fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Interjú

Ráhagyatkozás a Gondviselésre – így összegezhetjük XVI. Benedek pápa 70 éves papi működését

Közzétéve

Fotó: Sven Hoppe / dpa

XVI. Benedek pápa pappá szentelésének 70. évfordulóján, ez év június 29-én, kedden, Christophe Dickès történész és újságíró megemlékezett az Aleteia hasábjain erről a szimbolikus évfordulóról. „Papi életével, de teológiai működésével is Ratzinger tanúságot tett mélységes reménységéről”, fejtette ki az Aleteiának.

A pappá szentelési évforduló minden pap számára kicsit hasonlatos egy házassági évfordulóhoz. 94 évesen XVI. Benedek pápa június 29-én, kedden ünnepelte pappá szentelésének 70. évfordulóját, mintegy platina házassági évfordulóját az Úrral. „Nagyon nehéz 70 év papi működést összefoglalni”, ismeri be Christophe Dickès történész, újságíró és több mű, köztük a Vatikáni valóságok és legendák és a XVI.Benedek pápa öröksége szerzője. Szerinte a híres professzor és hatalmas intellektuális egyéniség nem is vallhat másként, mint hogy a papság „ténylegesen létének középpontja volt”.

Aleteia: Hogyan pillant vissza XVI. Benedek 70 évnyi papi szolgálatára?

Christophe Dickès: Nagyon nehéz 70 év papi működését összegezni. Ha egy szót kellene választani, azt hiszem, az a ráhagyatkozás volna. Joseph Ratzinger belső meggyőződése volt, hogy Isten valamit akar tőle. Vagy inkább „elvár” tőle valamit, és hogy ez a papi hivatás útján jön majd létre. Van egy jelentéktelennek tűnő kis történet, egy anekdota, ami jelként érintette őt szentelése napján: amikor Faulhaber bíboros úr a kezét a fejére helyezte szentelése során, egy madár szállt el a főoltárról és énekelni kezdett. Anélkül, hogy babonás képzelődésbe kezdett volna, ezt mégis jelnek látta. „Egy, a Magasságból érkező bátorítás volt”, ahogyan ezt leírta.

Valójában a híres professzor és hatalmas intellektuális egyéniség nem is vallhatott másként, mint hogy a papi hivatás létének középpontjában volt. Amikor Peter Seewald, aki hosszasan beszélgetett XVI. Benedek pápával, megkérdezte tőle, hogy a papi hivatás nem volt-e számára csak egy lépés valamilyen más cél felé, Benedek pápa azt válaszolta: „Nem, nagyon tudatosan tettem magamnak ezt az ígéretet: semmi sem kötelez arra, hogy professzor legyek. Arra készülök, hogy pap legyek és az is kívánok lenni”. Létének egésze ezen a hivatáson nyugszik, és ezért volt a liturgia egész életének egyik fő gondja.

XVI. Benedek emeritus pápát nagy teológusnak ismerik. De mi az, ami leginkább a papot, Joseph Ratzinger atyát jellemzi? Milyen jelekből tudhatjuk ezt meg?

Számos írása van Joseph Ratzingernek a papságra vonatkozóan: többek között hivatkozhatunk egy gyűjteményes munkájára, aminek címe: A pap Krisztus szívének ajándéka (Traditions monastiques, 416 o.). Ezek a szövegek lehetővé teszik, hogy megragadhassuk viszonyulását a papsághoz. Érdekes még tanítványainak tanúságtétele arról, milyen módon mutatta be a szentmisét. Hangsúlyozták, hogy Joseph Ratzinger atya által bemutatott szentmise sohasem ment át rutinba, megszokásba, buzgósága mindig töretlen volt, mintha első szentmiséjét mutatta volna be. 1991-ben egy homíliájában, a bajorországi Pentlingben, a következőket mondta: „Az Eucharisztia válasz egész lényünk legmélyebb, legmegkerülhetetlenebb igényére”, és hozzátette: újra meg kellene tanulnunk szentáldozáshoz járulni.

Joseph Ratzinger papságában Krisztus központba helyezése dominál mind a szentségekben, mind papi hivatásában, mind intellektuális pályája során is. Pápasága alapjait is ezt a hármasság képezi. Ezt a jelenséget a média sok esetben képtelen megérteni. E szempontból szemlélve XVI. Benedek pápasága sugárzó és világosságot gyújt azoknak, akiknek hite van.

Hogyan írná le pápaságának különböző „szakaszait”?

Nem hiszem, hogy szakaszokról lehetne beszélni papi működése során. 1951-ben szentelték Joseph Ratzingert pappá és kinevezték káplánná a Müncheni Drága Vér plébániához. Itt ismerkedett meg Blumschein plébánossal. Ez a találkozás döntő volt számára. Emlékezéseiben (Fayard, 1977) így írja le őt: „Blumschein nem elégedett meg avval, hogy másoknak azt mondja, hogy egy papnak „lángolnia kell a buzgalomtól”, hanem maga is lelke mélyéig égett a lelkesedéstől. Utolsó leheletéig pap akart lenni, lényének minden idegszálával szolgáló pap. Úgy halt meg, hogy egy nap utolsó kenetet vitt egy betegnek.”

Nem érthetjük meg Joseph Ratzingert Blumscheinhez fűződő lelki rokonságának ismerete nélkül. Mindketten a szolgálat szellemét és a minden pillanatban való rendelkezésre állást követték. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy XVI.Benedek pápa lemondása mögött az az egyszerű tény áll, hogy úgy ítélte meg, már nem képes eleget tenni a reá háruló kötelességeknek: már nem tud szolgálni, csak egy másik lényeges eszközzel, az imával.

A papságról szóló sok írása egyikében XVI. Benedek pápa arra hívja fel figyelmünket, hogy Simon Péter végső meghívásának pillanatában Jézus rátekint Simonra és csupán egyetlen kérdést tesz fel: „Szeretsz engem?”. Mennyiben tanúskodik erről XVI. Benedek pápa papsága?

Ön Szent János evangéliumának 21. fejezetét idézi. Péter első levelének néhány szavával válaszolok (1Pt 3, 15): „Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.” Papi életével, de teológiai műveivel is Joseph Ratzinger mélységes reménységéről tett tanúságot. Tudja-e, hogy a Spe Salvi enciklika a remény teológiai erényéról az egyedüli enciklika, amit elejétől a végéig maga írt? Az enciklikákat általában egy kis csapat írja, a pápa állandó felügyelete alatt. Ebben az esetben viszont saját maga írta, egészében. Úgy vélem, rendkívül lényegbevágó nekünk, keresztényeknek, de a társadalmunk számára is, amely minden oldalról szétforgácsolódik és végtelenül súlyos antropológiai krízisben szenved.

Miből áll papsága, mióta emeritus pápa lett?

Az emeritus pápa nincs elvágva a világtól. Jelenleg már nagyon idős és fizikailag gyenge, de több éven át rendszeresen fogadott külső személyeket. Ennek keretében tudtam vele találkozni 2014 júliusában, amiről részben írok is a könyvemben. XVI. Benedek ritkán interjúkra, beszélgetésekre is vállalkozott, és különféle tanácskozásokon előadásokat tartott, de anélkül, hogy el kellett volna utaznia. Azt is tudjuk, hogy Ferenc pápa több alkalommal meghívta, hogy részt vegyen nagyobb ünnepi szertartásokon, mint például a jubileumi ünnepségen.

Lényegesnek tartom e beszélgetés során megemlíteni, hogy fontosnak tartotta, hogy részt vegyen a papok jövőjéről tartott vitákban, amikor Sarah bíborossal társszerzőségben írt könyvet e témában. Ez a nem mindennapi intellektuális, kulturális és teológiai tömörségű írás a papi cölibátus fontosságára kíván rámutatni. Ott olvashatók azok a szavak, amiket pappá szentelése előestéjén emlékezetébe vésett: „(Mi papok) állandóan Krisztusban kell megtisztuljunk és elteljünk Vele, hogy ő szóljon és cselekedjen általunk, és egyre kevésbé mi magunk”. Itt találjuk meg azt a ráhagyatkozást, amit ennek a beszélgetésnek az elején említettem. Az önfeladásnak ezt a képét több mint másfél millió fiatal élte át Madridban, amikor a katedrális csendjében a pápa letérdelt az oltáriszentség előtt. Ez a „kevéssé médiaszereplő” pápa kézen fogta az ifjúságot, hogy létrehozza „találkozásukat” Istennel. Találkozásunkkor elmondta, hogy ez a pillanat, ez a fiatalok és Isten között teljes csendben lezajlott párbeszéd a pápaságának egyik pillére lett.

Mennyiben testesíti meg XVI. Benedek pápa a papi hivatást? Új dimenziót adott a papságnak?

Először is emlékeztetni kell arra, hogy XVI. Benedek megválasztása 2005-ben hármas szükségesség alapján történt: meg kellett erősíteni a papság tartalmi, a tanításra vonatkozó, de az erkölcsi képzését is, vissza kellett térni a hit gyökereihez és tovább fejleszteni a liturgiát. Könyvemben megírom, hogy a hit erodálódásával és a keresztény szellem fogyatkozásával szemben a papok a maguk részéről XVI. Benedekben többet láttak, mint szövetségest: megingathatatlan támaszt, határozott közreműködőt az Evangélium hirdetésében. Avval, hogy visszatérítették az Egyházat a lényegre, azaz Krisztusra, ezeket az embereket hatalmas büszkeség érzése töltötte el. Első enciklikájával visszaidézte emlékezetükbe, hogy mit is jelent a „Szeretet Istene”, és visszahozta a reményt, amit minden katolikusnak el kell vinnie a világba. Ezt éppen pápaságának utolsó napjaiban. A nagy római pápai szemináriumban ugyanis, egy rögtönzött lectio divina keretében, 2013. február 9-én a papokhoz szólva a következőket mondva: „Tudjuk, hogy a jövő a miénk és hogy az Egyház fája nem haldokló fa, hanem olyan, ami mindig újra hajt. Okunk van arra, hogy ne hagyjuk magunkat befolyásolni – ahogyan ezt XXIII. János pápa megmondta – a baljóslatú próféták által, akik azt mondják: az Egyház egy mustármagból kelt ki, kétezer éven át növekedett, de jelenleg már ideje lejárt, elérkezett elmúlásának ideje. Nem, az Egyház mindig megújul, újjászületik. A jövő a miénk.”

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Interjú

Robert Sarah bíboros: „Ha a kereszténység eltűnik a maga kultúrájával, egy másik kultúra lép a helyére”

Közzétéve

Szerző:

A Boulevard Voltaire c. francia újságot az a megtiszteltetés érte, hogy találkozhatott Robert Sarah bíborossal, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció nyugalmazott prefektusával egy kivételes beszélgetés keretében. A főpap nemrégiben jelentette meg a Pour l’éternité. Méditations sur la figure du prêtre c. könyvét (ld. Sarah bíboros lelki megújulásra hívja a katolikus papokat új könyvében – Katolikus.ma), amelyben bátorságot kíván önteni a papokba, akiknek a működését manapság lenézés és felháborodás övezi. A Boulevard Voltaire-nek adott interjúban beszél a Sauvé-jelentés következtetéseiről, az egyház bevándorlással kapcsolatos álláspontjáról, a Traditionis custodes kezdetű motu proprióról és az egészségügyi válságnak a templomlátogatásra gyakorolt hatásáról. Mindenekelőtt annak a pesszimizmusnak kíván véget vetni, amely a nyugati kereszténység vége körül kialakult. Számára egy ilyen végkifejlet lehetetlen, mivel a kereszténység maga a Nyugat lényegét jelenti. „Egyetlen társadalom, politika vagy ideológia sem lesz képes elpusztítani az Egyházat, mert Krisztus jelenléte legyőzhetetlen és az örökkévalóságig tart” – mondta befejezésképpen a kardinális. Ami a jövőben fontos, az az, hogy ismét fellángoljon a buzgalom, amely a remény szavát hordozza. Sugárzó beszélgetés következik ezzel az afrikai főpásztorral, aki tökéletesen megértette Európa tévelygését.

Eminenciás uram, Ön az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció nyugalmazott prefektusa. Most jelent meg a Fayard kiadónál a Pour l’éternité, Méditations sur la figure du prêtre (Az örökkévalóságért: elmélkedések a pap alakjáról) c. könyve, amelyet a szeminaristáknak ajánlott. A pap alakjának valóban mélységesen ártottak a botrányok. Azért írta ezt a könyvet, hogy ezen a helyzeten javítson?

Sok kapcsolatom volt olyan papokkal, akik úgy érzik, hogy elhagyták és kritizálják őket. Sokan elvesztették saját identitásukat és elbátortalanodtak. Ezt a könyvet azért írtam, hogy arra bátorítsam őket, fedezzék fel újra papi identitásukat, azaz Isten kiválasztottjaiként Isten állandó jelenlétének jelei és szimbólumai legyenek a társadalomban. Ezeknek az embereknek Jézust kell utánozniuk, aki szelíd és alázatos szívű emberként határozta meg magát. Küldetésük a szolgálat, nem pedig valamiféle hatalomgyakorlás. Krisztus maga mondta ezt: „Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak”. A papnak ezért állandóan emlékeznie kell arra, hogy ő Isten és a nép szolgálatában áll, és nem az a dolga, hogy mindent lehengerlő, uralkodó hatalmat gyakoroljon.

Való igaz, hogy egy ideje hihetetlen vádak hangzanak el papok és püspökök ellen. Egyeseket börtönbüntetésre ítéltek szexuális visszaélések vagy korrupció miatt, és a templomok gyakorlatilag üresek. Már nem bíznak bennük, és természetesen az Egyházban sem bíznak. Nemcsak a saját papi identitásukat rombolták szét, hanem ártottak az Egyháznak is, amelynek a világ világosságának kell lennie. Az Egyház anya és nevelő. De a gyerekeket megrontották – egy nevelő nem teheti ezt, neki nevelnie kell a gyerekeket. Az Egyház tekintélyét a szolgálat adja, de az is, hogy az a személy, akit nevelünk, növekedjen. A tekintély (autoritás) szó a latin augere szóból származik, ami azt jelenti, hogy “növelni”. A papnak a rábízott gyermekek növekedését kell elősegítenie, Isten népének növekedésén kell dolgoznia, az igazságot kell tanítania, azt kell tanítania, amit Isten minden egyes embertől kér. Nos, mindezt beárnyékolta egyesek magatartása.

Azért legyünk igazságosak: a rendelkezésünkre álló információk alapján úgy tűnik, hogy a papok 97%-a nem érintett ezekben a vádakban. Ők tökéletesen papként viselkednek és szolgálatként élik meg a papságot. Ez a maradék 3% – ami hatalmas szám – beszennyezte a papságot és az Egyházat. Tehát ezt a könyvet meg akartam írni a papoknak és a világiaknak is, hogy elmondjam: „Bízzatok a papokban, mert a többségük hűséges marad a hivatásához”. Nem szabad összekeverni a súlyos hibákat elkövetőket azokkal, akik hűségesek voltak. Ez a könyv segíteni akar Isten népének, hogy ne veszítse el a hitet, és bízzon az Egyházban és a papokban.

Becsületére válik az Egyháznak, hogy le akarta rántani a leplet ezekről a szörnyűségekről, és ki akarta takarítani Augiász istállóját. Az Egyház az egyetlen olyan intézmény, amelynek volt ehhez bátorsága. Ha közelebbről vizsgáljuk, az a benyomásunk támad, hogy ilyen magatartás csak az Egyházon belül fordult elő. Tudjuk, hogy ez nem így van. Ez egy kicsit tovább gyengíti a megingó és vitatott egyházat. Hogyan lehetséges elérni, hogy ne minimalizáljunk semmit, miközben igazságot szolgáltatunk a valóságnak és a papok azon 97%-ának, akik becsületes emberek maradnak?

Az Egyház érdeme, hogy megpróbálta kideríteni az igazságot, és elfogadta a vizsgálódásokat, hogy lássák, hogyan élték meg a papok a papságukat. Tudjuk azonban, hogy a visszaélések többsége a nagy társadalomban történik, és ott nem indul semmiféle vizsgálat. Ezek a visszaélések sötétben maradnak, és a társadalom apránként tönkremegy, mert ha az Egyházon belül vizsgálatot folytatnak, de a bűncselekmények többsége sötétben marad, akkor semmi sem fog változni. A ma kultúrája a teljes szabadság kultúrája, mindenki azt tesz, amit akar, de az a szabadság, amely mások szabadságát és személyiségét rombolja, nem szabadság.

Nem tudom, eljutunk-e oda, hogy az egész társadalomban sor kerüljön egy átfogó felmérésre, hogy lássuk, mennyire súlyos helyzetben van az a társadalom, amelyben élünk. Az a benyomásunk, hogy egy hanyatló társadalomról van szó, az emberi értékek erkölcsi pusztulásáról. Ma már gyakorlatilag minden megengedett. Igazságosnak kellene lennünk, és átfogóbb vizsgálatot kellene folytatnunk. Mindenkinek meg kellene próbálnia helyrehozni azokat a bűncselekményeket, amelyeket a gyermekek és a sérülékeny emberek ellen elkövetett.

A hívek egy részét megdöbbentette az a javaslat, hogy az áldozatok kárpótlása céljából a vallási örökséget eladják. Egyesek ezt kettős büntetésként élik meg, mert bűnbakokat erőltetnek rájuk a tisztánlátás hiánya miatt, ráadásul kiárusítják az őseink egyházi hozzájárulásaiból reánk maradt örökséget és azokat a műalkotásokat, amelyek arról a szépségről tanúskodnak, amit a kereszténység hozott a világnak. Ez nyugtalanító számukra.

A hibákat jóvá kell tenni, de az Egyház örökségét eladni és tönkretenni nagy kár lenne. A francia egyházi hatóságoknak kell dönteniük, de úgy gondolom, a helyzetet okosan kell mérlegelni, hogy világos legyen, mit és hogyan kell tenni. Az Egyház nemcsak a papokból és a püspökökből áll, hanem a megkereszteltek teljes közösségéből. Együtt kell megvizsgálni a kárpótlás és a jóvátétel problémáját, anélkül, hogy tönkretennénk az Egyház örökségét. Hatalmas veszteség lenne az Egyház és a francia társadalom számára. Ezeket az épületeket polgári létesítményekké, szállodákká stb. alakítanák át, és ez nagyon sajnálatos lenne.

Chantal Delsol nemrégiben azt írta, hogy ez a hitelvesztéshez vezető, precedens nélküli válság egy kicsit tovább sietteti a kereszténység végét. A filozófusnő elmagyarázza, hogy nem a katolicizmus végéről van szó, hanem egy társadalmi szerveződés, a keresztény civilizáció végéről, egy szőnyegről, amit kihúznak a lábunk alól. Ön is úgy gondolja, mint ő, hogy ez a folyamat visszafordíthatatlan és már eldőlt?

A kereszténység végének a megjövendölése öngyilkossággal ér fel, mivel a Nyugatot a kereszténység alakította, kultúrája, művészete, mindene keresztény. Nem mondhatja azt, hogy a Nyugatnak vége. Meg lehet tagadni az eredetünket, a gyökereinket, ahogyan ez már el is indult az európai alkotmánnyal, de ez öngyilkosság. Olyan, mintha egy fa lemondana a gyökereiről. Az ilyen fa elpusztul. Akármilyen hatalmas egy folyó, ha elvágják a forrásától, kiszárad és eltűnik. Nem szabad előmozdítani a kereszténység végét, mert azzal a saját végünket mozdítjuk elő, öngyilkosságot követünk el. Ha a kereszténység, azaz a társadalomban olyannyira lényeges keresztény civilizáció, keresztény élet eltűnik, az öngyilkosság.

Napjaink társadalmi szerveződését látva – és II. János Pál azt mondta, hogy a Nyugat úgy él, mintha Isten nem is létezne –, ha ezt az irányvonal megmarad, akkor számomra ez öngyilkosság. A Nyugat vitte el a keresztény civilizációt Afrikába, Ázsiába. Bennünket ez a civilizáció nevelt fel, európaiak neveltek, és ha ők lemondanak erről a gazdagságról, erről az örökségről, akkor ez az álom a megsemmisülésbe vezeti a Nyugatot. Ha a kereszténység a maga kultúrájával eltűnik, egy másik kultúra lép a helyére. Iszlám kultúra, buddhista kultúra, mindaz, ami ma elözönli a Nyugatot. Önök tárt karokkal fogadják őket, de nem adják át nekik saját gazdagságukat, hanem átveszik az övékét, és nem tudom, hogyan fogják ezt túlélni.

Az embernek az az érzése, hogy a Nyugat kettős présbe került: a progresszizmus üllője és az iszlamizmus kalapácsa közé. Az Egyház szava alkalmasint erősen hathat a progresszizmus őrületeire, de sokkal kevésbé hatásos a hódító iszlámmal szemben. Olyan, mintha félne attól, hogy nem teljesíti az irgalmas szeretet parancsát, és megtiltaná magának, hogy erről beszéljen. De az iszlamizmusnak máris megvannak a mártírjai a mi országunkban is: Hamel atya, a nizzai katedrális hívei, a nantes-i pap.

Tévút a bevándorlás elősegítése. Hármas árulást követnek el Afrika és a Közel-Kelet ellen. Először is, megfosztják őket gazdagságuktól, fejlődési potenciáljuktól, ellopják tőlük szellemi tartalékaikat és a dolgos kezeket.

Másodszor, nem tartóztatják le az emberi élettel kereskedőket, az embercsempészeket, akik százával és százával ültetik be hajókba az embereket, hogy a végén a tengerbe fulladjanak. Ez bűn. Végezetül pedig: elhitetik ezekkel az emberekkel, hogy amikor ideérnek, Eldorádó és a földi paradicsom vár reájuk. Bezsúfolják őket egy táborba, nem részesülnek jó fogadtatásban és nincs munkájuk. Nem lehet mindenkit befogadni Nyugaton, tehát rossz, téves gondolat a bevándorlás előmozdítása. Gyakran a Bibliára támaszkodva azt hozzák fel, hogy Jézus Krisztus is emigrált Egyiptomba, de Jézus Krisztus Heródes fenyegetése miatt ment oda, és utána visszatért a saját hazájába. A zsidó nép többször is élt száműzöttként Mezopotámiában, de mindig visszatért.

Mindenki a saját hazájában tud kiteljesedni. Ha ezeknek az embereknek valóban segíteni akarunk, azt nem úgy kell megtenni, hogy embertelen körülmények között fogadjuk őket. Inkább abban segítsük őket, hogy otthon fejlődhessenek, otthon lehessenek boldogok. Ez nem rasszizmus, az otthoni kiteljesedésben akarjuk őket segíteni. Az Egyháznak nincsenek eszközei a fogadásukra, és fedelet sem tud biztosítani a számukra, de persze jó dolog ezek előteremtésén fáradozni. ez egy nyitás, egyfajta fogadás. Nem kritizálom az Egyház politikáját, ez is egy lehetőség, de ennek a lehetőségnek átgondoltnak, megfontoltnak, világosnak kell lennie, hogy lássuk, hogyan lehet a legmegfelelőbben fogadni ezeket az idegeneket. Én úgy látom, az országukat kell fejleszteni, és abban kell nekik segíteni, hogy otthon maradjanak. Ha itt fogadjuk őket, akkor olyan számban jöjjenek, ami hozzájárul a társadalmi és kulturális egyensúlyhoz. Legyenek fogékonyak az itteni kultúrára, mert azok közül, akik idejönnek, sokan ránk erőltetik kultúrájukat, életmódjukat, és ezt engedik nekik.

Nem akarok kioktatni senkit, de a személyes meglátásom az, hogy minden ember kiegyensúlyozott kulturális és vallási kiteljesedése csak odahaza tud megtörténni, és ő így járul hozzá ahhoz, hogy országa, földrésze boldog legyen. Az afrikaiak helyett senki nem fogja tudni fejleszteni Afrikát. Persze, a szeretetet és irgalmasságot gyakorolnunk kell, de az Egyháznak el kell gondolkodnia azon, hogy az irgalmasság nem azt jelenti, hogy valakit méltatlan életbe taszítunk és életterét a koldulásra csökkentjük. Egy embernek akkor van méltósága, ha önmaga fenn tudja tartani önmagát. Szent Pál így mondta: „Mindenki abból a kenyérből éljen, amit munkájával megkeresett.” Nem jó, ha kizárólag annyit teszünk, hogy legyen hol aludnod, és gondoskodunk rólad, ez nem irgalmas szeretet, hanem paternalizmus.

A bevándorlás olyan, mint valami második rabszolgaság. Fogadják őket Észak-Afrikában, behajózzák, ők pedig sok pénzt adnak azért, hogy meghalhassanak a tengeren. Ha ideérnek, nincs semmi munkájuk. Hogyan akarják önök így elősegíteni az emberi méltóságot? El kell gondolkodni, a bevándorlás mint jelenség mindig is létezett, de nem úgy, ahogyan napjainkban történik. Az írek kivándoroltak az Egyesült Államokba, az olaszok is emigráltak, de emberi, szakmai hozzájárulást vittek magukkal. Megkerestek annyit, amiből megéltek, nem voltak eltartottak.

Több párbeszédre és vitára van szükség ahhoz, hogy a problémát tisztességgel és az igazság szem előtt tartásával közelítsük meg, különben egy újfajta rabszolgaságot építünk.

A Traditionis custodes kezdetű motu proprio derült égből villámcsapásként érkezett, és megaláztatásként élték meg azok, akiket bizalmasan, röviden „tradiknak” hívnak. Akkor, amikor a katolikus kulturális bázis zsugorodik, vajon megengedheti magának az Egyház azt a luxust, hogy az út szélén hagyjuk ezeket a fiatalokat, ezeket a papokat? Yann Raison du Cleuziou szociológus a következőket mondta a La Croix-ban: Ez a demográfiai igazság, a legkonzervatívabb katolikusok átadták, nekik sok gyermekük volt. Az irányukban mutatott megvetés öngyilkos dolog.” Osztja Ön ezt a véleményt, vagy másképpen látja a dolgokat?

Ez kényes kérdés. Úgy gondolom, hogy az Egyház egy család, és a családban minden gyermek teljes jogú tag, és a családapának a dolga, hogy a családban biztosítsa a harmóniát és az egyensúlyt. Lehet, hogy vannak nehéz gyermekek, másokat könnyebben tudunk kezelni, de békésen össze kell őket hozni. Az elvégzett vizsgálatok szerint egyensúly létezett a mise rendes és rendkívüli formája között. Nem merült fel sok nehézség. Több óvatosságra, több figyelemre lenne szükség, hogy mindenkinek a saját gazdagságát, vallási érzékenységét tiszteletben tartsuk, és ezt akarta XVI. Benedek pápa: a rendkívüli és a rendes formával történő kölcsönös gazdagodást. Nem kell eltúlozni azt a feszültséget, amelyben néhány hét óta élünk. Az Úr nem hagyja el az ő Egyházát, vissza fogja állítani az Egyházon belüli egyensúlyt és harmóniát, mert nem normális dolog, hogy a szentségek, amelyek a keresztények egységét adják, egyidejűleg a megosztottságot segítsék elő. Ha így cselekszünk, azzal gyakorlatilag leromboljuk a keresztény hitet. Remélem, hogy vissza fogunk találni a harmóniához és az összetartáshoz.

Az egészségügyi válsággal és a misék felfüggesztésével, úgy mondják, az emberek 30%-a az újraindulás után nem tért vissza a misékre. De Franciaországban tüntetések is voltak a mise visszaállításáért, és a misét valóban újra alapvetően fontos jónak tekintik. Ön hogyan látja ezt?

Nem ez az első alkalom, hogy a világ járvánnyal néz szembe. Voltak már járványok, talán ugyanilyen súlyosak, mint ez a mostani, de a templomokat sohasem zárták be, a miséket sohasem tiltották be. Afrikában a COVID-nál sokkal súlyosabb járványok is vannak, mint például az Ebola, de a templomokat soha nem zártuk be. Nem tudom, miért hozták ezt a döntést. Igazán érdekes, hogy a COVID csak a templomokban terjed… A strandokon, kaszinókban vajon miért nem?

Meg kell teremteni a dinamizmust, és kell az akarat, hogy megvédjük a hitünket, mint a legértékesebb ajándékot, amivel rendelkezünk. A legnagyobb szegénység nem a pénz hiánya. Az ember legnagyobb szegénysége az, ha elveszíti a hitét, ha nem Isten a támasza. Ma a Nyugat a legszegényebb földrész, mert Isten már nem létezik számára, és nincs is szüksége rá. Mi anyagilag szegények vagyunk, de Istenben gazdagok. A legnagyobb gazdagságot Isten és a hit jelenti. A püspököknek támogatniuk kellene ezt a gazdagságot, iránymutatást kellene adniuk a járvány miatt bezárkózó emberek gondozására. Néhányan megtették ezt, voltak online és videomisék. A televíziós mise a kórházban fekvő betegeknek szól, de aki jól érzi magát, az nem vehet részt televíziós misén. Ez nem részvétel a misén, ez olyan, mintha az anyukám meghalna Afrikában, és én nem vehetnék részt a temetésén, hanem csak egy filmet látnék róla. Részt vettem-e anyám temetésén? Nem. Istennek személyes, fizikai kapcsolatra van szüksége, ez pedig a mise. Szólt hozzánk a prófétákon keresztül, azt mondta: meg kell testesülnöm, meg kell, hogy érintsenek, kell, hogy lássanak, ez pedig az Eucharisztiában folytatódó megtestesülés. A távmise az nem mise. Elősegíti a hit, a szentségek lerombolását, mert elég leülni a televízió elé, de ez nem ugyanaz, mint a misén részt venni. Főzhetek, teázgathatok, miközben a misét nézem.

Diocletianus császár a harmadik században betiltotta a miséket, de az afrikai keresztények mégis miséztek, éspedig az otthonaikban, és azt mondták, „mise nélkül nem tudunk élni”. Egy keresztény az Eucharisztia nélkül nem tud élni.

Teljességgel elképesztő és érthetetlen, hogy hónapokig nem tartottak miséket és bezárták a templomokat. Olaszországban láttam, ahogy a rendőrség bejött a templomba és leállított egy misét. Az ilyen nemcsak kereszténységellenes, hanem istenellenes magatartás is. El akarják vágni az embert Istentől, de nem fog sikerülni nekik. Krisztus azt mondta: “Veletek leszek az idők végezetéig”. Az Egyház sok válságon ment keresztül, de még mindig él és élni fog. Egyetlen társadalom, semmiféle politika vagy ideológia nem lesz képes elpusztítani az Egyházat, mert Krisztus jelenléte legyőzhetetlen. Az örökkévalóságig tart. Az Ő fizikai, látható jelenléte az Egyház. Nem lehet elválasztani egymástól Krisztust és az Egyházat.

Mit mondana a Boulevard Voltaire olvasóinak, hogy visszaadja nekik a reményt a gyakran nagyon sötétnek tűnő égbolt alatt? Azt, amit az imént mondott, hogy végül Krisztus nem hagyja el őket?

Közeleg az éj, Nagypénteket élünk. Nagypéntek volt Jézus életének vége, az alighogy megszületett kereszténység vége. Az apostolok elcsüggedtek. Úgy hitték, hogy Jézus a próféta, a világ megváltója, de hát már három napja eltemették. Elcsüggedtek, sőt egyesek közülük még Jézus keresztre feszítésében is szerepet játszottak: egyikük eladta őt, másikuk azt mondta, nem ismerem őt, de ez a tanítvány nem hagyta el az egyházát. Feltámadása után Jézus ismét összegyűjtötte a tanítványokat az Eucharisztia köré. Csatlakozott az úton a szomorú, hazafelé tartó emmauszi tanítványokhoz. Krisztus ezután az Ószövetségtől kezdve előveszi a hitbéli tanításokat, hogy megmutassa nekik, hogyan kellett Krisztusnak szenvednie. Felismerik őt a kenyértörésben.

Jézus a misén csatlakozik a keresztényekhez, de ha tönkretesszük a misét, vagy átalakítjuk színházzá, társasági összejövetellé, akkor nem fog csatlakozni hozzánk, és nem fog bennünket Egyházként újjáteremteni.

Krisztus Galileában is csatlakozott apostolaihoz. Egész éjjel halásztak, de nem fogtak semmit. Megkérte őket, hogy vessék ki a hálójukat a bárka jobb oldalán, és tömérdek halat fogtak. Visszatértek a partra, és Jézus, aki szólította őket, már elkészítette a kenyeret és a halat. A hal Krisztus jelképe.

Krisztus újraegyesíti Egyházát, ha mi újrakezdjük egy olyan szent liturgiával, amelyet nem ember talált ki, amely nem lett átszabva az emberre és nem horizontális, hanem az embert Istenhez vezeti. Akkor Krisztus csatlakozik hozzánk, hogy küldetést adjon nekünk az evangelizációra és arra, hogy megmutassuk az Istenhez vezető utat. Krisztus soha nem fogja elhagyni Egyházát, mindig itt lesz, amikor elbátortalanodunk. Továbbra is segíteni fogjuk azokat az embereket, akik elhagyják az Egyházat és Istent.

Sarah bíboros szavazta lejegyezte: Gabrielle Cluzel
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: bvoltaire.fr

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Interjú

A kereszt fényében – Szent István öröksége címmel nyílt kiállítás a Szent István-bazilikában

Közzétéve

Szerző:

Több mint ezeréves keresztény kulturális értékeinket mutatja be az a mindez ideig egyedülálló, impozáns össznemzeti kiállítás, amelyet a Kárpát-medencei Magyarság Evangelizációjáért Alapítvány, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) Alapítványa és a Józsa Judit Művészeti Alapítvány hívott életre, a XV. Ars Sacra Fesztiválhoz és az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz kapcsolódóan. A Szent István-bazilika altemplomában a keresztet idéző alakban kialakított tárlaton 83 művész mintegy 200 alkotását tekintheti meg a szemlélő. A 83 szám jelképes: ennyi évvel ezelőtt rendezett először eucharisztikus kongresszust Budapest. A festő-, grafikus-, textil-, ipar-, tűzzománc-, fotó- és népművészeti munkákat, kerámia- és faragott szoboralkotásokat csokorba gyűjtő kiállítást Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere nyitotta meg szeptember 7-én a bazilika zsúfolásig telt templomterében. 

Az ünnepségen a Kárpát-medencei Magyarság Evangelizációjáért Alapítvány elnöke, Zachar Péter Krisztián is köszöntötte a megjelenteket, Petrás Mária Príma Primissima-díjas népdalénekes, a NEK hírnöke pedig – Kiss Krisztián, Szokolay Dongó Balázs, Nyíri László és Pánczél Kristó zenészbarátaival – imádságos moldvai énekeket, köztük az Ó, Szent István dicsértessél kezdetűt fűzte az ünnepi gondolatokhoz. Az áldás szavait Horváth Zoltán protonotárius kanonoktól, a Szent István-bazilika plébánosától és Makláry Ákos görögkatolikus parókustól hallhattuk. 

A kiállítás megnyitása után Józsa Judit kerámiaszobrászt, művészettörténészt, a kiállítás kurátorát, az est háziasszonyát kérdeztük, aki körbe is vezetett bennünket a kivételes tárlaton.

– Tudatos törekvése volt-e az, hogy ezt a tárlatot magáénak érezze a Kárpát-medence, az Ars Sacra Fesztivál, a NEK és a Szent István-bazilika egyaránt?

– Igen, az volt. Meggyőződésem, hogy az eklézsia alapjából kiemelkedő, kereszt formájú installációban a Kárpát-medencei keresztény magyar kortárs alkotóművészek műveiből megrendezett nagy reprezentatív kiállítás, közel 3000 négyzetméteren, csaknem 200 műtárggyal méltó a Szent István-bazilikához és Szent István szellemiségéhez, így az Ars Sacra méltán kiemelt programja, amellyel a Kárpát-medencei keresztény magyar kortárs alkotóművészek méltó módon képviselik nemzetünket a NEK idején.

Kásler Miklós és Józsa Judit

– Miben áll ennek a kiállításnak az egyedülállósága?

– Többek között abban áll, hogy a Kárpát-medencei szétszakítottságban is összetartozó kortárs magyar művészeti alkotásokon keresztül, nemzeti összetartozásunkat és több mint ezeréves keresztény kulturális értékeinket és örökségünket mutatjuk be. Az egyedülállóság az összművészeti kiállítási anyag sokszínűségében is rejlik és az egyes művészek életművéből válogatott legkiemelkedőbb alkotások magas színvonalában is.

Az installáció külső oldalán, Szent István örökségéből a legfontosabb ránk hagyott értékek közé sorolható Intelmek, azaz Országalapító Szent István királyunk Imre fiához írt Intelmei olvashatók. Ezek ezer év múltán, ma is érvényesek és mindannyiunkhoz szólnak. Légy „irgalmas”, „erős”, „alázatos”, „mértékletes”, „szelíd”, „szemérmes”, „becsületes” – ezeket a szavakat nemcsak a szent király, hanem minden magyar édesapa örökül hagyja gyermekének. Ősi kultúránk, hagyományaink, népművészetünk, erényeink a magyar örökség részét képezik, és csak úgy maradhatnak fent, ha vannak magyar családok s abban vannak gyermekek. A családban öröklődik a hagyomány, itt formálódik a lélek és a nemzettudat is. A Szent István és fia, Imre herceg közötti családi kötelék párhuzamaként a kiállításra többek között olyan alkotóművészeket is felkértünk, akik a saját családi örökségüket, művészetüket és nemzettudatukat is apáról fiúra hagyományozzák. Ez is egyedülállósága a kiállításnak. 

Mégis talán a legkiemelkedőbb egyedülállóság a Kereszt formájú installáció, amely befogadja a Kárpát-medencei keresztény magyar kortárs alkotóművészek tárlatát, így a műalkotások a kereszt fényében kelnek életre. A kiállítási tér ugyanis az eklézsián belül és annak alapjából felragyogó kereszt, amelybe a látogatónak be kell mennie és fel kell fedeznie. A kiállítást befogadó kereszt formájú installáció metszéspontjánál, a középpontba helyezve, az altemplomi lépcsőn kiemelve a tárlat névadója, Országalapító Szent István királyunk szarkofágjának múzeumi másolata látható, amely a Bazilika tulajdona. Fölötte egyik oldalon a Napba öltözött Babba Mária, másik oldalon a Szent Korona magaslik, a koronázási palást részletei Szelényi Károly 1978-as híres fotóin, Szent István kardja Vinczellér Imre festményén sejlik fel. 

– Milyen elv szerint sorakozik fel a nyolcvanhárom műalkotás?

– A teljesség igénye nélkül említve: a tárlatba belépőt Molnos Zoltán Attila és a Csodaszarvas című szürreális olajfestményei a magyar hitregék világába vezetik. Az ősvallásunk korából sétálunk át Szent István király segítségével a kereszténységbe, olvassuk Madarassy István ötvös- és szobrászművész gravírozott fémlapjain az Intelmeket, majd találkozunk Szent Lászlóval, aki elérte, hogy I. Istvánt szentté avassák. Ezek után olaj, pasztell- és táblaképek, passiójelenetek, kerámiák és Párkányi Raab Péter stációdomborművei, a keresztény ikonográfia és hitélet legcsodálatosabb kortárs alkotásai tárulnak elénk. A főbejárattal szemben Kuti Dénes erdélyi festőművész A Kereszt ígéret című olajfestménye a zöld színekből kivilágító sejtelmes Krisztus testével a reményt hordozza és a megváltást ígéri. A keresztszár egyik végében Cech Gábor életnagyságú Keresztrefeszített Krisztus szobra, a másik végében a Magyar erények keresztem látható. A külső oldalon a kereszt egyik végében Márton Áron, a másik végében a nemsokára Budapestre érkező Ferenc pápa fogadja az érkezőt Valovits László kolozsvári festőművész alkotásain. 

Egyes művészek a történelmi téma sajátos feldolgozását választották, másoknál erős a lokálpatriotizmus, mint például Duncsák Attila Az én Kassám című festményén. Egyes alkotók a szülőföld, a magyar föld szépségét, mások a trianoni magyar sorsot tárják elénk Szent István örökségében. De ott látjuk kiemelt helyen a katolikus egyház és a magyar nemzet legnagyobb alakjait: Márton Áront, Erdély püspökét, Mindszenty József hercegprímást és Eszterházy János mártírt is. Az összművészeti kiállításban a népművészeknél az istenhit mellett a szimbolikus üzenetet hordozó ősi motívumok, a népzene és a néptánc, a hagyománytisztelet is igen erős. Azt, hogy Csíksomlyón ezer székely leány találkozik, id. Józsa János korondi fazekasmester, a Népművészet Mestere nagyméretű 80 cm átmérőjű dísztálán láthatjuk. Az ifjak legényest táncolnak és halljuk a szép magyar népdalt, mint ahogy Vinczellér Imre olajfestményei révén Bartók és Kodály is hallja azt Szent István örökségében…

*

A Szent István öröksége című kiállítás meghívásos pályázat alapján és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet együttműködésével jött létre, fővédnöke Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. A tárlat szeptember 19-ig, 10 és 18 óra között tekinthető meg.

Fotók: Gedai Csaba és facebook.com/kasler.miklos.hivatalos 

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Interjú

Prokopp Mária: „Istenből ered minden erőforrásunk”

Közzétéve

Szerző:

Néhány nappal ezelőtt Széchenyi-díjjal tüntették ki Prokopp Mária művészettörténészt, egyetemi tanárt. Nem véletlenül kerestem meg épp az Eucharisztikus Kongresszus előtt. Köztudott, hogy a kongresszus ünnepélyes megnyitója a Hősök terén lesz – szentmise, elsőáldozással. Innen jött az ötlet: arra kérem Prokopp Máriát, elevenítse fel röviden azt a régi, gyermekkori élményt, amikor ő készült az elsőáldozásra.

Prokopp Máriához különös kapcsolat fűz hosszú évek óta. Édesanyám keresztapja s az ő, valamint családja lelkiatyja ugyanaz a pap volt: dr. Brückner József (1894-1973) esztergomi kanonok, aki 1919-1932 között a Regnum Marianum papi közösség budapesti hittanáraként működött több iskolában, utána a budapesti Központi Szeminárium spirituálisa, majd vicerektora lett, a háború idején pedig az esztergomi szeminárium rektorává nevezte ki Serédi Jusztinián hercegprímás. Brückner atya nevét manapság ritkán emlegetik. Akik ismerték és tisztelték, egyöntetűen úgy emlegetik: példás életű, hivatásának mélyen elkötelezett pap volt. „Tipegő szent” – ahogy apró lépteire utalva „elkeresztelték”. A szovjet megszállás után beköszönő új világban ő is célkeresztbe került, hiszen Mindszenty bíboros egyik jobbkeze volt. 1952-ben Hamvas Endre esztergomi apostoli adminisztrátor – az Állami Egyházügyi Hivatal utasítására – felmentette rektori tisztségéből; a nyilvános papi működéstől is eltiltották. Brückner atya ezután az esztergomi prímási palota egyik hátsó, eldugott szobájában élt, egy korabeli ügynöki jelentés szerint „senkivel nem érintkezik /…./, ha be akarnak jutni hozzá, csak hosszas zörgetés után nyit ajtót” [ÁBTL 3.1.2. – M-37113 „Tóth Péter” tmb. 37. p.]. Ugyanakkor az idézett jelentés is rögzíti, hogy mégis sok emberrel tartott kapcsolatot, gyakran utazott fel látogatás céljából Budapestre. Az esztergomi „őshonos” Prokopp Mária családjához is bensőséges kapcsolat fűzte Brückner atyát, aki 1973 tavaszán, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén halt meg. Halála napján Mindszenty bíboros Bécsből érkező küldöttével találkozott volna, de a találkozó időpontja előtt Brückner atya életét máig tisztázatlan körülmények között kioltották.

Brückner atya szellemisége alapvetően befolyásolta Prokopp Mária életét, ezért írtam róla bevezetőül néhány sort. Nem véletlen, hogy az évente megtartott Brückner-emlékmisék szervezésének a „motorja” Prokopp Mária.

Említettem, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén vesztette életét Brückner atya. Ugyanezen a Mária-ünnepen született Prokopp Mária, aki a néhány nap múlva kezdődő Eucharisztikus Kongresszus előtt így emlékezett elsőáldozására:

– Istennek hála, olyan családban születtem, vagyis Isten olyan családba küldött engem, ahol a nagyszüleim és a szüleim is Isten jelenlétében éltek; Őáltala, Ővele és Őbenne szerették egymást, Őbelőle eredt minden forrásuk. Ennek örömét és erejét igyekeztek átadni nekem és három testvéremnek a családunk lelkiatyja, dr. Brückner József esztergomi szemináriumi rektor atya segítségével. 1939-ben, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján érkeztem a földre. 1945 húsvéthétfőjén lehettem – másodmagammal – elsőáldozó az esztergomi szeminárium kápolnájában, ahol aznap volt az első szentmise a háború végeztével.

Az előkészület a családban folyt és a szeminárium pincéjében. Szüleim és Brückner atya tehát még a háború életveszélyes hónapjaiban készítettek fel, mint az életben a legfontosabb eseményre, hogy egyesülhessek Krisztussal, aki már az eszmélődésemtől kezdve, a napi közös imákban reggel-délben-este és a kis életem cselekedeteiben, már addig is az Urunk és Istenünk, barátunk, orvosunk és mesterünk volt. Tudatosan gyűjtöttük a jócselekedeteket és az imákat Karácsonyra és Húsvétra, és a szüleink, nagyszüleink ünnepeire, hogy Isten áldását kérjük rájuk. Vagyis hatodik születésnapomra már nagyon vágytam, hogy valóságosan is egyesülhessek a kenyér színében jelen lévő Jézussal, és Őt, az Ő segítségével, mindennél jobban szerethessem.

Kép az Eucharisztikus kongresszusról: 1938. május 27-én, a Hősök terén tartott éjjeli szentségimádáson készült, jobbra az első Brückner József atya (a két gyertyatartós férfi előtt). Forrás: A XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus emlékkönyve, Bp., 1938, 180. p.

Ebben segített az első szentáldozást követően egész életemben a havi szentgyónás, és a napi szentáldozás, amely óriási erőforrást jelent, hogy közelebb, egyre közelebb kerülhessek Istenhez…

Prokopp Mária szavaihoz érdemes hozzáfűzni, hogy a szentáldozásra őt felkészítő Brückner atya már ifjú papként, a húszas évek elején foglalkozott az eucharisztikus oktatással. Egyik dolgozatában azt fejtegeti X. Szent Pius pápa nyomán, hogy már egészen kicsi korban rá kell nevelni a gyereket az Eucharisztia imádására: „Előzetes figyelmeztetéssel szoktassuk hozzá, hogy a felmutatott szentostyában pl. a pólyába takart kis Jézust lássa, és mint a pásztorok, imádja. Jézus életének valamely más mozzanatát is belevetíthetjük e fenséges jelenetbe, hogy a gyermek megszokja a bibliai oktatásból ismert jóságos Urat látni a legméltóságosabb Oltáriszentségben. Általában arra kell törekednünk, hogy az eucharisztikus Üdvözítő a gyermek számára eleven személyiség legyen, aki őt látja, hallja, aki ugyanaz a csodatevő, mint volt földi életében.” [Brückner József: Az új müncheni módszer. Katholikus Nevelés, 1921. 2. sz. 49. p.]

Mikor Prokopp Mária először járult szentáldozáshoz, a szovjet hadsereg már megszállta Magyarországot, s az egyházat néhány nap leforgása alatt nagy veszteségek érték: nagyhét szerdáján meghalt Mikes János nyugalmazott szombathelyi püspök, nagycsütörtökön szívbénulásban hirtelen elhunyt Serédi Jusztinián bíboros, nagypénteken pedig egy szovjet katona meglőtte Apor Vilmos győri püspököt, aki épp Prokopp Mária elsőáldozásának napján adta vissza lelkét a Teremtőnek. Nehéz évek jöttek. A Széchenyi-díjas tudós így emlékszik erre az időszakra:

– 1945 szeptemberétől jöttek az iskolai évek. 1948 júniusáig, vagyis a III. osztály végéig minden vasárnap az állami iskolából együtt ment minden osztály a plébániatemplomba, a közös szentmisére. A II. elemiben lehettünk tagjai a Szívgárdának, amelyben fogadalommal köteleztük el magunkat Krisztus mellett. Nagyon hálás vagyok, hogy ennek emlékét is a szívemben őrizhetem.

Majd jött az úttörőmozgalom, megszűnt a tanítás előtti és utáni ima, a diákmiséken részvevőket az úttörő-vezető tanár figyelte és megszégyenítette másnap az iskolában, stb. A hitoktatásra jelentkezőket igyekeztek lemorzsolni, a szülőknek az állásuk elvesztésével járt a hitoktatásra való jelentkezés. 1953-ra ezért az iskolai hitoktatás többnyire megszűnt a városokban. A templomi hitoktatásra járókat is figyelték, a tanárok folyamatosan megszégyenítették őket. De a bátor hitoktató atyák Krisztus erejével, az Eucharisztia és a közös szentségimádások kegyelmével, titkos lelkigyakorlatok tartásával erősítették katolikus öntudatunkat. Aztán ezek az atyák eltűntek a látókörünkből. Csak olykor kaptunk hírt az elfogatásukról, kínzatásukról, börtönbüntetésükről, halálukról. Mindez tovább acélozta sokunkban a hűséget Krisztushoz.

A gyermekkori emlékek rövid felidézése után zárásul azt kérdeztem Prokopp Máriától, mit vár a nemsokára kezdődő Eucharisztikus Kongresszustól:

– A gondviselő Isten határtalan szeretetének megnyilvánulása a járvány miatt tavaly elhalasztott, de idén megvalósuló Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Nagy lehetőség, hogy megerősödjünk annak tudatában és átélésében, hogy Istenből ered minden erőforrásunk – és bátorságot kapjunk, hogy az átélt, a szívünkben lévő Isten erejét és örömét elvigyük minden embertársunknak, amint ezt immár második éve kérjük Istentől naponta, a Kongresszusért mondott imánkban. Most, a Kongresszus programjai alatt, fokozottan kérem Isten segítségét: erősítse papjainkat, hogy kétezer év hős szentjeihez hasonló elszántsággal vezessék kortársainkat, azok minden korosztályát, az Eucharisztia által Isten erejének és Örömének a megélésére.

*

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából rendezett Remény című kiállítást szeptember 9-én Prokopp Mária nyitja meg.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!
Hírdetés Adventi ráhangoló videós lelkigyakorlat

Népszerű