fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Szamárháton a Paradicsomba

Közzétéve

Fotó: Cathopic

Nem szeretünk meghalni. Pedig állítólag az életben a legbiztosabb a vége… Mégis mindenünk tiltakozik az elmúlás ellen: a vágyaink, az élni akarásunk, alkotásaink, terveink, elvárásaink, újratervezéseink. És „műveinket” is örökkévalónak hisszük. Házunk sosem dől össze, virtuális buborékjaink nem pukkadnak ki, az áruk nem fogynak el, a villanyt nem oltják ki soha, a levegőben mindig lesz oxigén, folyamatosan lesz, aki szeressen, lesz, ami élményt nyújtson, a kamra nem ürül ki, a boroshordó csapját sosem kell elzárni… Itt akarjuk felépíteni a tökéletes társadalmat. Mert ez a biztos. A halál után már… ugyan. Vagy ki tudja…

Eközben meg szeretteink naponta hullanak ki mellőlünk, tele vannak a média híradásai halálhírekkel, ugyanakkor mi rezzenéstelenül élünk tovább, mintha míg a világ tartana az élet. Annyira megszoktuk már a halált – most épp a járványnak is köszönhetően –, hogy nem ijeszt meg. Oltasd be magad, hanem meghalsz. Mondhatnánk: s ha nem, úgyis.  „De hiszen minden az életért van,” hogy élj, hogy fogyassz, hogy termelj.

A reklámok jó része egyebet sem ajánl, csak gyógyszert, amitől minden bajunk elmúlik. Mégis… ott a gubanc, hogy az élet számunkra egyenlő lett a koporsóba tételig tartó evilági pár évtizeddel. Már a keresztények között is egyre többen élnek úgy, mintha nem lenne örök élet. Mintha Isten nem létezne. Mintha Krisztus nem támadt volna fel. Azzal butítják magukat, hogy „onnan még senki sem jött vissza.” Holott Krisztus Urunk épp ezt tette, „visszajött”, azért hogy mi éljünk. Hogy testestül-lelkestül megdicsőüljünk.

Azért támadt fel, hogy továbblássunk a sírnál, hiszen többre vagyunk hivatottak. Igaz, csak azoknak ígérte az örök életet, akik hisznek benne, akik úgy élnek, hogy meglássék rajtuk ez az örök távlat. Akik nem görcsölnek be ebben a földi kalitkában, hanem örökkévalósítani akarják azt, amit bennük az isteni szikra hozott felszínre. Ami segít túllépni az ösztönös szinten. Vagy tán már az életösztön is egy istenérv lenne?… Azért tanulnak, azért alapítanak családot, azért alkotnak, azért akarják szebbé, jobbá tenni már ezt a földi világot, hogy az még inkább hasonlítson arra, amit Isten rólunk elképzelt, s amit ott túl, a mennyországban, az Új ég és Új föld Országában teljesít be.

Kerek 700 éve hunyt el a világ legnagyobb költője, az Isteni Színjáték szerzője: Dante Alighieri (1265-1321). Amikor ezt a művet megírta, már túl volt a városi tanácsosi megbízatáson, az egész vezetőséggel összeakadt a bajsza, ellenfelei a pápától is kiharcoltak egy levelet ellene, hogy száműzhessék. Nem sokra rá, halálra is ítélték, házát felgyújtották. Talán mert együttműködést ajánlott fel a ghibellineknek, de egyéb okok is lehettek.

Sohasem térhetett vissza Firenzébe. Szerelme fiatalon meghalt. Házasságában sem lett boldog, közéleti szereplése is kudarc volt. Igen kevés idő alatt sok rosszat megtapasztalt. Ellenségei földönfutóvá tették, állandó otthona nem volt, akárcsak Jézusnak. Egyik grófi uradalomtól a másikig vándorolt, hol gyalog, hol szamárháton. Nem sikerült megalkotnia a földi, boldog társadalmat, de nem lankadt: így az égi királyságot kezdte építeni. És szívében, elméjében összerakosgatta a nagy művet. 1304-ben kezdte írni, és 1321-ig dolgozott rajta. Időnként leírt egy memorizált részt, ami már összeállt benne. Ma azt mondanánk, hogy annyit tudott, mint egy számítógép. Kora műveltségét, – a klasszikust úgy, mint a vallásost – szívében, emlékezetében hordozta. Nem csoda, hogy kilenc évig tanult a domonkosoknál. De ez a tudás nem tette őt elbizakodottá. A tudás gőgje nem idegenítette el sem Istenétől sem egyházától. Reménytelen élethelyzeteiben a hite és tenni akarása mentette meg. Alkotott. Mindössze ötvenhat éves volt, amikor művével elkészült. Mondhatni ez tartotta életben. Nemsokára meg is halt. Isten ezzel a szellemi munkával kárpótolta a reménytelenségbe taszított prófétáját. A kilátástalanságból ez a látomás eljuttatta őt a boldog istenlátásig.

Dante emberi nagysága is követhető minta.

A világirodalom legnagyobb költeményének is számon tartott trilógia a Divina commedia-Isteni színjáték (Pokol-Purgatórium-Paradicsom), a földi életet úgy képezi le, hogy megmutatja az örök távlatot. Sokan mégis csak a Pokol-t boncolgatják. Föl sem tűnik nekik, mennyire könnyelműen játszanak a(z örök) tűzzel… Dantét nem hívő vagy agnosztikus  testvéreink dogmatikus ridegséggel vagy misztikus szertartásossággal vádolják, elárulva gyengeségüket, hogy nem mernek belemerészkedni az Istennel együttélés kalandjába. Irodalomtörténészek, művészek, zeneszerzők egy része néha kéjes élvezettel dagonyázik a pokol gyötrelmeinek leírásában, ugyanakkor itt meg is rekednek, ezzel mintegy felszínre hozva a magukban is megtalált ördögit, sátánit, mindazt, ami az embert lehúzza, elszakítja Istentől.

Dante megharcolta vallásosságát, és fennköltsége mellett is őszinte maradt. Ezért hiteles ma is. Személyesen is sok rosszat megtapasztalt, de számára a rossz csak kiindulópont, borzalmas kezdet, jelezve, hogy tovább kell lépni, mert lehetséges a megváltás.

Krisztusban ez meg is valósult.  Csak ne letörött ágak legyünk az élet fáján, hanem oltódjunk Krisztusba. XV. Benedek pápa száz évvel ezelőtt (1921-ben-szerk. megj.) úgy fogalmazott: Dante Commediája olyan, mintha az ötödik evangélium lenne.

Dante nem a Pokolra hegyezte ki mondanivalóját, hanem a megdicsőülésre. Lucifer is Isten teremtménye, aki elszakadt tőle, mert megtagadta a vele való közösséget. Holott az egész világmindenség létrehozója Isten. Ő a gravitáció középpontja.

Gyermekkorunk katekizmusa is így felelt a legnagyobb kérdésre:

Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, és ezáltal a mennyországba jussunk.

Isten nélkül az ember nem képes sem igazságos társadalmat, sem földi mennyországot létrehozni. Sőt a földön ez egyáltalán nem lehetséges. Mert azt a bűn megfertőzte. Dante pont azért mutatja meg a poklot az embernek, hogy rávezesse tévútjára, és a tévútról a menny felé térítse. A pokol ténye, mint elrettentő eszköz jön számításba, hogy ezért irtózzunk a bűntől. Liszt Ferenc Faust-szimfóniájának Mefisztó-tétele is az ördög zenéje. Groteszk és felzaklató, hogy aztán feloldódjék a gregorián menny felé sodró erejében.

A pokol reális kimenetel, de számunkra nem ezen van a hangsúly.  És nem lehet cél. Tagadni meg nem érdemes. Ne a haláltól féljünk, hanem az örök haláltól. Vagyis: eséllyel „pályázhatunk” a kárhozatra, ha Isten nem olt be az ő kegyelmével, és mi nem járunk az ő parancsainak, evangéliumának útján. Talán azért engedi meg Isten ezt a világméretű járványt ma, hogy észhez térítsen: mivé válhatunk nélküle, tudományunkkal, pénzünkkel. És az életet, – amit nélküle akarunk isteníteni, meghosszabbítani, mesterségesen „életben tartani”,– milyen könnyen elveszíthetjük. Ráadásként meg az örök boldogságot, a Paradicsomot is. Isten kezünkbe adta a szabad szeretet, a döntés „jogát”. Válaszd az életet – írja a Biblia.

Dante Isteni színjátékát érdemes újraolvasgatni ezekben a napokban, mert magunkra ismerünk benne. Olyan érzelmi állapotok, kollektív tudatunkban rejlő toposzok, képek, szimbólumok vannak benne, amelyek az egész emberi nemet érintik. A költő az irodalom nyelvén szólt bele a világ dolgaiba, és közben evangéliumot hirdetett. Egy sajátos hitoktatás ez, amelyet a firenzei lovag gyakorolt. Prédikál és tanít minket, a mi nyelvünkön, hogy az örök javak keresésére, a bennünk rejlő isteni élet megbecsülésére sarkalljon. Egyszerre imakönyv és kalendárium, kalauz és enciklopédia.

Minden búval béleltség és halálra szántság közepette érdemes úgy olvasnunk, hogy az isteni színjátékban választ kapjunk kínzó kérdéseinkre. A megoldás Jézus Krisztus. A Szűzanya és a szentek azért drukkolnak értünk, hogy ne tévesszük el az irányt. Lássunk tovább földies, kicsinyes, önző céljainknál. Helyezzük keretbe életünket. Mert akkor a halál is elveszíti hatalmát. És nem ő lesz a főszereplő, csak statiszta marad. Sokkal inkább érdekeljen a bűntől való szabadulás, és Isten színről színre látásának vágya, a mennyei Paradicsomban. Ez lehet egy keresztény ember egyedüli végcélja.

Dante azért írta meg művét, hogy ne az Elveszett Paradicsomot keressük.

Ne vágyódjunk vissza oda, ami nincs, hanem kapaszkodjunk a Megváltó Krisztusba, aki a feltámadás és az Élet.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Hongkong: Szorul a hurok a keresztények körül

Közzétéve

Szerző:

Zen bíboros - Fotó: AFP

Zen bíboros úr letartóztatása bebizonyította a hongkongi keresztények rendkívüli sebezhetőségét. A vallásszabadság egyre kevésbé érvényesül, a politikai ellenőrzések egyre gyakoribbak és az Egyházat nyíltan támadják. A helyzetet Jean-Baptiste Noé geopolitikus elemzi.

A 90 esztendős Joseph Zen bíborost, Hongkong régi érsekét, rövid időre letartóztatták három további személlyel együtt, majd szabadon engedték óvadék ellenében. A bíboros mindig szemben állt a kommunista rezsimmel, erősen kétségbe vonta a Szentszék és a Kínai Népköztársaság között létrejött egyezséget, így egyszerre számított a kommunizmussal szemben álló személynek és a rezsim kinyilvánított ellenfelének. Mióta Peking rátette kezét a városra, 2021 januárjában, és de facto megszüntette a hongkongi kivételezettséget a politikai és intellektuális szabadság terén, a hurok egyre jobban szorult a keresztények nyakán, protestánsokén és katolikusokén egyaránt, akik sokan az elmúlt évek jogvita-mozgalmainak nagy alakjai voltak.

Ha tehát Peking fellép Zen bíboros ellen, az világos üzenet ellenfelei számára: a rendszer nem fog habozni fellépni a médiában leggyakrabban szereplő, legfőbb alakok ellen sem, még ha nemzetközi támogatást élveznek és még ha idősek is. Kína mestere a mérgezéses háború művészetének és győzni tud, harc nélkül. A hatalom kiterjesztése Hongkongra a washingtoni capitoliumi események alatt történt meg: a nyugati világ mással volt elfoglalva, és hagyta Kínát cselekedni. Jelenleg Ukrajnára tekint a világ, Hszi Csin-ping azt gondolja, hogy ez megvédi őt a szankcióktól és a kárhoztatástól. Ki merne egyébként gazdasági szankciókkal élni Kínával szemben, mint ahogyan ezt Oroszországgal szemben teszik? Ez a megbüntethetetlenségi helyzet még inkább megerősíti Peking felülkerekedését, és fokozott aggodalommal tölti el az ellenzőket.

Ellenzékellenes törvény

Zen bíborost avval vádolják, hogy összejátszik idegen hatalmakkal. A vád alapját az jelenti, hogy felelős szerepet játszott a „Fonds du 12-juin („Június 12-i alap”) létrehozásában, amelyet a 2019. június 12. és 2020. július 1. között a demokráciáért tartott tüntetéseken megsebesült és letartóztatott személyek megsegítésére hoztak létre. 2020 július 1. volt a napja annak, hogy Kína elfogadta a nemzetbiztonsági törvényt. Az Alap ugyan valóban elfogadott külföldi adományokat, de ezt a tevékenységét leállította 2020 júliusában, amikor a nemzetbiztonsági törvény hatályba lépett. Mindenképpen tehát egy törvény visszaható hatályú alkalmazásáról van szó, ami szabadságromboló.

Ez a letartóztatás a hongkongi kormány megváltoztatásával függ össze. A régebbi kormányzó, a katolikus Carrie Lam, akit pedig Peking nevezett ki, bizonyos ellenkezéssel alkalmazta a megtorló törvényeket. Kénytelen volt szembeszállni a heves tüntetésekkel 2019-ben és 2020-ban, ami aláásta tekintélyét. A kormányzót megválasztó testület, amely Peking híveiből áll, tehát most május 8-án John Leet választotta meg utódául. Bár ő csak július 1-jén lép hivatalba, Zen bíboros letartóztatását az új vezetőség üzenetének lehet tekinteni, hogy világosan jelezzék: a régi tolerancia már a múlté. A hongkongi katolikusok nehéz napok elé nézhetnek, pláne ha arra gondolunk, Kínában belül mit szenvednek már most el a keresztények. Zaklatások, a hitoktatási kurzusok és a gyermekek templomba járásának a betiltása, támadások a papok ellen, akik nem tagjai a hivatalos Egyháznak: a keresztények helyzete Kínában különösen kényes. A Szentszékkel való egyeztetések semmi eredményt nem hoztak, és nem hatottak oda, hogy a hurok szorítása enyhüljön. A Szentszéki diplomácia számára még minden feladat megoldásra vár a hongkongi keresztények ügyében, akik nem néznek valami nagyon fényes jövő elé.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű