fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Szentek

Szentek, akik súlyos bűnöket követtek el

Közzétéve

Fotó: Aleteia

Nemrég ünnepeltük Irgalmasság vasárnapját, méltó a mi Istenünk a dicséretre az Ő végtelen irgalmáért.

Amikor Jézus megjelent Szent Faustina Kowalskának, beszélt neki az ő soha véget nem érő irgalmáról. De Isten túláradó kegyelme nem egy 20. századi megnyilatkozás volt. Nem, az Egyház kezdettől fogva tudta, hogy Isten szeretete oly hatalmas, hogy a legbűnösebb lelket is meghívja a szentségre. Mindazonáltal hajlamosak vagyunk annyira szégyenkezni múltunk bűnei miatt, (vagy azon a bűneink miatt, amelyektől szemlátomást a mai napig nem tudunk szabadulni), hogy kezdjük azt hinni, Isten nem tehet minket szentté. Tekintsünk most azokra a szentekre, kiknek bűnei arra hívják fel a figyelmet, hogy az Úr kegyelméből mi magunk is szentekké lehetünk, életünkkel Istent dicsőítve.

Szent Longinus (1. század) a legnagyobb bűnösök számára is reményt ad. Ha az az ember, aki saját kezével ölte meg Istent, szent lehet, akkor bárki az lehet. Longinus az a név, amelyet annak a római századosnak tulajdonítanak, aki dárdájával átszúrta Jézus testét, hogy megbizonyosodjon arról: az Úr valóban meghalt. Megtapasztalva Jézus halálát így kiáltott fel: “Ez az ember valóban Isten Fia volt!” A későbbi hagyomány azt tartja, hogy Longinus ebben a pillanatban tért meg. Miután megkeresztelkedett, az evangélium nagy hirdetője lett, és hirdette annak örömhírét, akit segített megölni.

Egyiptomi Szent Máriát (344-421) gyakran prostituáltnak tekintik, de ő a szolgáltatásaiért nem fogadott el pénzt. Nem, Mária nimfomán volt, olyan nő, akin a testi öröm iránti vágy annyira eluralkodott, hogy néha akaratuk ellenére is be tudott hálózni férfiakat. Nehéz elképzelni egy erőszakos nimfomán bűntől való szabadulását, de Isten nem azonosította Máriát bűnével. Miután elzarándokolt a Szentföldre (csak hogy elcsábítsa útközben a zarándokokat), Mária hirtelen rájött, mennyire gonosz bűnt követ el. Megbánta bűneit és a sivatagba menekült, ahol tovább küzdött a bűn, a szégyen és a kísértés ellen. Míg 17 éven át testi vágyai szerint élt, itt 17 évig harcolt, hogy szenvedélyei ne kötözzék meg újra. Végül szabad lett, és élete hátralévő része mentes  volt a kísértéstől, remete volt a sivatagban, aki a keleti egyház egyik legnagyobb szentjévé vált.

Kijevi Szent Olga († 969.) tömeggyilkos volt. A Kijevi Rusz (Kijevi Nagyfejedelemség) uralkodójaként úgy védte meg koronáját, hogy tömegével irtotta ellenségeit. Egyszer ostrom alá véve egy várost porig égette azt, mire a lakosság megadta magát. Olgát Konstantinápolyban tett politikai látogatása során keresztelték meg, ami talán egy kísérlet volt arra, hogy a térség többi keresztény uralkodója közt nagyobb hatalomra tegyen szert. Bármi is volt a szándéka, keresztsége teljesen átalakította. Életének hátralévő részét azzal töltötte, hogy jóvá tegye az általa okozott kárt, külön figyelmet szentelve szívtelennek nevelt fiára. Misszionáriusokat hívott hazájába, de ők nem igazán jártak sikerrel. Olga halála után azonban az ő közbenjárása vezetett unokája, Nagy Szent Vlagyimir csodálatos gyógyulásához, aki Krisztushoz vezette az orosz népet. Szerepe miatt az apostolokkal egyenrangú a bizánci egyházban.

Az ugandai Szent Bruno Sserunkuuma (~1856-1886) arrogáns, erőszakos és makacs bigámista volt, hajlamos a részegeskedésre és a kéjelgésre. Noha vágyott arra, hogy szent legyen, és felnőttként megkeresztelkedett, Sserunkuuma úgy látta, hogy az úrvacsora nem távolította el varázsütésre a bűnre való hajlandóságát. Még mindig az erőszakhoz folyamodott, ha királyi őrként az adók beszedését kapta feladatául. És amikor a király két fiatal nővel jutalmazta, Sserunkuuma erényes életre tett kísérletei nyomban meghiúsultak. Mindkettőjüket feleségül vette (bár egyik sem volt érvényes házasság), és hamarosan az egyik nő várandós lett. Szerencsére Sserunkuuma barátai, St. Charles Lwanga és St. Andrew Kaggwa nem nézték tétlenül viselkedését, és szembeszálltak vele. Testvéri feddésben részesítették őt annyira meggyőzően, hogy végül Sserunkuuma elvált mindkét nőtől, akik ott maradhattak az otthonában, ő pedig egy szerzetesi cellát alakított ki magának a palotában, ahol napjait töltötte, miután meggyónt. Noha nem úgy ismerték, hogy keresztény lenne, amikor megkezdődött a keresztényüldözés, annak vallotta magát és máglyahalált halt.

Boldog Bartolo Longo (1841-1926) megtérése előtt a Sátán főpapja volt. Bár a rózsafüzér imádság szellemében nevelkedett, Bartolo alig várta, hogy teljes mértékben megtapasztalhassa az egyetemi életet, ami akkoriban antiklerikalizmust, ateizmust és végső soron okkultizmust jelentett. Hamarosan a Sátán papjává „szentelték”. Elhunyt apja mennyei közbenjárására  Bartolo végül visszatért Istenhez és elhagyta a sátánizmust. Ugyanakkor időbe tellett, mire elfogadta, hogy Isten valóban megbocsátott neki. Ezt követően Bartolo több mint 50 éven át hirdette a rózsafüzért, iskolákat alapított a szegények, árvaházakat pedig a bűnözők gyermekei számára.

Fordította: Marek Éva
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Szentek

Amikor Római Szent Genès, a színészek későbbi védőszentje kigúnyolta a keresztényeket

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Wikipedia

Az esett csapdába, aki mást akart elejteni: így történt, hogy az ókori színház legnagyobb pogány színésze a komédiások védőszentje lett. Augusztus 25-én tartjuk ünnepét.

Látták Önök a Rovere tábornokot? Nem? Kár, mert a háború utáni olasz mozi egyik remekműve, amely megjelenését követően megkapta a katolikus filmek nagydíját is.

1943-ban a német hírszerzés alig várta, hogy beszivároghasson az olasz ellenállásba, és a mozgalom valódi vezetőjének, della Rovere tábornoknak a bőrébe, akit az olaszországi partraszállás után agyonlőttek, egy világi csalót bújtasson, aki frissen szabadult a börtönből azzal az ígérettel, hogy fátylat borítanak a múltjára, ha eljátssza a halott szerepét. Minden rendben is lenne, ha az állítólagos della Rovere tábornok végül nem élné bele magát a szerepébe annyira, hogy képtelen lesz elárulni a társait, akik bíztak benne. Egy színész, aki olyannyira átéli a szerepét, hogy már nem tesz különbséget saját személyisége és az általa játszott karakter között? Van ilyen, de azt tudták-e, hogy ez történt a színészek védőszentjével, Szent Genès-nel is?

A legjobb színész Keleten

303-ban, a császárság keleti fővárosában, Nicomediában az egész udvart szörnyű botrány rázta meg: Diocletianus titkosszolgálati vezetője, Adrianus tribunus, aki gyakran látogatta a börtönöket, ahol zsúfolásig voltak bezárva keresztények, maga is keresztény lett és egészen haláláig megvallotta Krisztust. Ez a példa nagyon kínos volt, és magas helyeken nagyon el akarták felejteni ezt a fiatalembert és a megtérését is. Így jó ötletnek tűnt bemutatni egy színdarabot, amely színre viszi Adrianus történetét és nevetségessé teszi őt.

A szerep eljátszására Kelet legjobb színészéhez, Genès-hez fordultak, ehhez a fiatal, nagy tehetségű színészhez, aki különösen híres volt arról, mennyire gyűlöli és megveti a keresztény hitet. Az udvar tudta, hogy számíthatnak arra, olyan karikatúrát fog majd nyújtani Adrianusról, hogy már senkit sem fog meghatni a példája. Genès pedig, aki tudta, hogy mit várnak el tőle és mi tetszik a közönségnek, tökéletesen játszotta a szerepét. Ahogyan megformálta Adrianust, az már nem egy csodálatos lelki kaland tragikus hőse volt, hanem egy groteszk bohóc, aki sikamlós vagy obszcén jelenetekbe is keveredik. Genès minden előadása telt házat vonzott, a közönség vidám volt és a hasát fogta a nevetéstől.

Villámként érte a kegyelem

Az előadás legjobb pillanata Adrianus megkeresztelésének a jelenete, amelyet annyira nevetségessé tettek, amennyire csak lehetett. Azonban az egyik estén, a szentség kiparodizálása után Genès, aki itt rendszerint komikus beszédbe kezdett, nem állt fel. Fejét két kezébe fogta, mintha egy kimondhatatlan érzés szorításában lenne, hallgatott, és amikor végre felállt, a nézők láthatták, hogy zokog. Felismerhetetlen hangon, zokogva kiáltotta: «Keresztény vagyok!» A közönség azt hitte, hogy ez egy új komikus hatás, és előre nevetett a folytatáson, de nem történt semmi. Genès még mindig térden állva sírt és ismételgette: «Keresztény vagyok.» El kellett fogadni ezt a tényt. Akárcsak Szent Pált a damaszkuszi úton, a színészt épp a színpadon érte villámként a kegyelem, olyannyira, hogy megvallotta a hitet, amelyet kigúnyolt.

A vérkeresztség

A hatás természetesen kataklizma-szerű volt, különös tekintettel Genès hírnevére. Galerius császár, Diocletianus veje és kijelölt utódja, a maga módján gyorsan megoldotta a problémát. A római színházi szokások szerint a többi estéken a halált úgy mutatták be, hogy a sztárt, Genès-t az utolsó jelenetben egy valóban elítélt kereszténnyel helyettesítették. Genès diszkréten kisomfordált, miközben szerencsétlen dublőre valódi lángokban pusztult el a színpadon. Most azonban Genès-t kötözték a máglyára, amit meggyújtottak, és így esett át a vérkeresztségen.

Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Szentek

„Ahol nincs Isten, ott fenn zsarnokság van, lenn felfordulás van, és jaj az embernek”

Szent Gellért püspök, vértanú emléknapjára

Közzétéve

Szerző:

A Szent Gellért-szobor Budapest fölött - Fotó: funiQ

Ahol nincs Isten, ott fenn zsarnokság van, lenn felfordulás van, és jaj az embernek” – mondta Mindszenty József hercegprímás 1946. szeptember 24-én Szegeden, Szent Gellért csanádi püspök halálának 900 éves évfordulóján. Majd így folytatta: „De Szent Gellért arca el ne halványodjék. A főváros felé és az ország felé feszületet tart a Gellért-hegy sziklájáról”.

Szent Gellért Velencében született 980 körül. Bencés szerzeteseknél nevelődött, belépett a rendbe. Szent Gellért püspök kis legendájában olvassuk:

„Ő velencei szülők által kapta a napvilág fényét. Gyermekkora óta elkezdett Isten kegyelmének ösztönzésére Urunknak, Jézus Krisztusnak szolgálni, és az evangéliumi írásoknak mindenben szót fogadni. Hiszen gyermekkorában öltötte magára a szerzetesi élet ruháját.”

Ebből a legendából tudjuk, hogy Gellért az „Úr sírját kívánta meglátogatni”, ezért kelet felé vette útját, s így „jutott el Pannónia tájaira, amelynek kormányát akkor az igaz keresztény király, István tartotta”. Tudjuk, Szent István rábízta fiának, Szent Imre hercegnek a nevelését, majd Gellért Bakonybélbe vonult vissza, s itt élt évekig „teljesen egyedül, böjtölve és imádkozva”. A legenda szerint hét évet töltött remeteségben, majd István magához hívatta, s „püspöki süveggel felékesítve elküldte, hogy prédikáljon a népnek”. Püspöki feladatát ellátva sem hagyta el teljesen a remetelétet. Kis legendájában olvassuk, hogy azon városok közelében, ahová prédikálni ment, kis cellát „épített magának az erdőség félreesőbb helyén”, s az éjszakákat egyedül, félrevonulva töltötte.

Szent Gellért egyházmegyéjében sok templomot építtetett, s – ahogy a püspök nagy legendájában olvassuk – „nagy gondot fordított a szegény tanulókra, szerzetesekre, jövevényekre”. Gellért máriás lélek volt. Ahogy a kis legenda írja, „az ő tanítása nyomán a magyar nemzet Krisztus anyjának nevét ki nem ejti, hanem csak Úrnőnek mondja, hisz Pannóniát is Szűz Mária családjának nevezte Szent István király”.

Szent Gellért nagy legendájában olvassuk azt a szép történetet, amely az első híradás népköltészetünkről. Gellért a királyhoz igyekezett, s útközben egy erdős részen megpihent. Éjféltájban malomkövek zaját hallotta és egy asszony énekét. Társának, Valternek ezt mondta: „Hallod-e, Valter, a magyarok szimfóniáját, miképpen hangzik?”

Szent István halála után zűrzavaros idők jöttek, a trónviszály mellett pogány lázadás tört ki Vata vezetésével. 1046 szeptemberében (újabb adatok szerint augusztus végén) Székesfehérvárra való visszatértében megszállt „Szent Szabina szűz és vértanú egyházában”, a mai Diósdon. Itt mondta étkezés közben, hogy másnap vértanúhalált fog halni. Következő nap társaival útra kelt a dunai rév felé, ahol Vata emberei rárontottak a püspökre és társaira. A nagy legenda szerint Gellért „szüntelenül a kereszt jelét vetette” azokra, akik kövekkel támadtak rá, majd a földön térdelve ezt mondta: „Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, mit tesznek.” A támadók Kelenföld hegyéről – a mai Gellért-hegyről – letaszították Gellértet, mivel azonban nem halt meg, „mellét dárdával átütötték; ezután egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották”.

Másnap temették el Pesten Szent Gellért püspököt, földi maradványait évekkel később Marosvárott helyezték örök nyugalomra. Szent László uralkodása idején, 1083-ban avatták szentté István királlyal és Imre herceggel együtt.

*

Bevezetőül idéztük Mindszenty József hercegprímás szavait, amelyek akkor hangzottak el, amikor ismét pogány uralom fenyegette az országot. Befejezésül egy másik nagy főpap, Prohászka Ottokár 1923-ban elhangzott beszédének egyik részletét idézzük fel.

1923. április 23-án az Országos Szent Gellért Egyesület a Gellért-fürdő hangversenytermében tartott műsoros estet. Az esemény fénypontja Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök beszéde volt. Nehéz időkben hangzott el ez a beszéd; az antant-hatalmak által ránk erőszakolt trianoni diktátum még friss seb; a forradalmak zűrzavara után lábadozó, megcsonkított Magyarországon szociális reformokat sürget a nagy püspök, aki a liberalizmust, a rablókapitalizmust (manchesterizmust) éppúgy keményen ostorozta, mint a materialista, egyházellenes szociáldemokráciát. Szavai időszerűek, hiszen az internacionalizmus kísértete ma is jelen van, s köztünk járnak-kelnek „a bontók, akik mindent le akarnak bontani, ami régi”:

„Nagy férfiakat azzal tisztelünk meg, ha megvalósítjuk gondolataikat, s így kell tennünk Szent Gellért püspökkel is, ki a magyar keresztény kultusz egyik megalapítója volt. Nézhetem a pilisi hegyeket, s ezt az egész kis rongyos, szétszakított országot internacionális vagy geológiai szempontból, mint egy idegen, s akkor ez a föld számomra nem más, mint geológiai alakulat, de nekem nemcsak turista lélekkel kell járnom, hanem főképp magyar lélekkel. A lélek – egy szó, de magyar lélek – sokkal többet jelent. A világ egy nagy-nagy eresz és a fecskék rajta a nemzetek, s a mi magyar fészkünket, azt hiszik, hogy egy ántánt-seprővel le lehet seperni. Annak a hajnalban malmot forgató magyar leánynak az éneke, amit Szent Gellért hallott, az a magyar kultúra. Ez kell nekünk. Énekelni, de nemcsak énekelni kell, hanem keresztény, magyar kultúrát kell csinálni és erre másokat is megtanítani, hogy itt e földön magyar inspiráció, jellem, erény domináljon. A világnak lélekharangot húznak, mert a liberálizmus, a manchesterianizmus tűrhetetlen, igazságtalan helyzetet teremtett. Jönnek azután a csákányok, a bontók, akik mindent le akarnak bontani, ami régi, jön a szociáldemokrácia a tiszteletlenség, a durvaság és a gyűlölet pírjával az arcán, kegyetlen dühtől habzó szájszélekkel, ő csak rombolni akar. A keresztény magyar kultúra azonban teremteni akar, ezt a kultúrát mi vindikáljuk magunknak. Új, igazabb világot kell teremteni magunknak.”

[Uj Nemzedék, 1923. április 25. 5. o.]

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Szentek

Hogyan reagált Szent Pio Atya, amikor a Vatikán elhallgattatta

Közzétéve

Szerző:

Szent Pio Atyának megtiltották, hogy nyilvánosan misét celebráljon, sőt, attól is eltiltották, hogy híveinek lelkivezetést adjon.

Sokan szkeptikusak voltak Pio Atya csodálatos stigmáival kapcsolatban, és azt sem nézték jó szemmel, ahogyan a kolostorába özönlő zarándokok ezrei rajongtak érte.

Néhányan a Vatikánban aggódni kezdtek amiatt, hogy Pio Atya hírneve hazugságon alapszik, és így az emberek hamis prófétát követnek. Több vizsgálatot is indítottak, sőt titkos lehallgató készülékeket is bevetettek beszélgetései lehallgatására.

Az egyházi hierarchián belül voltak páran, akik elszántan dolgoztak Pio Atya lejáratásán, és meg voltak győződve arról, hogy Pio Atya mindenkit becsap, és kettős életet él. Ezen igyekezetük végül sikerrel járt, és elérték, hogy a szeretett atyát áthelyezzék egy másik kolostorba, és megtiltsák neki, hogy papi nyilvános feladatait ellássa.

A felháborodott tömeg az Atya védelmére kel

A helyiek rendkívül dühösek lettek, amikor meghallották, hogy Pio Atyát elhelyezik. A „Pio Atya: Az Igaz Történet” című életrajz így ír: „22:00 óra körül dühös tömeg lepte el a rendházat.” (A mű az Our Sunday Visitor gondozásában jelent meg).

Volt egy pap, akinek az ajtaját eltorlaszolták, mert azt hitték, ő viszi el tőlük Pio Atyát.

A tömeg nem távozott addig, amíg Pio Atya maga nem szólt hozzájuk, mondván: “Áldott gyermekeim! … Arra kérlek most benneteket, hallgassatok rám, mint mindig, térjetek vissza otthonotokba anélkül, hogy bárkinek ártanátok.”

Az egyházi felelősök számára mindebből egyértelművé vált, hogy Pio Atyát nem lehet békés eszközökkel elmozdítani. Ezért a Vatikán úgy döntött, hogy korlátozza lehetőségeit és jogait, és így zárja őt ki a közéletből.

„Pio Atyát meg kell fosztani a papi szolgálat minden gyakorlati lehetőségétől, kivéve azt az egyet, hogy szentmisét mutasson be, amit továbbra is folytathat, feltéve, hogy ezt egyedül és zártkörűen, a kolostor falai között, a belső kápolnában végzi, nem pedig nyilvánosan, a templomban.”

Ez a rendelkezés súlyos kereszt volt az Atyának, de engedelmeskedett és alávetette magát neki.

A kolostor vezetője felolvasta Pio Atyának a fenti rendelkezést, mire a szent testvér ezt válaszolta: “Legyen Isten akarata szerint … A felettesek akarata Isten akarata.”

Pio Atya az elkövetkező néhány évet csendes magányban töltötte, a szentmisét magában ünnepelte, és nem fogadott látogatókat. Még csak nem is írhatott lelki gyermekeinek.

Alázatos és engedelmes fiú

Ez idő alatt sokan keltek Pio Atya védelmére, petíciókat nyújtottak be, leveleket írtak, sőt könyveket is kiadtak.

Pio Atya megdöbbent ettől a reakciótól, és arra szólította fel őket, hogy hagyják abba, ne írjanak a helyi püspökhöz. Ezzel fejezte ki, hogy elhatárolódik tőlük.

„Meg kell ismételnem, hogy visszataszító számomra, ahogyan bizonyos hamis próféták méltatlanul viselkednek, amikor a nevemben szólnak … abba kell hagyják ezt a hamis és méltatlan propagandát, mely közben kóros fanatizmusukban követőkre találtak, nem törődve az egyház legfelsőbb tekintélyével.

Ezért én a lehető legalázatosabb és legengedelmesebb fiúként fordulok a Katolikus Egyházhoz… Mély alázattal megcsókolom szent gyűrűjét, és Excellenciás Uram legszerényebb és legengedelmesebb fiának vallom magam.”

Mindenen felülemelkedve, annak ellenére, hogy az ellene felhozott vádak hamisnak bizonyultak (és végül a korlátozások feloldásával engedték őt szolgálni), Pio Atya alávetette magát a rendelkezésnek, és csendben várt, bízva Isten gondviselő tervében.

Fordította: Kántorné Polonyi Anna

Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű