Erdő Péter bíboros, prímás, esztergomi-budapesti érsek november 17-én a budapest-felsővízivárosi Szent Anna plébániatemplomban szűk körben bemutatott gyászmisén búcsúztatta az október 25-én elhunyt prof. dr. Bolberitz Pál atyát, akinek hamvait a templom urnatemetőjében helyezték el.
Bolberitz atya fáradhatatlan munkásságát címeinek végtelen sora jelzi: tisztelhettünk benne Széchenyi-díjas egyetemi tanárt, pápai prelátust, apostoli protonotáriust, címzetes apátot, a Szuverén Máltai Lovagrend nagykeresztes konventuális káplánját, a Szent István Tudományos Akadémia elnökét, a Magyar Kolping Szövetség örökös tiszteletbeli prézesét.
Mégis, az imént felsorolt címei mellett Bolberitz atyáról sokaknak talán először az jut az eszébe, hogy ő adta fel a betegek szentségét volt osztályfőnökének, a nagybeteg Antall József miniszterelnöknek. Ő végezte a gyászszertartást is, és beszédében ő idézte fel a miniszterelnöknek a francia Robert Schuman gondolatára rímelő, híressé vált szavait: „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője.”
Bolberitz atya kiemelkedő hitszónok volt, kiváló logikájú, meggyőző beszédei nagyon sok embert vonzottak. Kivételes, briliáns elme volt, hatalmas elméleti tudását úgy tudta átadni, hogy közben minden hallgatója értette.
Mezei Katalin nekrológját idézve: „Ez a számtalan díjjal és kitüntetéssel elismert tudós arra tanított, hogy Jézus nélkül az életünk céltalan, utat tévesztett és végelszámolásában kudarcra ítélt. Vérbeli pap, vérbeli hitszónok és vérbeli tudós volt.” Erdő Péter bíboros úr pedig beszédét Dániel próféta szavaival zárta: „Akik az igazságra tanítottak sokakat, ragyogni fognak örökkön örökké, akár a csillagok”.
Mi valamennyire családilag is ismertük őt. Férjemmel együtt tevékenykedett a Szent István Tudományos Akadémiában, a fiam éveken keresztül ministrált neki a Városmajorban, ahol a vasárnap esti 6 órai mise az övé volt. Ő maga évtizedeken keresztül járt hozzánk, lakásáldást végzett, jókat vacsoráztunk, anekdotázgatott, politizáltunk, és közben az egyik cigarettáról a másikra gyújtott – amíg betegsége miatt le nem mondott erről a szenvedélyről.
Bolberitz professzor temetéséről beszámolt a Magyar Kurír, amely közölte Erdő Péter bíboros érsek, esztergomi prímás homíliáját is.
Amiről azonban nem olvashattam sehol, és ami nagyon fájdalmas tapasztalat volt a számomra, az a temetés internetes közvetítésének a csődje. A gyászmise eleje még csak lement (bár az első 3 percben itt sem volt hang, csak kép), de a szentbeszéd után, a 20. perc tájékán az egész közvetítés megszakadt, és nem is javult meg többé.
Lehet, hogy egyszerű technikai hiba okozta, lehet, hogy gyakorlatlanság, de az összeesküvés-elméletek mai gyanakvó világában még más gondolatok is megfordultak a fejemben. Ezt támasztják talán alá a következők is.
A YouTube csatorna képe mellett rendelkezésre áll egy felület az élő csevegésre. A közvetítés megszakadásakor először a kétségbeesett, gyors kérdések, kérések és tanácsok bukkantak itt fel: „Legyenek szívesek, kapcsolják be a mikrofont!”, „Hangot kérünk!”
Amikor a hangközvetítés rendbejött, megindultak a méltató megjegyzések: „Csodálatos, igaz Ember volt.”, „Nagyon sokat tanultam Tőle.” „Köszönet a sok előadásáért.”
A közvetítés szakadozásakor, majd végleges megszakadásakor aztán erre a felületre zúdult a nézők minden panasza: „Leállt minden”. „Ez nem lehet igaz!” „Kérem, nézze meg a technikus!”
Utána előjöttek a vicceskedvűek: „Meghalt a közvetítés, de harmadnapra feltámad.” „Online keresztelőt vállalnak?” „Hozom a popcornt!” „Kettő imát lenyomok, aztán a vírus le is pattog rólam egy hétig.”
Volt, aki eljutott a morbid ízléstelenség csúcsaira: „Pál bácsinak van maszkja?” „Azért állt le a közvetítés, mert Bolberitz Pál visszatért.”
Akinek ez nem volt elég, gyűlölködött: „Hamis tanítók, álszentek!” „Dőlne rátok a templom!” „Az Egyház a Sátánnal kollaborál és semmi köze Krisztushoz!!!”
És sajnos nem maradhattak el a trágár szavak sem.
Természetesen voltak, akik rendre intették a szitkozódókat: „Szégyellje magát ezekért a kommentekért!” „Ki kellene kapcsolni a hozzászólási lehetőséget!” „Gyalázat, amit itt művelnek! Inkább kilépek es imádkozom.” „Kérjük a hozzászólások törlését az oda nem illő műveletlen megjegyzések miatt.” „Sajnálom, hogy egyesek ennyire lesüllyednek, meggyalázzák a temetés méltóságát.”
A kétfajta hangnem különbözősége miatt mindenki el tudja képzelni, melyek voltak a rikítóbb és sokkolóbb mondatok.
Sajnos, az indulatok ilyen kiáradását nem csak e temetés alkalmával észleltem. A Katolikus.ma néhány, igazán nem vitacikknek szánt írása alatt is fel- felbukkannak igencsak méltatlan, közönséges megjegyzések.
Nem értem. Támadóan léptünk volna fel, mi katolikusok, azokkal szemben, akik dühüket ránk öntik? Kötelező minket nézni vagy olvasni? Beletiportunk keresztényellenes lelkivilágukba? Mit akarnak elérni? Miért ennyire frusztráltak? Érzékelik, hogy nekünk egy másik dimenzióba is betekintésünk van, és ezt irigylik? Hogy kerültek ilyen nagy számban, ilyen tajtékzó lélekkel a temetés közvetítésébe? Hogyan létezik, hogy egy kiemelkedő, neves pap búcsúztatásán ott lesnek ugrásra készen az élő adásban, és belepiszkítanak megjegyzéseikkel a gyászolók lelkébe?
Richard Katz 1937-ben megjelent könyve, a Kert a hegyek között egyik fejezetében egy sakkpartit ír le. Ez a bő 80 évvel ezelőtti jelenet (amely ugyan sokkal szelídebb, mint napjainkban lenne) jutott az eszembe a tegnapi temetési közvetítés kapcsán.
A könyvbéli jelenetnél pár nappal korábban egy katolikus ünnepen a városka lakói a pápa követe és egy óriáskereszt elé járultak.
„A parasztok, kisvárosi polgárok asszonyaikkal, gyerekeikkel ott helyezkedtek el, ahol tudtak. Így nem mindegyiküknek adatott meg, hogy a pápai legátus arany hintaját megbámulhassa, vagy bűnbocsánatot nyerjen szájából. De a jámbor szív akkor is érzi az áldást, amikor a fül nem hallja. A hitetlen viszont csak azt érti meg, ami érzékelhető.”
Eltelt néhány nap, az író és hitetlen partnere egy kávéházban sakkoztak, amikor az ablakból most a szabadgondolkodók felvonulását látták.
„A szabadgondolkodók rendezettebben vonultak fel, mint a jámborok. Hatos sorokban szabatosan meneteltek a táblák mögött, amelyeken véleményeiket hirdették világgá.
A hatalmas, ütemes beszédkórusok hallatára az ablakhoz szaladtunk. A hit ellenségei széles sorokban meneteltek és zenéltek a házak között.
– Micsoda rend! – dicsérte őket partnerem.
– Ha még rendjük sem volna – feleltem – akkor ugyan mi a fenével demonstrálnának? Az üres szívükkel? (…)
– Ha a katolikusoknak megadják a jogot, hogy hitük érdekében demonstráljanak, – jegyezte meg élesen, – akkor ez a jog a szabadgondolkodókat is megilleti.
– De hiszen a katolikusok nem hitük érdekében demonstráltak, hanem hitüket demonstrálták. Nem hordoztak maguk előtt program-táblákat, s nem beszéltek kórusban a szabadgondolkodók ellen. A jámborok jámborok voltak, ennyi az egész. Mit bánom én, ha a szabadgondolkodók akármilyen szabadon is gondolkodnak! De miért kelnek ki a mások hite ellen? S ha elveszik ezeknek a hitét, mit adnak cserébe?”
A Szent Anna templom temetést közvetítő YouTube csatornáján megjelent egyik komment így int minket:
IMÁDKOZZUNK A VILÁGÉRT, MERT KÖNNYEN POKOLLÁ VÁLTOZHAT ÚJBÓL A FÖLD!
