fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Múltidéző

Szent István diákonus és Mindszenty József bíboros

Közzétéve

Urunk születése ünnepének másnapján Szent István első vértanúra emlékezünk. Mintha arra akarna figyelmeztetni az Egyház a két ünnep összekötésével, hogy Krisztus követésének útja a kereszthordozás, a vértanúság útja, így leszünk a betlehemi gyermek valódi követői. Mivel a Szent Család ünnepét mintegy öt évtizede a karácsony nyolcadába eső vasárnapon tartja az Egyház, s idén ez a vasárnap épp Szent István ünnepére esett, a tegnapi misében nem hallhattuk Szent Lukács szavait az első vértanú haláláról. Illő azonban, hogy röviden megemlékezzünk róla, illetve arról, milyen különös módon kapcsolódik Szent István diákonus története a hazai Katolikus Egyház egyik nagy alakjához.

Szent István első vértanú ünnepének miséjén az Apostolok Cselekedeteiből olvasnak fel néhány sort (ApCsel 6,8-10; 7,54-59). A kiválasztott hét diákonus egyikét, Istvánt – „akit eltöltött a hit és a Szentlélek” -, a főtanács előtt elmondott, korholástól sem visszarettenő beszéde után kihurcolták a városon kívülre és halálra kövezték. István, mielőtt „elszenderült az Úrban”, üldözőiért imádkozott, kérve Istent, „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” Mintha a keresztfára szegzett Jézus szavait ismételné meg István. Ahogy Nüsszai Szent Gergely fogalmazott a Jézus-követő diákonusról: „Ő elvette a halált, emez azt vállalta holtan elterülve.”

Mindszenty József hercegprímást 1946. február 21-én kreálta bíborossá XII. Pius pápa. Mindszenty emlékirataiban olvassuk, hogy ekkor a „Pastor Angelicus” azt mondta neki: „A 32 közül te leszel az első, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot!” A nagy pápa „jóslata”, tudjuk, beteljesült.

Mindszenty bíboros, ugyancsak emlékirataiban olvassuk, tituláris templomul a római Santo Stefano Rotondot-t kérte a pápától, aki „szívesen eleget tett” a kérésnek. Ezt a templomot Szent István első vértanú tiszteletére emelték. Annak a vértanúnak a tiszteletére, akiről egyik beszédében Mindszenty bíboros így szólt:

„Aki hittel és kegyelemmel teljes, az nem keresi magát, csak az Istent, az nem akar más lenni, mint eszköz az Isten kezében, és elveszti akaratát az Isten akaratában. Szent István nem kereste a vértanúságot. A vértanúság nem az ő szándékában volt, hanem az Istenében. A vértanú magának semmit se akar, még a vértanú dicsőségét sem.

/…/ Ne feledjétek el szavamat: van vértanúság vérontás nélkül is. Hittel és kegyelemmel teljes, igaz emberekről beszélek. Azok, akiket testükben kegyetlenül, embertelenül kínoznak, vagy azok, akiknek egyéniségét erőszakosan összetörik és mesterségesen megváltoztatják, vagy azok, akiket emberi méltóságuktól megfosztanak – bár vérüket nem ontották -, ezek mind vértanúk.”

Vértanú volt Esztergom érseke is. 73 évvel ezelőtt, 1948. december 26-án este a dr. Décsy Gyula alezredes vezette ávéhás „különítmény” az esztergomi prímási palotában letartóztatta Mindszenty József bíborost, a hazai katolikus egyház fejét. Letartóztatása napján írta meg a prímás utolsó üzenetét papjaihoz; az üzenet ezekkel a szavakkal zárul:

„Ébren legyetek tehát, minden időben imádkozván, hogy méltók lehessetek mindazoktól, amik bekövetkezendők, megmenekülni és az Emberfia elé állni. Imádkozzunk, pásztor és nyáj, szüntelen egymásért. Ragyogjon fel előttünk az örök élet reménye, amelyet az Úr megígért. Bízzatok, én meggyőztem a világot.”

Tudjuk, a prímás néhány héttel korábban írt, a hívekhez és a nemzethez intézett utolsó szózata a cenzúrának esett áldozatul. 1948. november 19-én Mindszenty aznap őrizetbe vett titkára erről a szózatról is beszélt ávéhás kihallgatójának. A kihallgatási jegyzőkönyv szerint 1948. november 16-án írta meg Mindszenty utolsó főpásztori szózatát, az anyagot másnap juttatta el a Magyar Kurír szerkesztőségébe titkára,  Zakar András. A Magyar Kurír ki is nyomtatta a szöveget, de az ÁVH éber volt, rögvest elkobozta a példányokat (az Országos Széchényi Könyvtárban sem lelhető fel ez a szám). Mindszenty szózatának azonban gyorsan híre terjedt, az elkobzás napján – november 18-án – többen is felkeresték a prímási palotát, hogy egy-egy példányt szerezzenek a betiltott szövegből. Zakar szerint kapott példányt Slachta Margit, Baranyay Jusztin (később a Mindszenty-per másodrendű vádlottja), aki az AFP hírügynökségnek juttatta el az anyagot, sőt éjjel megérkezett az amerikai követség titkára, természetesen ő is Mindszenty szózatáért jött. A betiltott Mindszenty-üzenetet aztán írógéppel sokszorosították, „szamizdatban” terjedt az országban (e sorok írója is őriz egy ilyen példányt). Ennek a főpásztori szózatnak utolsó bekezdésében ugyancsak üldözőiről beszél a prímás:

„Nem vádolom vádlóimat. Ha a helyzetet időnként megvilágítani kényszerülök, az csak nemzetem feltörő fájdalma, kicsorduló könnye, megjáró igazsága. Imádkozom az igazság és szeretet világáért. Azokért is, akik Mesterem szava szerint nem tudják, mit cselekszenek; szívből megbocsátok nekik.”

Az utolsó mondat Jézus és Szent István diákonus szavaira rímel.

Mindszenty bíboros elítéltetésének évében írta a jeles bencés szerzetes Párizsban megjelent könyvében (Szalay Jeromos: Mit üzen a vértanú prímás?):

„Mindszenty József Pápán, Szent István vértanúnak szentelt templomban bérmált, mikor hírül adják neki, hogy Magyarország prímásává nevezték ki…. Rómában bíborosi temploma Szent István vértanúnak van szentelve. Szent István első vértanú napján vetették börtönbe. Nagy kegyelem jele.”

Igen, nagy kegyelem jele. Mindszenty Józsefnek a fehér vértanúság kegyelme adatott meg.

Tegnap tehát nemcsak az első keresztény vértanúra, hanem a XX. század egyik nagy hitvallójára is emlékeztünk. Mindszenty bíboros követte Szent István diákonus példáját; olvashattuk fentebb, ő is imádkozott üldözőiért. S miután hosszú fogságából 1956 októberében kiszabadult, első nyilatkozatában ezt mondta: „Senkivel szemben nincs gyűlölet a szívemben.”

Zárásul egy rövid részletet idézünk XVI. Benedek pápa 2007. január 10-én elhangzott katekéziséből:

„Szent István Krisztusról, a keresztre feszített és feltámadott Krisztusról főleg mint a történelem és életünk középpontjáról beszél. Megérthetjük, hogy a kereszt mindig az Egyház életének központja marad, és ugyanígy a mi személyes életünké is. Az Egyház történelméből soha nem hiányzik a szenvedés, az üldözés. És Tertullianus híres mondata szerint pontosan az üldözés lesz az új keresztények számára a misszió forrása: ’Számosabban leszünk, valahányszor végigkaszáltok rajtunk: vetőmag a keresztények vére’. De a kereszt, mely sohasem hiányzik a mi életünkből sem, áldássá válik. És elfogadva a keresztet, tudva, hogy az áldás és áldássá is válik, megtanuljuk a keresztény örömöt is a legnehezebb pillanatokban. A tanúságtétel értéke pótolhatatlan, mert ehhez vezet az evangélium, és ebből táplálkozik az Egyház. Szent István tanítson meg minket arra, hogy ezekből az útmutatásokból gazdagodjunk, tanítson meg bennünket a kereszt szeretetére, mert ez az az út, melyen Krisztus újra és újra, mindig eljön közénk.”

Milyen érdekes, Mindszenty bíboros említett, letartóztatása napján fogalmazott, papjainak címzett utolsó üzenetében szintén Tertullianust idézte. Nem azokat a szavakat, amelyeket XVI. Benedek. A bíboros 73 éve született üzenetében ez áll: „/…/ nem felejtjük Tertullián szavait: bizonyos vádolók vádja nekünk dicsőségünk.”

*

A bíboros 1948 novemberében kapta azt a képet egyik ismeretlen tisztelőjétől, melyen nyomtatva ez áll: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” [Lk 23, 43] Alatta kézírással: „Devictus vincit…” [“Legyőzetve győz…”]

Mindszenty bíborost ez a kép nemcsak börtönévei alatt kísérte el; vele volt az amerikai követségen töltött “félrabság” idején és az emigrációban is.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem, a pesti bölcsészkaron szereztem diplomát. Szeretek erős mondatokban megkapaszkodni. A Balaton nagy festője, Egry József írta: "Néha az az érzésem, mintha értékeink egy részét igényünkkel együtt zálogházba tettük volna." Az elzálogosítás ellenében áll a jézusi parancs: "Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem nem; ami ezeknél több, a gonosztól van." (Mt. 5,37)

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Múltidéző

Egy tudós beszámolója a fatimai napcsodáról

1917. október 13-án tömegek voltak tanúi annak a csodás eseménynek, amelyet újságírók, jogászok és tudósok is feljegyeztek.

Közzétéve

Szerző:

Ezrek gyűltek össze 1917. október 13-án a portugáliai Fatima közelében, hogy tanúi legyenek Miasszonyunk újabb jelenésének. A látottak, amiről annak idején széles körben beszámoltak, a „napcsodaként” váltak ismertté.

Különféle források szerint Dr. Gonçalo de Almeida Garrett, a Coimbrai Egyetem természettudós professzora is jelen volt, és később felidézte a történteket. (Megjegyzés: néhányan azt állítják, hogy a beszámolót valójában Dr. Garrett fia, Dr. José Almeida Garrett adta közre.)

Dr. Garrett a beszámolójában megemlítette, hogy kezdetben semmi rendkívüli nem történt.

Derűsen, de kissé távolságtartó várakozással nézegettem a jelenések helyszínét, vártam arra, hogy történjen valami, azonban kíváncsiságom alábbhagyott, mert hosszú idő telt el anélkül, hogy bármi is felkeltette volna a figyelmemet. Majd ezrek kiáltását hallottam meg és láttam, hogy a sokaság hirtelen hátat fordított attól a ponttól, amelyre eddig irányította tekintetét, hogy a szemközti égboltra nézzen.

Ami pedig következett, az minden tudományos érvelésnek ellentmondott.

A hivatalos idő szerint délután két óra lehetett, a Nap pedig a déli magasságában volt. A Nap – ami azelőtt pár pillanattal bukkant elő a vastag felhőréteg mögül, amely eddig elrejtette – ezután tisztán és erőteljesen ragyogott. Odafordultam felé – mely minden szemet mágnesként vonzott – és egy letisztult peremmel rendelkező korongot láttam, amely fénylett és csillogott, de a szemet nem bántotta. Nem értek egyet azzal az összehasonlítással, amit Fatimában hallottam, mely szerint egy fakó ezüst korong volt. Tisztább volt, gazdagabb és sziporkázóbb színű, mint valami fényes igazgyöngy. Egyáltalán nem hasonlított a tiszta éjszakában világító Holdra, mert aki látta, az élőnek érezte. Nem is volt gömbölyű, mint a Hold, valamint a színe, a tónusa vagy az árnyalata sem volt olyan. Inkább, mint egy gyöngyházból készült, üvegezett kerék. Még a ködön átszüremlő Nappal sem lehetett összetéveszteni (hiszen akkor nem volt köd), mert nem volt sem áttetsző, sem szűrt, sem fátyolos. Fatimában ez adott fényt és meleget, és tisztán látható volt a jól körülhatárolt peremével.

Eleinte félelem fogta el a történtektől és próbált elfordulni.

A Nap jelensége alatt – amelyet az imént részletesen leírtam – a légkör színe is megváltozott. A Napra tekintve azt vettem észre, hogy minden elsötétült körülöttem. Először a legközelebbi tárgyakra pillantottam, majd tekintetem a mezőre meredt egészen a látóhatár széléig. Minden ametiszt színben pompázott: a dolgok körülöttem, az ég és a légkör. Egy közeli tölgyfa árnyéka is ugyanolyan színű árnyékot vetett a földre.

Attól tartva, hogy valamilyen retinakárosodás ért engem – ami lehetetlen volt, mert akkor nem láthattam volna lilában mindent – elfordultam, becsuktam a szememet, kezeimmel pedig eltakartam, hogy kiszűrjem a fényt. Még háttal voltam, amikor kinyitottam a szememet és láttam, hogy a tájat még mindig ugyanaz a lila szín borítja, mint azelőtt.

A csoda végén Dr. Garrett megerősítette, hogy elméje ép és semmilyen hallucináció nem gyötörte.

Az igazság az, hogy közel s távol minden megváltozott, és régi damask sárga színben úszott. Mindenki úgy nézett ki, mintha sárgaságban szenvedett volna, és emlékszem, milyen szórakoztató érzés volt őket ilyen csúfnak és visszataszítónak látni. A saját kezem is olyan színű volt. Az egész általam lejegyzett jelenséget nyugodt és békés állapotban figyeltem meg, bármiféle zavarodottság nélkül. Mások majd értelmezik és megmagyarázzák az itt leírtakat.

A napcsoda a Miasszonyunk vallásos tiszteletének új hullámát indította el, ami mind a mai napig megmaradt.

Fordította: Jámbor Tibor
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Múltidéző

Költő és katolikus – 100 éve született Pilinszky János

Közzétéve

Szerző:

„Nem volt még magyar költő, aki ilyen kisszámú verssel így beírta volna magát igényes líránk legnagyobbjai közé” – írta Pilinszkyről az idősebb pályatárs és jóbarát, Németh László. A költő lírai életműve – verses meséit és műfordításait is beleértve – elfér egy harmadfélszáz oldalas kötetben. Halála után aztán kötetbe gyűjtötték publicisztikai írásait is, amelyek szerves részét képezik az életműnek: ma talán többet idéznek ezekből a jegyzetekből, mint a verseiből.

Pilinszky János 1921. november 27-én született Budapesten. „Bal tenyeremről azt mondják, hogy kusza, erőtlen vonalaival egy tehetségtelen elmebeteg és egy alvajáró bűnöző tenyere lehetne. A jobb tenyerem vonalai viszont rendezettek, és a tehetség ábráit mutatják” – olvassuk a halála után publikált, 1972-ben született önéletrajzi vázlatának elején. Az idézet jól rávilágít a költő belső kísértéseire, az embernek mint drámai lénynek Pilinszky által oly sokszor megfogalmazott kettősségére, s adalékot is nyújt vissza-visszatérő költői motívumainak (vesztőhely, hóhér stb.) magyarázatához is.

Gimnáziumi tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte, diákkorában vesztette el édesapját. A kamasz Pilinszky édesanyja és nővérei között nőtt föl; sok időt töltött az egyik nagynénje által vezetett intézetben, ahol fiatalkorú prostituált lányokkal foglalkoztak az apácák. A nevelőintézet élményei a kései években jelennek meg költészetében (pl. B. I. kisasszony, Vázlat, Szabadulás); interjúiban, publicisztikai írásaiban többször is beszélt arról a nagynénjéről, aki gyerekkori sérülése miatt nem jutott túl a dadogáson: a vele való szoros kapcsolatból eredeztette költői nyelvének sokat emlegetett eszköztelenségét, szegénységét.

Első verse 1938-ban jelent meg az Élet című katolikus hetilapban, majd  a Vigilia, a Magyar Csillag, a Napkelet, a Diárium, az Ezüstkor és az Uj Idők közölte verseit – ezek többségét beválogatta első kötetébe.

1939-ben beiratkozott a jogtudományi karra, de hamarosan a bölcsészkar hallgatója lett. Művészettörténeti, irodalmi és nyelvészeti előadásokat hallgatott, s bár az abszolutóriumot megszerezte, diplomát nem szerzett.

1944 végén, az egyetemi tanulmányok befejezése után, behívták katonának. Alakulatával Németországba került, ott érte meg a háború végét. Hosszabb időt töltött Frankfurtban, csak 1945 végén tért haza; amit katonaként megtapasztalt, alapvetően meghatározta gondolkodását és költészetét.

Pilinszky nem volt lágerek lakója, csak szemtanú. A szemtanú tapasztalatai világszemléleti és ebből eredő esztétikai felismerésekkel jártak. A háború élménye kiszakította korábbi magányából: „Azt a didergő molekulát, aki voltam, belekényszerítette a nagy, rettenetes és testvéri masszába” – fogalmazott később. A háborús tapasztalatból ugyanakkor azt a felismerést is leszűrte, hogy „a művészet legfőbb tárgya a tragikum, a jóvátehetetlen. A múlt, a lezártság végleges közegében kell megtenni a művésznek az ’első, valódi, reménykeltő lépést’. Túl a humánumon s a legnemesebb szándékú pedagógián, ebben vélem fölfedezni a művészet eleve transzcendentális jellegét”. Sokszor idézték-idézik Adorno kijelentését: Auschwitz után nem lehet verset írni. Pilinszky épp az ellenkezőjét vallotta: számára a táborok megszűntével beállott csönd a legfőbb realitás. Ahogy Ars poetica helyett című írásában fogalmazott: ami történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és szent, amennyiben megtörtént. A művészetben a múlt is megváltódhat, vallja Pilinszky, s vitába szállva Albert Camus Dosztojevszkij-értelmezésével azzal haladja meg az abszurd gondolkodást, hogy a világ képtelenségének felismerésén túl annak vállalásában jelöli meg a művész igazi feladatát.

1946-ban jelenik meg első, vékony kötete: a Trapéz és korlát, amelyet a kritika elismeréssel fogad; a következő évben megkapja a Baumgarten-díjat. Aztán beköszönt a diktatúra, ő is kiszorult az irodalmi életből. 1957-ben került az Új Ember szerkesztőségébe, s élete végéig rendszeresen jelentek meg írásai a katolikus hetilapban. Ezekre az írásokra később még visszatérünk.

A hosszú, kényszerű hallgatás után 1957-ben jelent meg új kötete: az Aranymadár Pilinszky verses meséit tartalmazza. Aztán 1959-ben megjelenik Harmadnapon című kötete, amely nemcsak új verseit tartalmazta, hanem az első kötet anyagát is. 112 oldalon az addigi költői termés – a kötetben a híres, hosszú vers, az Apokrif. Újabb öt év, megjelenik a Rekviem című karcsú kötet: huszonegy vers (három új költemény kivételével mindegyik megjelent a Harmadnapon című kötetben), a címadó filmnovella, s a Sötét mennyország című költői oratórium (később KZ-oratórium néven jelenik meg újra). A hatvanas évek a lírai apály időszaka, az ezekből az évekből fennmaradt naplótöredékek, vázlatok a meditáció időszakának dokumentumai. Ebben az időszakban vált nyitottabbá a világra. Az elsők között tudósít a nagy lengyel rendező, Jerzy Grotowski színházáról, ekkor fedezi föl magának a huszadik század különös misztikusát, Simone Weil-t, akiről VI. Pál pápa is elragadtatással szólt. 1970-ben jelenik meg Nagyvárosi ikonok címmel összegyűjtött verseinek gyűjteménye: a vékony kötet közel egy tucat új verset tartalmaz, emellett két esztétikai írást, s a KZ-oratóriumot. Aztán megtörténik a fordulat a költő pályáján. Rövid idő alatt kötetnyi új vers születik – a Szálkák című könyv 1972-ben jelenik meg, majd két évvel később napvilágot lát a Végkifejlet című kötet. Élete utolsó évtizedében sokat és sokfélét ír, esszét, drámát, publicisztikát, az Önéletrajzaim címmel tervezett könyvből azonban csak részletek készülnek el. Az 1976-ban megjelent Kráter című gyűjteményes kötet után új verskötet már nem születik. Negyven évvel ezelőtt, 1981. május 27-én hunyt el szívrohamban.

*

Pilinszky költői pályáját alapvetően két korszakra lehet osztani. Az első kötet élménykörei: a József Attila-i világárvaság, az emberi kapcsolatok drámaisága, s az Isten hiányának, pontosabban: Isten megnyilatkozása hiányának keserű tapasztalata. „Én nem kívántam megszületni /a semmi szült és szoptatott, / szeress sötéten és kegyetlen, / mint halottját az itthagyott” – olvassuk a Tilos csillagon című versben. A Halak a hálóban az emberközti kapcsolatok drámai lenyomata, a Te győzz le című költemény végén pedig elsőként fogalmazódik meg a „komor, sötét mennyország” képe. Ebben a világban a negatívum uralkodik: a semmi, a hiány, az idegen partok, a „fakó panasz”. A kérdésekre nem érkezik válasz, a világméretűvé növesztett magány fölé sötét mennyország boltozódik.

A második, 1959-ben megjelent kötetben megjelenik a lágervilág élményköre, elég csak a Francia fogoly, a Frankfurt, a Ravensbrücki passió című versekre utalni. Bár a „sötét mennyország” uralja ezeket a verseket is, mégis érezhető elmozdulás a költői világképben. A kérdésekre ugyan nem érkezik válasz („idegen egeid alól / valaha is kiásol?” – kérdi a megszólított Istent a Panasz c. versben), mégis felbukkan a történelem végpontjának reménye, az egység az Atyában. Az Apokrif c. költemény végén olvassuk: „Látja Isten, hogy állok a napon”. Az Apokrif egyszerre Isten jelenlétének megtapasztalása, s a hazatalálás bizonyítéka. Ekkoriban fogalmazódik meg eltéveszthetetlen hangsúllyal Pilinszkyben a tények és a valóság közötti különbségtétel, ezért hivatkozik oly sokszor R. M. Rilke híres kijelentésére: Isten a valóság maga, de ezt a valóságot a tények eltakarják. Pilinszky költői világában a „sötét mennyország” lassan világosodni kezd, s bár egyre kevesebb verse születik, a meditáció évei új költői korszakot előlegeznek.

A hetvenes években megjelent Pilinszky-kötetek közel 150 verssel gyarapították az életművet. Az új költői korszakban azonban nem a mennyiségi gyarapodás a fontos („nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen” – válaszolta egyszer a költői termékenységet firtató kérdésre), hanem a poétikai változás. A hetvenes évek versei az élőbeszéd hangján szólalnak meg: töredékek benyomását keltő, sokszor egyszerű kijelentéseket sorjázó szabadversek. „Minden jó, amit megérdemeltünk” – olvassuk például a Marhabélyeg c. versben. Másfajta létszemlélet uralja ezeket a verseket, mint az első korszakban, s ennek a szemléletnek az alakulását jól nyomon lehet követni a szerző publicisztikai írásaiban. Pilinszky sokat foglalkozik Dosztojevszkijjel, A Karamazov testvérek c. regény kapcsán született írásaiból külön kötetet lehetne összeállítani. Ezek a szövegek, valamint S. Weil-kommentárjai rögzítik az versek szemléleti hátterét (nem véletlen, hogy egyes versek részletei szinte szó szerint fellelhetők a prózai írások szövetében). Pilinszky „mozdulatlan elkötelezettségről” beszél, Aljosa alakjában az alázat tökéletes megvalósulását fedezi fel; a világ képtelenségének elfogadásán és felvállalásán túl a „mindannyian egyek vagyunk” felismerését is hordozzák a második költői korszak versei. A hetvenes évek költészete tehát – talán suta megfogalmazással – költészeten túli költészet, a Szálkák c. kötettel kezdődő korszak versei a Pilinszky által megtapasztalt kegyelem rovásai.

*

Térjünk vissza néhány mondat erejéig a költő publicisztikai írásaira. Egykori jóbarátja, lelkiatyja és életművének talán legalaposabb ismerője, Jelenits István piarista atya mesélte el, hogyan lett a költő az ötvenes évek végén az Uj Ember című katolikus hetilap munkatársa. Mivel Pilinszkyt katolikus költőként könyvelték el, a kultúra irányítói úgy gondolták, katolikus lapnál a helye. A költő kezdetben a kiadóhivatalban dolgozott, majd idővel kiderült, hogy az elvontnak tartott lírikus a nagyközönség számára is „fogyasztható” írásokat is le tud tenni az asztalra – így kapcsolódott be lassan a szerkesztőség munkájába. Minden második héten kellett írást leadnia: a témát maga választhatta meg, s ezzel a szabadsággal, a kötetlen alkotás lehetőségével élve hozta létre Pilinszky azt a publicisztikai életművet, amely rövid jegyzetekből épülő folyamatos gyónásként, egy töprengő lélek vallomásaként is olvasható. Németh László „gyöngyszemek”-nek nevezte ezeket a szövegeket, s kérte a költőt, rendezze kötetbe az írásokat. Tény, az első cikkválogatás csak a költő halála után jelent meg a Vigília gondozásában, Jelenits atya szerkesztésében (Szög és olaj).

Akármiről írt Pilinszky – valamelyik bibliai passzusról, egy új filmről, az elsőáldozókról – mindig személyes jegyzet született a tolla alatt. Nyomon követte a világ történéseit, de nem a tárgy uralkodott rajta, hanem fordítva. Pilinszky jegyzetei egy lélek figyelmének tájait, egy misztikus lírikus és ember belső alakulását rajzolják elénk. Pilinszky – erről többször is vallott – irodalmunk egyik nagy hiányának nevezte, hogy alapjában nem vallomásirodalom. Ő pedig arra törekedett, hogy ebbe a hiányba belépjen, megteremtse azt az irodalmat, amely nem a tények világáról, nem a Másikról mond ítéletet, hanem az „evangéliumi esztétika” szellemében a szeretetet sugározza kifelé. Hiszen – ahogy fogalmazott – mindannyian egyek vagyunk. Pilinszky jegyzeteiből tehát egy figyelem naplója bontakozik ki, s ennek a naplónak van néhány kiemelendő csomópontja.

Több cikkében is foglalkozott művészetelmélettel, azzal, amit ő „evangéliumi esztétikának” keresztelt el. Egyik 1961-es írásában olvassuk:

„A keresztény művész nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény mezítelen; a klasszikus művész mester, a keresztény szamaritánus.”

[Pilinszky: Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról”. Új Ember, 1961. december 3. 3. p.]

Az ítélkezés szellemét utasítja el ezekben a szavakban a költő, amikor a művészetbe belopja az alázat szellemét. Az alázat ugyanis „nemhogy az ítélkezést, de még a panaszt sem ismeri” – írta egyik kései jegyzetében [Levél az egységről. Új Ember, 1979. szeptember 2. 3. p.] Az „evangéliumi esztétika” a művészetben „a szeretet reneszánszát ígéri”, annak a tevékeny szeretetnek a reneszánszát, amely nem vár viszonzást, amely „kész akár a vereségre is, hisz helye és ideje az Istenben van”.

Pilinszky jegyzeteinek kulcsszavai ezek lehetnek: bűn, ítélkezés, szeretet. Akár művészetről van, szó, akár nem – a jegyzetíró Isten és ember kapcsolatát boncolgatja oly módon, hogy a valláson kívülálló olvasót is töprengésre késztethetik. A hatvanas évek elején született egyik írásában [Magány, Magányosan, Egyedül. Új Ember, 1962. május 6. 3. p.] például arról beszél, hogy az az ember, aki a külsőségeket, a „kinti ingereket” hajszolja, elveszti belső fogékonyságát, elmulasztja a befelé fordulást – s ezzel elveszti a világra való nyitottságát. Ez az ember az igazán magányos, mondja, ellentétben a szenttel, aki a befelé fordulásával éppen az emberek iránti tökéletes nyitottságot teremti meg. Ez utóbbi csak formálisan magány: teremtő magány ez, amely éppen abban a tapasztalatban nyeri el értelmét, hogy mindannyian egyek vagyunk. Az evangélium legfőbb törvénye a szeretet, mondja Pilinszky, s fölteszi a kérdést:

„Van-e súlyosabb annál, mint amikor valakinek az élő szeretet néz a szeme közé? És van-e tisztítóbb és nevelőbb a szeretet pillantásánál?”

[Pilinszky: Szeretet és gyűlölet. Új Ember, 1964. október 4. 1. p.]

A Könyörgés a csalókért című, már halála utána megjelent írásában olvassuk: „A nagy bűnök tisztítóak, akár a villanyszék.” Pilinszky sokszor írt-beszélt a tettét megszenvedő bűnösről, aki „bárány és győztes áldozat” – ellentétben azzal, aki a bűnét „sumákolva” követi el. Az a bűnös, aki szembesül a tettével, s megszenvedi azt, mint például Raszkolnyikov, bocsánatot nyer, így lesz győztes áldozat. Mert legyőzi magában a bűnt.

Pilinszky jegyzetei tanítanak: a szeretet apologétája volt ezekben a „gyöngyszemek”-ben. A figyelem naplója Isten jelenlétét és üzenetét nyomozza a világban, s a Szent Pál megénekelte önzetlen szeretetre figyelmeztet, de a szövegek megformáltsága, a tűpontos figyelem az írástudók felelősségére is ráeszméltet. Pilinszky számára a legfontosabb a tett a leplezetlen, mezítelen vallomás. A szóval nem lehet visszaélni. Korábban említett, halála után megjelent írásában így fogalmaz:

„A bűnt, a csalást értem. De a csalást a szavakban? /…/ Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimul, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol.”

[Pilinszky: Könyörgés a csalókért. Élet és Irodalom, 1981. június 6. 5. p.]

*

Néhány óra, s belépünk az új egyházi évbe. Beköszön advent első vasárnapja. Prohászka püspök írta: „Míg meg nem halunk, életünk az Advent jegyében áll.” Aztán úgy folytatta, hogy az advent a homály, hiszen „az élet útjai a másik világba homályos utak”; az advent várakozás; s az advent az üdvözítő Istenbe vetett hit és remény. A nagy püspök szerint az advent lelke nem passzív, hanem „agilis, sürgető lélek, ’öltsétek fel Krisztust’, hirdeti”. Bízvást mondható, Pilinszky János – aki önmagát így határozta meg: „költő és katolikus” – „adventi költő” volt. Advent küszöbén a költő egyik ideillő írásának rövid részletét idézzük:

„Mi, keresztények, ma még benne élünk a megtestesülés évadában. Ez arra kötelez bennünket, hogy földi életünket, s magát a világot is egyre mélyebb és gyengédebb szeretettel, mint az Istenbe való beöltözés eszközét éljük át, a teremtő és a megtestesült Isten művét követve. Mert egyedül így ölthetjük magunkra azt a Krisztust – kinek végső eljöveteléről az evangélium beszél – s aki végül is nem más, mint a tiszta szeretet.”

[Pilinszky: Advent. Új Ember, 1967. november 26. 1. p.]

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Múltidéző

Nemzeti eszme, keresztény erkölcs, testvériség és szeretet – ez a keresztény Magyarország…

Közzétéve

Szerző:

A képen Csernoch János beszél, balra Horthy Miklós. (megjelent: Tolnai Világlapja, 1919. november 29.)

1919. november 16-án vonult be Budapestre a Nemzeti Hadsereg élén Horthy Miklós fővezér. A főváros népe szinte egy emberként várta ezt a vasárnapot, a két forradalom zűrzavara, a vörös terrorra következő román megszállás után a jogfolytonosság helyreállításának nyitányát. Az alábbiakban a korszak két jelentős, liberális napilapjának az írásai alapján idézzük fel ezt az eseményt, s Magyarország utolsó királykoronázó hercegprímásának beszédét.

Az Ujság című liberális napilap (szerkesztői Ágai Béla és a jeles író, Kóbor Tamás) a bevonulás napján vezércikkben köszöntötte a fővezért, akit három és fél hónappal később a nemzet akarata a kormányzói székbe emelt:

„Ha komolyan kételkedett valaki Budapest magyar voltában, látva a hatást, amit Horthy bevonulása kelt, le fog tenni kétségéről. Ha nem célja a ráfogása, örülni fog, hogy csalódott. Horthy bevonul s magyarrá válik még a közömbös is. Ezt meg lehet érezni. Forrt az utca Károlyi Mihály előtt is, forrt a kommunisták boszorkányüstje körül is, de oly igazán, oly szívesen, oly lelke szerint az éljen nem lobogott ki a lelkekből, mint most, amikor Horthy bevonul.

Érezze át mindenki, hogy itt lüktet a magyar nemzet életere a Horthy seregében. Ezzel az érckészlettel mindent meg lehet menteni. Horthy Miklós és serege a nemzeté és nem párté, nem politizál, hanem rendelkezésére áll a magyar kormánynak. Szálljon magába a politika és érezze át a rettentő felelősséget. Nem mindegy, hogy ezt a nagyszerű nemzeti erőt hogyan használják föl. Igenis, olyan erősség, amilyen senki másnak nincsen. Ez az erősség okos, lelkiismeretes kormány rendelkezése alatt meg tudja menteni az országot. Elvakult, könnyelmű politika pedig el tudja veszejteni ezt a gyönyörű utolsó sarját is a magyar léleknek.

Horthy bevonul…

A nemzet életét hozza. Idehaza becsüljük meg, erősítsük, hogy erősödjünk tőle s vigyázzunk reá. A polgári Magyarországnak méltónak kell lennie Horthy harcos Magyarországához.”

[Horthy bevonul. Az Ujság 1919. november 16., 1. o.]

A bevonulás után két nappal (hétfőn ugyanis nem jelentek meg a lapok, akkor a vasárnap valóban vasárnap volt, tehát az Úr megszentelt napja) részletes beszámoló olvasható a Nemzeti Hadsereg budapesti fogadtatásáról. Az Ujság állandó, címoldali rovatának címe: Rovások. Köztudott, Kóbor Tamás írta ezeket a szövegeket. Részlet a november 18-án megjelent Rovásokból:

„Ha bűnösnek mondja Budapestet Horthy, hajtsuk le fejünket abban a tudatban, hogy bűnünktől megtisztultunk. Az atya korholása ez, mely a kemény szóban már a feloldást is megadja. Hogy ne volnának bűneink? Valóban Budapest volt az ország vezetője, s ahova értünk ezen az úton, mondhatjuk-e, hogy jó helyre értünk? Legfölebb azt, hogy nem ezt akartuk, nem így gondoltuk. Hogy rabjai voltunk az erőszaknak, hogy meglapultunk fegyvertelenül a fegyveresek előtt, hogy a nyomorult kenyérért cselédsort vállaltunk, – helyes volt-e? Legfölebb mentegetődzhetünk, az első rabságba a nemzeti eszme képét öltő csalás csábított bennünket, s mire kiábrándultunk, már a másik erőszak gúzsba kötött. Nem, a szemrehányást épp úgy kell fogadnunk, mint a bizalmat, hogy ezentúl jobbak, erősebbek, bátrabbak és önfeláldozóbbak leszünk. Hogy lehettünk volna, mutatja Horthy és serege, akik voltak jobbak. Hogy ezentúl leszünk, azt a keserves lecke mellett megkönnyíti nekünk a Horthy példája és segítsége.

‘A magyar nemzeti hadsereg zászlói alatt egyesüljön a magyar nemzet egyetlen testvéri szövetségbe’. A magyar hadvezér mellett a magyar főpap hirdeti a nemzeti eszmét és a keresztény erkölcs tartalmát, a testvériséget és a szeretetet. Ez az a keresztény Magyarország, melynek ellenzője nincs és nem lehet. Csernoch János, Magyarország bíboros hercegprímása, az ő oltári magasságában szintén nem politizál, de szól a politikusokhoz. Az eszme, az igazság a fő – az út mindig csak hozzájuk vezethet. Gyönyörű, szent és magyar vasárnap! Zord téli szelek szárnyán a világosságot árasztotta erre a szegény, megtépett, tévelygő országra.”

[Rovások. Az Ujság 1919. november 18., 1. o.]

A szintén liberális Budapesti Hírlap vasárnapi száma ugyancsak vezércikkben köszöntötte a nemzet hadseregét és annak fővezérét. A főszerkesztő, Rákosi Jenő ezekkel a szavakkal zárta írását:

„Mint Csaba vezér hadsorai, úgy jönnek s mint Árpád honfoglalói állanak az új honalapítás munkájába. Hozzák Szent István keresztjét, Botond csillagos buzogányát, megdöngetni a megsanyargatott magyarság nevében Európa kapuit; hozzák Lehel kürtjét, melynek hangjaitól megremegnek Jerikó falai: de hozniok kell lelkükben és karukban Könyves Kálmán király bölcsességét, tudománytiszteletét és humanizmusát, Mátyás király igazságosságát; ekkor lesznek ők méltó utódai a történelmi magyar koszorús vitézeknek, dicsőségük örökösei, szegény, tépett, rnegcsúfolt és megalázott, kifosztott és kálváriájának végére még mindig nem ért hazánk utolsó reménye.

Üdvözlet vitéz fiainknak, üdvözlet vezérüknek. Döngő lépésük e megtántorodott főváros kövezetén verje föl a visszhangot minden magyar szívben, mely hazája feltámadásáért dobog és új életéért minden áldozatra kész.”

[Nemzeti hadsereg. Budapesti Hirlap, 1919. november 16., 2. o.]

Két nappal később, a keddi lapszám vezércikkében szintén Rákosi Jenő méltatta a fővezért:

„Sem pártok, sem kormányok eddig el nem bírták helyzetünk emberfölötti súlyát. Ideje, hogy forradalmi bonyodalmaink kuszált csomójába a katona vágja bele tiszta kardját. Horthy Miklóst oly nemzetség adta az országnak, melyben a polgári becsület, a magyar hazafiság, a katonai erkölcs, az igazságosság családi hagyomány volt. Ezek azok az erények, melyek nélkül ma Magyarországon segíteni nem lehet. Mindünkben van valami ezekből. De mindnyájan együttvéve nem érünk ma annyit, mint EGY ember, akiben e tulajdonságok vannak együtt. És ha ez az ember fizikai hatalommal is rendelkezik, amely bálványozza őt: akkor ha nem tud is segíteni a jelen nehéz nyomorúságain, de a jövőbe nyíló kapunak aranykulcsa az ő kezében van.”

[Horthy kardja. Budapesti Hírlap, 1919. november 18. 2. o.]

A bevonulás napján délelőtt, az Országház előtt, Tormay Cécile író adta át a fővezérnek a magyar asszonyok zászlóját, de előtte „misét kezdett pontifikálni a bíbornok hercegprímás az alkalmi oltárnál”, s „a mise különböző részleteinél a tüzérség többször dísztüzet adott” – olvassuk a Budapesti Hírlapban. A mise után a magyar asszonyok zászlóját Csernoch János hercegprímás, Petry Elek református, Raffay Sándor evangélikus püspök és Józan Miklós unitárius esperes áldotta meg. Csernoch János rövid beszéde:

„Isten áldása legyen e zászlón és mindazokon, akik azt a jog és igazság védelmére, a keresztény Magyarország oltalmára bátran és holtig elszántan követik. Sugározzék e zászlóról büszke öntudat, törhetetlen kötelességérzés, hit és bizalom minden magvar katona szívébe. Tekintsen e zászlóra minden magyar polgár mélységes tisztelettel, mint a magyar nemzet erejének, bátorságos békéjének, szeplőtlen becsületének és hősiességének szent szimbólumára. A magyar nemzeti hadsereg zászlói alatt egyesüljön a magyar nemzet egyetlen testvéri szövetségbe. A szeretet legyen közöttünk az uralkodó törvény és az új szövetségnek ezen új törvénye uralkodjék az egész keresztény világon. Ahol elhagyják a szeretet törvényét, ahol elhagyják az igazságot és a jogot, ott ez a zászló, mint a magyar nemzet lobogó haragja, szálljon reá a bűnös makacsságra. Isten angyalai vezessék ezt a zászlót békés és diadalmas utakon. Lássák meg mindnyájan, akik kínos szenvedések, keserű megpróbáltatások és szörnyű megaláztatások után, epedő vággyal és égő sóvárgással várják a dicsőségesen föltámadó keresztény Magyarországot. Úgy legyen!”

[Budapesti Hírlap 1919. november 18., 5. o.]

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!
Hírdetés Adventi ráhangoló videós lelkigyakorlat

Népszerű