Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Politizál a keresztény?

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: Pixabay

Ferenc pápa a következőt mondta közel egy évvel ezelőtt: 

„A keresztényeknek az a feladata, hogy elősegítsék a politikai párbeszédet, különösen ott, ahol veszélyeztetve van, és ahol úgy tűnik, a veszekedés van fölényben. A keresztényeknek az a feladata, hogy visszaadják a politikai élet méltóságát: úgy értve a politikát, mint a közjóért végzett rendkívül fontos szolgálatot, nem pedig hatalomszerzést. Ehhez megfelelő képzésre is szükség van, mert a politika nem a „rögtönzés művészete”, hanem az önmegtagadás és a közösség javát szolgáló személyes, odaadó munka magasrendű kifejeződése. A politikai vezetés tanulást, felkészültséget és tapasztalatot igényel (ford. Tőzsér Endre, Magyar Kurír, 2017. 10. 31.)    

A fent idézett szövegrészlet egy olyan beszédből származik, amelyet Ferenc pápa az „Európa elgondolása, újragondolása” című konferencián mondott. Az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Bizottsága (COMECE), és a Vatikáni Államtitkárságának együttműködése révén jöhetett létre az esemény, amelyen Európa jövője volt a téma. Egy évvel ezelőtt nem volt ez az esemény a címlapokon, hiszen szenzáció jelleggel nem bírt. Mint ismeretes, a sajtó szereti a szenzációs híreket (amelyek sokszor tragikusak, mintsem jók), mert ezzel lehet szert tenni hatalmas olvasó közönségre. Nos, jelen írásunkkal azért emlékezünk vissza erre a konferenciára, mert igencsak jelentős üzenete van.

Ferenc pápa szavaiból kitűnik, hogy felelősségünk van. A focistát azért nevezik focistának, mert rendszeresen pályára megy és játszik (közönség előtt). Ugyanilyen a zongorista is: azért zongorista a zongorista, mert amikor a zongora elé ül, magas szinten játszik a közönségnek. A keresztény embert azonban nem keresztényistának nevezzük, hanem kereszténynek: játszódjunk a gondolattal és a toldalékkal. Ha keresztényistának neveznénk, akkor a templom olyan hely lenne neki, mint a focistának a pálya, és a zongoristának az előadóterem: a hely, ahol gyakorolja szakmáját. Kereszténynek lenni azonban nem szakma, és a templom nem az a hely, ahol a keresztény valóban keresztény.

Ha megfigyeljük Ferenc pápa szavait, a keresztény embernek feladata van mindenben és mindenhol, nem csak a templomban. Talán jellemző a kárpát-medencei magyar ajkú lakosságára, hogy a politikát pusztán sötét dolgok tárházaként értelmezi, és elfordul ettől. Maga az elfordulás nem meglepő gesztus, azonban a politika olyan, mint amilyennek hagyjuk, hogy legyen. Valóban probléma, hogy a párbeszéd, a valódi párbeszéd kiveszni látszik. Egyedül a keresztény gondolkodás az, amely lehetővé teszi a párbeszédet. Miért mondjuk ezt? Lám: a párbeszédhez alázat kell. Avagy milyen lesz az a tárgyalás, ahova a felek úgy érkeznek, hogy „nekem úgyis igazam van.” A magyar alázat szó nem olyan szerencsés, mert sokakban a megalázkodást jelenti inkább. A politikai párbeszédben azonban nem megalázkodás kell, hanem alázat. Az az alázat, amely lehetővé teszi a tisztánlátást. Végső soron az alázat ez: tisztán látni a helyzetet, és nem önteltségből (érdekből) értelmezni a valóságot. Sokszor megesik, hogy a sajtó egy része egy adott tényt pozitívnak, a sajtó másik része teljesen negatívnak könyvel el. Miért van ez? Nyilván a médiának, a sajtónak is van politikai orientációja. Folyik az egymás közti háború azért, hogy kinek legyen kezében a hatalom.

Itt találjuk a keresztény felelősséget. Egyrészt tudatosan kell fogyasztani a sajtót. Másrészt nekünk kell tenni azért, hogy valami ne attól legyen jó vagy rossz a média szemében, mert a politikai hovatartozás megkívánja. A keresztény ember nem jó ha elfordítja szemét a politikától, mert akkor nem tud beleszólni. A politika voltaképpen a közjó szolgálata, és erre érdemben emlékeztetni a társadalmat a keresztény ember tudja. Szenvedünk attól is, hogy politikai vezetőink (tehát a közjóért dolgozók) nem ismerik, vagy nem akarják ismerni az Evangéliumot. Felelősségünk van tehát! Sokan keresztények nyugtatják magukat, hogy „áh, a politika úgyis mocskos dolog”, és valamiképpen elfogadtuk, és felhatalmazzuk politikai vezetőinket, hogy tegyék, amit tenni kell – értem ez alatt a nem mindig becsületes eljárásokat.

Elfelejtettük, hogy a politikus az olyan ember, akit megbízunk, hogy a mindennapi élethez szükséges rendet megszervezzék és a közös vagyonunkat ápolják. Azért fizetjük, hogy ezzel ne kelljen nekünk foglalkozni. Nézzünk egy falu példájára: a falu vezetőt választ, akit azzal bíznak meg, hogy intézze a falu ügyeit. Itt az emberek ismerik egymást, és ezért a polgármesternek ügyelnie kell arra, hogy méltó legyen a posztjára. A polgármester vállalja, hogy a falu életét, infrastruktúráját, biztonságát javítja és biztosítja. Cserébe a falu népe bizalommal ajándékozza meg vezetőjét. A falu lakói fizetik a polgármestert, hiszen végső soron a vezető a nép alkalmazottja. Erre az alkalmazotti viszonyra kell emlékeztetnie a keresztény embernek a társadalmat. A politikus tehát a nép alkalmazottja és szolgálója. Azért kell ezt hangoztatni, mert az 50 év diktatúra arra tanította az embereket, hogy úgysem lehet tenni semmit. Lehet. A változás bennünk kezdődik.

Azt sem szabad elfelejtenie a keresztény embernek, hogy valóban, a vezetést nem bízzuk olyanra, aki hatalomra, és dicsőségre tör. Krisztus nem véletlenül mondta, hogy aki első akar lenni legyen utolsó, aki pedig utolsó, azt tegyétek vezetőnek. Az alázat az egyedüli biztosíték arra, hogy valaki nem bolondul bele a hatalom mámorába. Aki nem hiszi, érdemes utánajárnia Mahatma Gandhi életének. Ő akként szabadította fel Indiát, hogy lemondott az öltönyéről, magára vette a szegények ruháját és a népet békével kivezette az angol gyarmatbirodalomból. Gandhi egyébként ismerte az evangéliumot. Alázatával, szolgálatával kivívta a nép tiszteletét, mert látták: nem a hatalom vezéreli, hanem a tenni akarása, a hazája iránti tiszta szeretete.

Fontos dolog tehát: aki keresztény és hitet gyakorló ne forduljon el a politikától. Itt a keresztény ember alatt nem a „keresztényistákat” értem, nem a beszéd keresztényeit értem, nem is a keresztény értékeket valló embereket értem, hanem a keresztény embereket értem. Azon embereket, akik Krisztussal élő kapcsolatot ápolnak. Nemes Ödön SJ mondta: radikális kereszténységre van szükség – itt a radikális szó nem elvakult fanatikust jelent, hanem az olyan embert, aki komolyan veszi Krisztust. Feladatunk van ebben is, nekem, neked stb. Vissza kell adnunk a közjóért való munka (azaz politika) méltóságát. Imádkoznunk kell, hogy az aratás Ura küldjön munkásokat…    

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

A rendszerváltás után 3 évvel születtem Erdélyben. Katolikus hitem adja életem alapját. Alapszakos bölcsész vagyok, mesteri diplomámat Nemzetközi tanulmányokból fogom megszerezni. Pilinszkytől hallottam Rilke gondolatát először: "Rettenetes, hogy a tényektől sohasem tudhatjuk meg a valóságot." Ez az idézet adja meg cikkeim hangvételének és szemléletének világát. Meggyőződésem, hogy a nemzet jövője az egészséges családokon, mint a társadalom alappillérén múlik a teljes Kárpát-medencében.

Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű