„Szent és hatalmas székfoglalója a Szentléleknek a pünkösd ünnepe”
Nem a legmagátólértetődőbb dolgok egyike, ha megpróbáljuk beleélni magunkat abba az érzületbe, amit a pünkösd, a Szentlélek eljövetelének ünnepe jelenthet egy püspöknek. Hisz ahhoz püspöknek kéne lenni. Annak a személynek, aki egyházmegyéjében egyedül illetékes a bérmálás szentségének kiszolgáltatásában. Aki a csodálatos tavaszi ünnepen évről-évre végig járja egyházmegyéje városait, falvait, szép ruhába öltözött lányok és ifjak fogadják, mögöttük szintén ünneplőbe öltözött bérmaszüleikkel és a legkisebb falvak templomaiban is felhangzik az ének: „Szentlélek Isten, szállj le ránk!” A pünkösd, a piros pünkösd napja versekben, népdalokban, szokásokban, pünkösdölőkben is kifejez valamit a tavaszi megújulással egybekapcsolt emberi, lelki magújulás emelkedett, örömteli szépségéből.
Kedves ünnep a pünkösd Prohászkának is. Mintha csak mesét mondana, úgy ír 1921. júniusában:
„Bérmálások! Hatvanhárom falut bejártam; port nyeltem, beszéltem, áldottam! Sok jó benyomást vettem!” (Naplójegyzetek, 3. k. 165. o.)
1914. pünkösdjén a bérmálás szentsége kiszolgáltatásának módján töpreng:
„A bérmálás hónapja. Szeretem és imádom a Szentlelket, s úgy szeretném kiszolgáltatni a szentséget, hogy viharozzanak s tüzet fogjanak a lelkek. Lélek-gyújtás, pünkösdi tűz, új világalakítás: ez a bérmálásnak az intenciója. Ezt nem tévesztem szem elől. De az intenciónak olyannak kell lennie, mely a sacramentum-ot hordozza, a feladó, a kiszolgáltató részéről alkotja. Ha az intenció megvan, akkor a tűznek gyúlnia, az égési rohamnak kitörnie kell…Mindig gyujtani szeretném a lelkeket s nem akarom csak rájuk hárítani a sacramentum hatálytalanságának okát; nem, nem! Az apostolok ráadták a Lelket arra, akit bérmáltak s a Lélek gyújtott, nem kérdezte a keresztényt, hogy akar-e égni…a bérmálásban a Szentléleknek pünkösdöt kell csinálnia, a lelket átformálnia, új világot teremtenie. Hát hol van ez mind? S akarják-e ezt a püspökök? a papok? lelket váró keresztények? Nem szabad lesrófolnunk várakozásunkat, hanem ellenkezőleg fokoznunk kell azt úgy, ahogy Krisztus akarta.” (i. m. 1. k. 355-356. o.)
Egy másik bejegyzés (1924-ből) kiegészíti ezeket a megfontolásokat:
„Arra kell iparkodnunk, hogy az Isten világosságának, a verőfénynek s a pünkösdi égi fuvalomnak kaput s ajtót nyissunk; s azáltal a lelket a legistenibb indításoknak s hangolásoknak kitegyük…Szabadon, szabadon, bizalommal s vágyódva!” (i. m. 3. k. 322. o.)
A pünkösddel kapcsolatos korai bejegyzései is szépek. Az 1887-es év „izzó és fönséges” pünkösdjéről írja a következőket:
„Pünkösd van, nem piros, de izzó és fönséges. A Szentlélek valóban lejött; szélzúgás, tűz, csodás nyelvek, ezek jelei. A Szentlélek uralkodik, nincs vele ellentétben semmi, sem tudomány, sem művészet, sem ügyesség, sem ipar, sem civilizáció; sőt tökéletes összhang. Hisz mindez az Ő műve. De hogy öntheti ki lelkét az ily fenséges művész, „minden testre”? Ó, csodálatos irgalma Istennek! Mutatja, hogy a természet minden remeklése fölött közvetlenül elvezeti magához a lelkeket, hogy a természet csak szőnyeg, mely oltárát díszíti. Szent és hatalmas székfoglalója a Szentléleknek a pünkösd ünnepe; amennyivel nagyobb a Lélek saját műveinél, annál többre kell becsülni ezt a tüzet, ezt a fényt, ezt a színt, értem a kegyelmet, a természet színeinél, ezt az életet a természet virágzásánál, ezt az erőt a természet erőinél. Mindezek imádják.” (i. m. 1. k. 169. o.)
Gondolatai – más nagy témakörökhöz kapcsolódó elmélkedéseihez hasonlóan – még elidőznek egy ideig, sőt napokig a pünkösdnél, él benne az ünnep tartalma. Két nap múlva visszatér rá, egy mozzanatát, Szent Péter beszédét ragadva ki tartalmának:
„Szent Péter beszéde pünkösd napján (Csel 2,14 kk.) a mély meggyőződés és a közvetlen praktikus kívánalmak szónoklata. S az eredmény? Nem azt mondták, hogy szép volt, hanem: mit cselekedjünk? Tartsatok penitenciát…és elveszitek a Szentlelket. Mennyire hangoztatja: teljes bizonyossággal tudja meg tehát Izrael egész háza stb….Csupa praktikus eredmény, s az élet, mely a Szentlélek folyamának mentében fölvirágzott, mily csodás és iránytadó. Ó, csókolj meg engem Jézus: a Szentlélek a te csókod!” (i. m. 1. k. 169. o.)
Itt az ragadja meg, hogy az első pünkösdkor a Szentlélek hatásának, Szent Péter beszédének azonnal megmutatkoztak a gyakorlati eredményei, „aznap mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk” – áll az Apostolok Cselekedeteiben. (Csel 2,41) Később, püspök korában is ez foglalkoztatja, amint előbb láthattuk: „az apostolok ráadták a Lelket arra, akit bérmáltak, és a Lélek gyújtott”. Ez az „eredményesség” az, amit, mint a modern korban működő pap, püspök megcsodál és követni akar.
A pünkösd ünnepével kapcsolatos gondolatait 1894-ben, egy az esztergomi Bazilikában mondott prédikációjához készített vázlatban foglalja össze:
„A Lélek ünnepe az élet ünnepe. A karácsony az élet kezdete, naivsággal és szeretettel behintve, – a húsvét erős küzdelmes harcznak győzelmi ünnepe, – a pünkösd az élet ünnepe. Mennyi élet lombban, virágban, gyümölcsben, – reng a fák gallyain és titkos örömben reszket a virág az erdőn és mezőn. A nap tűz és fényhullámai elűznek sötét árnyakat és fagyos fuvalmakat, – s az éter hullámain ezer szín, a légben ezer hang, a szívben ezer érzelem ébred, s a sötét lombban tüzes rózsák mint megannyi égi lángok jelzik azt a tüzet, mely az égből jött. A templomban fölhangzik az ének, s a régi vágy: veni Sancte Spiritus (= jöjj el Szentlélek!)…Beszélnek tüzes nyelvekről, – de nekünk tán szól is tüzes nyelveken az Isten Lelke, oly olvadékonyan, behatóan, szívhezszólóan önmagáról, nagyságáról, boldogító, emelő, teremtő hatásáról, hogy kitör a vágy: ó, jöjj! Emitte Spiritum tuum et creabuntur, et renovabis faciem terrae. (= Küldd el Lelkedet és létrejönnek, és megújítod a föld színét.)
Mindezt a lélek teszi, a lélek az emberben -, s az ember lelke adja azt, a meleg vért a dobogó szívet, mely az ajkon szól s az arcon pirul, a szemben ragyog, s ha eltávozik, hűlt helye az irtózat és romlás fészke. S ha nincs lélek, üres és kóczos a vászon, – alaktalan és erőtlen a szó, – dísztelen a kő; ha nincs lélek, néma a lyra, – ha nincs lélek, gyászol az ecset, lehanyatlik a kar. Mily hideg van lélek nélkül; nincs sugár, nincs fény! Nincs számunkra virág; életünk dísztelen és tehetetlen. Halott a lélek.
No hát valamint a természetben a lélek alkot és alakít, hint szépséget és életet mindenfelé: úgy a természetfeletti rendben van egy Lélek, egy imádandó Szent Lélek, – emitte spiritum tuum et creabuntur…
A Lélek világa az igazság, a szentség, az erény, a jellem, az akaraterő és szívnemesség világa; ott alkot ez a lélek, ott épít, ott teremt, ott nevel, ott erősít, ott küzd, ott játszik…az Isten dicsőségére, a világ legyőzésére, a szív boldogítására.” (i. m. 2. k. 61-62. o.)
Ezek a gondolatok képezték pünkösdi prédikációja alapját. Jellegzetes, hogy negatív képekkel, a hiányra utalva mutatja be azt a sokrétű funkciót, amit meggyőződése szerint a Lélek tölt be az emberiség szellemi életében.
Prohászka a kereszténység nagy ünnepeinek megülésénél igen gyakran fordul gondolatban az első ünnepi alkalmakhoz, amint azt fentebb is láthattuk. Szinte újra átéli, maga előtt látja az első pünkösdkor a Szentlélek kiáradásától szinte megrészegült embereket:
„Minden lélek egy-egy húr, s mind összehangolva gyönyörű koncertje, kara a Szentléleknek. A Lélek szereti a zenét. …Azok az ütemes emberek, kiknek hangja, nevetése, kedve zene, azok az énekesei, zenészei a nagy karmesternek. Ah, mily koncert ez ott! …Íme, hogy áradt ki a Lélek az emberre: mint harmónia, testvériség, barátságos, kedves, mosolygós arculat…A Szentlélek elömlik apostolokon, mint tűz, de a híveken, a községen mint testvériség, barátságos, jóságos indulat, kedvesség, kellem.” (i. m. 3. k. 53-54. o.)
Maga a Szentlélek Isten, tevékenysége, jelenléte, áradása kedves témája Prohászkának. Szinte végiggondolja újra az egyetemes zsinatoknak a Lélek mibenlétével, eredetével kapcsolatos vitáit, a hitvallás szerint:
„A Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik; ő az örök valóság kapcsa.” (i. m. 3. k. 268. o.) A Lélek szintetizáló szerepét tartja fontosnak: „ Szeretem s tisztelem a szintézis, az egyesítés, az egybekötés lelkét, a Szentlelket. Csodálom és élvezem művészetét, remeklő genialitását, egységesítő munkáját. Általa vannak a formák, vagyis a sok együtt; általa lesznek a szervezetek, a testek s testületek, a rendek s hierarchiák, a kozmosz s a szférák. Így a Szentlélek az Atya lelke, a Fiú lelke, – közös szeretet, melyben minden egy lesz s közel egymáshoz s egymást tartó s egymást támogató s boldogító.” (i. m. 3. k. 268-269. o.) – írja 1923-ban. Nagyon szép ez a „szintézis lelke” gondolat.
Már a korábbi években is gyakran fordul a Szentlélekhez, 1897-ben például saját lelke ápolását kéri a „messziről jövő és mégis otthonos” Lélektől egy pünkösdi fohász formájában:
„Veni Sancte Spiritus! Ha kimutatod azt a nyomort, mely az észben s a szívben lakik, ó, hogy fog kitörni lelkedből a Veni S. Spiritus! Ó, a szívnek gyengéd, zsenge hajtása, áhítat és istenfélelem! Oly gyengéd, mint a kétnapos hajtás a fatörzsön; tele van élettel; világoszöld s vörösbarnás; illatos kenet ragyog rajta, rezeg minden fuvalomban. Ó, ápold bennem hatalmas s mégis bizalmas, messziről jövő s mégis otthonos Lélek azt, ami jót találsz. Ne engedd, hogy elcsenevészesedjék, hogy fonnyadjon, hogy lankadjon. , hol a bensőség, hol a boldogság. Mikor én jól kiérzem, hogy hol van az élet, hol a teljesség. Mintha fénysugárban övezne s folytonos változatban kigyúlna a fénygyűrűből ragyogóbbnál ragyogóbb szín, sziporka tűz, pezsgő szikrázat, s játszaná a fény játékait: olyan az érzelem a boldog, Szentlélektől telített szívben; változatos pompa, érthetetlen bűvölet; Veni S. Spiritus!” (i. m. 1. k. 169. o.)
Veni Sancte Spiritus! Jöjj Szentlélek Isten! Élete akármelyik időszakát nézzük, végül is ezekben a szavakban összegezhető Prohászka püspök pünkösdi üzenete. Nagyon szép, szuggesztív, lélekbemarkoló szavakat talál ahhoz, hogy a pünkösd tüzét hozó Szentlélekhez forduljon, eljöveteléért könyörögve:
„Lelkem Szentlélek, te akkor lejöttél s a szeretetet kiöntötted s bizonyosságot tettél Krisztusról. A szívek szeretetben való elváltozása a te bizonyságod. Hol van az most? Ó, lelkem, hol késel? Krisztus rászorul a bizonyságra; egymaga áll, s nincs tanúja. Egymaga áll evangéliumával; de hát az élet igéje-e ez, vagy csak betű, filozófia? Hát a tanúsága a szent élet, a hevülő szeretet, az áldozatkészség, az expanzív indulat-kiáradás; kell neki ez! Enélkül nem hódít. De hát jöjj, kérlek, jöjj! Jöjj, legyen tanúság, legyen pünkösd!” (i. m. 3. k. 43. o.)
S. Szabó Péter Prohászka-kutató
