Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Szexualitás-út-keresés szerzetesként – Egy jezsuita őszinte vallomása a nemiségről és a szexuális zaklatásokról

Közzétéve

Az augusztus 14-én Pennsylvaniában nyilvánosságra hozott jelentés adatai sokkolóak: az elmúlt 70 évben az Egyesült Államok hat egyházmegyéjében 301 pap több mint ezer kiskorú ellen követett el szexuális visszaélést. Hogyan beszéljünk ezután a tisztaság erényéről, a cölibátus értékéről, ha ilyen undorító módon visszaélünk olyan emberekkel, akik bizalmukat belénk vettették, megnyíltak előttünk, sebezhetővé váltak; mi eközben pedig manipuláltuk, kihasználtuk őket, és egy életre szóló sebet okoztunk?!

Az augusztus 14-én Pennsylvániában nyilvánosságra hozott jelentés adatai sokkolóak: az elmúlt 70 évben az Egyesült Államok hat egyházmegyéjében 301 pap több mint ezer kiskorú ellen követett el szexuális visszaélést. A tény, hogy az esetek többsége körülbelül 25 évvel ezelőtti, nem vigasztal; mert igazából lényegtelen, hogy tegnap vagy száz éve történt mindez. A szégyen, harag, keserűség, bizonytalanság érzései keverednek bennem. Egyházi vezetők évtizedeken keresztül igyekeztek eltussolni ezeket az ügyeket, az egyház imázsára vigyázva, ahelyett, hogy a legkiszolgáltatottabbakat, a megalázott és méltóságuktól megfosztott személyeket védték volna.

Szent Ignácnak a gonosz lélek eljárásmódjáról írt meglátása tökéletesen leírja ezt a folyamatot: „Az ellenség úgy viselkedik, mint az álnok szerető. Titokban akar maradni s fél a lelepleződéstől” (Lelkigyakorlatos könyv, 326). Az esethez nem fűznék sokat, Ferenc pápa szavainál állnék meg egy pillanatra, amit augusztus 20-án írt Isten népéhez, vagyis hozzánk: „Szégyenkezve és töredelmesen beismerjük, hogy mint egyházi közösség nem tudtunk ott állni, ahol állnunk kellett volna, hogy nem ismertük fel a sok ember életében okozott kár mértékét és súlyosságát, és nem cselekedtünk időben. Elhanyagoltuk és magukra hagytuk a kicsinyeket”.

Sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e valamit az eset kapcsán, és hogyan tegyem. Valami azt kiáltotta bennem, hogy nem mehetek el emellett csak úgy, mintha mi sem történt volna. Itt meg kell állni, mert elérkezett a megtérés pillanata, hogy rendet rakjunk, kipucoljuk a koszt az ágy alól. Sok kérdés felvetődik bennem, ami a hitelességünket, szavahihetőségünket megkérdőjelezi és felforgatja. Hogyan beszéljünk ezután a tisztaság erényéről, a cölibátus értékéről, ha ilyen undorító módon visszaélünk olyan emberekkel, akik bizalmukat belénk vettették, megnyíltak előttünk, sebezhetővé váltak; mi eközben pedig manipuláltuk, kihasználtuk őket, és egy életre szóló sebet okoztunk?!

Talán nem kellene ilyen érzelemtől fűtötten írnom, mert nem én követtem el mindezt, mégis, ahogy Ferenc pápa idéz a Korintusiakhoz írt levélből abban az augusztus 20-án kelt írásában, amelyben bocsánatot kér (András Csaba SJ fordításában ide kattintva olvasható el): „Ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi” (1Kor 12,26). Emellett a pápa fontosnak tartja kiemelni, hogy egyfajta közös felelősségről van szó, mert mindannyian hozzájárulunk – ha különböző mértékben is – egy olyan kultúra kialakításához, ahol hasonló esetek előfordulhatnak (akkor is, ha nem értesz vele egyet, érdemes elgondolkodnod rajta). Vele együtt kérdem, hogy milyen lépések lennének szükségesek ahhoz, hogy „felébresszék lelkiismeretünket, szolidaritásunkat és elköteleződésünket a védelem kultúrája iránt, ami soha többé nem enged meg semmiféle visszaélést”.

Engedd meg, hogy személyes legyek. Tíz esztendeje készülök a papságra, és remélhetőleg két év múlva elérkezik a papszentelés pillanata is, amit már nagyon várok. Ennek az időszaknak a felét egyházmegyei szemináriumban töltöttem, másik felét pedig jezsuita formációban. Sokat köszönhetek mindkettőnek, rengeteget tanultam az elmúlt évek tapasztalataiból, amiért nagyon hálás vagyok. Érettségi után léptem a szemináriumba, és őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy a szexualitásomat hogyan fogom tudni majd integrálni. Zöldfülű voltam, naiv és idealista.

Az évek során több emberrel találkoztam, akik bizonygatták, hogy az ember képtelen szex nélkül élni. Voltak közöttük középkorú hölgyek, fiatal férfiak, akikben talán ébredezett valami a papi hivatás iránt, de elutasították, mondván, ez lehetetlen. Ilyenkor mindig azt éreztem, hogy meg kell védenem az egyház álláspontját, és valami spirituális maszlagot nyekegtem, hogy az Úr megadja a tisztaság kegyelmét, rengeteg „gyerekem” lesz; vagy hogy az emberekkel való kapcsolat elevensége segít majd kielégíteni azt az igényemet, amiről a szexualitás igazán szól: a másikkal egységben lenni. Ez igaz is. Mégis egyfajta gőg volt mindebben, ami elfedte a sebezhetőségemet, ami segítene kimondani, hogy ez nehéz, ez kihívás, erre nap mint nap igent kell mondanom. Sosem leszek biztonságban, hanem folyamatosan fennáll az esélye, hogy elesek. Ki kell mondanom, hogy fiatal férfi vagyok, bennem is ott van a vágy, hogy egy nővel meghitt szeretetkapcsolatot alakítsak ki. Ez nagyon jó, mert azt jelzi, hogy kicsit talán egészséges vagyok.

Tegnap este jó volt beszélgetni három jezsuita skolasztikus társammal arról, ki hogyan éli meg a szexualitását. Öröm volt hallani, hogy más is megörül egy szép hölgy látványának, egészségesen tud gyönyörködni benne, és hogy mindannyiunknak szükségünk van a nőkkel való kapcsolatra. Nem volt ez afféle savanyúuborkásüveg-nyalogatás, sokkal inkább megosztottuk, hogy minket is hasonló fából faragtak, mint férfitársainkat. Bennünk is fellobbannak olykor szexuális szenvedélyek, ami feszültséget teremt. Ilyenkor pedig nehéz higgadtnak maradni, és az Úrral együtt rátekinteni arra, ami bennünk történik, és a nővel tiszta kapcsolatot kialakítani, amelyet nem a szexuális ösztöneink motiválnak. Igen, ez általában nem oldódik fel, akárhány könyvet elolvasol, akármennyire képzed is magad.

Igaz, Szent Ignác példája erre rácáfol, aki életének egy pontja után, az isteni kegyelemnek köszönhetően nem tapasztalt már szexuális jellegű kísértést. Ez azonban nem a többség esete. Mégis jól mutatja, hogy egyedül, saját erőből nem megy: elsősorban isteni kegyelem, ha valaki egészségesen, teljesen integrálni tudja a szexualitását. (Ignác esetében is ilyesmi történhetett, és nem arról van szó, hogy szexualitása megszűnt, semmivé lett).

Fotó: Jeff Swensen/Getty

Engem most mégis jobban foglalkoztat, hogy emberi részről mi erősítheti meg azt, hogy harmóniában élhessünk önmagunkkal és a testünkkel. Mi segíthet a papságra vagy a szerzetességre való készülésben, hogy a szexualitásunkkal minél egészségesebben éljünk?

1. Először is: a szexualitás nyelv. Mint minden más nyelv és kommunikációs csatorna, nem elégszik meg azzal, hogyha a fejünkben szép elméleteket gyártunk róla. Mint bármilyen nyelv, annak örül leginkább, ha közöljük magunkat általa. Milyen nagy örömmel töltött el a nyáron, amikor egy háromhetes nyelvtanfolyam után hebegve-habogva németül is beszélni tudtam az érzéseimről! A szexualitásban is ez a dinamika fedezhető fel: akkor a legelégedettebb, ha gesztusok által közli magát. Ezért, kedves papságra, szerzetességre készülő Te, ne csapd be magad azzal, hogy csak az imában és csak Istennel akarod „lerendezni” mindezt, bebiztosítva magad a kísértések ellen. Ez nemcsak spirituális szinten működik, hanem pszichés és biológiai síkon is. Ezért fontos megtalálni a szavakat, gesztusokat, élő találkozásokat az Úrral, de az emberekkel is; ez segít abban, hogy meghittségben lehess velük, és egyfajta egységélményt élhess át. Ez nem egyszemélyes misszió, amit egymagadban meg tudnál oldani. Ehhez kevés vagy… Meg kell találnod azokat a barátságokat, mély kötődéseket, amelyek segítenek egészségesnek maradnod, harmóniában a környezeteddel. Ha bezárkózol, elszigeteled magad másoktól, nagy-nagy veszélynek teszed ki magad. De, gondolom, ezt már eddig is tudtad.

2. Meg kell találni azokat az embereket (a legközelebbi barátokat), akikkel beszélni tudsz róla. Sok kispap és szerzetesnövendék gyakran kétségbe esik, hogy mennyire tehetetlen a szexuális ösztönökkel szemben. Azt hiszik, egyedül vannak ezzel, és ahogy a gonosz Szent Ignácot kísértette, magukénak érzik a kérdést: „Hogyan fogod bírni ezt az életet hetven évig?” Sokat segít, ha van, akivel beszélhetsz róla. A szemináriumban gyakran megtapasztaltam, hogy nagyon gyerekes módon veséztük ki a szaftos részleteket. Nem segített. Inkább olyan beszédkultúra kialakításában mozdított elő, amelyben fennállt a veszélye, hogy egy nőt tárgynak tekintsünk és szexuális eszközzé degradáljunk.. Nagy hála van bennem azokért a beszélgetésekért, amikor természetességgel tudtunk szót váltani a szexualitásunkról; ezek a pillanatok mindig nagyon gazdagítóak voltak. Mivel érzékeny, intim kérdésről van szó, nem kell mindenkinek kiteregetned belső titkaidat, de fontos megtalálnod azokat az embereket, akik megértenek téged, és akikkel erről nyitottan meg tudod osztani tapasztalataidat.

Régóta gondolkodom azon, hogy az egyházban miként lehetne olyan fórumot teremteni, ahol normálisan beszélhetnénk erről: az ezzel kapcsolatos örömeinkről, nehézségeinkről, előrehaladásunkról vagy bukásainkról. Hiszem, hogy tapasztalataink megosztása sokat segíthet rátalálni szexuális identitásunk megtalálásában.

3. Amikor belépsz a szeminárium vagy a kolostor falai mögé, felveszed a reverendát vagy a habitust, ne hidd, hogy az védelmet fog nyújtani, és azután minden megváltozik. Ne hazudj magadnak, légy inkább alázatos! Mondd magadnak, hogy te úton vagy, folyamatban vagy. A növekedést sem te magad végzed, hanem az Úr, aki folyamatosan alakít és formál. Ahogy Ő akarja, és nem ahogy te! Amilyen folyamatok játszódnak le benned, amiben előrehaladsz: az nem a te erőfeszítésed eredménye. Te ezt csak segítheted. És ez a közreműködés nagyon fontos! Ezért légy türelemmel magaddal szemben, és figyelj, mi játszódik le benned. Ha elesel, tudatosítsd törékenységedet, segítsen ez téged az irgalmas szív kialakításában, hogy mások bűneivel szemben is irgalmas tudj lenni, még inkább megértve őket. Találd meg azokat a kapcsolatokat, amelyek segítenek tisztán maradni, magadat másoknak átadni, melyekben azt érezheted, hogy fontos vagy mások számára, tartozol valahova, szabad lehetsz, és meghittséget tapasztalsz.

A szexuális botrányok sorozata lesújtó, mégis hálás vagyok azért, hogy a média felkapta a hírt, ezáltal segítve bennünket a megtérésben és a megújulásban. Kérem az Úr segítségét, adja meg mindnyájunknak, hogy ezt a szexuális energiát, ami bennünk oly elevenen él és nagyon jó, arra fordíthassuk, hogy mély, hiteles és tiszta kapcsolatokat alakíthassunk ki, melyekben önmagunkat közölhetjük, a másikat befogadhatjuk, és egymást igazán szerethetjük.

András Csaba SJ

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Reflexió

Melyik az ősibb: a tridenti vagy az új liturgia?

Közzétéve

Szerző:

Folytatjuk sorozatunkat melyben Tomka Ferenc atya Ferenc Pápa – próféta vagy eretnek? című könyvéből közlünk részleteket, kivonatokat. Ettől függetlenül aki mélyebben foglalkozna a témával, annak javasoljuk a könyv megvásárlását. Hiánypótló olvasmány!

A sorozat előzményei: 

 

(Párbeszéd a tridenti rítussal)

Szóltunk a II. Vatikáni Zsinat megújulásáról. Rendkívüli kegyelem volt, hogy a zsinati ülések vitái vagy inkább párbeszédei folyamán a világ püspökeinek nagy-nagy többsége egyetértésre jutott. A közös imádságos együttlétekre alapozva, a közös döntésekből születtek meg a zsinati döntések és dokumentumok, melyek egyházunk mai életét meghatározzák. A katolikus ember bizonyos abban, hogy a pápát, és az egyetemes zsinatot (ha egységben van a pápával) a Szentlélek vezeti. Ezt a kegyelmi egységet és vezetést tapasztalták a zsinati atyák.

Azt is láttuk, hogy a Tridenti Zsinat óta a katolikusok mintegy 400 éven át a változhatatlan egyház szemléletében éltek. Ezért sokkolt többeket a II. Vatikáni Zsinat. Míg a zsinati atyák többsége a Lélek vezetésére figyelve, és a jézusi egység építésének vágyával dolgozta ki a megújulás elveit, az evangélium és az ősegyház szemléletének és gyakorlatának megfelelően, néhányan mégsem fogadták el ezeket.

Az elutasítók vezetője Marcel Lefebvre érsek volt, aki meglapította a X. Szent Pius Papi Testvériséget, majd elszakadt a katolikus egyháztól.[1]  E csoport szerint a zsinati újítások nem egyeztethetőek össze az egyház hagyományos tanításával, és a liberalizmus, a modernizmus nyilvánul meg bennük. Elfogadhatatlannak tartották pl. a liturgia megújítását, a vallásszabadságról, a lelkiismereti szabadságról vagy az ökumenéről stb. szóló határozatokat, mert szerintük ezek „fellazítják” a hagyományos katolikus tanítást, kanonizálták a »szituációs etikát” stb. stb. – Elsősorban Lefebvre érsek követői és az ő szellemi „rokonaik” hirdetik Ferenc pápa tanításának hamisságát, és igyekeznek félremagyarázni minden tettét és szavát honlapjaikon és blogjaikon, kiadványaikban.

Marcel Lefebvre érsek – Fotó: St. Thomas Aquinas Seminary

A Lefebvre csoport elsőként a szentmise liturgiájának megújulását utasította el.  – Az egyház az előző évszázadok során a liturgia szent voltának kifejezésére, minden azzal kapcsolatos eszközt, jelet, formát „szentnek” nevezett. „Szent nyelv” volt a latin, szentek voltak a ruhák, szentek a jelek stb.. A megújulás lehetőségének felmerülésekor sokakban megjelent a kérdés: hogyan lehet a „szent” nyelvet, a szent formákat megváltoztatni?

Az egyház történelme igazolja, hogy a liturgia a századok során sokszor és sokat változott. Az eukarisztia titkát rendkívül változó formákban ünnepelték a keresztények, – a népek, illetve kultúrák függvényében. Különösen sokféle liturgia alakult ki „keleten” (ezek közül egyik a görög katolikus egyházban jelenik meg), de nyugaton is számos változás következett be.

A latin nyelv is csak akkor vált általánossá, amikor az a nyugati értelmiség nyelvévé lett, korábban létezett arám és görög nyelvű liturgia is. [2] – A nép-nyelv használatát lehetőségét példázta a 9. században Szent Cirill és Metód is. Ők is érzékelték, hogy ha az evangéliumot hirdetni szeretnénk, ennek érthetőnek kell lennie, s ezért a szlávok között a szláv nyelvet használták. Ekkoriban is voltak, akik a latin, a görög vagy az arám nyelv használatát akarták rájuk erőltetni, de Róma rövidesen jóváhagyta a szláv nyelvet.

Hasonlóképp általános volt a kézbe történő áldoztatás az első évezredben. A liturgia történészek szerint az áldozási forma megváltozása és a nyelvre áldozás bevezetése a IX. században történt.

Hasonló a története az állva áldozásnak is. A IX. századig így áldoztak, míg ettől kezdve már térdelve, és korláttal választották el a szentélyt a néptől. A korlát a középkor folyamán egyre nagyobb lett, s közben az áldozások gyakorisága egyre csökkent.

Az un. áldoztatórácsot a fiatalabbak már nem is ismerik. E rács – melyet a gótika korában vezettek be – határozottan elkülönítette a papot és a liturgiát a hívőktől. A zsinat az első évezred egyházának gyakorlatát követve bontatta le azt, illetve hívott meg ezzel is a liturgia és a hívők közötti közetlenebb kapcsolatra.

A gótika korában azonban „a liturgia végzése egyre inkább csak a klérus feladata lett. A hívek már nem léphetnek be a templom szentélyébe. Az énekeket már csak a kántor vagy a szkóla énekli, a hívek könyörgése kimaradt a szentmiséből, a kánont már csak halkan imádkozza a pap és egy olyan nyelven, amelyet a hívek egyre kevésbé értenek. Mindezek következtében is egyre inkább csökken az áldozások gyakorisága. – Még 813-ban a tours-i reformzsinat kimondta, hogy nem tekinthető kereszténynek, aki karácsony, húsvét és pünkösd ünnepén nem áldozik, illetve az acheni zsinat, 836-ban még a minden vasárnapon történő áldozást sürgette, a gótika újszerű felfogást hozott. E kort legjobban Petrus Blosius karthauzi író jellemzi 1200 körül: ’A gyakori vétel megvetést szül, a ritka vétel tiszteletet gerjeszt a Szentség iránt.’ – A korszellemnek megfelelően az emberek egyre ritkábban és egyre nagyobb tiszteletadással áldoztak. Az ember méltatlanságát hangsúlyozván már gondolni sem mertek arra, hogy az Eukarisztiát kézzel érintsék.”

A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1986-ban engedélyezte a kézbeáldoztatást. Az engedély megadásakor a körlevél a Kongregáció előírását idézte. Ennek lényege: „A kézbe áldoztatásnak ki kell fejeznie, amiként a nyelvre történő áldozásnak is, a tiszteletet Krisztus valóságos jelenléte iránt az Eukarisztiában. Ezért hangsúlyozni kell, miként ezt az egyházatyák is tették, a hívő gesztusának méltóságát, nemességét. Továbbá: a híveket hagyni kell, hogy teljesen szabadon válasszák az áldozás egyik, vagy másik módját.”[3]

A II. Vatikáni Zsinat liturgikus újításai tehát nagymértékben felidézi az első évezred egyházának idejében használt formákat és lelkületet (melyeket az újabb korban, az egyházatyák írásainak kutatása közben fedeztek fel). Azóta használunk pl. ismét olyan kánon szöveget a szentmisében (a 2. kánon), amely lényegileg azonos az egyházban ismert legősibb kánonnal stb.[4]

Illusztráció – Fotó: Pixabay

XVI. Benedek pápa több lépést tett Lefebvre követői felé, hogy újra az Egyházzal való egységre vezesse őket. A csoport egyik ága kész volt erre, de ennek feltételéül azt kérték, kapjanak engedélyt, hogy a szentmisét továbbra is a tridenti kor formáinak megfelelően és latinul mutassák be. Ennek az újra katolikussá lett csoportnak is két szárnya van: az egyik valóban katolikussá lett, másik azonban azóta is olykor durva vádakkal illeti a zsinatot és annak szellemi képviselőit, s ma kiemelten Ferenc pápát.

 

Párbeszéd a tridenti liturgiát követőkkel

Azok, akik XVI. Benedek közvetítésével visszatértek az egyházzal való egységbe, ma pápai engedéllyel ünneplik a tridenti liturgiát. Fontos megismerkednünk e liturgiával, hogy tudjunk előítélet nélkül, megértéssel és testvérként fordulni az ezt előnyben részesítők felé. Sajnos sok helyen szembeállást, meg nem értést észlelünk a két irány között, de törekednünk kell ennek megszüntetésére. Ez bizonyosan hozzájárulhatna ahhoz, hogy a most még pápa-kritikusan viselkedők is teljesebb egységre jussanak a szentatyával és minden katolikussal.

A tridenti rítust képviselő hívek mozgalmának egy világi vezetőjével értékes beszélgetést találunk a mandiner.hu honlap keresztény oldalán. Miközben szemléletesen elmagyarázza, mi vonzza őt e rítushoz (bár örömmel jár a zsinat által megújított liturgiára, szentmisére is), kiemeli, amit a legfontosabbnak tart, hogy az egyházban ez a két irány ne viszonyuljon ellenségesen egymáshoz. „Hogy azok a hívek, akik a hagyományos formák segítségével tértek meg, és élik hitéletüket, ne azt érezzék, hogy ilyen vitákba kell bekapcsolódniuk, hanem hogy a Katolikus Egyház egészének lettek részei.” – Majd ezt a megállapítást teszi: „Ha az ember a hierarchiával megfelelő kapcsolatot ápol, és igyekszik, hogy a közösségi életében is együtt dobogjon a szíve az egyházzal, akkor rend van.”[5]

A tridenti rítust követők igazán katolikussá lett szárnyának honlapjain és a velük való személyes beszélgetések során szembesülünk gondolatokkal, amelyek érhetőbbé teszik számunkra, miért szeretik ők e liturgiát.[6] – (A tridenti liturgiának hazánkban és külföldön több honlapja van. Vannak köztük párbeszédes, katolikus szelleműek, és találkozunk vitatkozóbbakkal vagy nagyon vádaskodókkal, illetve olyanokkal is, amelyek nem az egyházzal egyesült közösséget képviselik és a legdurvább szavakkal vádolják a zsinatot, Ferenc pápát és az őt követőket.)

Tridenti rítusú mise – Fotó: Exsultate Iusti in Domino – WordPress.com

Melyek a tridenti liturgia elemei? – Ismerjük meg a legfontosabbakat, és törekedjünk megérteni azokat, akik ezt részesítik előnyben. Vannak köztük olyanok is, akik szeretik a megújult liturgiát, de örömmel vesznek részt a tridentin is.

Szembeötlő másságaik: a latin nyelv használata, a háttal misézés, a barokk korbeli- és stílusú liturgikus formák, miseruhák, a szájba (és nem kézbe) áldozás, a térdelve áldozás (mely néhány helyen a visszaállított áldoztató rácsnál történik). Háttal miséznek és nem szembe. Ők többnyire a gregorián éneket részesítik előnyben (vagy a barokk kor liturgikus kórusműveit), és elutasítják a gitáros énekeknek használatát a szentmisén. (Tudnunk kell, hogy a latin nyelv használatát s a háttal misézést nem tiltotta meg a zsinat, s egyházunk a gregorián éneket is mindig a sajátjának tartotta. De a néphez közelebb kerülő liturgia létrejöttével kevesen kívánkoztak már ezek után.)[7] – Ha több pap misézik egyszerre, a II. Vatikáni Zsinat arra hívott, hogy misézzenek együtt (koncelebráljanak), és fejezze ez is ki, hogy az Eukarisztia nem „magányos kegyelmet ad”, hanem az egység szentsége. Ezt papok és hívek is általában kegyelmi tapasztalatként élik meg. A tridenti rítusban nincs koncelebráció, a kor erősen az egyéni lelkiségre helyezte csak a hangsúlyt!

Hogyan tudjuk megérteni azokat, akik a mise ilyen formáját részesítik előnyben?– Az idősebb korosztályból sokan egyszerűen hagyományból, megszokásból ragaszkodnak ahhoz, amit eddig megszerettek. A tridenti rítus más követői közül többeknek volt rossz tapasztalata arról, hogy a zsinat változásai után az Eukarisztia ünneplése sok helyen felületesebbé, kevésbé imádságossá vált. (Sajnos ebben van igazság.) Ezekkel szemben ők úgy élik meg, hogy a tridenti formák közelebb viszik őket a mély imádsághoz és a szentmisén való teljesebb jelenléthez. – Az állva és kézbe áldozók gyakran figyelmetlenül jönnek-mennek az áldozáskor – mondják (sajnos ez valóban előfordul!), míg a térdelve és szájba áldozás jobban meghív az Eukarisztia imádására. A hagyományos liturgia ruhái, formái vagy a tömjénezés, mind jobban meghívnak a világból való kilépésre, az imádásra, leborulásra. A gregorián éneknek van egy ősi imádságos szépsége, míg egyes gitáros énekeknek sokan csak az ütemére mozognak, de nem jutnak el az igazi imádásra. (Magyarországon a liturgia fellazítása jóval kevésbé jelent meg, mint például a német nyelvterületen, főleg Németországban. Ott az új liturgia címén valóban gyakran olyan szélsőségesen laza formákat vezettek be, melyek zavaróak és méltatlanok.)

– Egy tridenti formákat követő pap így magyarázta döntését a rítus mellett: A szembe misézés akadályozott az elmélyült imában, mert arra kellett figyelnem, kire és hova nézzek, és közben úgy éreztem, a hívőket is zavarhatja a szembenézés. Amikor háttal misézek, nem kell előadni magamat. Így könnyebb számomra is és a hívők számára is Istenre figyelni. Hasonlóan, amikor latinul vezetem az Eukarisztia ünneplését, nem kell figyelnem hanghordozására, előadásmódra, csak Istenre.

– Egy másik vallomás még kiegészíti az imént mondottakat: „Nekem a tridenti misén eleinte az volt vonzó, hogy békén hagynak. Ott sem vagyunk totális izolációban, de el tudok mélyedni imámban. Nem néz rám folyamatosan valaki, mint a szembemisézéskor a pap. És ha végig akarom térdelni a szentmisét, végigtérdelhetem, nincs olyan kontroll.”[8]

– Érdekes szempontot említ a tridenti rítus egy másik követője: Úgy hallotta a megújított liturgiára járó ismerőseitől, hogy bizonytalanságérzet támad bennük, ha idegen templomba mennek, mert nem tudják, hogy ott mi lesz és hogyan. A tridenti rítust viszont mindenhol ugyanúgy ünneplik. – Első pillanatra ez az állítás kevéssé érthető vagy vitatható. De való igaz, hogy egy kedvesebben és személyesebben a hívek felé forduló, és mise szövegegeit átéltebben imádkozó pap szentmiséjét a résztvevők meg tudják szeretni, és ezért idegen helyen esetenként rosszul érzik magukat. A tridenti rítus latin szövege viszont nem kíván ilyen személyes hangsúlyozást, s így nem zavaró az olyan papok misézése sem, akiknek kevesebb adottságuk van az imák jó hangsúlyozására; illetve ez könnyebbé teheti a liturgia imádkozását a pap számára is. (Bizonyos az is , hogy ha egy pap a megújított liturgiát túl gyorsan vagy figyelmetlenül imádkozza, az sokkal inkább feltűnik, mint ha valaki ugyanezt teszi, de latinul.)

– A nők a tridenti misén „mantillát” viselnek, azaz a néhány évszázaddal ezelőtt általánosabban használatos fátylat. (Egy ismertetés kifejezően írja erről: „A lefátyolozott nő áhítatot ébreszt, tiszteletet kelt. A fátyol lelkünk meghosszabbítása, elérhetetlenné, megérinthetetlenné tesz.”) Szent Pál leveleiben olvassuk, hogy az ő korában előírás volt a nők számára a fátyolviselés az egyházban. Később a fátyol előírását a társadalmi szokások változásával elhagyták, ma viszont fenyeget az ellenkező elhajlás: zavaró a hívek és a lelkipásztor számára, amikor a testrészeiket mutogató nők jelennek meg a liturgián. (Olaszországban a templom bejáratánál álló fogadóknak el kell küldeniük a liturgiához nem méltóan öltözött nőket, és a túl rövidnadrágban vagy laza ruhában megjelenő férfiakat is.)

Ünnepi szentmise a Szent Péter téren – Fotó: synod2018.va

A II. Vatikáni Zsinat által megújított, illetve helyreállított liturgiának sokan örültek világszerte. Mert így a hívek végre megérthetik a szentmisét; mert a különböző kultúrájú népek, afrikaiak, indiaiak a saját kultúrájuk elemeit használhatják benne; mert az ifjúsági miséken megengedetté váltak az korosztályhoz közelebb álló gitáros énekek, a gyermekek miséin pedig a liturgiába kisebb belefűzött magyarázatok. A legtöbb templomban kihasználják a lehetőséget, hogy a híveknek több alkalma nyílt a misébe való aktív bekapcsolódásra. Ilyen lehetőség pl. a szentírási részeknek vagy hívek könyörgésének felolvasása, a felajánlási körmenet, vagy az arra felhatalmazott hívők közreműködése az áldoztatásban, -, melyek közelebb hozhatják a közösséghez az ünneplést. (Az első évezred szentmiséjében a saját szavakkal való könyörgés is természetes volt, amint ez hívek könyörgésében ma is lehetséges.)

Különösen az élő plébániákon ébredtek rá annak szépségére, hogy az Eukarisztia ismét közösségivé vált, amint az volt az utolsó vacsorán és az ősegyházban, illetve az első évezredben. Noha igaz, hogy ehhez hozzászokni sokaknak nem volt könnyű, hiszen eddig a szentmisén is a magán-imát szokták meg. És több helyen talán máig sem értették meg teljesen, hogy az Eukarisztia nem magánimádságra hív, hanem közösségre: a Jézusban megvalósuló „kommúnió” ünneplésére. (Hiszen az Eukarisztia az egyház közösségi valóságának, a Jézusban egy testté válásunknak kiemelt szentsége.)

 

Mindemellett is fontos megismerni a tridenti misén résztvevők szempontjait, mert így jobban megérthetjük őket. – És minél jobban törekszünk megérteni embertársaink motivációját, annál közelebb kerülünk egymáshoz, annál kevésbé ítéljük el őket vagy támad közöttünk feszültség. –

Sőt imádkozzunk azokért is, akik ugyancsak a tridenti misét ünneplik, de elszakadtak az egyháztól. Szent Ágoston írja kora híveinek az elszakadottakról: „Ők azt mondják nekünk: menjetek tőlünk, nincs veletek közös ügyünk. Feleljük erre: nekünk viszont van közös ügyünk veletek: egy Krisztusban hiszünk, tehát egy Testben egy Fő alatt kell lennünk. – Testvérek! Kérünk titeket, a mi Urunk Jézus Krisztus által, akinek kenyere megerősít minket, az ő szelídsége által, hogy a szeretet belső érzésével könyörögjetek Istennél érettük.  Nagy szeretetet tanúsítsatok velük szemben, túláradó irgalommal könyörögjetek értük, hogy végre megadja nekik, hogy észretérjenek, és meglássák, hogy az igazság ellen beszélnek. Nem maradt nekik más, csak a heveskedés, amely annál erőtlenebb, minél erősebbnek érzi magát.”

Ferenc pápa is folyton erre biztat, Jézust követve, hogy legyünk párbeszédben, és viseltessünk testvéri szeretettel mindenki iránt.

 

[1] Azért választották X. Szent Piusz nevét, mert ő szentéletű pápa volt, de elutasította korának sok jogos egyházi megújulási törekvését.

[2] A liturgia történetéről hatalmas magyar irodalom is létezik. Pl. J.A. Jungmann: A szentmise. Prugg, Eisenstadt, 1976; Radó P.: A megújuló istentisztelet. Ecclesia, 1973; M.Kunzler: Az egyház liturgiája. Agapé, 2005 stb.

[3] Dolhai Lajos: A kézbe áldozás története. Vigília 1999/3, 182-189; A.VERHEUL, La communion dans la main. In. Les questions liturgiques et paroissiales 50 (1969), 115-122.

[4] Vö. Berger, Rupert: Lelkipásztori liturgikus lexikon. Vigília Kiadó. 2006.

[5] Kiss Bertalan. Juventutem: Nem „szent maradék” a katolikus tradicionalizmus

[6]http://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20141221_clare_short_vegul_elmentem_az_elso_latin_misere_es_valami_teljesen_varatlant_ereztem

[7] Az egyházi előírások szerint a lelkipásztorok feladata felmérni, hogy ott tartsanak tridenti liturgiát, ahol erre komoly igény van. Budapesten kijelölt helyen van ilyen mise havi egy-két alkalommal.

[8] http://kereszteny.mandiner.hu/tag/regi_ritus/;

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

Hattyúdal értelmiségi barátaimnak – Merre tovább erdélyi, magyar, keresztény, európai értelmiség?

Közzétéve

Ft. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos, plébános - Fotó: peterpater.com

Évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget: mi a lét értelme? Csak a vegetetatív célok? Eszünk, iszunk, szaporodunk, pusztán csak azért dolgozunk, hogy ezeket finanszírozzuk? Vagy talán, mégiscsak vannak, léteznek magasabb rendű célok is? Hiszen pont az elme, a tudat, a szellem, az értelmesség, a belénk teremtett istengyermekség, a halhatatlan lélek, a spiritualitás ereje emelt fel az állati szintről, így születtek alkotásaink, a technika, a civilizáció is ennek köszönhető.

Arisztotelészről leírják, hogy amikor valaki megkérdezte, hogy ő talán bölcs (sophos)?, azt válaszolta: – Nem, én csak filo-sophos (bölcsességet szerető, kedvelő, kereső) vagyok… Akkortájt a filozófusok iskolájában is ez állt a reklámtáblán: Philosophia est ancilla theologiae – A filozófia a teológia szolgálóleánya. Vagyis a valódi boldogság, az ember életének legfőbb célja a bölcsesség keresése, és ez Isten nélkül értelmezhetetlen. Értelem nélkül nincs értelmes élet. Csak értelemmel, a szellemiséggel teremthettük meg kényelmes életünket, tehettük jobbá, szebbé emberi világunkat. Még filozófiai körökben is így fogalmaztak: homo est animal rationale. Az ember értelmes állat… A középkorban aztán ez addig fajult, hogy előbb a humanizmus, majd az abból kisarjadó felvilágosodás egyszerűen elvágta a köldökzsinórt a Teremtővel: az ember önálló, szabad akart lenni. Azt hitte, hogy csak így lesz kreatív, így teremt magának saját létet, megszabadulva a vallástól, az intézményes egyháztól, magától Istentől. Isten meghalt – szólt Nietzsche. Mi öltük meg.

Nos, ez a gondolat köszön vissza az utóbbi háromszáz évben, jobb- és baloldali izmusok segítségével, annyira, hogy magán a kereszténységen belül is vallásszabadságot kiáltottak – lásd Erdély –, ahol már annyira lecsupaszították a szabad gondolkodást, hogy maga Jézus Krisztus is fölöslegessé vált. Sokan szeretnék kisajátítani maguknak az értelmiségi létet, s közben az ész istenítésével a racionalizmus csapdájába esnek. Mintha Jézus sem lenne értelmiségi, hiszen nem volt egyetemi végzettsége. Ő mindig is az Atya akaratát kereste, tehát nem volt „független”, önálló, merthát az Atyától „függött”…

Addig engedtek egy kicsit, s még egy kicsit az Isten adta keretekből, hogy a végén maga az ész lett az isten. A kommunizmusban már csak bokréta lett a kalapon, hogy a társadalom három rétegből áll: munkás-paraszt-értelmiség.

Mondanom sem kell, hogy az írástudók árulása, az értelmiség balra állása a humanizmus idején, Kant, Descartes, sőt Kálvin idején már megtörtént. Végre fellélegezhettek, hogy sikerült megtörni az egyház monopóliumát a tudomány, a műveltség „felügyelete” fölött. A szabad szellem örömmel fickándozhatott:  az ész nevében végre lehet másképp gondolkodni. Aztán az iparosodás, a találmányok, a tudomány eredményei azt a látszatot kezdték kelteni, hogy íme nincs szükség Istenre, tudományos, értelmiségi alapon minden szépen halad, fejlődik, a vallás csak buta csökevény, ópium.

Tehát nem kell azon csodálkozni, ha ma keresztény értelmiséginek lenni szitokszó. Kialakult egy beltenyésztett, az egyre izmosodó ateizmus emlőin feltörekvő, magát értelmiségnek tituláló szellemi elit, aki a tömegek befolyásolását is igyekezett (igyekszik ma is) kézbe venni. Mára már a véleményipar ontja a saját értelmiségijeit – írók, újságírók, társadalomtudósok, média-megmondó emberek, – akik jogot formálnak arra, hogy megmondják: ki az értelmiségi. Wass Albert nem,[1] csak Eszterházy, Tamási nem, csak Kertész.

Ezeknek az „eliteknek” az a közös jellemzője, hogy mindenki mást lenéznek, mert nem fér bele a skatulyájukba. Számukra értelmiséginek lenni egyenlő balliberálisnak, hitetlennek, egyház- és papgyalázónak lenni, mert azok a fejlődés, a haladás, a mainstream kerékkötői. És a politika is legtöbbször ezen értelmesekkel fog össze, sőt abból ők is jól élnek. Ilyetén hozzáállással mindenki, aki nem úgy gondolkodik, mint ők, mind antiszemita és fasiszta… Végülis nem az tesz valakit értelmiségivé, hogy le tud írni három mondatot, de ha nem tud leírni három értelmes mondatot, biztos, hogy nem értelmiségi…

De tényleg: ki az értelmiségi? Mitől az? Mi a feladata? Mik a jellemzői? Szerep vagy küldetés? Mit kell a gyakorlatba ültetnie? Milyen elvek, értékek határozzák meg életét? S azok meglátszanak-e rajta? Milyen hatást tud kifejteni az ő értelmiségi léte tágabb, vagy szűkebb közösségén?

A szűkös, száraz meghatározás szerint: értelmiséginek számít az, aki szellemi munkát végez, magasfokú végzettsége van és szellemi munkáját a közösség életében, érdekében is kamatoztatja. Úgy, hogy azt felemeli, előbbre viszi, jobbá teszi.

Tudjuk, hogy minden meghatározás tömörít, talán sántít, és elégtelen ahhoz, hogy a valódi lényeget megfoghassuk. Így van ez az értelmiséggel is. Egyik kollégám mesélte, hogy egy híve szörnyülködve szólta el magát egy irodai talákozás után: – azt hittem, hogy egy értelmiségi, s hát pap…

Szokás megkülönböztetni a humán és a reál értelmiségieket, pl. orvosokat, tanárokat, tudósokat, egyetemi kutatókat a mérnököktől, de attól még az a helyzet, hogy mára az értelmiségi, mint kategoria nagyon bonyolulttá, sőt szinte értelmetlenné vált. A digitális műveltség világában, mindenki markában ott lapul a wikipédia és a világ összes hírügynöksége. A piac ma felfalja gyermekeit, elavul a hagyományos iskola, a tudásra csak annyiban van szükség, amennyiben az mihamarabb pénzre váltható.

Kérdés mégis, hogy mit kezdünk ezzel a sok információval, tudással, adattal és ideával? Mi szerint osztályozzuk, hová raktározzuk el, minek vesszük hasznát? Jobb lesz-e tőle az életünk, meg tudjuk-e különböztetni az igazat az álságostól, az értékest az értéktelentől? Mi ebből az örök életre váltható kincs, igazgyöngy, és mi az, ami giccs, szemét, pozdorja? S ez már nem csak az értelmiségiek kérdése…

Az ember az egyetlen értelmes lény: értelme, szabad akarata van. Az értelem segít a belátásban, még akkor is, ha az ősbűn miatt az akarat rosszra hajló lett. Ezért kell ide az Isteni Értelem Lelke, amellyel megkülönböztetjük a gonosz sugdolózását, az Isten hangjától. Ehhez meg alázat, imádságos csend szükségeltetik. Szerény elismerése annak, hogy az értelmet, a szellemet, a gondolkodni tudást, a józan ítélőképességet nem a Holdról pottyantják nekünk, az nem magától adatik, azt Isten adja. Meg lehet kérdezni az emberiség nagy elméit, tudósait, szentjeit, akik kimagaslót alkottak az élet szinte minden területén, akiknek minden innováció, találmány, felismerés köszönhető: micsoda kín és alázat szükséges a kemény munka mellett, hogy ezt elfogadják, elismerjék, és megköszönjék. De enélkül nem jutottak volna oda, ahová jutottak. Kérték és megkapták a Bölcsesség Lelkét. A bölcs ember a véges dolgokban a végtelent kutatja. Gondolkodásának szellemi alapja nem a rész, hanem az egész.

Ahogyan Hamvas Béla fogalmaz: „Nem csak a kultúra, az ember is; nemcsak a természet, a természetfeletti is; nemcsak a lélek, a szellem is; nemcsak az élet, hanem az is, ami az életen túl van. És mindez nem külön, egyenként, hanem minden együtt… Az egészet együtt nézni.” Meg lehet szívlelni Csókay András vagy Papp Lajos vallomásait, de ugyanígy az Einsteinét, a Joseph Ratzingerét, az Aquinói Szent Tamásét, a Jedlik Ányosét, a szellem- és reáltudományok millió értelmiségi képviselőjét, akikre méltán büszke az emberiség.

Az értelmiségi tehát nem attól az, hogy annak tartja magát, nem attól, hogy fájlalja, miért olvassák annyian Wass Albertet, hanem attól, hogy van benne alázat. Elismeri, hogy tehetségét, értelmét, kincseit a mindenek Adományozójától, Istentől kapta, azért, hogy azokkal a rá bizottaknak szolgáljon. Attól értelmiségi, hogy nem izomerejével, hanem a Lélek és a szellem, a gondolat erejével alkot és teremt értéket. Értelmesen, magasabb szinten rendezi életét, magasabb s ugyanakkor mélyebb minőséget ad neki. Vannak szellemi céljai, értékei, alapeszméi, ideái, amelyekért érdemes jobb életet élni, mint, ahogy az „átlag”, a „tömeg”, a maga inerciájával sodorná… Sok értelmiséginek ajánlanám itthon is: ha feltöltődni akar, látogasson el a mátészalkai Képes Géza Általános Iskolába. Életkedve, identitása biztos mindjárt a helyére kerül. Ott is kiderül, mekkora a szellem ereje: olyan „hozzáadott értéket” képvisel, ami előbbre viszi az emberiséget. Amitől az jobbá válik: a család, a nemzet, az egyház. És a rábízottak jól érzik magukat a bőrükben, büszkék arra, hogy ehhez a közösséghez tartoznak, sőt rájuk ragad ebből a minőségből. Nem ettől volt értelmiségi Csontváry, vagy Munkácsy, Kodály vagy Petőfi, Pilinszky vagy Dzsida? Nem úgy lesz szabaddá, hogy Istent eldobja, hanem az isteni erőtérben, a kegyelem isnspirációjára hallgatva lesz innovatív, kreatív, hoz létre újjáteremtő újdonságot, ami még inkább felcsillantja a profánban a szentet.

Értelmiségi az, aki nem az egyháztól vagy a hittől való elhatárolódásban, nem a teremtett világ rendjének megkérdőjelezésében akar jeleskedni, és ezt lépten-nyomon mások torkán is lenyomatni, mert ettől nem lesz sem modern, sem trendi Isten és a nép szemében.

Értelmiségi az, aki a „saját pecsenyéjét” félretéve elsősorban a közösségért akar tenni valamit, azért vállal felelősséget, és nincs szüksége arra, hogy politikai vagy gazdasági csoportosulások szekerét tolja. Értelmiségiként az ő szellemi munkája megtermi gyümölcsét, ha kell százszoros termést hozva, amiből ő is megél, s nem kell eladnia lelkét-szellemét a sátánnak.

Az értelmiségi lét sosem volt a jólét forrása, a nemzet napszámosaival mindig is mostohán bántak, de ez nem újdonság. Mert ez nem megélhetési szakma. Ez prófétai sors, önfeláldozást kívánó életforma. Az a hit élteti, hogy az anyag megszűnik, a csontok elporladnak, még az írásokat is felemésztheti egy tűzvész, de a szellem ereje, a Szentlélek megvilágosító kegyelme megőrzi a valódi értékeket a lélek mélyén. A mennyországban meg nem lesz szükség igehirdetésre sem, mert ott már színről-színre láthatjuk a Legszentebbet.

Az értelmiségi hívő ember az Értelem Lelkére támaszkodik. Az Értelem Lelke segít kibogozni elhomályosodott elménk okoskodó gubancait. Manapság az okosság sokszor rafináltságot, túlzott óvatosságot, kételkedést, a felelősség megkerülését jelenti. Inkább kerülnénk a kockázatot, ha nem éri meg, nem teszünk egy lépést sem. Az értelem viszont azért adatott, hogy megértsük azt, amit már tudunk. Az értelem a logikus gondolkodás képessége. De azt is az értelem látja be, hogy: nemcsak emberi síkon lehet értelmes valami. Meg tudja különböztetni a tudást a bölcsességtől, az okosságot az okoskodástól, józan ítélőképességével mindig igyekszik felmérni az összefüggéseket a saját életében és a közösségben történtekkel, és úgy reagál azokra, hogy azzal a többieknek is előremutató példát adjon. Abban is értelmet talál, ami látszólag értelmetlen, ami őt felülmúlja, ami szokatlan. S ez már az isteni kegyelem munkája benne. Ez teszi őt fegyelmezetté, ez óvja meg a szellemi gőgtől, a tudás okozta beképzeltségtől. Aki tényleg értelmiségi, az igyekszik felemelni sorstársait a vegetatív létből a szellemi-lelki szférákba, szintézisben látva az életét, teremtett és üdvösségre hivatott mivoltát. Nem lázad az ész gőgjének nevében, nem isteníti az anyagot és a rációt, hanem mindezt ajándéknak, kamatoztatni való talentumnak tartja és éli meg. Ez pedig előbb-utóbb kicsirázik, és minőségi életet ad nemcsak neki, hanem közösségének is. Értelmes élete az elesettebbeket is fölemeli, és önbecsülést ad nekik. Mert az Értelem Lelke őt már átlelkesítette, és ettől szárnyal.

Gárdonyi Géza nagyon találóan írja: „Némelyik ember öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága minden más fölött hordozza, s mégis, mikor vele beszélünk, mindjárt érezzük, hogy őkegyelme csak emberi testben élő állat. Más ember meg öltözik kopott plundrába, jár feslett köntösben és félretaposott saruban, de ha megszólal, mindjárt érezzük, hogy állati testben élő angyal. Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas is, az értelme homályos. Tud szavakat, könyvcímeket, dátumokat, de ha a véleményét kérdezzük, elámulunk az ostobaságán. Másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jó érzésű. Áldás azoknak, akik vele, mellette élnek.”

Merre tovább erdélyi, magyar, keresztény, európai értelmiség? Ez a nagy kérdés. Hiszen keresztúthoz érkeztünk. Az a kultúrának csúfolt valami, amelyben most leledzünk, már csak nyomokban tartalmaz kereszténységet. Ez Isten tervének megcsúfolása. Két lehetőség maradt: vagy felelősen  betöltjük azt a szerepet, amelyet a Teremtő kiosztott nekünk, vállalva hivatásunkat, – vagy eladjuk magunkat kilóra. Akkor meg a társadalmi szerepvállalásnak annyi.

S nekünk is.

peterpater.com

[1] V.ö. http://plakatmagany.transindex.ro/demeny-peter-szerep-es-applikacio-a-mai-ertelmisegrol/#disqus_thread

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

Te is „legyártod” az életedet?

Közzétéve

Születésnapja alkalmából drótpostán köszöntöttem egyik ismerősömet, aki kedvesen visszaválaszolt, valahogy így: 300-at terveztem, ebből Isten segedelmével sikerült 71-et legyártani, de néha csak húsznak érzem magam. Azt kívántam neki: bízd az Úrra!

Mosolyogtam válaszán, aztán elkomorodtam. Valóban így vannak sokan, köztük keresztények is: mintha ők lennének az életük urai. Ők találják ki, ők írják életük kottáját, ők menedzselik, ők csinálják, készítik, építik, alakítják, igazítják, hála a géneknek, a gyógyszeriparnak és az orvostudománynak. Legalábbis úgy tesznek, úgy gondolkodnak, úgy állnak hozzá, mintha így lenne. Ez az egész nagy projekt belőlük indul ki, Isten legfeljebb vonalbíró a pálya szélén. Mi ez, ha nem keresztény mázzal leöntött ateizmus? Az ateista pont azért az, mert ki nem állhatja, ha valaki rajta kívül rendelkezik életével. Mert ha Isten teremtette a világot, akkor „előbb” van, mint az ember. És ez eléggé idegesítő, zavaró tényező. Ezt tiszta ésszel ki lehet, és ki kell iktatni.

Mert ha az ember teremtmény, akkor nem szabad. Márpedig az az igazi szabadság, mondják, ha mindent én hozok létre: alkotásaimat, a természetet, az istent is, akár több istent is, ha szükségeltetik. Úgy képzelik el a teremtést is, mint valami gyártást. Sőt azt mondják, a világ gyártja önmagát, ezért nincs is szükség Istenre.

Csakhogy amit Istenről a keresztény filozófiában és teológiában állítunk, – tudni illik, hogy mindenható, mindentudó, örök – az nem adhat okot nekünk a „féltékenységre”, azt nem elveszi tőlünk…, azzal nem „kisebbít” minket, hanem ellenkezőleg: felemel. Ezért van méltóságunk. Ezért vagyunk a teremtés koronái. Mindez az Ő szeretetéből fakad. Nem erőből, nem hatalomból, nem magamutogatásból teremtett, nem uralkodni akart rajtunk, hanem „csak” szeretni. Ezt ismeri fel alázattal a keresztény. A maga bűneiben, a másikra szorulásában, a teremtett világ csodáiban, egyáltalán abban, hogy ő is a szeretet kegyelmi forrásaiból táplálkozik. Abból él. Ez inspirálja a hálára, a viszonzásra. Hogy ő is továbbadja szeretetét. Szeretetből fakaszt életet az anyagban. A szabadságát is ez adja. A nagybetűs Szeretet az, aki szabadon engedi, hogy eldönthesse: mi a jó és a rossz, hogy a rosszat elutasítsa, mert csak a jó táplálja az életét.

A szeretet semmit sem gyárt, csak ad, elfogad, szétárad, éltet. Ezért tett minket is az anyagvilág, – az egész teremtett világ – felelős kezelőivé. És szeretetünkkel, amely belőle árad felénk, ránk, belénk, és rajtunk keresztül a világra, mi is a Teremtő munkatársaivá válunk. Szeretetünkkel újjáteremtünk egy kapcsolatot, megmentünk egy barátságot, kihozzuk a gengszterből a szentet. A szeretet segítségével találjuk meg a helyes arányokat önmagunk és mások között.

Évekkel ezelőtt Párizsban a Saint-Severin templom papjai és hívei ebédet szerveztek a kerület bűnözőinek. Francois Varillon írja: Csodálatos volt látni, ahogy ezek a nehézfiúk, hogy elérzékenyültek, mennyire meglepődtek azon, hogy őket egyáltalán valaki szereti és számon tartja, – emberszámba veszi.[1]

S ezek a gazfickók ettől újra „életre keltek”… Mert a szeretet, mint Isten: a semmiből teremt. Ezt érzi a rákos beteg, akit nem írnak le szerettei, egy drogos fiatal, aki elcsatangolt, de hazaérve befogadó otthonra talál, egy házastárs, akit fokozatosan eldobtak, mellőztek, mert kihűlt a szeretet közöttük, de aztán mégiscsak győzött az irgalom, egy lezüllött családapa vagy családanya, akit a szeretet ment meg attól, hogy az utcán hányódjék.

A szeretetet nem lehet (le)gyártani, a gondolatot sem. Az a Lélek gyümölcse, kegyelem. Tűz, mely az isteni tűzről belekap a lelkünkbe. Ezt nem mi gyártottuk.

És addig élünk, amíg ez a tűz bennünk lángol.

[1] In: François Varillon: Evangéliumi élet, KORDA, Kecskemét, 2014.

peterpater.com

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű