fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Interjú

Ráhagyatkozás a Gondviselésre – így összegezhetjük XVI. Benedek pápa 70 éves papi működését

Közzétéve

Fotó: Sven Hoppe / dpa

XVI. Benedek pápa pappá szentelésének 70. évfordulóján, ez év június 29-én, kedden, Christophe Dickès történész és újságíró megemlékezett az Aleteia hasábjain erről a szimbolikus évfordulóról. „Papi életével, de teológiai működésével is Ratzinger tanúságot tett mélységes reménységéről”, fejtette ki az Aleteiának.

A pappá szentelési évforduló minden pap számára kicsit hasonlatos egy házassági évfordulóhoz. 94 évesen XVI. Benedek pápa június 29-én, kedden ünnepelte pappá szentelésének 70. évfordulóját, mintegy platina házassági évfordulóját az Úrral. „Nagyon nehéz 70 év papi működést összefoglalni”, ismeri be Christophe Dickès történész, újságíró és több mű, köztük a Vatikáni valóságok és legendák és a XVI.Benedek pápa öröksége szerzője. Szerinte a híres professzor és hatalmas intellektuális egyéniség nem is vallhat másként, mint hogy a papság „ténylegesen létének középpontja volt”.

Aleteia: Hogyan pillant vissza XVI. Benedek 70 évnyi papi szolgálatára?

Christophe Dickès: Nagyon nehéz 70 év papi működését összegezni. Ha egy szót kellene választani, azt hiszem, az a ráhagyatkozás volna. Joseph Ratzinger belső meggyőződése volt, hogy Isten valamit akar tőle. Vagy inkább „elvár” tőle valamit, és hogy ez a papi hivatás útján jön majd létre. Van egy jelentéktelennek tűnő kis történet, egy anekdota, ami jelként érintette őt szentelése napján: amikor Faulhaber bíboros úr a kezét a fejére helyezte szentelése során, egy madár szállt el a főoltárról és énekelni kezdett. Anélkül, hogy babonás képzelődésbe kezdett volna, ezt mégis jelnek látta. „Egy, a Magasságból érkező bátorítás volt”, ahogyan ezt leírta.

Valójában a híres professzor és hatalmas intellektuális egyéniség nem is vallhatott másként, mint hogy a papi hivatás létének középpontjában volt. Amikor Peter Seewald, aki hosszasan beszélgetett XVI. Benedek pápával, megkérdezte tőle, hogy a papi hivatás nem volt-e számára csak egy lépés valamilyen más cél felé, Benedek pápa azt válaszolta: „Nem, nagyon tudatosan tettem magamnak ezt az ígéretet: semmi sem kötelez arra, hogy professzor legyek. Arra készülök, hogy pap legyek és az is kívánok lenni”. Létének egésze ezen a hivatáson nyugszik, és ezért volt a liturgia egész életének egyik fő gondja.

XVI. Benedek emeritus pápát nagy teológusnak ismerik. De mi az, ami leginkább a papot, Joseph Ratzinger atyát jellemzi? Milyen jelekből tudhatjuk ezt meg?

Számos írása van Joseph Ratzingernek a papságra vonatkozóan: többek között hivatkozhatunk egy gyűjteményes munkájára, aminek címe: A pap Krisztus szívének ajándéka (Traditions monastiques, 416 o.). Ezek a szövegek lehetővé teszik, hogy megragadhassuk viszonyulását a papsághoz. Érdekes még tanítványainak tanúságtétele arról, milyen módon mutatta be a szentmisét. Hangsúlyozták, hogy Joseph Ratzinger atya által bemutatott szentmise sohasem ment át rutinba, megszokásba, buzgósága mindig töretlen volt, mintha első szentmiséjét mutatta volna be. 1991-ben egy homíliájában, a bajorországi Pentlingben, a következőket mondta: „Az Eucharisztia válasz egész lényünk legmélyebb, legmegkerülhetetlenebb igényére”, és hozzátette: újra meg kellene tanulnunk szentáldozáshoz járulni.

Joseph Ratzinger papságában Krisztus központba helyezése dominál mind a szentségekben, mind papi hivatásában, mind intellektuális pályája során is. Pápasága alapjait is ezt a hármasság képezi. Ezt a jelenséget a média sok esetben képtelen megérteni. E szempontból szemlélve XVI. Benedek pápasága sugárzó és világosságot gyújt azoknak, akiknek hite van.

Hogyan írná le pápaságának különböző „szakaszait”?

Nem hiszem, hogy szakaszokról lehetne beszélni papi működése során. 1951-ben szentelték Joseph Ratzingert pappá és kinevezték káplánná a Müncheni Drága Vér plébániához. Itt ismerkedett meg Blumschein plébánossal. Ez a találkozás döntő volt számára. Emlékezéseiben (Fayard, 1977) így írja le őt: „Blumschein nem elégedett meg avval, hogy másoknak azt mondja, hogy egy papnak „lángolnia kell a buzgalomtól”, hanem maga is lelke mélyéig égett a lelkesedéstől. Utolsó leheletéig pap akart lenni, lényének minden idegszálával szolgáló pap. Úgy halt meg, hogy egy nap utolsó kenetet vitt egy betegnek.”

Nem érthetjük meg Joseph Ratzingert Blumscheinhez fűződő lelki rokonságának ismerete nélkül. Mindketten a szolgálat szellemét és a minden pillanatban való rendelkezésre állást követték. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy XVI.Benedek pápa lemondása mögött az az egyszerű tény áll, hogy úgy ítélte meg, már nem képes eleget tenni a reá háruló kötelességeknek: már nem tud szolgálni, csak egy másik lényeges eszközzel, az imával.

A papságról szóló sok írása egyikében XVI. Benedek pápa arra hívja fel figyelmünket, hogy Simon Péter végső meghívásának pillanatában Jézus rátekint Simonra és csupán egyetlen kérdést tesz fel: „Szeretsz engem?”. Mennyiben tanúskodik erről XVI. Benedek pápa papsága?

Ön Szent János evangéliumának 21. fejezetét idézi. Péter első levelének néhány szavával válaszolok (1Pt 3, 15): „Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.” Papi életével, de teológiai műveivel is Joseph Ratzinger mélységes reménységéről tett tanúságot. Tudja-e, hogy a Spe Salvi enciklika a remény teológiai erényéról az egyedüli enciklika, amit elejétől a végéig maga írt? Az enciklikákat általában egy kis csapat írja, a pápa állandó felügyelete alatt. Ebben az esetben viszont saját maga írta, egészében. Úgy vélem, rendkívül lényegbevágó nekünk, keresztényeknek, de a társadalmunk számára is, amely minden oldalról szétforgácsolódik és végtelenül súlyos antropológiai krízisben szenved.

Miből áll papsága, mióta emeritus pápa lett?

Az emeritus pápa nincs elvágva a világtól. Jelenleg már nagyon idős és fizikailag gyenge, de több éven át rendszeresen fogadott külső személyeket. Ennek keretében tudtam vele találkozni 2014 júliusában, amiről részben írok is a könyvemben. XVI. Benedek ritkán interjúkra, beszélgetésekre is vállalkozott, és különféle tanácskozásokon előadásokat tartott, de anélkül, hogy el kellett volna utaznia. Azt is tudjuk, hogy Ferenc pápa több alkalommal meghívta, hogy részt vegyen nagyobb ünnepi szertartásokon, mint például a jubileumi ünnepségen.

Lényegesnek tartom e beszélgetés során megemlíteni, hogy fontosnak tartotta, hogy részt vegyen a papok jövőjéről tartott vitákban, amikor Sarah bíborossal társszerzőségben írt könyvet e témában. Ez a nem mindennapi intellektuális, kulturális és teológiai tömörségű írás a papi cölibátus fontosságára kíván rámutatni. Ott olvashatók azok a szavak, amiket pappá szentelése előestéjén emlékezetébe vésett: „(Mi papok) állandóan Krisztusban kell megtisztuljunk és elteljünk Vele, hogy ő szóljon és cselekedjen általunk, és egyre kevésbé mi magunk”. Itt találjuk meg azt a ráhagyatkozást, amit ennek a beszélgetésnek az elején említettem. Az önfeladásnak ezt a képét több mint másfél millió fiatal élte át Madridban, amikor a katedrális csendjében a pápa letérdelt az oltáriszentség előtt. Ez a „kevéssé médiaszereplő” pápa kézen fogta az ifjúságot, hogy létrehozza „találkozásukat” Istennel. Találkozásunkkor elmondta, hogy ez a pillanat, ez a fiatalok és Isten között teljes csendben lezajlott párbeszéd a pápaságának egyik pillére lett.

Mennyiben testesíti meg XVI. Benedek pápa a papi hivatást? Új dimenziót adott a papságnak?

Először is emlékeztetni kell arra, hogy XVI. Benedek megválasztása 2005-ben hármas szükségesség alapján történt: meg kellett erősíteni a papság tartalmi, a tanításra vonatkozó, de az erkölcsi képzését is, vissza kellett térni a hit gyökereihez és tovább fejleszteni a liturgiát. Könyvemben megírom, hogy a hit erodálódásával és a keresztény szellem fogyatkozásával szemben a papok a maguk részéről XVI. Benedekben többet láttak, mint szövetségest: megingathatatlan támaszt, határozott közreműködőt az Evangélium hirdetésében. Avval, hogy visszatérítették az Egyházat a lényegre, azaz Krisztusra, ezeket az embereket hatalmas büszkeség érzése töltötte el. Első enciklikájával visszaidézte emlékezetükbe, hogy mit is jelent a „Szeretet Istene”, és visszahozta a reményt, amit minden katolikusnak el kell vinnie a világba. Ezt éppen pápaságának utolsó napjaiban. A nagy római pápai szemináriumban ugyanis, egy rögtönzött lectio divina keretében, 2013. február 9-én a papokhoz szólva a következőket mondva: „Tudjuk, hogy a jövő a miénk és hogy az Egyház fája nem haldokló fa, hanem olyan, ami mindig újra hajt. Okunk van arra, hogy ne hagyjuk magunkat befolyásolni – ahogyan ezt XXIII. János pápa megmondta – a baljóslatú próféták által, akik azt mondják: az Egyház egy mustármagból kelt ki, kétezer éven át növekedett, de jelenleg már ideje lejárt, elérkezett elmúlásának ideje. Nem, az Egyház mindig megújul, újjászületik. A jövő a miénk.”

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Interjú

Pécsi Rita: nyolcszázszorosára növekedett a figyelemzavaros fiatalok száma

Közzétéve

Szerző:

Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató előadást tart a BJHF-en - Fotó: Győri Egyházmegye Sajtóiroda

Nevel, tanít, oktat, vezet – Pécsi Rita mindenkinek mást ad ezek közül, valakinek közvetlen módon előadásaival, másoknak közvetetten pedagógiájával. Gyakori nevelési kérdésekről, felvilágosításról és kivételesen személyes forrásról beszélgetett Vermes Nikolett, a Pálos Lelki Központ munkatársa Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutatóval, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanárával.

Akár egyházi fenntartású iskoláról beszélünk, akár magánról vagy államiról, egyformán halljuk, hogy nehezebb helyzetben vannak a pedagógusok ma, mint akár egy évtizeddel korábban. Miből ered ez a probléma?

Az évtizedek alatt a gyerekek környezete sokat változott, most rengeteg inger éri őket, ami szinte kiszakítja őket abból a gyerekkorból, melyre szükségük lenne a felnőtté válás útján. Ezt tetézi, hogy a diákokra zúduló virtuális világot nem tudjuk teljesen kontrollálni. Mondhatjuk, hogy az internet nyújtotta lehetőségek segítenek a tanulásban, de ne áltassuk magunkat, hiszen éppen az internettel ártunk legtöbbet utódainknak. A mesterséges képek nézésével leépül a kreativitás, miközben a gyerekeket úgynevezett virtuális zajok sokkolják. Annak érdekében, hogy akár egy kicsit is megkönnyítsük a pedagógusok dolgát, javaslom, hogy pl. kisgyermekkorban tablet helyett adjunk egyszerű építőkockát a kisgyerekek kezébe. De jó példa erre egy becsomagolt játék is, a gyerek előbb fog bíbelődni a dobozzal, a csomagolással, mint magával a játékkal, hiszen örömet okoz számára, hogy a saját fantáziavilága szerint játszhat. Minél egyszerűbb egy játék, annál jobban serkenti a fantáziát. Ugyanez igaz a mesékre is, hiszen a hallott elbeszélés megmozgatja a kicsik képzelőerejét, míg a látott mese elkényelmesíti azt. Ezek az egyszerű, mindennapi dolgok már önmagukban is képesek lecsillapítani a hiperaktív gyermekeket és segítik őket a koncentrálásban. Érdemes megjegyezni azt is, hogy 0-3 éves korig kifejezetten sérülékeny az idegrendszer, ebben a szakaszban a környezet hatására alakulnak ki az első alapok, ilyenkor különösen nagy figyelmet kell fordítanunk a „játék” kérdésre.

Tegyük fel, hogy nincs kéznél semmi, és telefont nem szeretnénk a gyerek kezébe adni. Mit tehetünk?

Mozogjunk, babráljunk valamit a gyerekkel, mert amit a kezünkkel csinálunk, azzal az agyunkat fejlesztjük. A motoros készségek alakítják ki a gondolkodás pályáit. Nem attól lesz jó tanuló egy gyerek, hogy sok feladatlapot tölt ki helyesen, hanem attól, hogy mozog, hintázik, függeszkedik, bukfencezik, matat a földön, magyarán életvidáman, szabadon játszik. Hiába magas valakinek az IQ-ja, ha a fejlődésének nem része a mozgás, akkor nem fog kialakulni a jó gondolkodás. De itt vigyázzunk, hogy mozgásra törekedjünk, ne a teljesítményt előtérbe helyező élsportra, hiszen az megint korlátozza az egészséges, arányos fejlődésben.

Gyerekeink egyre magasabb számban küzdenek tanulási nehézségekkel. Hol hibázunk?

Gyakran hallom a büszke szülőktől, hogy „az én gyerekem már ennyi meg ennyi dologra képes figyelni vagy, hogy mennyi versenyt nyer meg egyszerre…”. De elfelejtjük, hogy egy időben valójában egy valamire tudunk koncentrálni. Az olvasó talán most legyint, mondván minden háziasszony képes egyszerre keverni a rántást és szaggatni a nokedlit, és ez így igaz, viszont az is, hogy ilyenkor nem egyszerre koncentrálunk több dologra, hanem ide-oda ugrál a figyelmünk, ami nagyon fárasztó, és a kutatások szerint messze nem olyan hatékony, mintha csak egy dologra figyelnénk. Elképzelhetetlennek tűnik, tudom, hiszem én is nagycsaládos édesanya, nagymama vagyok, ugyanakkor azt is tudom, hogy nem lehetetlen. Egyszerre egy dolog, ez a recept! Próbáljuk ki, meg fogunk lepődni, hogy mégis ugyanannyi idő alatt végeztünk mindennel. Gondoljunk bele, ha nálunk, felnőtteknél érezhető a különbség, mi lehet a gyerekeknél? Nem csoda, hogy nyolcszázszorosára növekedett a figyelemzavaros fiatalok száma.

Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató előadást tart a BJHF-en – Fotó: Győri Egyházmegye Sajtóiroda

Mit tehet – a példa kedvéért – egy, a II. János Pál Iskolaközpontban tanító pedagógus, amikor osztályában többségében vannak a hiperaktív gyerekek?

A tanítók helyében összehívnám a szülőket és megmutatnám nekik a kutatási eredményeket, amikről fentebb beszéltem. Szembesíteném a nevelőket azzal, hogy a technikai eszközök milyen hátrányokat jelentenek a fejlődés szempontjából, és nem aggódnék azért, hogy egyedül leszek ebben a harcban. Mindenhol vannak jóérzésű anyukák és apukák, akik partnerek lesznek, ez adjon reményt ahhoz, hogy szembe szálljunk a sokszor hasznos, de még többször káros eszközökkel szemben. Hallani kétségbeesett tanítóktól, hogy a gyerekek alig tíz évesen makacsul mondják, ismerik a jogaikat, amikor a pedagógus fegyelmezni akar. Erre csak azt tudom felelni, hogy a gyerekeknek elsősorban a fejlődésükhöz van joguk, egy iskolai szabály, ami kimondja, hogy tanórán nem szabad telefonozni, valójában a diák érdekét szolgálja. Sőt, messzebb megyek! Az sem elég, hogy arra kérjük a gyerekeket, kapcsolják ki a telefonjukat az iskolában, mert hiába hozzuk ezt a szigorítást, ha egy szünetben bemegyünk a diákmosdóba, láthatjuk, mennyien telefonoznak. És ebben a helyzetben nem csupán az eszközhasználatról van szó, hanem a tartalmakról is.

Egy kutatás szerint a fiatalok 80%-a keres pornográf tartalmakat az interneten 13 éves kor előtt. Sokkoló statisztika!

Ez így igaz! Ezért eddig az életkorig a szülőknek és a pedagógusoknak egyéni felelősségük, hogy felvilágosítást adjanak a gyerekek számára. Itt merülhet fel a mikor és hogyan kérdés, ami nagyon fontos, hiszen gyerekeink nemiségéről beszélünk, aminek egyik legfőbb célja, hogy adott időben élet szülessen belőle. A gond, hogy erről nehezen beszélünk, mivel ennek a kultúráját még nem alakítottuk ki. De nézzük a gyakorlati oldalát! A fiatalok kíváncsisága természetes, szeretnék megérteni, hogyan működik a testük, ezért ha nem kapnak erről tájékoztatást, maguk fogják felkeresni a válaszokat. Hogy ezt megelőzzük, kezdjünk el velük értékek összefüggésében beszélni a szexualitásról, amikor látjuk rajtuk a kíváncsiságot. Ne arról az oldalról közelítsük meg, hogy „jajj, csak élet ne legyen belőle”, ne csak a mechanikus tényekről beszéljünk, hanem arról, hogy a testük értékes, vigyázniuk kell rá, mert ez az élet forrása, a testünk a szexualitásban jel, ami az egész személyiségünket hordozza. Nem test kapcsolódik csupán a testhez, hanem személy a személyhez! Ezért pl. sokkal többet mond a szeretkezés kifejezésünk, mint a közkeletű „szexelés”.

Tanítsuk meg, hogyan tudnak élni a nemük természetes ajándékaival, a lány azzal, hogy nő lesz, a fiú pedig azzal, hogy férfi lesz.

Beszéljünk arról, hogy milyen feladataik vannak, milyen korlátaik, és hogyan egészíthetik ki egymást majd abban az időben, amikor felnőnek.

Hogyan viszonyuljunk a ma egyre égetőbb problémához, hogy gyermekeink idejekorán „választanak” maguknak nemi identitást?

Az első sejtben eldől, hogy valaki fiú vagy lány, és mivel az első sejtünk osztódik, minden további sejtünkben benne lesznek nemünk sajátosságai. Fontos, hogy nincsen homoszexuális gén, ez tudományos tény. Több ezer év után is képesek vagyunk megállapítani egy csontról, hogy női vagy férfi, ilyen mélyen kódolta bennünk a Jó Isten, hogy nőnek vagy férfinak teremtett. Azoknak a szülőknek, akiknek a tizenéves gyerekük szokatlanul viselkedik, javaslom, hogy beszélgessenek vele. És erre is föl kell készülni! Nem alkalmas most ez a keret arra, hogy a hasznáklható érveket mind felsoroljuk. De nem furcsa az, hogy fontosnak tartjuk, hogy az atommaghasadás elméleteit tudják a fiataljaink, de azt nem, hogy ez a kérdés mi mindentől függ? Tudom, hogy önmagában az ehhez vezető út is nehéz és hosszú, de mozgassanak meg minden követ fiúk vagy lányuk érdekében, mert, ahogy nemiségünk kódolva van, úgy nemi identitásunk is egy biológiai és nevelési (!) folyamattól függ, ami csak tizenkilenc- huszonkét éves kor körül éri el végleges állapotát. Akinek tehát tizenhét évesen még puha az identitása, nem biztos, hogy húszévesen is az lesz. A legfontosabb, hogy erről tudjunk és képesek legyünk hitelesen, érthetően beszélni!

Mit tehetünk a mindennapok szintjén?

Szükségek vannak mintákra! Egy apa, nagyapa vagy nagybácsi, és ugyanígy egy anya, nagyanya vagy nagynéni jelenléte rengeteget tehet. Itt megint visszatérünk oda, hogy felelősséggel kell foglalkoznunk utódainkkal. Ahogyan a kétéves kisgyereknek nem fogunk tabletet adni a kezébe, úgy ne vonjuk meg a felnőtt mintákat a serdülőkorú fiataloktól.

Beszéltünk pedagógiai munkájának felismeréseiről, tanácsot adott szülőknek és tanítóknak, de kérem, árulja el, mi Pécsi Rita titka? Honnan van ennyi ereje ahhoz, hogy feleségként, anyaként és nagymamaként még a szakmájában is teljességgel jelen legyen a mindennapokban?

Ez a kérdés – és persze nem a megvalósítás – a legkönnyebb! A háttérből merítek erőt. Gyerekkori hátterem alatt pedagógus szüleimre gondolok, aki ugyan szigorral, de óriási szeretettel neveltek, nagyon szép, derűs, gazdag élményvilágú gyermekkorom volt. Az ő keresztény elhivatottságuk, a hétköznapok misszióját megélő életük később meghatározta az én pályaválasztásomat is. A jelenlegi hátterem alatt pedig támogató férjemre gondolok, akivel együtt járjuk az országot, mellettem van a mindennapi terhekben és örömökben, sokszor viccelünk azzal, hogy missziós munkatársam is, túl azon, hogy szép szövetségben élünk. Az ebből született gyerekeink és unokáink is rengeteg erőt adnak nekem. Jó munkatársaim, és nagyon mély baráti kapcsolataim vannak, akik ezt a „szeles” életmódunkat is „kibírják” Végül meg kell említenem a zenét! Zenepedagógusnak indultam, kislánykorom óta rajongok a zenéért, és életemben eddig mindig szorosan kapcsolódtam hozzá, immár harmincnyolc éve vezetem a Pécsi Székesegyház Bárdos Kórusát. Ezek mind sokat tesznek ahhoz, hogy az évi közel négyszáz előadást, amit tartok, és a szolgálatot, amit ezen keresztül és a más területeken végzek, valóban  derűs, bátor szívvel és lélekkel tehessem. Valóban minden nap hálás vagyok azért a sok örömös ajándékért, amivel a Jóisten eláraszt a munkámban és a kapcsolataimban egyaránt.

Az interjú eredetileg a Pálos Lelki Központ oldalán jelent meg. Készítette: Vermes Nikolett.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Interjú

Mindig meg kell látnunk, hogy mi az Isten terve – interjú Pálfalviné Ősze Judittal, az EWTN Médiamissziós Iroda igazgatójával

Közzétéve

Pálfalviné Ősze Judit az EWTN Médiamissziós Iroda igazgatója - Fotó: EWTN Magyarország

Szombathelyi származású, de 12 éven keresztül a veszprémi vár, és benne az Érsekség egyik meghatározó embere volt. Ma az EWTN Katolikus Televízió Médiamissziós Irodájának igazgatója. Ő szervezi és igazgatja a csatornán belül a médiamissziós és hitéleti programokat, műsorokat. Valamint kapcsolatot tart az EWTN Világhálózat nemzetközi médiamissziós közösségeivel. Innovatív, közösség centrikus személyiség, nagycsaládos édesanyaként pedig szívügye az egyház, a hit terjesztése és védelme. Pálfalviné Ősze Judittal beszélgettünk.

– Szombathelyi lányként hogy vezetett az utad Veszprémbe?

Szombathelyen nagyon mozgalmas egyházi közegben töltöttem ifjúkoromat. A ferences plébánián – ahova csak a ’90-es évek elején jöttek vissza ténylegesen szerzetesek – a ’80-as évektől számtalan ifjúsági közösség működött. Már kisiskolásként ide jártunk hittanra, nyaranta naponta a reggeli misékre fiúk is, lányok is jöttek ministrálni, majd ebédig maradtunk segíteni, ostyát sütni, pingpongozni. Itt ismertem meg Márfi Gyula érsek atyát, aki akkor még a szombathelyi püspökségen dolgozott, de ide járt át kisegíteni. Ebbe a tágabb közösségbe járt a későbbi férjem is, akit érsek atya beiktatása után hívott Veszprémbe munkatársának, én pedig pár év múlva követtem.

Felnőttként és családanyaként visszatekintve nagyon hálás vagyok azokért az alapokért, amelyeket ott kaptam, pedig akkor a világ legtermészetesebb dolgának számított számomra a szüleimmel és a két testvéremmel minden vasárnap szentmisére járni, s hogy a templom tényleg sokunknak szinte második otthona lehetett.

Az első felsőfokú végzettségemet Zalaegerszegen, a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán szereztem, majd a Veszprémi Egyetemen vehettem át a közgazdász diplomát.

Ahogy Veszprémbe kerültem friss diplomásként és friss házasként, rövid ideig Herenden dolgoztam, ahol megismerhettem a világon is egyedülálló porcelángyártás világát, aztán hamarosan érkeztek szép sorban a gyerekek, két fiú, majd három kislány. Közben azért a tanulást sem hagytam abba, most már a Soproni Egyetemen, marketing szakirányon szereztem diplomát.  

– Komoly elkötelezettség kell ahhoz, hogy feleségként elviseld a férjed munkahelyi sajátosságait. Arra gondolok, hogy egy főpásztor mellett gépkocsivezetőnek lenni meglehetősen intenzív munkakör, hiszen püspökeink nagyon aktív és pörgős életet élnek. Otthon pedig öt gyerek vár. Szép teljesítmény. 

Soha nem gondoltam így arra akkoriban, hogy mennyire más is lehetne az életünk. Amikor összeházasodtunk, nagyjából tudtam, mit vállalok, bár nehéz volt, hogy gyakorlatilag néha nem volt olyan hétvége az évben, amikor együtt lett volna a család. Ezt a hétköznapokon igyekeztünk pótolni, ami azért volt könnyebb, mert ott éltünk a veszprémi várban egy szolgálati lakásban, így, ha a férjemnek az érsekségen végzett sokrétű munkája mellett akadt szabadideje, akkor napközben is haza tudott jönni és segíteni. Most már mindenki tizenéves, így más kihívások érnek bennünket.  

Pálfalviné Ősze Judit a Heti Pro Life adás forgatásán – Fotó: EWTN Magyarország

– Pályafutásod az egyházi szférában a Szalézi Szent Ferenc Kommunikációs Központ projekttel kezdődött – mely a 2011 őszén megnyílt Szaléziánumot jelentette Dr. Márfi Gyula érsek úr megbízásából, majd 2012-től te lettél a Veszprémi Főegyházmegye sajtóreferense. Munkád révén épült fel a Főegyházmegye újmédiás kommunikációja, amely élen járt az egyházi kommunikáció fejlesztésében. Milyen erre visszaemlékezni? 

Nagyon izgalmas évek voltak. A projekt előkészítésében vettem részt, amikor a Főegyházmegye elnyerte a 2006-ban visszakapott Bíró-Giczey ház felújítására, turisztikai és kommunikációs központ kialakítására szóló Európai Uniós fejlesztési támogatást. Ekkor még picik voltak a gyerekek, de ez nem is teljes embert kívánt akkor, hiszen a munka nagy részét szakemberek végezték, nekem a későbbi üzemeltetési szempontokat figyelembe véve kellett részt vennem ebben. Ez nagyon jól jött később is, hiszen mondhatjuk, hogy az első kapavágástól jelen voltam, tudtam, melyik kábelt merre vezették, mit, miért alakítottak ki úgy ahogy, és több üzemeltetési javaslatom is beépítésre kerülhetett. Az intézmény az uniós forrásoknak hála multimédiás kiállításokkal, és fontos – rendezvényekhez elengedhetetlen – technikai paraméterekkel rendelkezett. Akkoriban az egyik első volt az ilyen jellegű egyházi intézmények között, s munkatársaimmal igyekeztünk mindig megfelelni a kihívásoknak. 10 év alatt azonban a technika és az elvárások is változnak, így bár reményekkel tele ünnepeltük a 10. születésnapot tavaly nyár végén, ez egyben az intézmény bezárását is jelentette, hiszen a veszprémi vár teljeskörű megújulása egy olyan folyamat, ahol a turisztikai központot is másként kell pozícionálni, mint az eltelt évtizedben.

A másik dolog viszont, hogy engem, bár közgazdászként végeztem – sőt jelenleg is a Corvinus Egyetemen turizmushoz kapcsolódó képzésre járok – középiskolás korom óta érdekelt a média világa. Mindig is – különösen, hogy az egyházi közeg ennyire mindig végigkísért – foglalkoztatott a gyerekekkel való otthonlét ideje alatt az egyházi média világa. Ami azért a 2000-es években még különösen gyerekcipőben járt. Persze az is benne volt, hogy akkoriban kezdődött a web 2.0 világa, amit sokan azóta is idegenkedve szemlélnek, s komoly fenntartásokkal regisztrálnak bármely közösségi felületre.

Az egész lépésről lépésre indult, s mivel édesapám informatikus, ezért hozzám közel állt a számítógépes világ, így elsőként honlapot fejlesztettünk, 2011-ben a Veszprémi Érsekség új weboldalt kapott. Ezután rövidesen jött a Facebook világa, hiszen már akkor is nagyon sokan aktívan használták – akkor még a fiatalabb korosztály. 2012-ben a Hit éve kezdetén indulhatott el a Főegyházmegye magazinja, a Küldött, ezzel elsősorban az idősebb korosztályt szerettük volna megszólítani. Két évvel később már élénkültek egyházi vonalon is a médiatartalmak, így akkor kezdtünk videóstúdiót működtetni, és híranyagokat gyártani, végül rövidesen szentmiséket is tudtunk közvetíteni. Ezekben nagy segítség volt Márfi érsek atya mellett Mail József akkori gazdasági helynök atya támogatása, aki történetesen egyházi kommunikációból írta a doktori disszertációját, tehát közvetlen felettesemként közel állt hozzá a terület. 

– Milyennek látod ma a magyar egyház kommunikációját?

Az elmúlt évtizedben hatalmas változáson ment keresztül a média világa. Ezt az egyház kissé lemaradva, de igyekszik követni, ahogy másban is. A kétezer éve fennálló szervezetnek is alkalmazkodnia kell azonban az új időkhöz. Ferenc pápa dinamizmusa még teljesen nem jelent meg a magyar egyházban, bár vannak bíztató jelek. Hiányzik néha azonban a közös üzenet, vagy az, hogy megmutassuk, mennyire színes és élettel teli is az egyházunk. A televízió (szerk.: EWTN) ebben nagyon sokat tud/tudna segíteni, de sajnos néha akadályokba ütközünk.

– A két kisebb gyereked, az ikrek, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson voltak elsőáldozók. Ti kitartottatok amellett, hogy egy évvel később legyen az elsőáldozás, a pandémia miatt elhalasztott NEK-en. Veszprémből a 3 család egyike ti voltatok. A családodnak mit jelent a hit?

Amikor bejelentették, hogy hazánk rendezheti a kongresszust, különös érzés volt. Egyrészt a Szaléziánumban mindig is igyekeztünk egyháztörténelemhez, vallási hagyományokhoz kötődő kiállításokat rendezni. Így 2018-ban az 1938-as kongresszus megnyitásának napján nyitottunk kiállítást és mutattuk be a 80 éve megrendezett kongresszust. Én már akkor elkezdtem számolni, hogy a kislányok épp akkor lesznek akkorák, hogy akár a kongresszuson vehetik magukhoz először az Úr Jézus testét. Az iskolájukban sajnos nem volt ekkora a lelkesedés, mint nálam, így aztán elkezdtek plébániai hittanra járni, így készülve a nagy napra. A halasztás természetesen nagy csalódás volt sokaknak, de hála Istennek vállaltuk, hogy megvárjuk az új alkalmat, és az a vasárnap délután nagyon emlékezetes élmény volt mindannyiunk számára.

Pálfalviné Ősze Judit EWTN Médiamissziós Iroda igazgató – Fotó: EWTN Magyarország

– Nemcsak édesanyaként, hanem egyházmegyei sajtósként is jelen voltál a NEK-en. Milyen volt? Hogy élted meg ezt a világeseményt?

Az egész kongresszus levegőjét különleges érzés járta át. Különös ajándék volt részt venni a különböző eseményeken, találkozni emberekkel, meghallgatni a tanúságtételeket, megünnepelni a szentmiséket, s az egészre a Szentatya látogatása tette fel a koronát. Különös értelmet ad utólag, hogy miután Ferenc pápa körbejárt az emberek között, lemerült a telefonom, s az EWTN munkatársaitól kaptam áramot a töltéshez. Ez a telefontöltés sokkal messzebbre vezetett akkor. Ahogy onnan a Műcsarnok előtti állványról letekintettem a térre, éreztem a legjobban, mennyire él az egyház, és ezt mennyire nem tudjuk máskor megmutatni.

– 12 év egyházmegyei sajtós és turisztikai múlt után, most a médiamisszió világában dolgozol, szolgálsz. Milyen érzés ezt a szakmát egy másik oldalról végezni?

Különösen is gondviselésszerű, hogy miután Veszprémben véget értek a feladataim, a magyar katolikus televízió alapítója elhívott Budapestre dolgozni. A feladat sokban hasonlít az eddig végzettekhez, hiszen leginkább háttérmunkát végzek, kitelepüléseket szervezek – most éppen Keszthelyre, majd Bodajkra és a Szegeden rendezendő Kattársra, s igyekszem a televíziót közelebb hozni az emberekhez. Időközben lett egy műsorom is, mely az Igehirdető címet viseli. Ennek története is tényleg gondviselésszerű, hiszen amikor Fekete Szabolcs Benedeket püspökké szentelték, meghívtam a televízióba. A szentelését élőben közvetítettük, de emellett régóta ismerjük egymást, hiszen a nagycsaládom az ő plébániai közösségéhez tartozik. Lényeg, hogy amikor eljött a stúdióba, felvettünk egy közel egyórás beszélgetést, és utána tanakodtunk, melyik meglévő műsorunkban adjuk le. Végül az a döntés született, hogy legyen egy új műsor, ami a papi hivatást állítja elénk példának, s legyenek mindig ilyen meghívottak. A premier ideje is így lett kiválasztva, minden hónap elsőcsütörtökén kerül adásba.

Fekete Szabolcs Benedek szombathelyi segédpüspök Pálfalviné Ősze Judit Igehírdető című műsorában – Fotó: EWTN Magyarország

– Én azt látom, hogy a magyar egyház kommunikációja még érik a misszióra. Nem elég erős, és meglehetősen belterjes. Te hogy látod?

Vannak nagyon népszerű keresztény portálok és vannak a hivatalos felületek, a klasszikus egyházmegyei megjelenések – amelyek személytől és egyházmegyétől függően különbözőek – a Magyar Kurír, amely igyekszik összefogni ezeket, és a nyomtatott egyházi sajtó. Valahogy ez utóbbiak mintha csak a meglévő követőik megtartására törekednének, s bár vannak próbálkozások kitörésre, még rendkívül sok a feladat. A NEK kiváló lehetőség volt az egyházi médiának is, hogy megmutatkozzon, mennyire fontos eszköze az új evangelizáció számára, de egyelőre nem látok nagyobb áttörést. Ettől függetlenül örülök, hogy pl. az EWTN ismertsége és elfogadottsága egyre erősödik. Ahogy nő a támogatóink száma, úgy tudunk minél gazdagabb és minőségibb tartalmat is előállítani. A médiamisszió értelmét korábban nem tudtam volna így megfogalmazni, mint ahogy itt a televízióban megtapasztalhattam.

– Mi motivál téged ebben a munkában?

A Gondviselés hatalmas erejét mindig megtapasztaltam eddigi életpályám során, ahogy szépen egyengette az utamat. Sokan véletlennek mondják, ha a megfelelő időben, – s néha csak utólag látva, de – a nekünk megfelelő módon állnak össze a történések az életünkben. Nekünk, hívő embereknek mindig meg kell látnunk, hogy mi az Isten terve. Ebben a televízió alapítója, Angelica anya példája világít előttem, aki szinte üres kézzel vágott bele ebbe a ma már világméretű misszióba. A televízió legfőbb küldetése a katolikus tanítás átadása. Az EWTN jelentése is ezt fejezi ki, hiszen a kezdőbetűk magyarul az Örök Ige Televíziós Hálózatot jelentik. Sokmillió ember imádkozik és dolgozik szerte a világon ezért a médiamisszióért, ami ezáltal olyan, mint egy nagycsalád. Nagy öröm és különleges küldetés számomra, hogy én is ennek a családnak részese lehetek.   

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Interjú

Katolikus metaverzum – interjú Ian VanHeusen szerzetessel, a MetaCatholic vezetőjével

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Az Ian VanHeusen szerzetes által irányított MetaCatholic nevű projekt célja az, hogy „szilárd hittani és etikai képzést” adjon a szörfözéshez a metaverzumban[1]

Mark Zuckerberg tavaly bejelentette, hogy a Facebook (a globális cég-márkanév) Meta-ra fog változni. Miután a görög „meta” viszonyszó jelentése „után, azon túl”, az új elnevezés villámgyorsan viccek céltáblájává vált számtalan (itt az irónia) Facebook idővonalon. Nem egy kritikus vélekedése szerint a névváltoztatás nem több, mint kísérlet arra, hogy túllépjenek a márkanevet a közelmúltban megtépázó számos botrányon, amelyek a felhasználók adatainak áruba bocsátásától egészen a politikai polarizációban való szándékos közreműködésig terjedtek. Így tehát felmerül a kérdés: A metaverzumok vajon etikusan fognak-e viselkedni?

Alberto Olmos spanyol szerző úgy fogalmaz, hogy a metaverzum propagálására tett minden kísérletet ugyanaz a látszólag ártatlan ígéret kíséri: „A Facebook azt akarja elhitetni veled, hogy közel 10 milliárd dollárt költött arra, hogy a semmi közepén található kisvárosban élő nagyapádnak gratulálhass a születésnapján […] Minden civilizált ország betiltotta az ember klónozását. De mintha soha senki sem szólt volna egy árva szót sem a kivétel nélkül mindennek a klónozásával kapcsolatban.” Márpedig, legalábbis Olmos szerint, a Meta éppen erre készül: „ennek a tervnek az a célja, hogy pontosan lemásolja a valóságot, benne téged, a kutyádat és az apádat, egy rendkívül meggyőző, immateriális, anyagtalan dimenzióban.” Az ilyen másolatok vajon etikusak-e? Rendben van-e ez számunkra, mint emberi társadalom számára?

Ezt a megkétszerezést, lemásolást, néhányan nem hogy szükségtelennek, de egyenesen veszélyesnek tartják. „Nincsen kialakult eljárás az eredmények előrejelzésére és a történések kézben tartására” – mondotta Neal Stephenson, a Snow Crash című tudományos-fantasztikus 1992-es sikerkönyv szerzője[2]. „Bizonyos fokig az egésznek a lényege az, hogy képes-e az ember társadalmilag felelősségteljes, etikus egyénként cselekedni.”

A MetaCatholic, az Ian VanHeusen szerzetes által vezetett projekt pedig keményen számít erre a képességre. Röviden összefoglalva a MetaCatholic célja az, hogy „szilárd hittani és etikai képzést adjon és ezzel segítsen megvédeni az embereket, különösen a szegényeket, akikre a legnegatívabban hatottak az új technológiák.”

Aleteia: A metaverzumot több kritika fogadta, mint lelkesedés. Néhányan úgy vélik, hogy pontosan lemásolja ugyanazokat az egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, amelyeket a „valódi” világban látunk. Mások azt mondják, hogy elmélyíti azokat, mivel a technológiához való hozzáférés egyenlőtlenül oszlik meg a világban. Akkor van-e valami „jó” az egészben?

Fr. Ian VanHeusen: Barátaim és munkatársaim tábora jó pár kifejezést használ annak az óhajnak a kifejezésére, hogy megállítsuk a technológiai előrehaladást. Egy barátom „epochizmusnak” (egy teljes korszak ócsárlásának) nevezi ezt. Én „amish[3] reakciónak” hívom. Ennek az álláspontnak a képviselői jellemzően azt szeretnék, ha a technológia, filozófia, teológia és az emberi civilizáció egyéb vonatkozásai befagynának, megmerevednének egy adott időszakban. Egyesek a XII. századot említik, mások a XIX. századot, megint mások az ötvenes éveket.

Álláspontom nem az, hogy ez valósággá válik-e, hanem az, hogy mikor válik azzá. Én személy szerint nem azt hirdetem, hogy az embereknek a virtuális valóságba vagy a kiterjesztett valóságba kellene befektetniük azért, hogy életüket jobbá tegyék. Hasonlít ehhez, hogy a kézzel írott könyvek teljesen megfeleltek mindaddig, amíg el nem érkezett a könyvnyomtatás. Választ kellett adnunk az új technológiától függő embereknek.

Én azt jósolom, hogy a szegényeket negatívan fogja érinteni a virtuális valóság. Azt is gondolom, hogy súlyos technológiai függőségek fognak kialakulni, és ez a technológia a társadalom több részét is feldúlja. Ezeket a problémákat tanítással és hitoktatással tudjuk megelőzni azokban a közösségekben, amelyek fölött van befolyásunk.

A technológiával nem feltétlenül a hozzáférés a probléma, hanem az, hogy használata, alkalmazása erkölcsöt nélkülöző módon történik. Kulcsfontosságú katolikus alaptétel az, hogy a teremtett javak az eredendő bűn miatt a rendetlenség és a rossz felhasználás, a visszaélés felé hajlanak. A bűnös kívánságra (konkupiszcencia) vonatkozó tanítást én az egyszerűen belső morális kérdésektől a társadalom egészére kiszélesítve alkalmazom. Az Egyház válasza a technológiai fejlődésre az, hogy megtisztítsa azt, és megtanítsa az embereket annak erkölcsös használatára.

Aleteia: A kereszténység (leginkább a katolicizmus és az ortodoxia) kiemeli az anyag és a létezés fontosságát. A kereszténység a megtestesüléssel kezdve a testet úgy értelmezi, mint ami az emberi és az isten i kereszteződése, csomópontja. Vajon a kereszténység mehet-e ezen túlra, túlléphet-e ezen, lehet-e „meta”? Számíthatunk-e egy „katolikus metaverzumra”? Mi történik valós, testi jelenlétünkkel a metaverzumban?

Fr. VanHeusen: Nos, ez jó kérdés, de úgy gondolom, hogy a megválaszolása összefügg a képrombolással (ikonoklasztázia)kapcsolatos problémákkal. Ajánlhatnék egy módszert a kérdés megválaszolására, de mindezidáig nem alakult ki teljesen kidolgozott válaszom. Részben az hajt az ezekkel a kérdésekkel való foglalkozás felé, hogy úgy vélem, ez a fejlődés elkerülhetetlen. A kérdés megválaszolása segít majd kijelölni a határokat ezeknek az új technológiáknak az etikus használatához.

Véleményem szerint van két határ, amelyeket el kell kerülnünk, amikor választ keresünk a kérdésre. Először is úgy gondolom, hogy nem lenne bölcs dolog azt hinni, hogy megakadályozhatjuk ezeknek a technológiáknak a társadalom részévé válását. Másodsorban úgy gondolom, hogy el kell kerülnünk azt a túláradó optimizmust, amely úgy tesz, mintha nem lennének veszélyek.

Éppen ezért fontos a MetaCatholic munkája. Fel kell készülnünk, készen kell állnunk arra, hogy az emberekkel ebben az új környezetben találkozzunk, és biztosítanunk kell a képzést a virtuális valóság[4] és a kiterjesztett valóság[5] erkölcsös használatára.

Aleteia: A metaverzum, éppúgy, ahogy a testtel teszi, arra késztet minket, hogy a környezettel való kapcsolatunkat is megkérdőjelezzük. Alkothatunk látszólag végtelen világokat a metaverzumban, de mi történik a természettel, a Földdel, közös otthonunkkal? Elvonhatja-e a figyelmünket a metaverzum a bolygónkért viselt felelősségünkről? Várhatunk-e hamarosan egyfajta „meta-Áldott-légy”[6] nyilatkozatot?

Fr. VanHeusen: Jómagam úgy vélem, hogy még korai lenne egy hivatalos nyilatkozat. Valójában ugyanis nem világos, hogy mi is lesz ez az új technológia. Jelen pillanatban egy közvetlen valóság létezik, amellyel foglalkozni kívánok. A piacon ugyanis már kaphatók virtuális valóság fejhallgatók (VR fejhallgatók), és felmerülnek bizonyos azonnali veszélyek, amelyekkel foglalkozni kell. A fejhallgatók a mobiltelefonhoz hasonlóan működnek. Az ember letölt alkalmazásokat, és mindegyik alkalmazásnak megvannak a maga erősségei és gyengeségei. Egyes alkalmazások megkérdőjelezhető és erkölcstelen tartalommal rendelkeznek. Néhány alkalmazás olyan meglévő, ismert alkalmazásokra épít, mint a YouTube virtuális valóság (YouTube VR)

Az elkerülhetetlen problémák ellenére én magam rendkívül izgatott vagyok azzal kapcsolatban, hogy ez a technológia mit tesz lehetővé nekem és csapatomnak. Viszonylag egyszerű előrehaladást jelent az, hogy a tervezést és a művészetet új irányokba tolhatjuk el azok nélkül a hosszú távú elköteleződések nélkül, amelyekkel a jelentős építési projektek járnak. Példának okáért, tervezem digitális kápolnák és olyan digitális élmények kialakítását, amelyek új és feltörekvő művészeket vonnak be.

Ami pedig azt illeti, hogy a virtuális és a kiterjesztett valóság szórakozás, ezek hasonló szerepet fognak betölteni, mint amit a mobiltelefonjaink és számítógépeink máris betöltenek, mind pozitív, mind negatív értelemben.

Aleteia: Már hallottunk molesztálásról és zaklatásról a metaverzumban. Még ha ezek „virtualitása” miatt úgy is tűnhet, hogy némiképp kevésbé „valódiak”, de ez nem igaz. Úgy tűnik, hogy a névtelenség tulajdonképpen erősíti ezeket a magatartásformákat. Megvalósulhat-e a metaverzumban az „úgy bánjatok másokkal” elve? „Ott” hogyan érvényesül az aranyszabály?

Fr. VanHeusen: Az eredendő bűn miatt az ember hajlamos a bűnre és a gonoszságra.  A gyermekek nevelése során szükség van beavatkozásokra és képzésre ahhoz, hogy e hajlamot semlegesítsük. Érvényes ez a játszótérre, a sportcsapatokra, és ugyanez a helyzet a virtuális világokkal és élményekkel.

A gyermekek életének minden területén a jó határok és a jó képzés lehetővé teszi a számukra azt, hogy függetlenek legyenek, és erényekben gazdagodjanak a felnőttek és az Egyház által kialakított kereten belül. A gyermekek nevelése finom egyensúlyozó játék a jó határok kijelölése és a gyermeki kíváncsiságot, felfedezést és kezdeményezést lehetővé tévő mozgástér biztosítása között. Ezért kell megtanítanunk a szülőket arra, hogyan jelöljenek ki jó határokat az új technológiákkal kapcsolatban is.

Aleteia: Mit osztana meg még velünk a MetaCatholic-kal kapcsolatos tapasztalatairól?

Fr. VanHeusen: A Nagyhéten indult a Virtuális Valóság rózsafüzérünk (VR Rosary). A YouTube 360 alkalmazáson Oculus fejhallgatóval és kompatibilis VR eszközökkel elérhető lesz egy virtuális valóság változat. Azok számára, akik nem rendelkeznek virtuális valóság fejhallgatóval, közzéteszünk egy szabványos videót és egy 360 fokos, „térhatású” videó változatot, amelyek a YouTube-csatornánkon lesznek elérhetőek.

Daniel Esparza interjúja

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia


[1] A metaverzum a görög meta (jelentése át, után, túl) és a latin univerzum (világegyetem) összetételéből létrejött kifejezés. A metaverzum – lényegében egy megtestesült internet – több különböző virtuális teret egyesítő, 3D-s online univerzum, amelyet a kiterjesztett valóság vezérel, és amely lehetővé teszi majd a felhasználók számára, akik egy karaktert vagy avatárt irányítanak, hogy digitális terekben együtt dolgozzanak, találkozzanak, játszanak és társalogjanak. (A ford megj.)

[2] Neal Stephenson a Snow Crash (Lavina) című sci-fi regényében dolgozta ki a metaverzum koncepcióját. A hackerek által használt snow crash a rendszer totális összeomlását jelenti, amikor a számítógép már a monitort sem tudja vezérelni. (A ford.)

[3] Az amishok az USA-ban élő konzervatív keresztény közösség tagjai, többnyire nem használják a modern eszközöket, mint például elektromos árammal működő szerkezeteket vagy az autót. (A ford.)

[4] A virtuális valóság (angolul: virtual reality, VR) speciális, széleskörűen alkalmazható elektronikus technológiák gyűjtőneve. Egy másik definíció szerint a virtuális valóság egy számítógépes környezet által létrehozott, mesterséges világ, melybe a felhasználók megpróbálnak minél jobban belemélyedni és beleélni magukat az adott virtuális világban történő eseményekbe. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Virtuális_valóság) (A ford.)

[5] A kiterjesztett valóság vagy augmentált valóság (angolul augmented reality, AR) a valóság egyfajta virtuális (látszólagos) kibővítése, amikor például egy mobiltelefon kamerájával szétnézve vagy egy erre a célra létrehozott szemüveget használva a valós környezetbe virtuális elemeket vetítünk. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kiterjesztett_valóság) (A ford.)

[6] Utalás Ferenc pápa első önálló enciklikájára, amelynek címe „Áldott légy” (Laudato si), alcíme a közös otthon gondozása. Ebben jelentős szerep jut a környezetvédelemnek. (A ford. megj.)

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű