év után – új korszak a pápaság történetében?

Közzétéve

Fotó: Vatican News

Első megnyilatkozásai azt jelzik, hogy Ferenc pápa új korszakot nyit az egyház és a pápaság történetében. Róma püspökének lelki hatalma a szeretetszolgálatban van, különös tekintettel a szegényekre – hangsúlyozta péteri szolgálata kezdetén. Névválasztása is jelezte, hogy a Poverello, Isten szegénykéje, a Naphimnusz énekese lelkiségét és szellemiségét tartja eszményének.

XXIII. János az Egyház megújulását és korszerűsödését célzó II. Vatikáni zsinat meghirdetésével, VI. Pál a zsinat szellemét megszabó Ecclesiam suam kezdetű párbeszéd-körlevelével szintén „szegény és szolgáló Egyházat” akart megvalósítani, hogy ezzel is egyengesse az ökumenizmus útját, segítse a keresztények egyesülését. Yves Congar domonkos teológus, az egységtörekvés egyik élharcosa emlékeztetett rá: VI. Pál kijelentette: tudatában van annak, hogy az egység útján a legnagyobb akadály a pápa (vagyis a pápai primátus gyakorlása), jóllehet küldetése a kommúnió, a keresztények szeretetközösségének szolgálata.

II. János Pál 1995. május 25-i Ut unum sint (Hogy egyek legyenek) kezdetű enciklikájában (95–96) hangsúlyozta a pápai primátus gyakorlásának helyes módját.

„Amikor a katolikus Egyház azt mondja, hogy Róma püspökének feladata megfelel Krisztus akaratának, e feladatot nem választja el a püspökök kollégiumára bízott küldetéstől, ők is »Krisztus helyettesei és megbízottai« (LG 27). Róma püspöke a »kollégiumhoz« tartozik, s ők testvérei a szolgálatban. (…) Meg vagyok róla győződve, hogy ebben a tekintetben különös felelősségem van, mindenekelőtt a keresztény közösségek többsége ökumenikus törekvésének észrevételében, továbbá, hogy meghalljam a felém irányuló kérést: találjam meg a primátus gyakorlásának olyan formáját, mely – küldetésének egyetlen mozzanatáról sem mondva le – kitárul az új helyzet felé.”

II. János Pál ezután a kérdés tisztázásához a pápa és a teológusok párbeszédét sürgeti. A most idézett enciklika szövegére hivatkozva, a pápa felszólításának kívántak eleget tenni 1998 őszén azok az európai teológusok, akik a belgiumi Louvain-la Neuve-ben megvitatták a pápai szolgálat kérdését.

Forrás: AP Photo/Matt Rourke

II. János Pál enciklikájának (Ut unum sint = Uus 95–96) fent idézett szakasza „a primátus gyakorlásának új formájáról”, valamint a körlevél egész 6. fejezete (88–97) Róma püspökének egységszolgálatáról már korábban is foglalkoztatta a teológusokat. II. János Pál szemlélete tehát nem teljesen új, hiszen ő maga is gyakran hivatkozik a II. Vatikáni zsinat dokumentumaira, ezek viszont már az ökumenikus katolikus teológia korábbi kutatásainak gyümölcsei. E zsinat ökumenikus nyitását a következő pontokon láthatjuk: a keresztség egyedülálló felértékelése, a hit szabadsága, a Szentírás és a Hagyomány viszonyának új szemlélete, a kommúnió (szeretetközösség) egyháztana.

De rögtön felvetődik a nehéz kérdés: az Egyház miképpen marad hűséges „Krisztus akaratához” történelme során? Elég, ha itt a Szentírás és a Tradíció viszonyának bonyolult problémájára utalunk, amely a reformáció (Pázmány Péter hitvitái) óta napjainkig az ökumenikus párbeszéd középpontjában áll: tehát arra a folyamatra, ahogyan az Egyház mindig újraolvassa és aktualizálja a Szentírást. E feladatban egymást keresztezik: az Isten népének hitérzéke (sensus fidei), a püspöki tanítóhivatal őrködése, az exegéták és teológusok munkája és a „próféták” karizmája. Hogyan lehet megkülönböztetni a „lényegest” a járulékos történeti formáktól, amelyeket politikai, kulturális, sőt nyelvészeti kontextusok határoztak meg? Mindenesetre, ha a primátus gyakorlási formája változik, ezzel a lényeg is jobban látható lesz, és kötelezővé teszi a primátus teológiájának újragondolását, amely módosítja a dogmatikus kijelentések egyensúlyát. Ez részben megtörtént a II. Vatikáni zsinaton.
Ezek a bevezető problémafelvetések a történeti és teológiai kutatásokhoz utalnak bennünket, amelyek megelőzték a II. Vaticanum megújult egyháztanát.

Egyház és pápaság – történeti szempontok

A következőkben főleg Yves Congar OP (1904–1995, 1994-től bíboros) kutatásaira (és közvetve az általa idézett bőséges irodalomra) hivatkozom.

Az Egyház és a pápaság (=Ép) c. gyűjtőkötet első, 1983-as tanulmányában Y. Congar „A pápa, nyugat pátriárkája” címmel egy, az ökumenizmus szempontjából igen jelentős, történeti kérdéssel foglalkozik. Bőséges történeti dokumentációra támaszkodva relativizálja a pápaság abszolutisztikus felfogását, amely az I. Vaticanumon érte el csúcspontját.

Forrás: AP Photo/Alessandra Tarantino

Pár vonással jelzem a történeti áttekintést. A IV. századtól, amikor a patriárkátusok kialakultak, Róma vitán felül az első helyet (prima sedes) foglalta el (Alexandria és Antiokhia előtt). Így maradt akkor is, amikor Jeruzsálem és Konstantinápoly is patriárkátussá lett. Az első századokban tehát a primátus gondolata a római egyházhoz kötődött, a IV. századtól kezdve viszont egyre inkább a római püspök személyéhez, aki igényt tartott arra, hogy ő Péter utódja, és Mt 16,18-at önmagára vonatkoztatja. A következő századokban különböző tényezők játszottak közre a pápaság megerősödésében. A keleti és nyugati egyház elszakadását követően a pápa már nemcsak Róma püspökének és a Nyugat pátriárkájának tartotta magát, hanem az egyetemes egyház fejének (caput) is. Végül az I. Vatikáni zsinat dogmatizálta a pápa jurisdikciós primátusát és tévedhetetlenségét (DH 3050–3075).

Y. Congar megmutatja (Ép 20–24), hogy kétértelmű például a „Krisztus helytartója” kifejezés; továbbá hangsúlyozza, hogy „Péter utóda” csakis Róma püspöke lehet. A Szentírás tanúsága szerint Szent Péter két értéket testesít meg: egy a Tizenkettő közül és apostol velük együtt; de Krisztus akaratából ő lesz a „szikla”: nemcsak alap, hanem személyesen megkapja az egyetemes lelkipásztori megbízatást; nemcsak hívő és a feltámadás tanúja, hanem megerősíti a többieket hitükben. A „Péter utóda” kifejezés tehát, Róma püspökére alkalmazva, visszautal az egyház apostoliságára. Ez az apostoliság nemcsak a történelemben, hanem a történelem által kristályosodott ki, ami azt jelenti, hogy ami benne „isteni jogú” (jus divinum), az konkrétan az emberi állapotok között létezik, tehát relatív, tehát változhat.

Péter utóda, Róma püspöke mindenekelőtt püspök a többi között, az első, tagja a püspökök kollégiumának, éspedig felszentelése folytán az – a hit közösségében.

De a kollégiumon belül Róma püspöke, mint Péter utóda, különleges karizmát kap: a funkció (szerep) karizmáját, amely az apostoli kollégiumban és az egyetemes egyházban birtokolt péteri kiváltságok örökösévé teszi őt. Felszenteltnek kell lennie a kollégium és az egyház közösségében. Jogi szempontból felsőbb és független, de a hit közössége szempontjából függő. Ez nagyon lényeges. Itt tehát a szentségi rendben mozgunk, amelyhez, úgy tűnik, az ortodox teológia ragaszkodik.

Az I. Vaticanum két hatalmat különböztetett meg: az ordo (egyházi rend) és a joghatóság hatalmát, és a csalatkozhatatlanságot a primátus egyik attribútumává (jelzőjévé) tette (DS 3065). Szükség van arra – hangsúlyozza Congar –, hogy újra kritikusan megvizsgáljuk történeti és szociológiai szempontból azokat a tényezőket (a tekintély szélsőséges állítása, restaurációs kísérlet, a felszabadítási mozgalmakkal való szembenállás), amelyek a zsinat határozatait befolyásolták. Az I. Vatikáni zsinat nem határozott a „rendes tanítóhivatalról”; de a XX. században (vö. XII. Pius Humani generis kezdetű körlevelét 1950-ben) olyan tendencia érvényesült (a „római teológusok” befolyására), amely a rendes tanítóhivatal megnyilatkozásait is a rendkívüli tévedhetetlen mellé emelte.

Történeti tény, hogy (főleg XII. Pius és VI. Pál alatt) eltúlozták az egyre inkább teológiai kérdésekkel is foglalkozó enciklikák tekintélyét. De Congar a szükséges egyensúlyra is figyelmeztet: a II. Vatikáni zsinat utáni kontesztálás idején túlságosan felerősödött a pápai megnyilatkozások kritikája és relativizálása.

Az I. és a II. Vatikáni zsinat tanítása a péteri szolgálatról

Lássuk most kissé részletesebben a két Vatikáni zsinat egyháztanának kapcsolatát, nevezetesen a péteri szolgálatról szóló tanítást.

Luthertől és a reformátoroktól kezdve a legújabb időkig számtalan irányzat támadta vagy egyenesen visszautasította a pápaságot, a római pápa primátusát, egyetemes joghatóságát és csalatkozhatatlanságát. A reformátorok után a pápaságnak szembe kellett néznie a fejedelmi abszolutizmussal; a felvilágosodással megkezdődött racionalizmus (filozófiában), majd a közéletben a laicizmus és szekularizálódás; a jozefinizmus és a liberalizmus, utána a szocialista-marxista forradalmi mozgalmak mind az egyházellenes légkört fokozták. A pápaság XVI. Gergely (†1846) és IX. Pius (†1878) alatt védekező és konzervatív magatartást tanúsított a kultúrában és a közéletben egyaránt, illetve a pápa egyetemes joghatóságát, tekintélyét, primátusát fokozottabban hirdette. Ilyen légkörben ült össze az I. Vatikáni zsinat.

Már 1859 óta egyre hevesebb támadás érte a pápák evilági hatalmát, 1870. szeptember 30-án pedig a piemontiak elfoglalták Rómát. Az éppen félbeszakadt I. Vatikáni zsinat dogmaként hirdette ki a pápai primátust, a pápa egyetemes joghatóságát és tévedhetetlenségét: tévedhetetlen akkor, ha hit és erkölcs kérdésében ünnepélyesen nyilatkozik, dogmát definiál. A XXIII. János által meghirdetett és VI. Pál által befejezett II. Vatikáni zsinat (1962–1965) pedig kiegészítette, kiegyensúlyozta az I. Vaticanum tanítását.

Ismeretes, hogy a II. Vatikáni zsinat egészen más légkörben zajlott le, mint az első. Most nem a pápai tekintélyt kellett megerősíteni, hanem inkább megnyílni a világnak, más keresztényeknek és vallásoknak: keresni a párbeszédet minden szinten. János pápa szándéka szerint a lelkipásztori szempont megelőzte a jogit.

A jogi, klerikális, paternalista és autoritárius (tekintélyi) kormányzás helyett a gyakorlatban is a lelkipásztori, világiakat előmozdító, testvéri és szolgáló egyházi szellemiség hódított teret. A II. Vatikáni zsinat egyháztanában új a püspökökre (püspökszentelésre, püspöki kollegialitásra) vonatkozó tanítás, valamint a pátriárkák jogaira vonatkozó tan is. Főleg a püspöki kollegialitás kifejtése, illetve az ebből következő újítások: szinódusi intézmény, decentralizálás, püspökkari konferenciák (helyi egyházak) és az egyes püspökök szerepe – szerencsésen kiegyensúlyozták a pápai primátus egyoldalú felfogását

A Lumen gentium 22–24. pontjai kifejtik a püspöki kollégium és annak feje (a pápa) közti, illetve a kollégium tagjainak egymás közti kapcsolatait, leírják a püspöki szolgálatot (erről szól még a Christus Dominus kezdetű határozat is). Az egyetlen, teljes és legfőbb hatalom az egyházban kollegiális, de ez strukturált: a kollégium fejének, a pápának egyedülálló lelki hatalma van, tehát nem egyszerűen primus inter pares. A Lumen gentium tanítása (22. pont) erre nézve egészen világos.

Forrás: CNS photo/Paul Haring

„Krisztus helytartója”, „az Egyház feje”, Róma püspöke?

Itt visszautalok arra, amit fentebb a történeti áttekintésben mondtunk.

Rómában a IV. század vége óta egyre inkább a fons, forrás értelemben veszik a caputot. A XII. századtól a Vicarius Christi (Krisztus helytartója) helyettesítette a Vicarius Petrit (Péter helytartóját), és olyan jelentést vett fel, amely az első évezredben nem volt ugyan teljesen távol, de nem is volt uralkodó. Korábban a „képviselő”, a Krisztust szentségileg képviselő személyt jelölte, most jogi jelentést kapott, és a locum tenensnek, helyettesnek felelt meg, vagyis olyasvalakit jelölt, aki átvette (a távol levő) legfőbb tekintély hatalmát vagy hatalmának egy részét. Ezután a Vicarius Christi  Krisztus helytartója) eszméje keveredik, interferenciát hoz létre a strukturált püspöki kollégiuméval és a caput collegii eszméjével. A II. Vatikáni zsinaton IV. Maximosz pátriárka megjegyezte, hogy az Újszövetségben a caput Krisztusnak van fenntartva. De Congar hozzáfűzi: történeti tény az is, hogy a régi hagyomány alapján a római egyházra és annak püspökére is alkalmazták a caputot.

Congar nem szereti a „Krisztus helytartója” kétértelmű, túlzó megnevezést. Más címek a pápára: „a kollégium feje (caput), „az Egyház feje” (caput), „egyetemes pásztor”. Ez utóbbi helyes, de Róma püspöke nem „egyetemes püspök”. Igaz, VI. Pál így írta alá a II. Vaticanum aktáit: „episcopus Ecclesiae catholicae”, de ennek jelentése nem „egyetemes püspök”, hanem: a római Egyház „katolikus” (ortodox, igaz) püspöke. Congar nagyon helyeselte, hogy II. János Pál következetesen így jelölte magát: „Róma püspöke” és „egyetemes pásztor”. Ez utóbbi helyettesíthetné az egyetemes „jurisdikcióval, joghatósággal rendelkezőt, anélkül, hogy azt kiiktatná, és előtérbe helyezhetné a lelki „hatalmat”: egyesíteni a testvéreket a hitvallásban és az Úr Jézus szeretetében. A kifejezés hivatkozhat a II. Vatikáni zsinat hasonló, vele egyenrangú megjelölésére.

Y. Congar eszmélődéseit követve örömmel állapíthatjuk meg, hogy Ferenc pápa következetesen a „Róma püspöke” címet használja. Vajon csak spontánul, alázatból vagy már teológiai reflexió húzódik meg mögötte?

A kereszténység jövője jórészt az ökumenizmustól, a Krisztus-hívők egységétől függ. Hogy milyen lesz ez a konkrét, látható egyházi egység, pontosan nem lehet meghatározni. Tény az, hogy az utóbbi pápák többször hangoztatták: a katolikus egyház visszafordíthatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus útján.

És a pápaság, a péteri szolgálat mint a látható egység jele, a zsinat óta olyan képet kezd ölteni, amely nem az egység akadálya, hanem az egység közvetítője. A jövő egységben természetesen helyet kell hagyni a jogos pluralizmusnak, hiszen az igazi egység nem beolvaszt, hanem differenciál, megőrzi az egyes összetevők színes gazdagságát.

Ferenc pápa első megnyilatkozásai biztos reményt keltenek a hívő keresztények körében, hogy gyorsított léptekkel haladunk előre az egység útján – a teremtő Lélek vezetésével.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Hongkong: Szorul a hurok a keresztények körül

Közzétéve

Szerző:

Zen bíboros - Fotó: AFP

Zen bíboros úr letartóztatása bebizonyította a hongkongi keresztények rendkívüli sebezhetőségét. A vallásszabadság egyre kevésbé érvényesül, a politikai ellenőrzések egyre gyakoribbak és az Egyházat nyíltan támadják. A helyzetet Jean-Baptiste Noé geopolitikus elemzi.

A 90 esztendős Joseph Zen bíborost, Hongkong régi érsekét, rövid időre letartóztatták három további személlyel együtt, majd szabadon engedték óvadék ellenében. A bíboros mindig szemben állt a kommunista rezsimmel, erősen kétségbe vonta a Szentszék és a Kínai Népköztársaság között létrejött egyezséget, így egyszerre számított a kommunizmussal szemben álló személynek és a rezsim kinyilvánított ellenfelének. Mióta Peking rátette kezét a városra, 2021 januárjában, és de facto megszüntette a hongkongi kivételezettséget a politikai és intellektuális szabadság terén, a hurok egyre jobban szorult a keresztények nyakán, protestánsokén és katolikusokén egyaránt, akik sokan az elmúlt évek jogvita-mozgalmainak nagy alakjai voltak.

Ha tehát Peking fellép Zen bíboros ellen, az világos üzenet ellenfelei számára: a rendszer nem fog habozni fellépni a médiában leggyakrabban szereplő, legfőbb alakok ellen sem, még ha nemzetközi támogatást élveznek és még ha idősek is. Kína mestere a mérgezéses háború művészetének és győzni tud, harc nélkül. A hatalom kiterjesztése Hongkongra a washingtoni capitoliumi események alatt történt meg: a nyugati világ mással volt elfoglalva, és hagyta Kínát cselekedni. Jelenleg Ukrajnára tekint a világ, Hszi Csin-ping azt gondolja, hogy ez megvédi őt a szankcióktól és a kárhoztatástól. Ki merne egyébként gazdasági szankciókkal élni Kínával szemben, mint ahogyan ezt Oroszországgal szemben teszik? Ez a megbüntethetetlenségi helyzet még inkább megerősíti Peking felülkerekedését, és fokozott aggodalommal tölti el az ellenzőket.

Ellenzékellenes törvény

Zen bíborost avval vádolják, hogy összejátszik idegen hatalmakkal. A vád alapját az jelenti, hogy felelős szerepet játszott a „Fonds du 12-juin („Június 12-i alap”) létrehozásában, amelyet a 2019. június 12. és 2020. július 1. között a demokráciáért tartott tüntetéseken megsebesült és letartóztatott személyek megsegítésére hoztak létre. 2020 július 1. volt a napja annak, hogy Kína elfogadta a nemzetbiztonsági törvényt. Az Alap ugyan valóban elfogadott külföldi adományokat, de ezt a tevékenységét leállította 2020 júliusában, amikor a nemzetbiztonsági törvény hatályba lépett. Mindenképpen tehát egy törvény visszaható hatályú alkalmazásáról van szó, ami szabadságromboló.

Ez a letartóztatás a hongkongi kormány megváltoztatásával függ össze. A régebbi kormányzó, a katolikus Carrie Lam, akit pedig Peking nevezett ki, bizonyos ellenkezéssel alkalmazta a megtorló törvényeket. Kénytelen volt szembeszállni a heves tüntetésekkel 2019-ben és 2020-ban, ami aláásta tekintélyét. A kormányzót megválasztó testület, amely Peking híveiből áll, tehát most május 8-án John Leet választotta meg utódául. Bár ő csak július 1-jén lép hivatalba, Zen bíboros letartóztatását az új vezetőség üzenetének lehet tekinteni, hogy világosan jelezzék: a régi tolerancia már a múlté. A hongkongi katolikusok nehéz napok elé nézhetnek, pláne ha arra gondolunk, Kínában belül mit szenvednek már most el a keresztények. Zaklatások, a hitoktatási kurzusok és a gyermekek templomba járásának a betiltása, támadások a papok ellen, akik nem tagjai a hivatalos Egyháznak: a keresztények helyzete Kínában különösen kényes. A Szentszékkel való egyeztetések semmi eredményt nem hoztak, és nem hatottak oda, hogy a hurok szorítása enyhüljön. A Szentszéki diplomácia számára még minden feladat megoldásra vár a hongkongi keresztények ügyében, akik nem néznek valami nagyon fényes jövő elé.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű