fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Szexualitás-út-keresés szerzetesként – Egy jezsuita őszinte vallomása a nemiségről és a szexuális zaklatásokról

Közzétéve

Az augusztus 14-én Pennsylvaniában nyilvánosságra hozott jelentés adatai sokkolóak: az elmúlt 70 évben az Egyesült Államok hat egyházmegyéjében 301 pap több mint ezer kiskorú ellen követett el szexuális visszaélést. Hogyan beszéljünk ezután a tisztaság erényéről, a cölibátus értékéről, ha ilyen undorító módon visszaélünk olyan emberekkel, akik bizalmukat belénk vettették, megnyíltak előttünk, sebezhetővé váltak; mi eközben pedig manipuláltuk, kihasználtuk őket, és egy életre szóló sebet okoztunk?!

Az augusztus 14-én Pennsylvániában nyilvánosságra hozott jelentés adatai sokkolóak: az elmúlt 70 évben az Egyesült Államok hat egyházmegyéjében 301 pap több mint ezer kiskorú ellen követett el szexuális visszaélést. A tény, hogy az esetek többsége körülbelül 25 évvel ezelőtti, nem vigasztal; mert igazából lényegtelen, hogy tegnap vagy száz éve történt mindez. A szégyen, harag, keserűség, bizonytalanság érzései keverednek bennem. Egyházi vezetők évtizedeken keresztül igyekeztek eltussolni ezeket az ügyeket, az egyház imázsára vigyázva, ahelyett, hogy a legkiszolgáltatottabbakat, a megalázott és méltóságuktól megfosztott személyeket védték volna.

Szent Ignácnak a gonosz lélek eljárásmódjáról írt meglátása tökéletesen leírja ezt a folyamatot: „Az ellenség úgy viselkedik, mint az álnok szerető. Titokban akar maradni s fél a lelepleződéstől” (Lelkigyakorlatos könyv, 326). Az esethez nem fűznék sokat, Ferenc pápa szavainál állnék meg egy pillanatra, amit augusztus 20-án írt Isten népéhez, vagyis hozzánk: „Szégyenkezve és töredelmesen beismerjük, hogy mint egyházi közösség nem tudtunk ott állni, ahol állnunk kellett volna, hogy nem ismertük fel a sok ember életében okozott kár mértékét és súlyosságát, és nem cselekedtünk időben. Elhanyagoltuk és magukra hagytuk a kicsinyeket”.

Sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e valamit az eset kapcsán, és hogyan tegyem. Valami azt kiáltotta bennem, hogy nem mehetek el emellett csak úgy, mintha mi sem történt volna. Itt meg kell állni, mert elérkezett a megtérés pillanata, hogy rendet rakjunk, kipucoljuk a koszt az ágy alól. Sok kérdés felvetődik bennem, ami a hitelességünket, szavahihetőségünket megkérdőjelezi és felforgatja. Hogyan beszéljünk ezután a tisztaság erényéről, a cölibátus értékéről, ha ilyen undorító módon visszaélünk olyan emberekkel, akik bizalmukat belénk vettették, megnyíltak előttünk, sebezhetővé váltak; mi eközben pedig manipuláltuk, kihasználtuk őket, és egy életre szóló sebet okoztunk?!

Talán nem kellene ilyen érzelemtől fűtötten írnom, mert nem én követtem el mindezt, mégis, ahogy Ferenc pápa idéz a Korintusiakhoz írt levélből abban az augusztus 20-án kelt írásában, amelyben bocsánatot kér (András Csaba SJ fordításában ide kattintva olvasható el): „Ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi” (1Kor 12,26). Emellett a pápa fontosnak tartja kiemelni, hogy egyfajta közös felelősségről van szó, mert mindannyian hozzájárulunk – ha különböző mértékben is – egy olyan kultúra kialakításához, ahol hasonló esetek előfordulhatnak (akkor is, ha nem értesz vele egyet, érdemes elgondolkodnod rajta). Vele együtt kérdem, hogy milyen lépések lennének szükségesek ahhoz, hogy „felébresszék lelkiismeretünket, szolidaritásunkat és elköteleződésünket a védelem kultúrája iránt, ami soha többé nem enged meg semmiféle visszaélést”.

Engedd meg, hogy személyes legyek. Tíz esztendeje készülök a papságra, és remélhetőleg két év múlva elérkezik a papszentelés pillanata is, amit már nagyon várok. Ennek az időszaknak a felét egyházmegyei szemináriumban töltöttem, másik felét pedig jezsuita formációban. Sokat köszönhetek mindkettőnek, rengeteget tanultam az elmúlt évek tapasztalataiból, amiért nagyon hálás vagyok. Érettségi után léptem a szemináriumba, és őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy a szexualitásomat hogyan fogom tudni majd integrálni. Zöldfülű voltam, naiv és idealista.

Az évek során több emberrel találkoztam, akik bizonygatták, hogy az ember képtelen szex nélkül élni. Voltak közöttük középkorú hölgyek, fiatal férfiak, akikben talán ébredezett valami a papi hivatás iránt, de elutasították, mondván, ez lehetetlen. Ilyenkor mindig azt éreztem, hogy meg kell védenem az egyház álláspontját, és valami spirituális maszlagot nyekegtem, hogy az Úr megadja a tisztaság kegyelmét, rengeteg „gyerekem” lesz; vagy hogy az emberekkel való kapcsolat elevensége segít majd kielégíteni azt az igényemet, amiről a szexualitás igazán szól: a másikkal egységben lenni. Ez igaz is. Mégis egyfajta gőg volt mindebben, ami elfedte a sebezhetőségemet, ami segítene kimondani, hogy ez nehéz, ez kihívás, erre nap mint nap igent kell mondanom. Sosem leszek biztonságban, hanem folyamatosan fennáll az esélye, hogy elesek. Ki kell mondanom, hogy fiatal férfi vagyok, bennem is ott van a vágy, hogy egy nővel meghitt szeretetkapcsolatot alakítsak ki. Ez nagyon jó, mert azt jelzi, hogy kicsit talán egészséges vagyok.

Tegnap este jó volt beszélgetni három jezsuita skolasztikus társammal arról, ki hogyan éli meg a szexualitását. Öröm volt hallani, hogy más is megörül egy szép hölgy látványának, egészségesen tud gyönyörködni benne, és hogy mindannyiunknak szükségünk van a nőkkel való kapcsolatra. Nem volt ez afféle savanyúuborkásüveg-nyalogatás, sokkal inkább megosztottuk, hogy minket is hasonló fából faragtak, mint férfitársainkat. Bennünk is fellobbannak olykor szexuális szenvedélyek, ami feszültséget teremt. Ilyenkor pedig nehéz higgadtnak maradni, és az Úrral együtt rátekinteni arra, ami bennünk történik, és a nővel tiszta kapcsolatot kialakítani, amelyet nem a szexuális ösztöneink motiválnak. Igen, ez általában nem oldódik fel, akárhány könyvet elolvasol, akármennyire képzed is magad.

Igaz, Szent Ignác példája erre rácáfol, aki életének egy pontja után, az isteni kegyelemnek köszönhetően nem tapasztalt már szexuális jellegű kísértést. Ez azonban nem a többség esete. Mégis jól mutatja, hogy egyedül, saját erőből nem megy: elsősorban isteni kegyelem, ha valaki egészségesen, teljesen integrálni tudja a szexualitását. (Ignác esetében is ilyesmi történhetett, és nem arról van szó, hogy szexualitása megszűnt, semmivé lett).

Fotó: Jeff Swensen/Getty

Engem most mégis jobban foglalkoztat, hogy emberi részről mi erősítheti meg azt, hogy harmóniában élhessünk önmagunkkal és a testünkkel. Mi segíthet a papságra vagy a szerzetességre való készülésben, hogy a szexualitásunkkal minél egészségesebben éljünk?

1. Először is: a szexualitás nyelv. Mint minden más nyelv és kommunikációs csatorna, nem elégszik meg azzal, hogyha a fejünkben szép elméleteket gyártunk róla. Mint bármilyen nyelv, annak örül leginkább, ha közöljük magunkat általa. Milyen nagy örömmel töltött el a nyáron, amikor egy háromhetes nyelvtanfolyam után hebegve-habogva németül is beszélni tudtam az érzéseimről! A szexualitásban is ez a dinamika fedezhető fel: akkor a legelégedettebb, ha gesztusok által közli magát. Ezért, kedves papságra, szerzetességre készülő Te, ne csapd be magad azzal, hogy csak az imában és csak Istennel akarod „lerendezni” mindezt, bebiztosítva magad a kísértések ellen. Ez nemcsak spirituális szinten működik, hanem pszichés és biológiai síkon is. Ezért fontos megtalálni a szavakat, gesztusokat, élő találkozásokat az Úrral, de az emberekkel is; ez segít abban, hogy meghittségben lehess velük, és egyfajta egységélményt élhess át. Ez nem egyszemélyes misszió, amit egymagadban meg tudnál oldani. Ehhez kevés vagy… Meg kell találnod azokat a barátságokat, mély kötődéseket, amelyek segítenek egészségesnek maradnod, harmóniában a környezeteddel. Ha bezárkózol, elszigeteled magad másoktól, nagy-nagy veszélynek teszed ki magad. De, gondolom, ezt már eddig is tudtad.

2. Meg kell találni azokat az embereket (a legközelebbi barátokat), akikkel beszélni tudsz róla. Sok kispap és szerzetesnövendék gyakran kétségbe esik, hogy mennyire tehetetlen a szexuális ösztönökkel szemben. Azt hiszik, egyedül vannak ezzel, és ahogy a gonosz Szent Ignácot kísértette, magukénak érzik a kérdést: „Hogyan fogod bírni ezt az életet hetven évig?” Sokat segít, ha van, akivel beszélhetsz róla. A szemináriumban gyakran megtapasztaltam, hogy nagyon gyerekes módon veséztük ki a szaftos részleteket. Nem segített. Inkább olyan beszédkultúra kialakításában mozdított elő, amelyben fennállt a veszélye, hogy egy nőt tárgynak tekintsünk és szexuális eszközzé degradáljunk.. Nagy hála van bennem azokért a beszélgetésekért, amikor természetességgel tudtunk szót váltani a szexualitásunkról; ezek a pillanatok mindig nagyon gazdagítóak voltak. Mivel érzékeny, intim kérdésről van szó, nem kell mindenkinek kiteregetned belső titkaidat, de fontos megtalálnod azokat az embereket, akik megértenek téged, és akikkel erről nyitottan meg tudod osztani tapasztalataidat.

Régóta gondolkodom azon, hogy az egyházban miként lehetne olyan fórumot teremteni, ahol normálisan beszélhetnénk erről: az ezzel kapcsolatos örömeinkről, nehézségeinkről, előrehaladásunkról vagy bukásainkról. Hiszem, hogy tapasztalataink megosztása sokat segíthet rátalálni szexuális identitásunk megtalálásában.

3. Amikor belépsz a szeminárium vagy a kolostor falai mögé, felveszed a reverendát vagy a habitust, ne hidd, hogy az védelmet fog nyújtani, és azután minden megváltozik. Ne hazudj magadnak, légy inkább alázatos! Mondd magadnak, hogy te úton vagy, folyamatban vagy. A növekedést sem te magad végzed, hanem az Úr, aki folyamatosan alakít és formál. Ahogy Ő akarja, és nem ahogy te! Amilyen folyamatok játszódnak le benned, amiben előrehaladsz: az nem a te erőfeszítésed eredménye. Te ezt csak segítheted. És ez a közreműködés nagyon fontos! Ezért légy türelemmel magaddal szemben, és figyelj, mi játszódik le benned. Ha elesel, tudatosítsd törékenységedet, segítsen ez téged az irgalmas szív kialakításában, hogy mások bűneivel szemben is irgalmas tudj lenni, még inkább megértve őket. Találd meg azokat a kapcsolatokat, amelyek segítenek tisztán maradni, magadat másoknak átadni, melyekben azt érezheted, hogy fontos vagy mások számára, tartozol valahova, szabad lehetsz, és meghittséget tapasztalsz.

A szexuális botrányok sorozata lesújtó, mégis hálás vagyok azért, hogy a média felkapta a hírt, ezáltal segítve bennünket a megtérésben és a megújulásban. Kérem az Úr segítségét, adja meg mindnyájunknak, hogy ezt a szexuális energiát, ami bennünk oly elevenen él és nagyon jó, arra fordíthassuk, hogy mély, hiteles és tiszta kapcsolatokat alakíthassunk ki, melyekben önmagunkat közölhetjük, a másikat befogadhatjuk, és egymást igazán szerethetjük.

András Csaba SJ

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Az igazi világjárvány

Közzétéve

Szerző:

A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa terjed. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés.

Nemrég megfigyelhettük, ahogy egy újabb járvány alakul ki körülöttünk csendben és titokban, miközben a koronavírus szinte teljesen eluralkodott rajtunk. Mert bizony nem csak ez utóbbi járvány van jelen, hanem az önzés, a hatalomvágy vírusa is, amely a lehető legrosszabb arcát mutatja. A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés. Lesz-e valaha is olyan igazolás, amely megerősíti, hogy már átestünk ezen a víruson, és immunisak vagyunk? Hogy beoltattuk magunkat ez ellen a vírus ellen, és ezért már semmi sem fenyeget minket? Keressük-e egyáltalán ennek a vírusnak a gyógymódját, mivel úgy tűnik, hogy minden korábbi gyógymód kudarcot vallott?

Nemrég találtam egy idézetet Don Boscótól, amely ugyan elég régi, mégis tökéletesen ráillik a mai helyzetünkre:

“A lélek betegségei legalább annyi kezelést kívánnak, mint a testé.”

És valóban, kétségtelenül a beteg lélekből ered, ha az ember ember ellen támad. Ahogy a Covid is szerényen és csak helyben kezdődött, úgy a nagy háborúk is kicsiben kezdődnek, mégpedig az emberi szívben:

„A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert. Az, hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert.”

(Mt 15,19-20)

Mennyire aktuálisak ma is az evangélium e szavai! Milyen folyamatosan elhanyagoljuk a szívünket… még az elmúlt hónapokban is, amikor olyannyira a testi egészségünkre koncentráltunk, közben pedig az üdvösségünk a háttérbe szorult, és közülünk alig valaki vette észre, hogy a gyűlölet járványa mennyire terjed. A testi nyomorúságtól való puszta félelmünkből nemcsak hogy kerültük a templomot és a gyóntatószéket, de egyenesen be is zártuk őket, megkurtítottuk a másokkal való kapcsolatainkat, az ismerőseinktől talán teljesen el is szakadtunk, mert a test épségét helyeztük minden egyéb fölé, ami pedig addig oly értékes volt számunkra. A világjárvány nagyon is kimutatta a hitünk állapotát, és hogy milyen gyorsan hajlandóak vagyunk lemondani az igaz életről is a földi “életünkért” cserébe.

Néha tényleg maszkot kellene viselnünk. De nem a másoktól, hanem az önmagunktól való védelem érdekében. Hogy ne mondjunk ki olyan szavakat, amelyek másoknak fájdalmat okoznak. Mert

„ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert”.

(Mk 7,20)

Szerencsénkre azonban a megelőzésre létezik gyógyszer, és súlyos esetben is van elég gyógymód a lélek betegségei ellen.

Olyan oltásra van szükségünk, amely szeretettel tölti tele a szívünket, és immunissá tesz minket minden kísértéssel szemben. Mindennapi vitaminokra van szükségünk az Istennel való jó és szilárd kapcsolat, az imádság, az Eucharisztia, a Szentírás formájában, hogy minden külső hatással szemben fel legyünk vértezve, és hogy a járvány idején új reményt tudjunk vinni a magukba zárkózó embertársainknak. A béke egy mosollyal kezdődik, mondta Teréz anya, a háború pedig a tisztátalan szívből ered. Néha el sem tudjuk képzelni, hogy milyen mértékben függhet egy másik ember, egy egész nép, de akár az egész világ sorsa a szívünktől.

Fordította: Frick József
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű