Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Segítség! Keresztény vagyok, nem találom a páromat…

Közzétéve

Illusztráció


Fiatal vagy? Katolikusként élő kapcsolatot ápolsz Jézussal? Vágysz egy párkapcsolatra, ahol a párod is hívő? Rengeteget imádkozol érte, mégsem találsz? Ha ezeket a kérdéseket átérzed, akkor ez a cikk neked szól.

A modern európai társadalmak egyik nagy problémája, hogy az emberek, férfiak és nők egyre nehezebben találják meg az utat egymás felé. A házasságig eljutni ugyanis (saját tapasztalatom szerint is) egy út. Úgy tűnik, hogy ahogyan eltűnnek a régi szokások világunkból, úgy egyre nehezebb a párkeresés. Mondom is a példát. Nálunk magyaroknál létezett a táncház intézménye a vidéki életben (vidék alatta falu világát értem). Itt, ha egy fiú felkérte a lányt egyszer, akkor az egy táncot jelentett. Ha második alkalommal is felkérte, akkor már jelentett valamit: a fiú szeretné kifejezni, hogy a lány szimpatikus számára. Volt tehát egy keret, volt egy szimbolikája annak, ahogyan a két nem közelíteni tudott egymás felé. A hívő katolikus fiatal felnőtt számára is érződik ennek hatása. Manapság nagy fejfájást tud jelenteni az, hogy eldöntse egy szerelmes fiú vagy lány, hogy számíthat-e viszonzásra. Ez a játék nagyon nehéz lehet, fájdalmas és sok időt vesz fel.

Aztán sokszor látjuk, hogy keresztény fiatal férfiak szeretnének feleséget találni, ám sehogy sem sikerül. Azt is többször láttam, hogy a keresztény fiatal nők azért panaszkodnak, mert nincsenek férfias férfiak a közösségekben, a templomokban. Ez egy érdekes jelenség. Mindig mondjuk, hogy megszűnt a katonaság. Antropológiailag a katonaság fontos választóvonal volt: ki kell bírni, át kell vészelni, meg kell edződni. Ez a felnőtté, férfivé válás pontja volt. Ma ez nincs. És talán érződik is. Persze nem lehet a jelenséget egy tengelyre felfeszíteni, de ez is hozzájárulhat. Ott van az ál feminizmus is, amely nem a nők megbecsülését igyekszik elérni, hanem a nők olyatén férfiasodását, amely azt eredményezi, hogy eltűnik a két nem közötti kiegészítő jelleg. Márpedig a kiegészítő jelleg nagyon is fontos. Ezt tudjuk a teremtésből is. Ferenc pápa is mondja, hogy a nőkre rendkívül nagy szükség van, mert pontosan azzal, hogy ők nők, azzal tudnak rengeteget adni a társadalomnak. A vezetésben, a politikában is egészen más szemszöget tudnak képviselni, észrevételeik rendkívül fontosak, mert a férfivilágot finomítják, ha úgy tetszik puhábbá teszik.

 Térjünk vissza azonban a párkeresésre. Isten nem helyettünk dolgozik, hanem értünk. Az ima rendkívül fontos, „kérjetek és adatik”, de nekünk is magunkba kell nézni. A modern világunkban későn házasodunk. Minél később házasodunk, annál nehezebb áldozatokat hozni. A házasság felé vezető párkapcsolat ugyanis figyelmességet igényel arra, hogy milyen áldozatokat kell hozni. Meggyőződésem, hogy a házasság attól gyönyörű, hogy áldozatokat kell hozni a szeretet révén. Nem könnyebb út a házasság, mint a szerzetesség, inkább más. Szóval ha a 30-as éveinkben járva keressük a párunkat, és még mindig nehéz találni, akkor magunkba kell nézni. Mi akadályoz engem? Miért nem mond rám senki igent, vagy miért nem tudok én senkire igent mondani? Ezeket a kérdéseket őszintén kell megválaszoljuk magunknak. Gyakran nagy segítség lehet egy jó barát, aki őszintén tud rólunk beszélni kívülről. Ha ellenkező nemű testvérrel áldott meg az Isten, akkor az a legszerencsésebb, ha vele el tudunk beszélgetni. De ehhez alázat kell. Az irreális elvárások az ördög egyik módszere arra, hogy az embert egyedül létre kényszerítse egy életen keresztül. Ez meggyőződésem.

Szóval imádkozni kell. Magamba kell néznem, ha nem találom páromat, mit nem tettem meg? A hívő emberek gyakorta beleesnek abba a csapdába, hogy nem adnak külsejükre, mert az úgysem számít. Tényleg nem számít üdvösség szempontjából a külső, de mégis jobb, ha az első teázásra nem mosdatlan malacként érkezünk, hanem tisztán és normálisan felöltözve. Magunkba kell nézni. Ez a fontos kérdés tehát, amit fel kell tenni magunknak: én együtt akarnék élni önmagammal?  

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

A rendszerváltás után 3 évvel születtem Erdélyben. Katolikus hitem adja életem alapját. Alapszakos bölcsész vagyok, mesteri diplomámat Nemzetközi tanulmányokból fogom megszerezni. Pilinszkytől hallottam Rilke gondolatát először: "Rettenetes, hogy a tényektől sohasem tudhatjuk meg a valóságot." Ez az idézet adja meg cikkeim hangvételének és szemléletének világát. Meggyőződésem, hogy a nemzet jövője az egészséges családokon, mint a társadalom alappillérén múlik a teljes Kárpát-medencében.

Reflexió

Jöjjön Szentatya, várjuk! – Sebestyén Péter atya gondolatai a pápalátogatást ellenzőknek

Közzétéve

Sebestyén Péter atya a csíksomlyói búcsúban - Fotó: Sebestyén Péter személyes képtára - peterpater.com

Még meg sem száradt a festék a vatikáni Államtitkárság levelén, máris elkezdődtek a károgások szerte Erdélyországban. Az összetartó magyar szokása szerint, a vallásszabadság jegyében, a vérmes nemzetféltés és román-utálat ködébe burkolózva, attól elvakítva néhány embernek semmi sem jó. Az sem, ha a római pápa Erdélybe látogat, az sem, ha épp a csíksomlyói kegyhelyet keresi fel. Mert hát ’miért sárga, kék és piros’, ’miért menjünk együtt’…, miért nincs összecsapva a csíksomlyói búcsúval, ugye megint a ’csentenárt akarja ezzel legitimizálni’…, miért nem hagyja, hogy az erdélyi katolikusság is nemzeti egyház legyen, mint a kínai, meg ehhez hasonlók.

Pedig már közgazdász szakemberek is kiszámították, hogy egy olimpia rendezése, vagy egy világbajnokság szervezése mennyire előmozdítja a nemzetgazdaságot, a társadalmi kohéziót, micsoda többlet energiákat szabadít fel, mennyire összekovácsolhat egy országot, egy nemzetet. Hát akkor, amikor Jézus Krisztus földi helytartója, a római pápa látogat el személyesen, ahová még sosem járt. S ha arra gondolunk, hetente hány államfő, püspöki kar hívja meg őt hazájába, akkor döbbenünk rá: a lassú víz partot mos, Isten a mi imánkat is meghallgatta. Ezeréves ittlétünket, az apostoli királyságot egy római pápa a helyszínen áldja meg és szentesíti, ezzel mintegy evangéliumi távlatba helyezve és küldetésében is lelkesítve.

Sebestyén Péter atya híveivel Csíksomlyóra zarándokol – Fotó: Sebestyén Péter személyes képtára – peterpater.com

Még államfők is ritkán teszik nálunk tiszteletüket, hát akkor hogy ne értékelődne fel, amikor  a Vatikán államfője, Szent Péter  utóda tisztel meg bennünket. Micsoda lelki erőmű, micsoda felhajtó erő lehet és lesz is, ha nyitott szívvel, imádságos izgalommal, fegyelmezetten és örömmel állunk ill. megyünk elébe.

Nem ellenőrzésbe jön, nem azért kell készülnünk fogadására, hogy a szebbik arcunkat mutassuk. Inkább azért kell ünneplőbe öltöztessük magunkat, mint közösséget, mint Isten katolikus és magyar népét, mert általa a Szentlélek új kincsekkel akar megajándékozni. Többletenergiákat, rejtett tartalékokat akar felszabadítani, melyekkel életszagúbb, örömtelibb, termékenyebb lesz egyéni és társadalmi életünk egyaránt. A Szentatya jelenléte azt akarja kihozni belőlünk, amitől érdemeseb embernek, kereszténynek lenni, ami átíveli a különbözőségeket, átölei az egymásnak feszülőket,  ami Jézus egyetemes szeretetére utal. Hiszen a mennyországban is együtt leszünk: zsidók és arabok, magyarok és románok, fehérek és színesbőrúek egyaránt…

A kilencvenes évek elején  a Castel Gandolfói nyaralóból épp felszálló, az azóta szentté avatott II. János Pál pápa  helikopterét csak megmegpillantottam, néhány évre rá Benedek pápa épp a Vatikánvárost hagyta el autókonvojával, amikor  közelről megláttam fehér pápai öltözékét egy közeli utcasarokról. Évfolyamtársaimmal pedig huszadik szentelésünket köszöntük meg Istennek Ferenc pápa közelében, de néhány széksor elválasztott tőle a szerdai általános kihallgatáson. Teréz anyával életemben kétszer is szemközt ülhettem és beszélgethettem, – Roger testvérrel és Jean Vanier-el is –, ráadásul utóbbival épp Csíksomlyón.

Milyen  csodálatosa az Úr kegyelme: Most Ferenc pápa személyében a Szentatya jön el hozzánk, értünk, hogy velünk imádkozzék, megerősítsen kisebbségi, keresztény sorsunkban. Isten ilyen szelíd, de erőteljes jelekkel üzen, hogy úgy a legjobb, ahogy ő akarja. S ő azt akarja, hogy életünk legyen, és bőségben legyen.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Olvasás folytatása

Reflexió

Milyen üldözött kereszténynek lenni? – Husam Francis Banno, egy iraki keresztény vallomása

Közzétéve

Szerző:

Névjegy: Banno a magyar állam által meghirdetett keresztény fiataloknak szóló ösztöndíjprogram keretein belül érkezett Magyarországra. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Kar hallgatója. Tanúságot tett a 2017-ben Budapesten szervezett  keresztényüldözésről szóló konferencián, amelyen magas rangú politikusok mellett Orbán Viktor miniszterelnök úr is részt vett. (A konferenciáról a Magyar Kurír is írt, cikkük ide kattintva érhető el.) Itt Banno megismerkedett Hölvényi György európai parlamenti képviselővel, aki meghívta egy egy hónapos gyakornoki programra Brüsszelbe. A meghívásnak Banno 2018-ban eleget is tett.

A továbbiakban Husam Francis Banno tanúságtételét olvashatják:

Napjainkban senki sem akarja, hogy üldözött legyen és sok szervezet próbálja eltüntetni a világról a jelenséget, ám senki sem járt még sikerrel.

Más lenni, mint a többség a szülőföldeden nagy valószínűséggel üldöztetést fog maga után vonni, mert könnyen az állam ellenségévé válhatsz: pusztán azért, mert másként gondolkodsz.

Hogy milyen üldözöttnek lenni? Én mint keresztény teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy üldözött leszek mindig is, hiszen Jézus ezt előre megmondta nekünk. Emellett maga az üldözés volt az, amely hitemet erőssé tette. Paradox módon megértettem, hogy az üldözésen keresztül tapasztalhatom meg, hogy Isten mennyire megóv minket a rossztól, hiszen jómagam is több bombatámadást és az életem elleni merényletet  éltem túl.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy keresztény vagyok, és üldözött. Nem félek hitemet megmutatni másoknak. Látom a másik vallást, amelyben nagyon büszkék saját vallásukra, de amikor elkezdem olvasni a történelmüket, azt látom, hogy a próféta vallása tele van háborúval. Ennek ellenére a próféta követői büszkék, és nagyon örülnek neki.

Husam Francis Banno és társai Ferenc pápánál – Fotó: Husam Francis Banno Facebook oldala

Ahhoz képest, hogy Európa keresztény földrész, az itteni keresztények szégyellik önnön hitüket, és inkább elrejtik azt. A hazámban templomba megyünk, pedig mindig fennáll a veszélye, hogy netalán ezért megölnek. Európában nincs ilyen veszély, mégis üresek a templomok.

2005-ben történt, hogy édesanyámmal és testvéreimmel misére készültünk. Édesapám felhívta édesanyámat, hogy nem fog időben hazaérni, ezért menjünk egy közelebbi helyre, ahova biztosan elérünk. Később megtudtuk, hogy a templom ahova eredetileg mentünk volna, egy pokolgép áldozata lett. Sok más esetben is megmentett minket a Szűzanya, hiszen a háború alatt többször menekültünk meg bombázások elől. Az ember ilyenkor felteszi magának a kérdést, hogy miért is hagyta Isten, hogy túléljem? Nekem az a válaszom, hogy küldetésem van.

Engem az üldöztetés vitt rá arra, hogy az igazságról beszéljek. A nem keresztények sok embert meggyőztek arról, hogy új időket élünk, ahol nem számít a hit. Azonban az igazság szabaddá tesz (Jn. 8:32).

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Olvasás folytatása

Reflexió

A betűk a helyükön vannak – Egy pap gondolatai az új évben, az új évről…

Közzétéve

Ködben a Széchenyi lánchíd Budapesten - Fotó: loveandroad.com
Sebestyén Péter atya egy évvel ezelőtt született cikkét közöljük. Az idők sokat nem változtak, Péter atya “betűi” most is aktuálisak.
Ismerőseim közül többen rám kérdeztek az elmúlt napokban: miért nem írsz, elfogytak a betűk? Nem jön az ihlet? Kifogytál a témából? Lemerült az akku?…

Valahol mindegyikben van részigazság, de megnyugtatom őket: nem a ceruza hegye törött ki, nem a billentyűk betűi fogytak el. Inkább amolyan ünnepek utáni regenerálódás, a „való világ” hétköznapi feladatainak elintézése, no meg a lelkipásztori kötelezettségek töltik ki mostanság napjaimat. Bár kétségtelen, jólesik az érdeklődes. Azt jelzi, fontos az olvasóknak, követik lelki/szellemi rezdüléseimet, már hiányzik a friss eligazítás, az evangélium mai üzenete. Mi tagadás, a tragumúrák és akasztásos elszólások, a migránsok, valamint a jeruzsálemi, meg washingtoni események éppúgy foglalkoztatnak most is, mint szűkebb hazám és egyházam gondjai/örömei, sőt, néha szét is feszítik lelkemet, gondolkodásomat egyaránt. Csak legyen elég időm az elcsendesedésre, az erjedésre, hogy a világ külső történéseiből, vagy a bennem zajló folyamatokból másokat is megpöccintő írások szülessenek…

Látom a diagnózist társadalmunkban, érzékelem a sok panaszt, betegséget, fájdalmat, letargiát és beletörődést, közönyt, de az óvatos optimizmust is. A házszentelések sora is jó alkalom volt arra, hogy érzékeljem, mi foglalkoztatja a híveket, mik az örömeik, hol apadt a lelkesedés, milyen kérdések gyötrik őket valójában. Házak épülnek, új autókkal, beltelkekkel gyarapodnak, többen engedhetnek meg – évente kétszer is  – külföldi kirándulást maguknak, nőnek a gyerekek, érdekli az embereket a saját sorsuk. Gyarapszik a zarándokok száma Rómába, Lourdesbe, Máriazellbe, autóbusszal és gyalogosan egyaránt. Élni akarunk: dolgozni, alkotni, jobb-szebb világot teremteni magunk körül, táplálni lelkünket, gazdagítani személyes ismereteinket, ápolni kultúránkat.

Látom a remény, a boldogság jeleit, a hit szikrájának tovaharapódzását is, ami ugyan nem látványos, de néha kitör, fellángol, megperzsel sokakat, máskor meg szelíden, diszkréten, csendesen adja az éltető erőt, és általa buzog, fejlődik az élet, mint a magzaté, az anyaméhben. Egyéni és közösségi kezdeményezések, kreatív ötletek, lelkiségi gyümölcsök érnek be, válnak sikerekké, lesznek mindenki javára fordítható, elérhető közös kincstárrá. Milyen jó erről hallani. Sok helyen várják-vállalják harmadik, negyedik gyermeküket, magasztosabb, nemesebb célokat tűznek ki maguk elé, és többet tesznek a közösbe, valósággá válik a közteherviselés.

Látom fiataljainkat, amint keresnek, kísérleteznek, aztán eltűnnek a jobb jövő reményében, hátha „odakinn”, ahol szerencsét próbálnak, többet fizetnek egy beteg megmosdatásáért, mint itthon maradt szüleik gondozásáért. Közben sokan elvesznek, lemorzsolódnak, meghúzódnak vagy leállnak félúton és begubóznak, várva a külső segítséget. Látom, ahogy szakadozik a társadalmi háló, a 4 kereszteléshez hogyan viszonyul a 27 temetés és az 5 esküvő, hogyan tűnnek el az ismerős arcok a templomból Karácsony harmadnapjára, hogyan veszi át az uralmat a kütyük és az elektromos-onlájn média eszköztára, mit sem ér a szülői szigor, nevelés, értékrend és elvhűség. A középnemzedéknek lassan az írmagja is kivesz a templomból. Aki húz, dolgozik, annak nincs ideje vallásosnak lenni, s így végleg leszakad a hitélettől, a nagy rohanásban stresszessé válik, kimerül, és már semmi sem boldogítja, csak a munkamánia, a pénz, a szerzés mohósága mindenáron…

Látom, hogyan nyílik a „csipája” a világnak a sok információtól, hogyan akar leválni, szabadulni, önállósulni az egyháztól, az anyától, az ún. civil társadalom példájára, ahol magunk között eldöntjük mi a jó. A kényelemindex, a komfortzóna mindenekfölött. Ez határozza meg az ingerküszöböt… Mi etikus, helyes, üdvözítő, mi erény és mi nem bűn, e szerint szavazzuk meg, demokratikus többséggel. Közben meg a kisebbségek kisebbségei is jogokkal, újabb jogkövetelésekkel állnak elő és törtetnek, egyenrangúak szeretnének lenni a többséggel. Legtöbbször csak azért, hogy devianciájuk normalitásnak tűnjék. Szekuláris világunkban már kormányokat is döntünk, miért ne lehetne egyházat is, vagy ha azt ma még nem is, akkor legalább a saját fejünk, ízlésünk szerint alakítani, mintegy dirigálva Jézusnak, itt segíts, itt ne segíts! Itt jó, ha velünk vagy, ebbe meg ne szólj bele, mi jobban tudjuk, ez a 21.- század. A te igéid már elavultak. Újra kell fordítani, mit fordítani: fogalmazni a Bibliát. Legyen nőiesebb, alkalmazkodjék a jelen kihívásaihoz és trendjeihez, ne legyen avítt, áporodott, elavult, tele a férfitársadalomra hajazó csökevényekkel.

Látom, amint a papokat kinézik maguk közül a felvilágosult nemzedékek, már skatulyába sem teszik, inkább úgy veszik, mintha nem is lenne szükség rájuk, hiszen a tudomány, a pszichológia, a pénz mindent megold. Nemrég, az izlandi fiatalok közül már senki sem hitte, hogy Isten teremtette a világot…

De azért, ha baj van, csak eljutunk a paphoz, csak kérünk lelki segélyt, vagy temetést. És mekkora botrány, ha nem dicséri fel a halottat temetéskor. Hálás szerep, igaz?

A Kossuth rádió múlt vasárnapi adásában (2018. január 14., szerk. megj.) megszólaltatták Székelyhidi László matematikust, az idei Leibniz-díjas magyar professzort, aki úgy fogalmazott, hogy az emberek a mai világban azt tartják fontosnak a tudományban is, ami azonnal hasznosítható a gyakorlatban, vagyis pénzben kifejezhető haszonnal kecsegtet. A matematika nem ilyen. A teológia sem. Mondanám én. De nélküle elvész életünk alapképlete. Megszűnik indítéka és célja. Ezért volna jó minden fenntartható fejlődésünk közepette, újra és újra visszatérnünk életünk ősforrásához. A létet adó Istenhez. S ezt nemcsak olvasóimnak, keresztényeknek ajánlom figyelmébe, így a víg farsangi napok közepette, hanem a kultúránk, értékrendünk, felfogásunk és köztudatunk alakítóinak, a média elkötelezett szakembereinek is. Ennek legyen hírértéke, ami ma is érvényes, igazi szenzáció. Ehhez viszonyítsanak minden hírt. Ehhez képest ne legyenek semlegesek, ők sem…

Mert a rossz, a bűn, a gonoszság jobboldalról is az, és baloldalról is…

Istennek pedig nincsenek politikai oldalai. Ő „csak” szeret.

Van-e még Örá érzékünk?

peterpater.com

Kövesd a Katolikus.mát a Facebookon is!

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű